062. – Mimikri

A sorkatonák jelentős részét (főleg a táposokat) egyetlen cél foglalkoztatta a tömeghadsereg időszakában: minél kevésbé feltűnően túlélni az egészet. Ha az ember alkalmazkodóan belesimul a környezetébe, erre jelentősen megnőnek az esélyei.

Amint azt látni fogjuk, ZöPö kollégának ezt a célkitűzést nem sikerült maradéktalanul megvalósítania.


Az én kertemben nem nőtt krumplivirág

Honvéd Antal, azaz antikatona. Na, ez voltam én. Akit honvédból is lefokoztak volna, ha erre a jog lehetőséget ad.

Aggódom. Jogilag helyes ez? – hangzott Szegeden a sztenderd válasz minden olyan felvetésre, ami nem tetszett a kopasznak, és ilyesmi ugye sűrűn felmerült; van-e, ki csodálja?

Pedig nem kellett volna így legyen. Azon ritka marhák közé tartoztam, akinek bevonulás előtt nem volt semmilyen elvi kifogása a katonaság ellen. Ott mindenféle izgalmasabbnál-izgalmasabb szerkezet van: gépek, járművek, haditechnika, aminek én már akkor is nagy csodálója voltam. „Váljanak a nagy értékű harci technika mesteri kezelőjévé!” – zengett a lelkesítő beszéd az alakulótéren a frissen beöltöztetett tizen-huszonéves sihederek feje fölött.

Én még majdnem örültem is. Ott volt kiállítva körülöttünk a sok csodálatos teherautó, Rába-MAN, KrAZ, árokásó BAT… Mégiscsak jó lesz nekem itt. Aztán valahogy kizárólag a fókarongy jutott abból a „technikából”. Onnantól kezdve, hogy ezt felismertem, a túlélésre játszottam. Igyekeztem csendben meghúzni magam, illetve a lehető legtöbb teendő elől elsunnyogni. Nem voltam túl sikeres. Nem tudom összeszámolni, hányszor lettem kiállítva a többiek elé, „nézzék meg jól ezt az embert katonát!”, és hát nem példaképként emeltek piedesztálra, ezt kár lenne vitatni. Az istenadta tehetségem arra, hogy mindent elrontsak, már akkor nyilvánvalóvá vált.

A legemlékezetesebb pellengérre állításom a Duna ’85 hadgyakorlat alkalmából történt, valahol Várpalota felett a hegyen.

Említettem, hogy műszaki-utász dandár voltunk, így a hadgyakorlaton az imitálás nemes feladata hárult ránk. Ne tessék kérem nevetni, ez volt a teljesen hivatalos neve annak, amit mi csináltunk. A vezérkar rájött ugyanis, hogy a gyakorlatokon éles lőszert (tanklövedéket, rakétát) használni nem csak veszélyes, mert a célzással mindig gondok vannak, hanem meglehetősen drága mulatság is. Az 1:1 léptékű terepasztalon játszott kisded játékaik minél nagyobb élethűségéről azonban nem akaródzott lemondani nekik, ezért a következőt fundálták ki:

Ahelyett, hogy mondjuk egy tank leadna egy lövést, az elé ültetett utász eldurrant egy (olcsó) negyven dekás trotil préstestet. A dísztribün távolságából a hang és kép rendben. A becsapódás sem gond, ott egy másik utász pukkant egyet ugyanígy. Sorozatvetőt tíz-tizenkét préstest gyors egymásutánban (de nem egyszerre!) történő robbantásával lehet utánozni. Csinos kis gombafelhőt egy földbe ásott lyuk, műtrágya és némi gázolaj segítségével produkálhatunk. Nem fog olyat szólni, mint a Cár-bomba, tehát igazi „magyar atom” lesz: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. És a gombafelhő az gombafelhő, ugye.

Telepítsünk utászokat végig a Tési-fennsíkra; olyan háborút imitálnak a pizsamás karnak, hogy ihaj. Az egészet rádión vezénylő parancsnok meg úgy érezheti magát, mint több raklapnyi Herbert von Karajan egyszerre. A D-1 napon a Csepelek lerakták kétszáz méterenként a kis csomagokat a karsztos-sziklás hegyoldalban. Egy szegedi utász, egy szolnoki rádiós, egy láda trotil, némi drót, akku, meg abból a félköríves fedezék-cuccból kettő, hogy a záporzó kavics elől legyen majd hová rejtőzni. Aztán eltűntek, hogy a következő negyvennyolc órában édes semmittevéssel múlassák az időt. Az utászok nyögve-szentségelve nekiálltak a fedezékásásnak és a trotil-préstestek behuzalozásának.

