127. – Híradósok aranyélete


A mezei nyulakhoz képest a híradósoknak tényleg nem igazán lehetett panaszuk a szolgálatra: mindig volt fedél a fejük fölött, rádiót általában tudtak hallgatni, ráadásul – ahogyan azt TRMN mai posztjából megtudjuk – az italutánpótlás is könnyebben megérkezett, főleg kitelepülések alkalmával.


Nemrég akadtam rá erre a blogra és a posztokat olvasgatva kicsit felkavarta békésen és naivan szunnyadó kispolgári érzéseimet a téma. Én is voltam katona, mint annyian. Pápára vonultam 1992 novemberében a repülősökhöz, onnan átvittek Kecskemétre három hónapos híradós kiképzésre. Már maga az áthurcolkodás (természetesen a jó öreg MÁV-ot igénybe véve) is megérne egy külön posztot, de legyen elég annyi, hogy a végére sikeresen megérkeztünk Kecskemét városába, kissé illuminált állapotban (értsd: berúgva, mint a disznó) hála kísérőnk engedékenységének. A kiképzés végére híradósnak, azon belül pellengátorosnak mondhattam magam, ami az akkori technikai színvonal mellett nem volt elhanyagolható dolog.

Hogy mi is az a pellengátor? Alapvetően üldögél az ember gyereke egy híradós kocsiban, feje fölött egy kurva nagy, nyolc pólusú antennával, és ha egy vadászrepülő pilótája irányt kér, akkor a monitoron megjelenő számokat beolvassa neki. A szolgálat nem volt megerőltető, különösebb szellemi színvonalat sem igényelt, akár egy betanított cerkóf is el tudta volna látni. Ezt oktatták nekünk három hónapon keresztül. Részemről szerencsésnek mondhattam magam, mert a kiképzési idő alatt különös dolog nem történt. Nem szívattak minket, külön kis kasztot alkottunk a laktanyában, azt is mondhatnám, hogy unalmasan telt az idő. Néha muszáj volt kirúgni a hámból unaloműzés céljából, ilyenekkel, mint bakancsos aerobik bemutató helybeli fogorvosok forgalmának fellendítésére (gy.k.: bunyó), de ez is csak a feszültség levezetésére, és néhány igen egyszerű, a „hagyományaikhoz” erősen ragaszkodó, beilleszkedésre képtelen egyed megnevelésére szolgált. (Fogorvosról később még  lesz szó egyébként).

Kiképzés után, immár rutinosan felkészülve (a málhazsákba több liter anyaszomorító és macskabenzin társaságában) visszaindultunk Pápára, természetesen megint a vonat-metró-vonat kombót használva. Meglehetősen vidáman érkeztünk meg a laktanyába, nem törődve a másnapi kijózanító valósággal, mikoris elosztották, hogy kit hova vezényelnek. Kegyeibe fogadott Fortuna asszony, mert egy, a laktanyától kb. tíz-tizenöt kilométerre fekvő, úgynevezett „észak-távoli adóházba” kerültem állandó szolgálatra. Az adóház egy Takácsi nevű falu mellett volt. Máig nem értem hogyan, hiszen ide csak a legnagyobb csókkal rendelkező emberkéket vezényelték és nekem olyan nem volt. Talán annak a pszichológus hölgynek a jellemzése segített, aki a bevonulást megelőző két napos alkalmassági vizsgálaton (Petőfi laktanya, Budapest) azt írta az adatlapomra, hogy idézem: „Nem bírja a bezártságot”. Na mindegy, ez is ugyanolyan örök rejtély marad számomra mint a matematika. Az adóházban hatan voltunk, tisztek nélkül. Az egyik „öreg” tizedes baka volt kinevezve parancsnoknak.

