099. – Tápos történetek 1.0


Sóbányász
kolléga bemutatkozik: saját tápos élményeiből ad válogatást népes olvasóközönségünknek. Mai posztunkban három, 1982-es szombathelyi katonatörténettel kedveskedik nekünk.

1.) A bevonulás

A nyolcvanas évek elején még bizony tombolt az a szokás, hogy az egyetemre felvetteket a tanulmányok megkezdése előtt 1 éves gólyatáborba küldték, csak ezt másfajta névvel illették: katonaság. Bennünket meg táposoknak hívtak.

Minket, más egyetemistákkal, főiskolásokkal együtt Szombathelyre a Hotel Garasin laktanyába szállásoltak el. Garasin elvtárs állítólag valami régi munkásmozgalmi hős volt; ha jobban érdekel, mint a történetem, keresd meg a gúgliban.

Arra kínosan vigyáztak az illetékes bevonultatók, hogy Szombathelyre a táposokon kívül az ország másik végéből toborozzanak katonákat, így a vonaton már Budapesttől meg kellett várni a nyírségi, meg a borsodi fiúkat. Előtte azonban a megyei illetékes MSZMP és KISZ bizottság a megyei hadkieggel együtt minden megyében búcsúztatót szervezett, ahol a frissen bevonuló katonák – miután riadtan  összegyűltek egy megyeszékhelyi művelődési házban – teherautókkal kiszállításra kerültek a város főterére.

Emlékszem, augusztus volt, amikor a megyeszékhelyről bevonulva a város főterén mi is felsorakoztunk. Sok százan a megyéből, szemben a nappal, a búcsúztató elnökség meg a házak árnyékában. Ennyi év után már nehéz megmondani, hány illetékes emelkedett hosszú–hosszú szólásra, de voltak jó néhányan. A várakozó, indulásra kész csapat pedig egyre csak fogyott, mert hol itt, hol ott esett össze egy-egy srác a nagy hőségben a tűző napon. Mivel a rendezvény nyilvános volt – milyen is lehetett volna az utcán? –, a bevonulók szülei, rokonai is ott voltak.

Nagy nehezen az összes illetékes párt- és kiszvezér elmondta a maga szövegét, megnyugodtunk, mindjárt vége, és indulunk a vonat árnyas üléseire. Ám ekkor szólásra emelkedett egy szőke kontyos, fehér blúzos, 40-50 közötti nő, kezében hosszú beszédet sejtető számú papírt fogott.

Ő a bevonuló fiatalok édesanyái nevében kezdett beszélni. Alig mondott el azonban néhány szót, amikor a tömeg, amelyik addigra aggódva figyelte, mikor kerül sorra az eltanyázásban a saját gyereke, egy ütemre kiáltott fel. „Ha valóban anyja lennél itt valakinek, hozzá sem kezdtél volna a szöveghez!

A szőke kontyos először nem is érzékelte, hogy neki szólnak, hiszen őt a párt kérte fel a hozzászólásra, neki ezt el kell mondania, de amikor már valóban haragosan zúgott a tömeg; zavartan pislogni kezdett és elhalkulva a párttitkárra nézett. A párttitkár talán látta, hogy itt valóban komollyá válik a helyzet, vagy már neki is melege volt, felállt, és megköszönte az elvtársnőnek a hozzászólását, majd egy rövid átvezetés után véget vetett az ünnepségnek, mehettünk katonáskodni. Talán ez volt az első olyan esemény (mondom, 1982-ben volt), ahol a nép akarata győzött. Látszott azért, hogy a rendőrök, katonák, egyenruhás kísérők arcáról talán nem csak a hőségtől csorgott a víz, hiszen elég feszült lett a hangulat.

2.) Az alapkiképző

Az első hónapban minden bevonuló újonc az alapkiképzőbe került. Itt a kiképző századpékák, szakaszparancsnokok, tisztesek próbálták velünk „megkedveltetni” a sereget. Nehezen ment.

