111. – Tisztikaja


Vérnűsző Barom
posztját olvasgatva (meg újraolvasgatva) az az érzésem támadt, hogy egy késői Rejtő-kézirat sorait tartom a kezeim között. És még mondja valaki, hogy a Magyar Néphadseregben nem tudtak élni a sorállományúak; ezek után  már egészen biztos vagyok abban, hogy a nagy Levin képe ott virított a laktanyakonyhák falán.


Na, az úgy volt faluhelyen, Budapesttől 30 kilométerre és 300 évnyire, hogy adtak enni, ha volt mit, de nagyon nem szakadtak bele, lévén tisztéknél nagy a család, és sokat esznek a népek, míg a katonának meg ott a gazdaság, meg úgyis kövérek.

Ez még nem lett volna baj, kell a fenének az a sok gusztustalan felvágott, amit szeretve tisztelt tisztjeink olyan lelkesen hordtak haza, hogy állt volna keresztbe a belükben; elvadászgattunk így-úgy (lásd vadmalackalövő kommentem valamelyik előző posztban) magunk is, de akadt néha más préda is, meg a szakácsaink se voltak olyan kis szerencsétlenek, amilyennek látszottak.

Hanem egy csendes délután megbolondult a világ! Valahogy úgy esett, hogy mindkét szakács egyszerre volt a konyhán, és az egyik főzte a levest, megsózta, és ment valami mást csinálni. A másik látta, ahogy mást csinál, gyorsan megsózta a levest, és ő is ment további dolga után, amitől a konyhásnéne a fejéhez kapott: jajja, a leves… és boldogan megsózta ő is.

Így az aznapi menű sóleves lett.

Kicsit morgott is mindenki, valahogy nem nagyon fogyott az ebéd. Gyanakvó pillantások jártak körbe, főleg szeretve tisztelt tisztjeink irányából felénk, életüket megkeserítő pesti táposok felé, meg merünk-e szólalni, mert – ugye – ha ezt nagyjából egyszerre tesszük, netán egymásra, vagy valamelyikünkre nézünk közben, az biza zendülés, és lehet menni Nagyatádra, hadbíróságra, akárhová.

Na, valahogy túléltük az ebédet, kajánul figyelve sóval küzdő tisztjeinket, akik zavartan pillogtak egymásra, amíg mi békésen kanalaztuk a csapvízzé vált leveskénket. Hurrá, megúsztuk, egészségükre elvtársak, mehet ki-ki a dolgára. A zendülés azon része, ahogy a sorállomány többi tagja felkereste a szakácsokat, megvitatni velük a recepteket, már nem volt érdekes számukra.

Hanem a röpke kézitusa és üvöltözés után a szakácsok hiába adtak volna a népeknek felvágottat, kenyeret, akármit – nem nagyon volt mit, lévén az már elvándorolt a maga megszokott módján a pereputtyhoz. Adtak volna zsíroskenyeret, hagymát, nem sajnálták volna ők a kaját, de az is csak szűken volt.

Azzal vigasztalták a társaságot, hogy vacsorára úgyis hús lesz, sok; mindjárt nekilátnak, csinálják, addig meg csak kihúzza mindenki, ahogy tudja. Keksz, csoki, minden elfogyott a kantinból, mindenki azonnal éhen akart halni, noha azért egy ebéd részleges kihagyása nem volt olyan vészes. A másodikkal már nem tudom mi volt a baj, talán sós lett az is? Örök rejtély marad…

Minderről jórészt lemaradva, kicsit később baktatok át a laktanyán. Látom ám, jön szembe ifjabbik szakácsunk, nagyon morog, dobálja szét a fehér kötőjét, káromkodik erősen és morog valamit az őrségről, sorkatonaságról, nemerreszegődtemről, nagyon felháborodva.

Kérdem: mi a fene van?

Némi nógatásra előadja, hogy ő biza nem nyúlt ahhoz a húshoz, mert az biza már zöld, de néhol kék is, meg egyszerűbb kérdésekre már válaszol is, és egyébkéntis, mindjárt lábrakap és hazamegy, ő meg az ilyen húshoz nem nyúl bottal se, de még az asztalt is kidobja, meg a konyhát is a Köjállal fertőtlenítteti ki, ha már ilyen rohadást beevett oda a fene.