És elkezdődött az igazi nyaralás februárban. Mindjárt másnap Ákos barátommal és surcitársammal, a februári mínusz tizenöt fokban, a fagyott földbe szemetes gödröt ástunk (csákányoztunk) egész nap. Kaptuk ezt a lélekemelő feladatot azért, mert előző este „járőrözni” küldtek minket az adóház körül, és mivel elfogyott a cigink, gondoltuk elugrunk a közeli falu kocsmájába (kb. egy kilométernyire) feltölteni a készletet. Ha már ott voltunk (természetes fegyverrel a hátunkon, éles lőszerrel a zsebünkben), összehaverkodtunk több helyivel, akik meghívtak minket egy kis formabontó ünnepségre. A barátság a jövőben üzleti alakot is öltött, a Macskajaj című, felejthetetlen alkotás szavaival élve „ this is the beginning of a beautiful friendship”, de erről később mesélek.

Az adóházban aranyéletünk volt. Gyakorlatilag magunkra főztünk, minden hónapban bizonyos összeg állt a rendelkezésünkre, amit a laktanyából igényelt alapanyagokra költhettünk. Kaptunk egy listát, ami alapján a téli szalámitól elkezdve a bélszínig mindent rendelhettünk a pénzösszeg keretein belül. Természetese a lista kitöltésekor gondolnunk kellett azokra az ellenőrző tisztekre (VÁP) is, akik egy hónapban egyszer meglátogattak minket készleteik feltöltése céljából. Business is business, mondaná az angol, cserébe békében hagytak minket. Nem egyszer előfordult, ha megláttak az úton stoppolni (noha tilos volt), ők szállítottak be a VÁP-os autóval minket a laktanyába, aminek igen örültünk, de azt hiszem ez az öröm egyedinek mondható. A tisztaruhát is hetente hordtuk a laktanyából úgy időzítve a dolgokat, hogy az aláírt eltávot is együtt vehessük át vele.

Mint már említettem, hatan voltunk az adóházban, három „öreg” és „három kopasz”. Ezzel együtt a súrlódások ritkák voltak közöttünk. Felejthetetlen marad számomra (és a többiek számára is), amikor az egyik „öreg” katona, nevezzük Bábosi honvédnak, hatunknak egy, azaz EGY csirkét sütött ebéd gyanánt.

Hadd meséljek most egy kicsit róla. Igen egyszerű gondolkodású katona volt Bábosi honvéd, aki civilben, saját bevallása szerint, egészen a lapockaakasztgató szintig vitte a pápai húsüzemben. Sajnos nekem is meggyűlt vele a bajom mivel nem nagyon komáltam a folytonos parancsolgatását, provokálását az „öregebb” jogán. Méltó büntetésként, amikor egyszer én volt a kajafelelős, kapott az ételébe külön neki szánva néhány szem hashajtót. Másnap kicsit sápadtan kérdezgetett minket, hogy nekünk van e valami bajunk, mert ő egész éjjel a latrinára járt. Közöltük vele, hogy nekünk semmi bajunk, pedig ugyanazt ettük, de szívesen adunk a problémájára gyógyszert. Kapott még egy kis hashajtót, amit már teljesen önként vett be. A folyamatos zaklatások ezzel be is fejeződtek részéről.

Volt még egy emlékezetes eset Bábosi honvéddal kapcsolatban, a leszerelése után. Lapos agyú barátunk eldugott tíz kiló Vegetát, gondolva, hogy majd visszajön érte, amint leszerelték. Hogy ilyen ipari mennyiség mire kellett neki, ne kérdezzétek, mert magunk sem tudtuk, de tény, hogy vagy két héttel a leszerelés után megjelent az adóház kapujában, majd némi keresgélés után elhangzott az azóta szállóigévé vált mondata: – Hun a Vegetám? Aggyátok elő, különben baj lesz. Erre a fenyegetésre nagyon „megijedtünk” és fegyverrel zavartuk ki az adóház területéről. Kintről még bekiabált, hogy végünk lesz, de csak röhögtünk szerencsétlenen.