Voltak olyan értelmetlen és fölösleges foglalkozások, ami csak az idő kitöltésére volt jó, mint például az első héten az alakira vonuláskor énekelendő dalok tanulása. Egy nehezen olvasó kiképző feldiktálta vagy 5 dal szövegét, és ezeket kellett megtanulni, ráadásul a kiképzési tervben beállított 1 nap alatt.

A század nagy része előfelvételis volt, így a dalok szövegének bebiflázása, akármennyire értelmetlenek is voltak, gyorsan ment. A nehezen olvasó kiképző az óra elején kijelentette, aki készen van, az bemehet a szobájába (bocsánat, körletnek hívták), és olvashat.

Ez azért elég nagy ösztönző volt, így néhány tízperc múlva a folyosón a stokikon csak a teljes időszakosok maradtak, és elég nehezen oldották meg a feladatokat.

A dologhoz azért hozzátartozik, hogy mégsem maradhattunk nyugton a körletben, mert az egyik kiképző (egy Vas megyei őrvezető, V.G.) éppen a mi szobánkba jött poénkodni. „Honvéd elvtársak! Most úgy is maradt szabadidejük. Fussanak, és takarítsák ki a körletet, piszkos az ablak, töröljék le a port!Ahogy beszélt, mint valami „badibilding” (ez volt a kedvenc szavajárása önmagára) illegette magát.

(Civilben raktáros volt, és hogy milyen volt agyban, talán még egy jellemző adalék: állandóan az „Ödrei”-t, vagyis az osztrák hármat hallgatta, ahol a lejátszott zenéket fonetikusan énekelte. Hogy mennyire tudott angolul, talán abból is le lehet szűrni, hogy neki a „No smoking” azt jelentette, hogy „Szmokingban tilos a bemenet!” Egyszerűen nem értette, hogy mit nevettünk rajta.)

Naszóval, ahogyan illegeti magát, az egyik alacsony, vékony tápos srác megkérdezte tőle, hogy tud-e sok fekvőtámaszt csinálni.Öcsém, leverlek téged fekvőtámaszban, mint vak a poharat!” – válaszolta önérzetesen.

Az alacsony újonc csendesen annyit kért, hogy legyen tét. Ha ő nyer, a szobában lévőknek egy hétig nem kell takarítani. Ha veszít, bevállaljuk a szomszéd szobát is. Nagy volt hát a tét, mert a fenének volt kedve takarítani.

Elindult a verseny, mindketten nyomták rendesen, egyszer csak a kiképző feladta: „tüsszentenem kell, álljon meg!”- mondta, de az újonc nyomta tovább. Végül hosszú percek múlva állt fel, és így egy hétig mi tényleg nem takarítottunk. Onnantól nem is volt olyan rossz a viszonyunk ezzel a kiképzővel, bár agyban továbbra sem volt jobb. Ja, a vékony srácot pedig éppen a testnevelési főiskolára vették fel… Egyébként ez a TF-es fiú volt később, akit visszaküldtek a kapuból hazamenetele előtt, mert hosszú volt a haja. Néhány perc múlva azonban visszajött (nyilván nem járt a kőbaltásnak nevezett, bár Balti bácsinak becézett fodrásznál), „Jelentem, kipucoltam a cipőm!

