025. – Bociszem reloaded

Úgy tűnik, JoeP-nek tökéletesen igaza van abban (is), hogy az antikatonák körül a tér és az idő görbületei valóban a legviccesebb helyzeteket képesek előidézni. Mai adagunkban jelentős szerepet kap egy faág, a robbanó gyújtózsinór, valamint a háttérből diszkréten felbukkanni látszanak a szovjet szövetségesek is, elvégre a dicsőséges nyolcvanas években vagyunk.


És akkor térjünk vissza főnökömhöz, a századparancsnokhoz. Szép apránként olyan viszony alakult ki köztünk, mint Lukas főhadnagy és Svejk között. Én, ahol csak lehetett, eljátszottam a naiv hülyét – a Főhadnagy meg sohasem tudta eldönteni, hogy én tényleg ennyire ostoba vagyok, vagy csak szívatom. (Megjegyzem, egyik sem. Csak valahogy vonzottam a zűrös szituációkat, azokból meg csak magamat hülyének tettetve tudtam kimászni.)

Nézzünk egy ilyen zűrös szituációt.

Kint gyakorlatoztunk Fadd-Dombori környékén; éppen robbantgatós napunk volt. Néhány embert komolyan érdekelt a dolog, ők egy homokos domboldalból szeltek le darabokat egy-egy töltet trotil segítségével. A nagy többséget ez az egész nem nagyon hozta lázba: üldögéltünk a réten, beszélgettünk, heverésztünk. Ha lett volna köztünk fehér, meg rózsaszín ruhás nő, Szinyei akár rólunk is festhette volna a Majálist.

Az idill addig tartott, amíg meg nem csörrent a katonai telefon. Kiderült, hogy maga a törzsfőnök jön ki, leellenőrizni, hogyan is mennek idekint a dolgok.

A századparancsnok gyorsan körbenézett. Összeszedte a húsz legnagyobb antikatonát. Én lettem a vezetőjük.

– Petrényi, látja ott messze azt a ligetet?
– Jelentem, igen.
– Odamasíroznak. Elbújnak. Maguk nem léteznek.
– Jelentem, értem. Meddig?
– Majd küldök magukért. Menjenek.

Mentünk. Csakhogy porszem kerül a fogaskerekek közé. Nagyjából akkor, amikor elértük a távoli ligetet, akkor bukkant fel a TÖF autója. A ligetből.

Nyilván egyből odajött hozzánk.

– Szakasz állj! Százados elvtárs, Petrényi honvéd, jelentkezem! – nyomtam le a szabvány dumát. A fazon szerencsére nem ismert fel, hiszen amikor intim viszony keletkezett köztünk, mindketten gumiruhában voltunk.

– Pihenj! Mit csinálnak itt, katona?

Ettől a kérdéstől tartottam. Egyszerűen semmi olyasmi sem volt a környéken, ami megindokolta volna 20 ember jelenlétét. Kétségbeesve néztem körbe, amikor is kiszúrtam egy letört faágat a liget szélén. Olyan 10 centi vastag lehetett és vagy két méter hosszú.

– Jelentem, azért a faágért jöttünk!
– Ennyien? – ült ki a döbbenet a TÖF arcára.

Bociszem.

– Jelentem, igen. A főhadnagy elvtárs biztos akart benne lenni, hogy el tudjuk vinni.

(A lófaszt. Én egyedül fütyörészve el tudtam volna cipelni.
)

– Ez hihetetlen. Mi a francnak kell egyáltalán T. főhadnagynak ez a nyomorult faág?

Bociszem. Pislogás.

– Jelentem, nem tudom. Nem szoktam megkérdőjelezni az elöljáróm utasításait.
– Na, abban biztos lehet, hogy én meg fogom! – horkant fel a TÖF.

Tisztelgett egyet és bepattant a kocsijába. Elindult a század maradék része felé.

– Most mit csinálunk?  -kérdezte meg az egyik katona.
– Várunk egy kicsit. Majd egyes sorba fejlődünk, vállunkra vesszük ezt a szájbanyomott faágat és elvisszük a főhadnagy elvtársnak.

Nem volt vita. Ez teljesen logikus döntésnek tűnt.

Megvártuk, amíg a TÖF végzett a század maradék részével, majd hangos ‘ehej uhnyem‘ felkiáltások mellett elcipeltük a faágat.

Amikor odaértünk, a századparancsnok teljesen összetörve üldögélt egy kidőlt fatörzsön.

– Főhadnagy elvtárs, jelentem, meghoztuk a fát! – jelentettem.