Ezzel el, mert az ÜTI-nek hiába mondta, az csak a vállát vonta, csinálja meg oszt’ jóvan, ha jót akar magának, ezzel jelentette is az egész esetet szeretve tisztelt parancsnokunknak.

Ifjabb szakácsunk pedig jófajta volt. Első eltávjáról visszajövet behozta a saját angol késkészletét, mert a konyhán talált bádogizékkel nem tudott dolgozni, majd behozatta az otthoni fűszerkupacot a rokonsággal, mondván legyen már valami, ha az MN-nek nem telik ilyesmire, és csak a negyedik-ötödik generáció volt a családban, aki szakácsként próbált megélni. Gyaníthatóan egész jól sikerülhetett nekik, ha a csemetéjük az akkori Fórum Hotel hidegkonyhájárúl került le faluhelyre, de annyira nagyon mégse, ha már egyáltalán lekerült. Komolyan vette, amit csinált, no.

A másik se volt rossz arc, csak közel se volt olyan kis kényes. Gumikesztyűt húzott, lefaragott pár tonnát a büdöskéből, alaposan átmosta ecetben, amit úgy-ahogy felhasználhatónak talált (nem sokat), és azt megcsinálta valami tésztás húsételnek.

Fura módon a laktanyácska-legénység nem fogadta kitörő örömmel a vacsorát. Valahogy a tisztek se annyira. Amikor felálltam és visszavittem a tányérkámat (és igen sokan követtek), akkor boldogan hagyta abba a tisztikar is az evést, zendülést emlegetve; engem, a kisszakácsot meg a szokásos pesti tettestársakat egyből elkülönítve, hagyva a másik szakácsot, védje meg magát, ahogy tudja.

Uccu, izibe összeállt a tisztikar: közölték, hogy ők most bíróság, és most jaj lesz nekem. A zendülésért le is lőhetnének itt helyben, de mivel kegyes hangulatukban vannak a jó vacsi után, csak beülök szépen a fogdába a tettestársaimmal együtt, holnap felkocogunk a hadbíróságra, és már mehetünk is Nagyatádra, eltölteni valahogy azt a pár évtizedet, ami kijár nekünk.

Ennek igen megörültem, mert rég jártam már Bépesten. Boldogan és igen harsányan nyugtáztam az elhangzottakat, egyben közölve: Ott is elégedetten szolgálok a századosúr parancsnoksága alatt!

Ezt a mondatomat szerethette, cirka harmadszor kapta meg…

Lilára váltan makogott egy kicsit, de aztán csak elkövette szokásos hibáját, és hagyott beszélni…

Megdicsértem, hogy azonnal és határozottan lépett, hogy megpróbálja saját hatáskörben megoldani a problémát, nem vonva bele a szolgálati elöljárókat, illetve a Köjált, ami úgy szanzsén becsukná az egész laktanyát, sóval hintve be még a nyomát is, és jó ötletnek tartottam a kisszakácsnak megajánlott három nap szabit, meg a sofőrök kiküldését a falubeli közértbe, ami még nyitva is lesz, ha odaszólnak telefonon.

Szintén szokás szerint el lettem hajtva a fenébe. Pár nappal később kaptam újabb pár hét laktanyafogságot tiszteletlenségért, de a társulat abbahagyta a nagyszakács verését, a Köjál és a VF se jött baszakodni, szeretve tisztelt parancsnokomat meg csak nem ütötte meg a guta, pedig ideje lett volna.

Hanem mi, pösti táposok éhen maradtunk. Ugyan a fogdából kikerültünk, de nekünk már végképp nem maradt kaja, se a konyhán, se a kiszaladgáló sofőrök által behozott pótlékból. Ezekről lemaradtunk, mégpedig a sorsunkról folytatott, rutinból borítékolható kimenetelű, de marathoni hosszúságú megbeszélés miatt, amin remek tisztjeink – szokás szerint – berúgtak, mint a disznó, majd sértett pofával leléptek, tudatosítva velünk, hogy lesz még ennek folytatása.

Lett. Éhesek maradtunk. Még a szakács is. Körbejártuk a konyhát, és egy darab, igen randa szalámivégen kívül semmit se találtunk. Még a kenyér is elfogyott. Pár szem hagyma árválkodott egy sarokban, meg az egyik konyhásnéni kedvenc tyúkja, de az egyrész tabu volt, másrészt – gazdajához hasonlóan – randa és öreg.