3.) Szolgálatban

Alapkiképző után mindenki átkerült a „szakmai” századához, én a hírszázadhoz. Jobb volt, mintha nyúl lettem volna, vagyis gépesített lövész, legföljebb akkor volt ez szomorú munka, amikor azt a párttitkári jelentést kellett géptávírón leadni a magasabbegységnek politikai hangulatjelentésben, hogy egy-egy hadgyakorlat során „az állomány részvétét fejezi ki a gyakorlat során megsérült katonák családjainak”! Mivel ez egy vidám blog, erről többet ne is essék szó, bár én sohasem értettem, hogy miért részvétet fejeznek ki egy sebesültnek, miért nem mondják ki a jelentésben a meghalt szót, de erről tényleg ennyit…

Na, szóval a hírszázad parancsnoka egy százados volt, aki állítólag már többször volt őrnagy, de valamiért (talán az alkohol miatt?) gyakran visszavetették a rendfokozatban. Nos, ő volt az, aki egy alkalommal, amikor nem volt megelégedve a katonájával, így fakadt ki jellegzetes torokhangján: „lecsukatom tíz napra, ha nem elég, akkor egy hétre!

Egy másik esetben pedig éppen ő volt az ÜTI, amikor egy nyúl-századnál nem vezényeltek neki század vigyázz!t, sőt, az alegység-ügyeletes sem állt fel neki!  Erre odament az aegü-hez, hogy „olyan ez a szolgálat, mint a f@szom!” Mire a nem ijedős katona visszakérdezett: ”Miért, az sem áll fel?

Mint kiderült tehát, a hírszázadhoz kerültem (gimnáziumban ugyanis szerencsére minőségi távírász-vizsgát tettem), azon belül is a géptávírós, telefonközpontos csapathoz. A laktanyán belül crossbar volt, vagyis nem kapcsolni kellett a számokat, hanem közvetlenül tárcsázni, de a magasabbegységtől jövő és odamenő hívások a telefonközpontosokon keresztül mentek. Az még fontos, hogy 3 x 8 órás szolgálatot adtunk, így az éjszakás szolgálat kb. 7-kor végzett, ment reggelizni, utána meg aludni a századszintre.

A gond akkor volt, ha időnként egy-egy, a hívatását túlzásba vivő konyhaüti (nálunk csülökütinek hívták) elzavart bennünket, hogy jöjjünk vissza a századunkkal. Hiába mondtuk neki, hogy a telefonközpontból jöttünk, szolgálatváltás volt. Ilyenkor az ügyeletes írnoktól megkérdeztük, ki volt ez az öntudatos csülöküti, és a nevét bekereteztük a telefonkönyvben. Ha ő kért vonalat, valahogy neki soha sem jutott aznap. Ha reklamált, még el is igazítottuk: „sajnos foglalt, elöljáró beszél a vonalon!

Lehet, hogy néhányan most elítéltek, de az időt el kellett tölteni, a szolgálat meg lassan telt, így ráértünk szórakozni a század alegység-ügyeleteseivel. Nem, nem arra gondolok, hogy felhívtuk őket, hogy „itt Leszek alezredes!”; ez túl olcsó poén lett volna. Mi mást tettünk.

Hivatalosan nem lehetett a századszintre külső, városi vonalat kapcsolni, de az egyik központos fiú telefonszerelő volt, és megoldotta, hogy bármilyen melléket össze lehetett bármivel kapcsolni.

Fel is hívtunk az egyik központi telefonon az egyik, a másik telefonon egy másik századszintet. Mindketten fel is vették a telefonokat, szabály szerint bejelentkeztek, miközben mi már összekapcsoltuk őket. Összekapcsoltuk, de nem léptünk ki, így hallgattuk, hogyan „dicsérik” egymást, miután egyik sem volt hajlandó elismerni a másiknak, hogy nem ő kezdeményezte a beszélgetést, neki csak csöngött a telefon, azért vette fel!

A másik időtöltő szórakozás is a telefonhoz kapcsolódott, bár itt a városba telefonáltunk. Ne feledjük, ezek még vezetékes telefonok, a mobiltelefon csak az amerikai filmekben (sem) létezett!

Felhívtunk este későn, úgy tíz körül egy számot, és kértük Bélát. Persze, semmiféle Béla nem lakott a lakásban, és ezt meg is mondták. Mi illedelmesen elnézést kértünk a zavarásért, és letettük a kagylót.