Az adóházhoz tartozott két korcs kutya is (vagy tíz évesek), hogy majd jól megvédik a területet. Az egyik félig vak, a másik meg sánta volt. A félig vak már nagyon elhagyta magát, látszott rajta, hogy kínlódik és már félhalott. Elhatároztuk, hogy nem hagyjuk szegényt szenvedni, adunk neki párizsiban patkánymérget. Azóta sem tudjuk, mi történt (talán a patkányméregben véralvadásgátló volt), de másnapra összeszedte magát és úgy szaladgált, mintha két-három éves kölyök lett volna és ez így is maradt, legalábbis amíg le nem szereltünk. Azért ne gondoljátok, hogy kegyetlenek voltunk, én speciel minden nap szedegettem belőlük a kullancsokat, és nagyon tisztességesen kaptak enni is, úgyhogy jó dolguk volt.

Az adóházban két csoportra oszlottunk technikai szolgálat szerint. Az egyik háromfős társaságot a már említett pellengátorosok alkották, a másik csoport az úgynevezett PAR10 volt. Nekik volt egyszerűbb a szolgálat, mert nem kellett elhagyni az adóház területét. Hogy mi is az a PAR10? Alapvetően egy egész szobát elfoglaló rádióadó, amely állandó jeleket sugárzott a pilótáknak. Repülés elején a srácok bekapcsolták a gépezetet és (ha nem felejtették el) repülés végén kikapcsolták. Nekünk „pellengeseknek”, el kellet ballagni egy szántóföldön keresztül az adóháztól körülbelül 150 méterre található GAZ66-os kocsiig, mert a szolgálat 24 óráját (elvileg) ott töltöttük. Tulajdonképpen a kocsiban mindig kellett (volna) valakinek tartózkodni, akár volt repülés, akár nem. Részemről ezt a problémát megoldottam 200 méter telefonzsinórral, (ugye a kotona legyen kreatív) és attól kezdve repülések kivételével nemigen tartózkodtam szolgálat alatt a kocsiban. Ha valaki esetleg ellenőrizni jött, arról előre tudtunk, mert a toronyból leszóltak, persze egy kis ellenszolgáltatás fejében. Egyszer azért majdnem sikerült bukni egy túlbuzgó százados miatt, aki nem a laktanyából jött ellenőrizni, hanem otthonról csak úgy magánszorgalomból, de pofátlanul kimagyaráztuk a dolgot, plusz az egy rúd párizsi is nyomott valamit a latban.

A kocsihoz tartozott egy melléképület, amiben két nagy diesel aggregátor, pár selejtes álcaháló és egyéb „titkos” katonai cucc volt található. Az aggregátorokat elvben minden nap be kellett indítani és fél órát üzemeltetni, hogy áramszünet esetén is működjön a technika. Ezek legalább öt éve nem voltak beindítva. Magunk voltunk a legjobban meglepődve, amikor az egyik nagyszabású (és váratlan) technikai ellenőrzés során minden gond nélkül beröffentek. Egyébiránt a PAR10 technikához is tartozott két, benzines szörnyszülött. És itt kapcsolódik be történetembe a már említett falubeli kapcsolat. Mindenki tudja, hogy ezek a gépek benzin vagy gázolaj nélkül valamiért nem üzemelnek, dacára orosz származásuknak. Említettem azt is, hogy ezek az aggregátorok soha nem voltak beindítva, mégis kísérteties módon, mindig elfogyott hetente száz liter (azaz egy hordó) gázolaj és ugyanennyi benzin, kis segítséggel. (A kis segítség, 20 literes műanyag kannák képében érkezett, általában egy rozzant teherautóval éjjel kettőkor.) Azért a látszatra nagyon vigyáztunk a már említett Ákos barátommal.

Említettem a poszt elején valahol a fogorvost, akihez igen kellemetlen emlékeim fűződnek. Történetesen megfájdult az egyik fogam, és már annyira nem bírtam, hogy elmentem fogorvoshoz. Nem a laktanyába, mert úgy hallottam, hogy az egy vadállat, hanem Pápára az SZTK-ba. Később kiderült, mennyire rossz lépés volt ez részemről, de akkor még nem sejtettem semmit. Lényeg, hogy egy nagyon kedves hölgy fogász vett kezelésbe és sikerült beletörnie a fogamat, olyan szinten, hogy ki sem tudta húzni. Annyit tudott javasolni, hogy menjek el szájsebészetre. Köszi. Pont egy háromnapos ünnep (talán pünkösd) kezdődött. Visszamentem az adóházba, de másnap kétszer kellett kihívni hozzám a mentőt, mert nem állt el a vérzés a számban. Hétfő reggel a legelső dolgom volt bemenni a laktanyában lévő fogorvoshoz, aki két pillanat alatt kikapta a beletört fogat, összevarrta a sebet, és pár nap eü. szabival mehettem haza.