A laktanyából már nem tudtunk kikocsikázni, nem is volt igazán hova, az ÜTI is a legsúlyosabb figura volt a társulatból (bár még a viszonylag korrektebb fajtából, lehetett kezelni, a szolgálati szabályzat nagyjábóli betartása mellett), mi meg merengtünk kaszinótojásokon, meg azon, hogy most már mindegy, egy kis gyenge lazacot is megennénk kaviárral, ha volna.

Valakinek eszébe jutott, hogy a szakácsunk a Fórumban dolgozott. Ő bevallotta, hogy onnan kis furgonnal szoktak szállítani hidegkonyhát külsős megrendelőknek. A telefonközpontos szintén éhes volt…

Telefon erre-arra, recsegve összekapcsolódunk vagy négy központon keresztül a Fórummal, gyors mivanveledkörök lefutása után időpontegyeztetés, zsebpénzegyeztetésre rálegyintés, majd megoldjuk, majd beszálltok, amivel és amikor tudtok, kapuba kiállás, várás.

Mi van fiam, mi olyan érdekes itt? – kérdi a csak látszatra vadállat ÜTI, akinek őszintén megvallom, hogy kaviáros, lazacos vacsimat várom, de késni tűnik. Hümmög, majd kocsiérkeztével eltűnik; nem kell neki se látnia mindent. Pedig érdemes lett volna.

Kis fehér furgonból négy darab libériás pincér szállt ki, akkora rozsdamentes tálakkal, hogy alig bírták el, majd fapofával bevonultak az ebédlőbe, feltálalták a 36 személyes hidegtálat, elröhécseltek a szakácsgyerekkel, majd leléptek.

Megraktam egy rendesebb tányért, bevittem az ÜTI-nek, aki közölte, hogy ezt ő nem látta, álmodta, de még azt se, és igaza van a parancsnoknak, valóban aznap kellett volna engem halomra lőni, amikor megláttak, de most már mindegy, és tényleg van kaviár is, vagy azt csak hazudoztuk.

Volt.

Nem lőttek le.

Így telt az egyik, korántsem legzsongóbb nap, ott bépesttől 30 kilométernyire, és háromszáz évnyire. A sóleves jegyében.

Tartalmas, evésivásban (meg minden másban) gazdag szilveszterezést, boldog 2010-es évet mindenkinek! Folytatjuk január negyedikén.

tiboru

37 hozzászólás

 1. Szalacsi_Dezső — 2009-12-30 08:32 

A szerzőhöz képest “nagyon” rövidke volt. :-D
Viszont jóféle. Szokás szerint.
BUÉK !

 2. Jedlik_ — 2009-12-30 09:11 

Iszonyatosan röhögök!

 3. Flankerr — 2009-12-30 09:58 

Köszönöm az élményt..:)

 4. 68nyara — 2009-12-30 10:39 

Szürreális időszak lehetett:-)

Mondjuk azt soha nem értettem, hogy hétköznap amikor mindenki bent volt, akkor valami szörnyű szart adtak kajára, volt tollascsirkeleves, stb. Vasárnap meg rántotthús. Mikor a 30% eltávon. A többi meg a szombati látogatásból maradt kaját eszi, az étkezde látogatáson részt se vesz, vagy nehezebben kezelhető üti esetén maximum átsétál rajta.

Most, hogy felnyitottad a szemem, lehet, hogy a tisztek hazavitték vasárnap a rántott húst? Csak nem vetemedtek ilyesmire? :-)))

 5. Szalacsi_Dezső — 2009-12-30 11:23 

@68nyara: Áá, dehogy! Ilyet még gondolni se merjünk!
:-D

 6. ZöPö_ — 2009-12-30 11:28 

Volt egy rövidke időszak, amit a tiszti étkezdén töltöttem pincnöki beosztásban. Hétköznap délben csak mosogatnom kellett, mert akkor civil szakácsok és pincérek voltak, de reggel-este meg hétvégén enyém volt a terep egészen. Ja, ilyenkor a legénységi étkezdéből hoztam át a kaját, akkor csak annyi volt a HT állomány kiváltsága, hogy nem kellett a sorállománnyal vegyülniük.
“Az alternativitás a szabadság ontológiai csírája”, tudjuk ezt Lukács György óta, ezért vacsorára mindig volt A meg B menü. Nomármost, a történetem századosa mondjuk az A-t rendelte tőlem. Fapofával válaszoltam neki:
– Azt nem ajánlom.
Emlékszem a döbbenetre, ami kiült a százados elvtárs arcára. Mi ez, zendülés?
– MIÉRT???
– Láttam, hogy készült.
Nem volt több kérdése, B menüt vacsorált.