Félóra elteltével újból telefon ugyanoda, ismét Bélával beszéltünk volna. Már egy kissé ingerültebben közölték velünk, hogy ott aztán semmilyen Béla nincsen. Ismét illedelmesen el, le a kagylót.

Újabb félóra után ismét egy hívás. Ekkor már sokat csörgött a készülék, nyilván álmából ébredt a jó telefontulajdonos. Álmos hallózás után újból a jól ismert kérdés Béláról, majd most már a gyors felébredésből eredő hatalmas üvöltés: „Nincs Béla, már mondtam!”- és azzal elzavartak a jó fenébe.

Ám a történet nem lenne kerek, ha az egyik katonatárs be nem fejezte volna: éjfél körül újabb telefon a már ismert számra, hosszú-hosszú csörgés, itt már valóban mély volt az álom, amit sikerült megzavarni a hívással. Még álmosabb, lassabb hallllóóó után a barátunk beleszólt pihent, vidám hanggal: „Jó napot kívánok! Béla vagyok! Nem kerestek?

26 hozzászólás

 1. Szalacsi_Dezső — 2009-11-20 08:36 

Basszus én mér’ nem bírtam kifogni ilyen állásokat. Mondjuk majdnem sofőr lettem, mert középsuliban hivatásos jogsit szereztünk, de amikor kiderült, hogy táposgenyó vagyok, akkor rögtön letettek erről a tervükről.

 2. Rosszindulatú Vászka — 2009-11-20 08:48 

Én sosem értettem meg, mi a fantázia ezekben a telefonbetyáros hirigekben, miért jó valakinek, hogy basztathat idegen embereket?

 3. ZöPö_ — 2009-11-20 09:30 

@Rosszindulatú Vászka: pedig mi még fel is vettük anno kazettára és hetekig ezeken röhögtünk. Tudod, nem az az igazi baj, hogy nagy az Isten állatkertje, hanem, hogy alacsony a kerítés… :-)))

 4. ZöPö_ — 2009-11-20 09:47 

Who the fuck was Garasin?

A Magyar Nemzet Online-on találtam:

“A Recsk néven ismert első hazai kommunista lágert a Belügyminisztériumtól teljesen függetlenedő Államvédelmi Hatóság állította fel szovjet mintára 1950 őszén. Személy szerint a magyarul rosszul beszélő NKVD-ezredes, Garasin Rudolf adaptálta az általa jól ismert gulágrendszert, amely Magyarországon mintegy harminc tábort foglalt magába. (Érdekes volna tudni, hány Garasin utca van még ma is hazánkban…)”

 5. ZöPö_ — 2009-11-20 09:49 

Ja, igen:

Szegeden a “tápos” megnevezése “egér” volt (mert hogy *szürkeállomány*, t.i.), a külföldi előfelvettek (akik csak 11 hónapot bakáltak) pedig az “exportegerek” voltak.

 6. Krux — 2009-11-20 09:53 

’80 júniusában lettünk gumik, amikor az egyik társunkat, aki velünk együtt húzott czizmát, előléptették sorőrmesternek és szakaszparancsnoki beosztást kapott. A nevére már nem emlékszem, mert mindenki csak Kakasnak hívta, annak okán, hogy egy Tolna(?) megyei Kakasd nevű településről származott. Az agyáról csak annyit, hogy ő maga kőművesnek vallotta magát, de szerintem ebben volt valami túlzás. Na, neki problémás volt a telefon használata. Valamelyik társunknak feltűnt, hogy Kakas mindig mást kér meg arra, hogy hívjon fel valamilyen számot a laktanyán belül. Nekünk is crossbar központunk volt, nem volt túlzottan bonyolult a telefonálás. Amikor már az egész század tudta, hogy Kakasnak baja van a telefonnal, egyszer testületileg kiprovokáltuk, hogy neki kelljen telefonálni. Sorban megkért mindenkit, aki a közelében állt, hogy hívja már fel eztmegezt a számot, de mindenki válasza az volt, hogy hívdfeltebammeg. Erre a következőképpen telefonált: a helyére tett kagylóhoz nem nyúlva feltárcsázta a háromjegyű számot, majd felvette a kagylót és a füléhez szorította. Várt egy kicsit, majd így szólt: Nem veszik fel a kurvaanyjukat, biztos nincsenek ott. Azóta sem érti, hogy miért kezdtük el lehülyézni…