Civil ruha tartása akkoriban még nem volt engedélyezett, de azért mindegyikünk szekrényében ott figyelt egy váltás, amit néha (bukta esetén) két-három hét kimenő megvonással honoráltak. A kimenőmegvonás nem volt túl nagy büntetés, hiszen amúgy is „kint” voltunk. Nem egyszer előfordult, hogy hét végén leugrottunk a Balcsira vagy Pestre, (különösen, amikor már „öregnek” számítottunk) otthagyva az adóházban a fiatalabb korosztályt. Védőangyalunk volt, hiszen soha nem volt probléma, vasárnap éjjel meg szépen visszaszállingóztunk. Azért a srácoknak, akik maradtak, mindig vittünk ezt-azt. 

Elmaradhatatlanok voltak a meleg, nyáréji szalonnasütések, amihez a megfelelő alapozót a faluból szereztük be. Nem volt nehéz, csak annyi dolgunk volt, hogy betelefonáltunk a századparancsnoknak (vagy ha nem volt, akkor a toronyba), hogy kimennénk friss „péksüteményért” a falu egyetlen boltjába és az engedélyt mindig megkaptuk. Ezekről a bulikról a lányok sem hiányoztak, Ákos barátom is itt jött össze későbbi feleségével. Az adóház területén kötelezően volt két „tűzivíz” tároló (tűz esetére), egyenként legalább 10.000 liter víz befogadóképességű. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy nagy betonozott, hat méter átmérőjű hodályt a földbe ásva, félig engedve vízzel. Ez volt a mi úszómedencénk. Kicsit hideg volt a víz, ha elfelejtettük a fedelét felnyitni, de ki törődött vele. Ezekben rendeztük a medencés partikat, amik általában igen jól sikerültek.

Sok posztíró említette a kitelepüléseket. Nekem is volt ilyenben részem, aminek a történetét most megosztom veletek. Egy szép nyári reggel elindultunk vagy húsz teherautóval a laktanyából egy hét településre, valahova a nagy magyar határba. Fogalmam sem volt hova mentünk, de megérkezésünk első napját egy hatalmas kies mezőn töltöttük, ahol elvben egy MiG21-es vadászgép le tud szállni. (Megjegyzem, akkoriban úgy tudtam, hogy csak a MiG21 képes füves területen leszállást végrehajtani a magyar vadászgépek közül, úgyhogy a gyakorlatra MiG29-es nem jött). Amint estefelé a tiszteket hazafuvarozták, beindult a rodeó a gazdátlan teherautókkal. Életemben akkor vezettem először URALT, ami igen nagy élmény volt számomra, tekintetbe véve, hogy még jogsim sem volt. Természetesen másnap bukta, de valahogy eltusolták az dolgokat.

Végre elindultunk a valódi települési helyünkre, négyen egy GAZ66 típusú kocsival. Mentünk vagy tíz kilométert árkon-bokron keresztül, amikorra a velünk lévő hadnagy azt mondta itt jó lesz. Körülnéztünk, de hogy miért éppen ezt a helyet választotta, arra nemigen jöttünk rá sem akkor, sem később. Szó se róla, jó kis hely volt. Barátságos kis mező, faligetekkel, apró dombokkal és sok tehénszarral. A mező közepén egy régen ottfelejtett, rozsdaette „lajtoskocsi” árválkodott; akkor még nem tudtuk, mennyire jól helyettesíti a WC-t és közben milyen szép kilátás nyílik a környező vidékre. Még aznap délután felállítottuk a kocsi tetejére az antennát, majd hazafuvarozták a hadnagyunkat és végre magunk maradtunk. Az éjszaka gyakorlatilag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy kissé kényelmetlenül aludtunk hárman a szűk kocsiban, úgyhogy hajnal felé részemről átköltöztem a vezetőfülkébe.