A rádiósok unatkoztak. Összegyűltek hát a mezőn és tanakodtak. Hamar eldöntötték, hogy márpedig ők besétálnak Várpalotára borért.

– Adok pénzt, hozzatok nekem is egy kulacsra valót – kezdtem kotorászni a pénztárcámban.

– Hülye! Ne pénzt adjál, hanem csákányt! – kaptam meg a választ azonnal.

Azzal verték le a lakatot az első útjukba eső pincéről, és annak a nyelét dugták át a marmonkanna fogantyúján, hogy mint a nagy fehér vadász néger inasai a szafarin elejtett antilopot, ketten a vállukra vetve cipeljék vissza a hegyre. Megjegyzem: kapkodtak, nem kóstolták meg, olyan ócska kénes vackot azóta se tartottam a számban, mint azt a várpalotai lőrét, amit „szereztek”. De a katonának vasból van a gyomra, gyorsan fogyott az itóka. Hogy az este hangulatát emeljék, a szolnoki rádiós gyerekek tüzet raktak a környéken talált bozótból és az előző évi gyakorlatról visszamaradt ködgyertyákból.

Ekkor váratlanul ismét feltűnt egy Csepel és egy láthatóan igen rossz hangulatban lévő hadnagy ugrott ki belőle magas fejhangon üvöltözve. Ekkor ismerkedtem meg a „mindenki a saját f*szával verje a csalánt!” népi hagyományra buzdító kiszólással. A rádiósok tessék-lássék eloltották a tüzet, visszaballagtak a saját utászuk mellé, a hadnagy visszaült a távozó Csepelbe és leszállt az éj. Ideje lepihenni, gondoltuk a szolnoki sráccal. Ő kicsit többet ivott, így nemes egyszerűséggel a puszta földre ágyazott magának. Én (az úr a pokolban is úr) levettem a bakancsom és a rohamsisakom, ezeket szépen, akkurátusan elrendezve a fedezék szélére illesztettem elvágólag, majd a gödör alján én is álomra szenderültem. Megjegyzem, a parancs az volt, hogy egyszerre csak az egyikünk alhat. Jobb helyeken nem is engedtek csak egy hálózsákot kivinni a két harcosnak. Azt hiszem, nekünk mindegy lett volna.

Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy egy álcaruhás alak bolyong a földön fekvő rádiós gyerek körül. Kimásztam a gödörből és barátságosan üdvözöltem, majd megkérdeztem, nem látta-e véletlenül a bakancsainkat és a rohamsisakunkat, merthogy ezeket nem találom. A kísérteties lény együttérzését fejezte ki, majd eltűnt a sötét éjszakában. (Csak aki próbálta, az tudja, a sötét milyen sötét tud lenni, távol a közvilágítástól,  mindenféle fényszennyezéstől.) Megpróbáltam a rádiós gyereket felébreszteni, de nem igazán érdekelte a kérdés, reggelig egyik ruhadarabot sem kívánta viselni.

Eljött a D-nap, számunkra mezítláb és hajadonfőtt. (Emlékeztetőül: a testvéri szocialista országok fegyveres erőinek vendégjátékával súlyosbított Duna ’85 hadgyakorlaton.) Ha ezek a körülmények és az előző napi bortól szerzett iszonyatos katzenjammer nem lett volna elég, az imitálás során nekem egyetlen töltetet sem sikerült felrobbantani. Valószínűleg szakadt volt az akkumulátor, de ez most már mindegy is. Szépen begyűjtöttek bennünket az előző nap lepakolt összes pukicuccal, a táborban felsorakoztatták az állományt, majd Éder („üsse el a glÉder!”) őrnagy elvtárs kiadta a vezényszót:

– Mezítlábasok hozzám! Forduljanak szembe a többiekkel!

Ahogy később félhivatalosan megtudtam, azon az éjszakán Furkó őrnagy szolnoki felderítői rajtunk gyakorlatoztak. Minden irónia nélkül mondom, hogy rendesek voltak, mert ha a trotilt viszik el tréfából, akkor mi a hadbíróságon kötöttünk volna ki. Hogy végül hogyan úsztam meg mindenféle fenyítés nélkül, arról majd máskor mesélek. Most térjünk vissza annak a nemes hagyománynak a felelevenítéséhez, hogy állok egyedül, a többiekkel szemközt és mindenki rajtam röhög.