 7. Krux — 2009-12-30 11:51 

Nálunk akkoriban (79-81) volt külön tiszti étkezde, valami őrületesen magas összegért, 3-4 forintért ehettek a hivatásosok, nekik külön főztek. Akadtak azonban olyanok, akik ezt soknak tarthatták, mert arra vetemedtek, hogy időnként – no nem akkor, amikor sóskafőzelék volt – titokban megkérjék a konyhásokat arra, hogy küldjenek nekik fel a századszintre kaját. Kopasz koromban egyszer engem küldtek le, egy tál sült csirkecombot kellett felhoznom. Amikor elindultam az alagsori konyhából, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és az összes – kb. 15 darab – csirkecombról leettem a finom, fűszeres bőrt, úgyhogy csak a csupasz húst kapták. Volt is ám ordítás. Reklamálni azonban nem mertek, mert hát ugye…

 8. Krux — 2009-12-30 11:53 

@Szalacsi Dezső: Te Dezső! Tegnapelőtt délután válaszoltam az ismereteidet összefoglaló iméledre, és a fríméles címedre küldtem. Nem kaptad meg?

 9. Szalacsi_Dezső — 2009-12-30 13:25 

@Krux: Még nem, de repesve várom!

 10. eMM2 — 2009-12-30 14:14 

Á ez nem rejtői történet volt, inkább háry jánosi így szilveszterre.

 11. eMM2 — 2009-12-30 14:19 

@Krux:
Nanemár. 3-4 EZER forint akkor egy havi jó fizetésnek minősült.
A csirkebőrt mi meg a macskának adjuk mert abban van a jó sok dioxin meg kolleszterin.
Kivéve ha saját nevelésű a csirke mert akkor tudom hogy mit eszik.
Jó gusztusos lehetett amúgy a katona után összerágot csirkecombokat enni.Később a maradék csontokat is megetted?:)

 12. Szalacsi_Dezső — 2009-12-30 14:41 

@eMM2: Pedig a csirkének is a héjában van a vitamin, vagy a pritamin, Eztet mááár most nemnagyon tudom…:-)

 13. eMM2 — 2009-12-30 15:22 

@Szalacsi Dezső:
Persze, akárcsak a diónak mogyorónak.:)

 14. 68nyara — 2009-12-30 15:50 

Jelentem harccsoportom harcértéke jelentősen csökkent, sok a veszteségünk. A körtepálinkából kifogyóban vagyunk, nem sokáig tudjuk tartani állásainkat. Sürgősen utánpótlásra van szükségünk. Kérek engedélyt a visszavonulásra!

Mindenkinek Boldog Új Évet!

 15. 68nyara — 2009-12-30 15:52 

@Szalacsi Dezső: Egyétek meg a héját is, szólt sas mama…

 16. 68nyara — 2009-12-30 15:56 

@eMM2: no de kedves kolléga, hogy feltételezhetsz ilyet egy honvédról? Háry? :-))

 17. tiboru — 2009-12-30 16:31 

@68nyara:

Leléphet! És BÚÉK!

 18. nedecz — 2009-12-30 16:41 

Ez kuuuuuuuuuuuuuuuuuuuurva jóóóóóóóóóó volt!!!:))))

 19. Baribál — 2009-12-30 18:16 

Rejtő nagymester könnyezne örömében:)
Boldog Új Évet!

 20. Krux — 2009-12-30 20:01 

@eMM2: A 3-4 forint az egy napi ebéd árát jelentette. A bevonulásom előtt én is annyiért kajáltam az üzemi konyhán. Dioxin, meg koleszterin? Ugyan már!!! Ha nem eszem, sohasem fogok megdögleni! Egyébiránt: nem összerágtam a csirkecombokat, hanem csak a fűszeres sült bőrt zabáltam le, ezzel is védve szeretett előljáróim egészségét és hadrafoghatóságát (lásd bővebben fentebb: dioxin, stb…).