 7. Szalacsi_Dezső — 2009-11-20 09:53 

@ZöPö (inda):
Jaj azt megnéztem volna, hogy Fekete Pákó hogy nyomja a szolgálatot. Bár tudom, hogy nem erre értetted a külföldi előfelvetteket.

 8. ZöPö_ — 2009-11-20 09:57 

Garasin Rudolf életrajza:

zalai.dfmk.hu/zalaiak?p=313

(Valószínűleg ez és a MNO előbb idézet bekezdése kölcsönösen kiegészítik egymást, tehát a full story a kettőből mixelhető.)

 9. Rosszindulatú Vászka — 2009-11-20 10:06 

@ZöPö (inda): ez egy valóban veretes Hasek idézet, de nem illik minden élethejzetre. Sztem. Akkor én egy másikat engedelmeddel: a vicc az, amin mindkét fél nevet. (Karinthy).
Sztem.

 10. ZöPö_ — 2009-11-20 12:08 

@Rosszindulatú Vászka: Teljesen igazad van, vén fejjel már én sem találom olyan humorosnak ezeket (bár mi azért ennél a “Béla vagyok, keresett valaki”-nél jóval eredetibbek voltunk). Azt hittem, az állatkertes célzás egyértelmű lesz, de akkor most leírom explicit: ÁLLATOK MÓDJÁRA VISELKEDTÜNK. Na, így megfelel? :-)

 11. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-20 15:02 

A Garasin remek hely volt, csak a mi gusztusunknak kicsit túl katonás. Libasorban baktató katonák, gyakorlóban üvöltöző, magasan kavalifilikált tisztek, ez nem a mi világunk volt.

Megérkeztünk páran, cirka olyan fazonnal, mint Kelly hősei, körbeírt katonakönyvvel, nagyjából az egész Dunántúlra érvényes menetlevéllel, vigyori pofával, és valahogy azonnal nem szerettek minket.

Pofás, többemeletes panelben találtak nekünk egy körletet, oda vackoltunk be, egyből elheverve az ágyakon, beüzemelve a zenét döglöttünk le, hamar meg is jelent pár helyi katona előadni magát.

Hamar parázs vita alakult ki, ahol előkerült egy-két célszerszám, de békés természetem nem hagyta testmozgássá fajulni az eseményeket, kérésemre egyik társunk az ágyán maradt, kimaradva a csevelyből, a másik meg a fogassal kitolta a helyieket, én meg becsektam az ajtót, ami ettől meg is adta magát, soha többé nem akart kinyílni. Kissé széthullott a kilincs, zár, ilyesmi rajta.

Az egyik remekbe szabott nyírségi(?) látogatónk viszont bent maradt, és nagyon szeretett volna kimenni, mert szép dolog a szopatással, neveléssel, lazsnakolással való bepróbálkozás, de már mennie kellett volna szolgálatba, vagy a rák tudja hova. Bután néztük, ahogy az addig igen nagypofájú legény remeget az idegtől, és már majdnem sírt a bezártság miatt.