Leszerelés előtt voltunk két héttel, nagyon lazára vette már mindenki. Az írnok gyerek, mikor egy eligazításon szóvá tették, hogy a regény nem tartozik a málhazsák előírás szerinti felszereléséhez, míg viszont a 65M („hatvanöt mintájú”) ez meg az, az igen,  és lenne szíves kicserélni ezeket, így válaszolt:

Belesz*rok, tizenhét! – t.i. ennyi napja van hátra, így nem érdekli a kérdés. Ebbéli kijelentését később kicsit megbánta persze, de az állapotokra jellemző, hogy ezt félhangosan ki merte mondani az eligazításon.

Volt a századnál egy nagyon rendes srác, az édesanyja fodrász volt, így von Haus aus ő is remekül bánt a fésűvel-ollóval, szóval ő vágta mindig a hajunkat, stokin ülve a zuhanyozóban. Valami rossz előérzetem volt, megkértem hát egy este, hogy nyírjon le fél centisre. Teljesen elképedt a kívánságomon:

– Ne hülyéskedj, mindjárt leszerelünk, nézd meg, az enyém is milyen hosszú, ha így meg így begyűröd a sapka alá, nem veszi észre senki…

– Ne törődj te azzal. Volt már nekem annyi balhém, nem akarok még egyet, csak vágd le a hajam.

A köztünk lévő barátságra való tekintettel megtette végül, de nagyon morgott végig, hogy ezt mégsem kéne. Aztán másnap reggel hajellenőrzés volt az alakulótéren a sorakozónál.

– Sapkát le! – hangzott a vezényszó, és a tiszti kar árgus szemekkel kezdett körülöttünk járkálni. Akinek hosszú volt a haja, azt kiállították. Vagyis n-1 embert. Mert a végén megint az lett a felállás, hogy én álltam mint egy rakás szerencsétlenség, egy szál magamban, egyedül, szemben a többiekkel, akik harsányan és felszabadultan röhögtek rajtam.

29 hozzászólás

 1. dozark — 2009-08-21 10:22 

Hangulatos, átlag feletti írás, jó volt olvasni, látja maga előtt az ember a történteket.

Ötös.

 2. Szalacsi_Dezső — 2009-08-21 10:57 

Jé! Ez a Furkó Kálmán a képen!
Mi lett vele vajh? tettem fel a kérdést párral ezelőtti poszthoz írt kommentemben is. Tudja-e é valaki?
Minket is megtréfáltak egyszer Furkó legényei. Éjszaka, télen gyakorlótér a zalai dombok közt. Rajok a BMP-ben éjszakáznak, egy mindig őrködik. “Báárcsak!” -mondtuk mi. Átaludtuk az éjszakát, reggel korán felkeltünk és körbenéztük a BMP-t. Rá volt festve mésszel egy jó nagy fehér kereszt. Azt gyorsan hóval lemostuk. Reggel eligazítás.
-Katonák volt őrség éjszaka?
-Volt!
-Akkor meg mi ez a nagy fehér… -itt döbbent csönd a parancsnok részéről.
-Az anyjuk Úristenit, hüje táposok, hát nem lemosták!

 3. Szekuriti Blogger. — 2009-08-21 11:06 

Jó történet! :)

 4. ZöPö_ — 2009-08-21 11:55 

@Szalacsi Dezső: A Gugli a te barátod… :-))

 5. Szalacsi_Dezső — 2009-08-21 17:13 

@ZöPö (inda):
megtanáltam. Lassan 10 dan- respect az “öreg” csókának. Azt hittem idősebb.

 6. gitáros — 2009-08-21 18:49 

Hihi… Arra a bizonyos hadgyakorlatra Egerből elindult valami háromezer tarcsis, háromnegyedük a megyéből nem jutott ki, addig lerobbant szinte az összes Csepel… :)

 7. El Topo (Sgt. Elias) — 2009-08-21 19:05 

Na ja, a szolnoki felderítők. Volt nekem is kellemetlennségem velük. Éppen a gyönyörű, ámde kurva hideg Drávaparton feküdtem a hóban, persze nem saját jószántamból. Olyan sötét éjszaka volt, amilyen csak az ördög valagában lehet. A seggem is befagyott. Egyszercsak a fölöttem lévő fán megjelent egy ember. Ráhúztam az AMD-t, mire a pali leszólt: “ne fossá’ kisgyerek! Nem lesz semmi baj.” Mielőtt ég egijedhettem volna, igazán, el is tűnt. Naná, hogy felderítő volt, a fasz üsse ki a fogát!