 21. eMM2 — 2009-12-30 20:53 

@Krux:
Jah 3-4 forint akkor meg mért volt sok? Jah vagy hogy kevés volt csak smucigok a hivatásosok?
Egyébként igen abban az időben mi is ennyiért ettük az üzemi kaját a Csepel Művekben (najó pár évvel később de még javában az átkosban) és az röhejesen ócsónak számított.Még úgy is hogy általában a 2 fogásból egyet lehetett néha megenni.
Különben belegondolva a mi tisztjeinknek is térítés ellenében volt a zaba.Ugyanazt ették amit mi, csak kicsit elegánsabb körülmények között.Merthogy ugyi a kancsóképzőben nem volt értelme külön vackot főzni annak a párszáz sorosnak.

 22. proletair — 2009-12-30 23:43 

Jó írás vót. Bár most így túl a töltött káposzta-körömpörkölt-bájgli maraton után nehezen tudom átélni (és visszaidézni) a leírtakhoz hasonló koplalás érzését:)
Holnap pedig nem leszek szomjas:)

Boldog Új Évet!

 23. eMM2 — 2009-12-31 00:08 

@proletair:
Holnapután meg jön a rókakoma!:)
BUÉK!

 24. Szalacsi_Dezső — 2009-12-31 07:48 

@eMM2:
Hip-hopp
Jön VúúúK!

 25. Vajmaci — 2009-12-31 08:42 

Hátezjó!:D:D

Új év alkalmábol minden jót kivánok!
Hányd le a mezőn az összes virágot.
Az ivászat miatt ne fájjon a fejed,
Mint a hortobágyi nádas, ugy égjen a beled!
BUÉK!

Lelépni!:D

 26. Szalacsi_Dezső — 2009-12-31 10:10 

@Vajmaci:
Hú ez de szép vers!
Mit vers, költemény!
Én mostantól ezt küldöm sms-ben. :-))

 27. eMM2 — 2009-12-31 12:09 

Oké, én pont annyit kivánok hányni mint ahány virágot a mezőn találok.

 28. tiboru — 2009-12-31 12:31 

@eMM2:

Csak nehogy betévedj egy botanikus kertbe vagy növényházba :-)

 29. tiboru — 2009-12-31 12:33 

@Szalacsi Dezső:

Hát az a nagyon szar, amikor az ember orrán is visszajön az alkohol…

Én ezt persze nem tapasztaltam, csak mesélték :-)

 30. 68nyara — 2009-12-31 14:44 

@tiboru: Az a piától van? Eddig mindíg azt hittem a kaja volt az oka. :-)

 31. tiboru — 2009-12-31 15:25 

@68nyara:

Hát igen, olyankor kell azt mondani, hogy “basszus, valamivel elrontottam a gyomrom! Biztosan az a saláta volt!”

 32. Skunkworks — 2010-01-02 09:30 

“de néhol kék is, meg egyszerűbb kérdésekre már válaszol is”

ÁÁÁ, ez nagyon nagy duma! De jót röhögtem!

 33. hungaryhonvéd — 2010-01-02 22:58 

A fincsi eszőke…

Nálunk (Szhely)az ellátmány olyan volt amilyen, összességében nem volt rossz, de enni meg kellett. Híztam is…
A zúzapöri sajnos sokszor ismétlődött.
Laktanyában, őrszobára hozattak szakasztársak valami XXL-es családi/csoportos pizzát éjszakai pótléknak…

 34. Hullafotós — 2010-01-04 16:01 

Vérnűsző Baromnak is jár a kupica. :-))

 35. Musaic (törölt) — 2010-01-04 22:33 

Ezek után el sem merem képzelni mi folyik – akár ma is – a Fórum szállóban :)

Amúgy tényleg Rejtős a sztori, bejött..

 36. teddybear01 — 2010-01-04 22:39 

Ez valahogy az aszódi laktanyára hajaz, de nagyon.

Ott volt az, hogy a disznók a kisegítő gazdaságban ugyanazt ették, mint a sorkatonák, de az ő kajájukat feldúsították egy kis forrázott korpával…

 37. Ööö — 2010-01-05 03:46 

Bevonulás+2hét.
DE: állatorvos kint
Dél: disznó(kényszer)vágás
Este: rántott hús dögivel
Másnap: fél kiképzőbázis gyenguszon, másik fele fosik.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.