Javasoltunk neki mindenfélét, leginkább az egyik ágyat, heverésszen, aludjon, majd lesz valami, de csak nyítt tovább. Végül meguntam, kirúgtam az ajtót és kitessékeltem a legényt, aki felvidámodva elszaladt mószerolni. Arra akadt ideje…

Ha már nem tudtam délutáni szundimat elrendezni, lebaktattam a kocsihoz egy kis uzsiért, visszafele már várt valami rettenetes üti, aki mindenfélét kilátásba helyezett a mászkálás, a ház előttparkoló Barkas, meg a vircsaftkapcsán, de kivételesen megyőzhető volt. Talán féltette az embereit, a jóhírét, vagy csak nem akart balhét.

Hamar kaptunk másik szobácskát, mindentől és mindenkitől távol, egy parkolót valami M.zárolt telephelyen, és elhúztunk a csapdából.

 12. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-20 15:07 

Na, jó, ez is hosszú. Tiboru! Poszt, vagy komment?

 13. Lyanko — 2009-11-20 15:39 

@Vérnűsző Barom: poszt, szerintem :-)

 14. Rókakígyó — 2009-11-20 16:27 

@Vérnűsző Barom: Te mintha sok helyen lettél volna kotona.

 15. Rosszindulatú Vászka — 2009-11-20 18:14 

@ZöPö (inda): nos, az első kört akkor én fizetem :)))

 16. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-20 18:18 

@Rókakígyó: Eléggé…

Igazán csak három helyen (kiképző, nyugis, és szívós hely), de hadtápos szervizesként vezényeltek minket mindenféle laktanyába (így kerültem pl. a Garasinba is), később elzavartak a hegyekbe egy kis továbbképzésre (az volt a legalja, ahhoz képest a Petőfi harmadik emelete vidám, barátságos hely volt), majd a végén még befigyelt egy kis fogda a Petőfi laktanyában.
A 18 helyett közel 22 hónapba fért volna kaland, mászkálás még így is gazdagon, de a zömét már nagyjából csak egy helyen szívtam végig.
Sajna a nagy kalandnak induló kazahsztáni hadgyakorlatból már kimaradtam. Abból lehetett volna remek poszt…

 17. Rosszindulatú Vászka — 2009-11-20 18:43 

@Vérnűsző Barom: a Petőfi a székesfővárosi Petőfi volt?

 18. Rókakígyó — 2009-11-20 20:00 

@Vérnűsző Barom: Miért kerültél fogdába?

 19. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-20 21:39 

@Rosszindulatú Vászka: Nem, a budapesti. Remek fogdája volt!

 20. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-20 21:52 

@Rókakígyó: Az már nem komment, vagy poszt, hanem ragény témája lenne…

De tulképp az eddigiekből egész jól kiviláglik, hogy nem nagyon vettem komolyan azt az egész hóbelevlancot, amit MN-nek hívtak. Ezt valahogy szeretve tisztelt feletteseim is átérezték. Gondolták, ha tovább maradok, csak megszeretem. Volt egy fogadásom is a laktanyaparancsnokkal, mely szerint együtt szerelek a többiekkel. Ő nyert. nyereményeként élvezhette még pár hónapig a tásraságom. Rajtam nem múlt a hangulata…

A közvetlen kiváltó ok egy reggeli tornán való részvétlenség volt. Ugyan a C kategóriámmal nem kellett ilyen hajnali kalandokon rsézt vennem, de ez nem zavart senkit. speciel engem se.

A remek felettesek meg kibökték nemjárásomat, majd szigorú parancsba adták az ütinek, hogy aki nem megy másnap reggel tornázni, az a délelőtti vonattal már indul is a Petőfi harmadik emeletére egy hétre. majd eltűnt mindegyik tiszt, délig egyet se evett be a fene, de annyira, hogy telefonon se lehetett utolérni őket. A parancs meg kiállítva…

Őrparancsnok, aegüh, telefonközpontos, üti, meg mind régi tisztelőimből állt össze, nagyjából képben is voltak a feladattal. Ki nem néztem volna belőlük a szervezés ilyen szintjét, úgyhogy elindultam szépen valami szerencsétlen örmi kiséretében utolsó világlátásomra.