 8. cso zsi — 2009-08-21 19:23 

Még jó. hogy kicsit korábban voltam katona, ezért felavathattam magamat “al-honvéd-helyettesnek”.
A századosom arra gyúrt, hogy legyen pár krumplivirágom, mert jó arcnak tartott.
Én meg közöltem vele, hogy vagy együtt hűvösölünk, vagy maradjunk meg barátságban.
Utóbbinál maradtunk.

 9. 1rem1 — 2009-08-21 20:18 

 10. twollah / bRoKEn hOPe, sUppLeX — 2009-08-21 20:38 

Ennyire nekem nem volt mozgalmas a katonasag.
32. Orezredben csak az orzes jutott osztalyresznek.

Gyakorlatilag a kulonbozo budapesti HM intezmenyek korul forgott az eletunk.
A legnagyobb kiruccanas az erdi loterre tortent.

Ettol fuggetlenul jo moka volt.

 11. opcsi — 2009-08-21 20:42 

Jó forgatókönyvíró lennél. Király írás :)

 12. limbekcs — 2009-08-21 21:55 

olló? tiboru képszerkesztő uram… :)

 13. 1rem1 — 2009-08-21 22:00 

@tiboru: akkor még nem tudtam erről a blogról.

De felajánlom szíves utánközlésre.

 14. gólhaj — 2009-08-21 22:03 

olvasmányos hejj!!!

 15. tiboru — 2009-08-21 22:08 

@limbekcs:

Hehe, szándékos volt; ezzel próbáltam érzékeltetni a saját benyomásaimat a katonai hajvágókról :-)

 16. Bambano — 2009-08-21 22:57 

Mi úgy jártunk, hogy egyszer bal lábbal kelt fel a zászlóalj törzsfőnök, és z sorakozón hajellenőrzést tartott. Egy halom embert kiállított, de a többségnek normális, elfogadható haja volt. Nekem is.

Ezt akartad, hát nesze bmeg alapon levágattuk aznap a hajunkat kopaszra, rendesen, borotvával, ahogy kell. Ennek se nagyon örült a főnök, de amikor meglátta, hogy páran a szemöldöküket is levágták, eldurrant az agya:)

 17. tiboru — 2009-08-22 00:08 

@Bambano:

Ezt a szemöldöklevágósat mi is csináltuk, de nálunk az egész század. Qrvajól néztünk ki :-)

 18. gitáros — 2009-08-22 01:00 

Nem néztek rátok furcsán kimenőn a civilek? Vagy ez akkor egy darabig nem jött szóba? :)

Ja, más, leszerelés: teljes leszerelő állomány fent a vonaton, vonat kihúz, a túloldalon pedig szépen elvágólag lerakva az összes kimenőcipő a peronra…

 19. tiboru — 2009-08-22 01:56 

@gitáros:

Hát nálunk az volt a szokás, hogy bevonulástól (szeptember vége) eskütételig (ha jól emlékszem, november vége) a lábunkat sem tehettük ki a laktanyából – kivéve persze a lőtérre vezető rögös utat meg a svarc kimenőt :-)

Úgyhogy magas ívben leszartuk, hogy nézünk ki, a szemöldök meg úgy három hét után olyan volt, mint újkorában…

 20. Colour of silence (törölt) — 2009-08-22 02:44 

Bevonulástól esküig nuku haza. Azt követően alapkiképzés végéig szintén. Aztán, hogy ne essünk ki a 12 hetes intervallumokból, a szakkiképzés végéig tozse. A ritmust megtartva a harci osztálynál alap volt a 12 hét, a területről sem jöttünk fel a laktanyába addig. Én abszolút nem éreztem rossznak, nagyon jó társaság volt a század harci állományának mind a 7 tagja.:D. Első lépcsős laktanya lévén elvileg látogatásra sem jöhettünk volna fel területről, de a HDM Üti és a törzsfőnök szerette a rántott húst vasárnap, a hazai pálesszel együtt, így nem volt gond.:-). Az oroszoktól volt itt egy tábornok, annak idején a Volhov rendszer készenléti rendszerét ő tökéletesítette. Azt mondta, hogy embert nem látott még olyan gyorsan rátölteni rakétát, mint az ő fiai, és hogy a 2 perc negyvenes idejüket nem sokan bírják megközelíteni, bár, hallotta, hogy ebben elég jók vagyunk. Már láttunk, hogy ahogy a nyerges zillel, keresztben driftelve az éles rakétával közelítünk az állvány fele, a vezérkar a századpékánkon kívül vágtában menekül el a prizmáról. Na, akkor ott adtunk az oroszoknak 53 mp-t. 1 min 47 seccel.:-D. Annyira tetszett a dolog, hogy még maradtam 6 évet..:D..