Nagyon lassan nézett fel.

– Petrényi, maga az én ősellenségem. Mit ártottam én magának?
– Jelentem, nem értem.

Bociszem. Pislogás.

– Azt árulja el, hogyan találta ki ezt a szottyadt faág dolgot?
– Jelentem, nem volt más választásom.
– Tudja, mekkora hülyét kellett az előbb csinálnom magamból?
– Jelentem, pontosan el tudom képzelni.

Na, ezt nem kellett volna mondanom.

– Igen?! – kapta fel a vizet – Azt hiszi, szívathat engem? Na, tudja mit, megkapja a következő feladatot: elmegy, megkeresi J. honvédet és letekernek 20 méter robbanó gyújtózsínórt!

Elsápadtam. Ez maga volt a halálos ítélet.

J. honvéd sofőr volt. Nagyjából azzal a mentalitással, mint Mad Bill Kelso a „Meztelenek és Bolondok” című filmben.  

A korábbi atomrobbantásos sztoriban ő volt az, aki vezette a menetoszlopot a felázott szántóföldön keresztül. Veszélyérzet egy gramm sem volt benne.

Másfelől a robbanó gyújtózsinór meg olyan anyag volt, ahol a PVC drótba robbanóanyagot töltöttek. Azaz míg egy normál gyújtózsinór azt mondja, hogy sssrssrsssrssr-bumm, addig a robbanó gyújtózsinór már azt, hogy bumm-bumm. Ez mindenképpen előny; a hátrány az, hogy a robbanó gyújtózsinór a legkisebb szikrára, sőt, már megtörésre is robban.

Megkerestem J. honvédet. Ott ült egy tuskón, ölében egy nagy tekercs robbanó gyújtózsinór, szája szélében cigaretta, arcán pokoli vigyor, szemében őrület.

– Na mi van, macskajancsi? – vigyorgott rám.
– Bazdmeg, tudod mi fog történni, ha csak egy pici izzó hamu is leesik a cigidből?
– Na, mi?
– Azt már nem fogod megtudni.

Ezen elkezdett röhögni. A szájában fel-alá járt a csikk.

– J., él még a nagyapád?
– Nem – komorodott el.
– Helyes. Akkor gondolj arra, hogy a nagyfater milyen jó ember volt és milyen kár, hogy már nem él.
– Mi közöd van ehhez?
– Semmi. De legalább már nem röhögsz.

Még dühösebb lett.

– Akkor tekerd le ezt a szart.

Letekertem. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. A cigi közben elfogyott, már csak arra kellett koncentrálnom, hogy tekerés közben egy picit se törjön meg a szál. Sikerült. Ott hagytuk kiterítve a földön. Majd a századparancsnok elvágja.

Csakhogy.

Megjelent egy újabb parancsnoki UAZ. De ez olyan tempóban jött, mintha autocross versenyre edzett volna. Porfelhőben fékezett.

– Hol van T. főhadnagy? – kérdezte a sofőr.
– Itt vagyok – ért oda a századparancsnok.
– Azonnal szedje össze a századát és meneküljenek!
– Mi van?
– Az oroszok most jelezték, hogy lőgyakorlatot tartanak. Sávban haladnak előre és folyamatosan lőnek. A tisztás pont beleesik az útvonalukba.

Ha jobban odafigyeltünk, hallhattuk is a folyamatos géppisztoly-ropogást. Ez nem volt tréfadolog.

A századparancsnok gyors sorakozót vezényelt, majd amilyen gyorsan csak tudtunk, elfutottunk, méltóságunk utolsó darabjait is hátrahagyva. A robbanó gyújtózsinór haláláról is csak rövid pukkanás formájában értesültünk.

5 hozzászólás

 1. Zig Zag — 2009-06-17 08:21 

nos, khm, ez a vízparti faág nagyon tetszetős :)

 2. maylo — 2009-06-17 09:01 

Tiboru miért kínzol minket???:D
Csak nekem küldd el joep maradék leírását légyszíves.:D

 3. tiboru — 2009-06-17 13:02 

@maylo:

A blog szellemiségétől teljességgel idegen minden kivételezés!

(Mennyit érne meg neked?)

 Visszajelzés4. Az aranykupolák városa: Kijev (4/5) | MiVanVelem — 2018-03-03 10:26 

[…] lemaradt volna a bociszemről: egy, kettő, az […]

 Visszakövetés5. sample of a term paper — 2018-11-03 00:52 

sample of a term paper

025.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.