Az egy hétből persze csak 21 nap lett, de az már egy másik történet.

Jah, igen, és másnap szereltem volna le. Október végén…

 21. Szekuriti Blogger. — 2009-11-20 22:59 

Az Ö3 akkora sztár volt, hogy egészen majd a 2000-es évekig azt hallgatta fél Vas megye. A hegyek között nem volt Sláger, sem Danubius, az osztrák adók viszont csont nélkül foghatóak voltak. Ma már persze van rádió Szombathely, stb…

 22. ZöPö_ — 2009-11-21 07:38 

@Szekuriti Blogger: … akkor most lehet megint ődrájt hallgatni, de ez OFF. :-(

 23. hungaryhonvéd — 2009-11-21 11:14 

@Vérnűsző Barom:

=) A vigyori pofát még a mi időnkben sem szerették! Eltáv vagy kimenő alkalmával betalált a kapuügyeletes; jól meg is kérdezte, hogy mit vigyorgok…
Én a 2. Z-ben, a földszinten hédereztem alapon (alakulótól a 2.panel) utána áttelepültünk az őrfészekbe (3.panel).

 24. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-21 17:03 

@hungaryhonvéd: Azt valahogy sehol se csípték. Mind attól retteget, hátha őt röhögik ki. Megjegyzem, némi joggal…

Szm szerint nem tudnám már megmondani, melyik panelházba kerültünk, de ez volt az utolsó a sorban jobb oldalt, ha a parancsnoki épület felöl ballagott hátra az ember az M-zárolt üzemenyagszállítók placca felé. Ez előtt volt már bőven nyílt tér, míg az előzők körül mindenféle fa, bokor.

Első látszatra, több percig, egész normálisnak tűnt az egész. Na hamar kiderült…

 25. Ottokár — 2009-11-21 23:06 

Haha! Ilyet mi is csináltunk a seregben, hogy kitelefonáltunk. Nagyon jól ment vele az idő szolgálatban a századszinten!
Egyébként itt is egy telefonos vicc, bár nem katonai, hanem állatorvosos:
“Éjszaka csörög az állatorvos telefonja.Mérgesen felveszi,hisztérikus idős női hang:
-Doktor úr segítsen! Kutyusaim vannak, és két kutyus össze van ragadva, és sehogy nem tudom szétválasztani őket.Mit tegyek?
-Figyeljen: most letesszük a telefont, maga felhívja egy ismerősét – de nem engem! – és megkéri, hogy csörögjön vissza magára.A kan megriad majd a telefoncsörgéstől, és elengedi a szukát.
-És ez biztos beválik?
-Be, bassza meg, az előbb nálam is működött… “

 26. Adani — 2009-11-23 12:42 

Jók ezek a betyárkodások, de hát ennek a 90es években is nagy divatja volt mikor hirtelen lett telefon a régióban és boldog-boldogtalannak lett vezetékese. Nálunk 1997-ben jutottak el ide, és 1-2 évig minden unatkozó hülyegyerek betyárkodott ( igen mi is:).

Random számokat hívtunk vagy egymást ugrasztottuk. Pár szöveg hol elkövetők hol pedig áldozatok voltunk:
-Halló, Kiss lakás?
-Igen.
-Cserélje nagyobbra

-Hallo, ez itt a kutyatelep?
-Nem.
-Akkor miért ugat bele?

-Elnézést a zavarásért, de keresett Feri?
-Milyen Feri?
-Aki a faszát a szádba veri.

-Hello, rendben megy a TV-jük?
-Igen.
-Akkor szaladjon utána és kapja el.

-Hello, a telefonközpontból telefonálok ,sajnálattal kell közöljem, h a szerelők elmérték a kábelt és ezért 2 méterrel hosszabb mint kellett volna. Megkérném ,h szorítsa erősen a kábelt, mikor szólok és elkezdem majd visszafelé húzni.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.