 21. Rókakígyó — 2009-08-22 08:03 

Örömmel olvastam a Tiboru nevét. Lehet, h a blog goldenblogságát a jövő évben csak az fogja megakadályozni, h a hölgyek nem voltak katonák, meg már vagy 5 éve senki.
89-ben már mindenki kb százados rendfokozatig bezárólag simán mondhatta, h leszar*m 17.

 22. Rókakígyó — 2009-08-22 08:06 

Ja… Az oroszoknál láttam olyan blogot, fórumot, ahol a lakosság ffi tagjai arról beszélgetnek ki, hol és mikor volt katona. Ez sem lenne egy rossz téma:)

 23. dozark — 2009-08-22 08:17 

Még egy Index címlap is, bónuszként. :-)

 24. Trig — 2009-08-22 09:47 

Öröm volt olvasni!:)

 25. mutáns csiga — 2009-08-22 10:50 

Én 88-ban Rétságon voltam katona.
A másfél év alatt annyi hülyeséget nem
kellett csinálni mint ott.Eltávkor mindig ellenőrizték a varrókészlet,
30 cm WC papír, tükör, fésű meglétét.
Figyelték hogy ki milyen zokniban megy eltávra.Volt olyan katonatársam akinek azért tépték ki a betétlapját mert volt nála egy nejlonzacskó. Volt egy töklámpa becenevű főtörzs aki a kimenőket előszeretettel
ellenőrizte.Akinek hosszabb volt a haja,vagy egy kicsit borostás volt azt vissza is fordította.
Reggelenként a reggeli torna alatt az öreg katonák sunnyogtak az alagsorban, míg a gumik, és a kopaszok tornáztak.
Majdnem minden héten volt nálunk valami esemény, hol egy metszett géppisztoly tűnt el, hol valaki az őrségben lövöldözött.
Akkor örültem a legjobban amikor eljőtt
a leszerelés napja.A pestiekkel jött egy-két tiszt vagy tiszthelyettes, hogy amíg visszakapjuk a személyi igazolványokat ne történjen semmi balhé.
Pár éve jártam arra.Megnéztem mi lett az
elsőlépcsős laktanyából.Hát az enyészeté lett.Akkor valamiféle raktárféleséget csináltak belőle.

 26. paranoid T.R. marcipan — 2009-08-30 17:32 

jééé, ismerős név. mik nem történnek:D

 27. Optika — 2009-09-09 11:03 

Lövész alakulatban is létezett az imitálás. Ha a támadást gyakoroltuk, akkor persze egy üres lövészárkot rohamoztunk meg,közben eljátszottuk, hogy lövünk ezerrel meg üvöltöttünk mint állat, hogy beszarjon a félelmében a nem létező, de oda elképzelt ellenség.
De hogy a támadást gyakorlók még jobban el tudják képzelni a harci helyzetet egy szerencsés kiválasztott bement a lövészárokba kapott vaklőszert és a támadók felé célozva időnként egyet egyet puffogtatott. De be kellett ám osztania a skulókat, mert csak egy tárat tudott megtölteni és a támadók nagyon sokszor megrohamozták a lövészárkokat.

A védekezés gyakorlását jobban szerettem. Álltunk a lövészárokban eljátszottuk, hogy puffogunk az ellenséges imperialista támadókra. De azok a szemetek néha elképzelt tűzérségi tüzet zúdítottak ránk és óvóhelyre kellett menni. Ott aztán lehetett cigizni, meg vicceket mesélni. Majd mikor elmúlt a tűzérségi tűz és lehetett visszamenni. Ezt a mókát mindaddig szerettem, amíg egyszer Demcsák őrmester ki nem találta, hogy a gaz támadók harci gázt is bevetettek és fel kellett vennünk a gázálarcot és persze ellenőrizte, hogy benne van-e a membrán. És őrmesterünk rendkívül biztonságos óvóhelyet választott ki, ami a lövészároktól jó messzire volt.

 28. htibi — 2009-09-22 22:38 

@Optika: Hoppá ! Ez a Demcsák név ismerős ! ZEG ?

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.