Reggel hatalmas ordításra riadtam. Történt, hogy Ákos barátom felfedezte a lajtoskocsi adta lehetőségeket, és a tetejére telepedett elvégezni a napi kábelfektetést. Csak a kocsiba beköltözött vadméhek véleményével nem számolt. Békésen üldögélt, elmélkedett az élet nagyszerűségén, amikor alulról megtámadták. Csak annyit láttam, hogy óriási ugrással leveti magát és pucér seggel rohan a mezőn át, kicsit pingvinre emlékeztető mozgással. Én inkább a bokrokat választottam.

Délelőtt tíz óra tájban, nem kis örömünkre, hadnagyunkkal együtt egy láda sör is érkezett. Elképesztően nagy alkoholista volt. Akkor láttam életemben először és utoljára embert egy ültő helyében, tíz üveg sört úgy meginni, hogy közben nem ment el pisálni. Az testvérek között is öt liter. Azért rendes volt, mert minket is megkínált, délre ki is fogyott a rekesz. Nosza, hozassunk még egy rekeszt. Volt egy haverja a környéken, az jött minden délben és hozta az „ellátmányt”. Csakhogy pénz nem volt, úgyhogy a hadnagy úr kitalálta, hogy a GAZ66 210 literes tankját csapoljuk meg és azt adjuk cserébe. Település végére elfogyott a gázolaj, az utolsó cseppig. Még a mikádóját is eladta két üveg sörért. Kénytelek voltunk átmenni a szomszéd srácokhoz (uszkve négy kilométer) húsz liter benzinért, hogy egyáltalán a laktanyáig elérjünk.

Ennyi volt a történet. Később még biztos eszembe jutnak olyan dolgok, amiből érdemes lesz posztot írni.

– Hiányzik-e a katonaság? Hiányoznak a szép napok? – kérdezhetnétek. Azt mondanám: nem. Találkoztam híres vadászpilótákkal és hősökkel, mint Elek László, Buczkó Imre, Farkas Bertalan, és láttam repülni Magyari Bélát. Ez is csak az életem része volt sok vidámsággal, sok ökörködéssel, felejthetetlen barátságokkal. De azért…. újra nem kezdeném.

30 hozzászólás

 1. vén betyár — 2010-02-10 08:18 

nagyon jó kis történetek, szellemesen, humorosan előadva, köszi – és a végén a rezümé, hát igen!
Grillcsirke – ilyen nincs is!

 2. 68nyara — 2010-02-10 10:12 

A képen látható GAZ66-osra szerelt R142-es hez hasonlóban volt szerencsém jópár órát üldögélni gyakorlatokon.

 3. Selkath - Nightwish rulez! — 2010-02-10 11:52 

De jó sztori! :) A lajtoskocsi-történet kegyetlenül odaver! :DDD
Ahhoz kapcsolódva anno, a Pákozdon kiállított T-34-esekbe is sokszor “belemotyóztak” a HVCS-k. Osztálykirándulás alkalmával ott jártam, osztálytársakkal – vesztünkre – belenéztünk a páncélosba. Nem láttunk semmit csúnyát ugyan, de az a szag… atyaúristen! :D

 4. Kendan — 2010-02-10 12:52 

Jó kis történethalmaz, hosszú és olvasmányos… de Tiboru, mi történt veled? Ekkora sztorit régebben miminum 3 részre daraboltál… félted a pázsitot? ;)

 5. proletair — 2010-02-10 13:14 

@Kendan:
Én is arra gondoltam, hogy ebből a sztoriból akár két különálló is lehetett volna. De így se rossz. Sőt. Jó lenne, ha lenne folytatása, mert jó volt olvasni.
Amúgy a poszthoz kiegészítésként: a MIG-29 is képes üzemelni füves, előkészítetlen “kifutóról”. Az első futómű kerekénél ott is van az a kis eszköz, ami azt akadályozza meg, hogy a kerék által felcsapott szutyok nehogy kárt tegyen a sárkányban. A hajtómű beömlője elzárható, és ebben az esetben a felül lévő kopoltyúkon kap levegőt a hajtómű, így az sem szívhat be sem göröngyöt, sem kósza szuicid vakondot.

 6. tiboru — 2010-02-10 13:17 

@Kendan:

Hát ahhoz, hogy a pázsithoz most bárki hozzáférjen, egy kábé félméteres hóréteget kellene előtte odébblapátolnia :-)

Ez a poszt tényleg hosszabb a megszokottaknál, gondolkoztam is egy folytatáson, de aztán megesett a szívem az olvasókon :-)

 7. Old Man — 2010-02-10 13:38 

@proletair: @Kendan: Így volt ez nagyon jó.Két kecsketejes nescafét is elszopogattam,amíg elolvastam.Sztem a pingvin-kommandóktól félti tiboru a havát, meg megesett rajtunk az a jó szíve, mint bizonyos prof-oknak…

 8. TRMN — 2010-02-10 13:54 

@proletair:

Folytatás lesz, most dolgozom rajta…aztán már csak tiborun múlik, hogy megjelenhet-e ))

 9. Old Man — 2010-02-10 14:05 

@TRMN: Meg hogy elolvad-e addig a hó, kinő-e a fű.Meg a prof. áldott jó szívén.Addig is köszi és jó munkát!

 10. Baribál — 2010-02-10 14:53 

Jó kis post volt. Sikerült hangosan felröhögnöm párszor, most a kollegák is a postot olvassák:)

 11. Valerijov — 2010-02-10 16:54 

kafa csokor volt, jókat derültem

 12. franta — 2010-02-10 18:25 

@tiboru: Jól tetted! Nem szerencsés az 1.0, 2.0 stb. Hiába no, én sem szerettem azokat a folytasásos filmeket, amik a legizgalmasabb pillanatokban szakadtak meg Például Láng Vince :)))))

 13. fakir — 2010-02-10 18:29 

@TRMN: Az a füves leszállópálya véletlenül nem Kenyeriben volt?

 14. beersodi — 2010-02-10 18:43 

Szuper a poszt!
Pápa, de szép is volt. Megrohan a sok szép emlék. Visszasírom azt a helyet. Én akkor kerülten oda, amikor már a bezárását tervezték. 99-ben voltam ott 6 hónapot, 3 hónap szombathelyi gépkocsizó kiképzés után. Aztán nem jutott gépkocsi nekünk és végül a Dél-közeli adóházba kerültünk, egy érdekes esemény láncolatnak köszönhetően (lehet leírnom egyszer). Ott egy gyorstalpaló rádiós kiképzést kaptunk.
Kutya, kullancs és biznisz is volt, de a létszám ekkor már jelentősen lecsökkent. 1 őrvezető és 1 vagy 2 honvéd. Tisztet a nyugis időszakban jóformán csak a laktanyában láttunk.
Úgyhogy arany életünk volt.

 15. Mikiapó — 2010-02-10 20:28 

Ez a post(is) tetszett!
Az alkoholista hadnagy csak nem M. Ferenc, alias Márió volt?
Nem lennék meglepve…

 16. Szekuriti Blogger. — 2010-02-10 21:06 

Tök jók az ilyen hosszú posztok! Koszi tiboru a posztolást és trmn a beküldést! Még!

 17. (h)öreg — 2010-02-10 21:58 

@68nyara: Jól látom (jól emlékszem)
a zenit antenna van telepítve?

 18. limbekcs — 2010-02-11 01:35 

azért Lentiben a 26. gl. ezred híradós századában nem ment ilyen idillien minden – legalábbis úgy negyed évszázada… most akkor alvás közben megpróbálom összeszedni, hogyan is úszta meg legbékésebb cimborám az emberölést egyik achillese árán…

 19. TRMN — 2010-02-11 08:08 

@fakir:
Most, hogy mondod, úgy rémlik tényleg ott volt

 20. TRMN — 2010-02-11 08:12 

@Mikiapó:
Sajnos közel 20 év távlatából, már nem emlékszem a nevére, csak arra, hogy egy rendkívül sovány, magas, 50 körüli emberke, aki azért lett alkesz, mert a tiszti lakótelepen elütött egy pár éves kislányt aki meghalt.

 21. Szalacsi_Dezső — 2010-02-11 11:29 

@tiboru: Az első kép nem makett?

 22. greyhound — 2010-02-11 12:11 

Ez nagyon jó poszt volt. Rég röhögtem ennyit. Köszi és gratula. Az ilyenek miért nincsenek kint az INDEX címlapon?
Sokkal szarabbak meg kikerülnek.

 23. 68nyara — 2010-02-11 13:09 

@(h)öreg: Milyen jó is volt menet közben forgalmazni ezekkel. Mikor kitalálták, hogy a gaz ellen majd jól nem tud bemérni minket, ha a gyorsadóval menet közben adunk. Aha, gyorsadóhoz vevő az nálunk nem volt, max egy irányba sikerült volna, a HM-hez jelenthettük volna, hogy elfogtak minket. Így maradt a remek morze, ami azért a huszadik század vége felé sem volt már az a kimondott csúcstechnika. No de azt sem tudták rendesen kezelni, így maradt a rádión bediktálás karakterenként….no mindegy.

 24. Szalacsi_Dezső — 2010-02-11 17:39 

@tiboru: Ó, he, mijen szemem van!
Modoros makettező vok.

 25. ZöPö_ — 2010-02-12 10:02 

Tudtam én, éreztem, hogy rádiós akarok lenni. De végül utász lettem, Vis őrnagy jóvoltából (vis major).

 26. Cascabel — 2010-02-14 02:05 

@ZöPö (inda): En utaszoknal voltam radios :-) Bevonulaskor mindenkit megkerdeztek,
hogy mi a szakmaja, ez alapjan probaltak hasonlo beosztast talani az u-
joncoknak. Megkerdeztek, hogy van e koztunk hentes vagy meszaros. Erre
jelentkezett egy srac. Hogy hivjak? Meszaros Lajos. Na, o lett a lak-
tanya kocsisa:-) Masiktol megkerdik a szakmajat, mondja hogy eszterga-
lyos, erre szakacs lett:-) Specialitasa az esztergalyos-leves volt:-)
Sorra kerulok en, kerdik a szakmamat, mondom, erdesztechnikus. Na akkor
jo lesz buvar felderitonek:-) Masnap vittek Kalocsara, buvarorvosira, u-
tana pedig Pestre keszonvizsgalatra, ahol megfeleltem. Jottunk vissza a
Csepel teherautoval Csongradra, Dabasnal lerobbantunk. Amig vartuk a
mentest – egy Tatra vontatot – jol berugtunk:-) Megtudta ezt a hirfonok –
egy idult alkoholista orgy – atvett tavirasznak. Mondom neki, hogy en
neha dadogok, van rola igazolasom is. – Ez nagyszeru, legalabb az ellen-
seg nem fogja erteni, mit mondok, ha be kell szolnom a radioba – nyugta-
tott meg. Tenyleg aranyeletunk volt, hiradosoknak, mert semmifele szol-
galatot nem adtunk, csak a radioallomason es a telefonkozpontban, igaz
12 oraztunk. Kihelyezesek alkalmaval a radioskocsit a tabortol messzire
telepitettuk, hivatkozva rossz veteli viszonyokra. Egy sracot athelyez-
tek tolunk Kkfelegyhazara a hadosztalyhoz, ott is az adohazhoz, ami a
laktanyatol tavol, egy gyumolcsosben volt. Raeresukben palinkat foztek,
de lebuktak. Mielott vittek volna oket a futkosora, az azt megelozo ko-
telezo orvosi vizsgalaton kiderult, hogy orvosilag alkalmatlan katonai szolgalatra, igy leszereltek. Micsoda mazlista!!
A beszedhibam miatt 1x volt csak kellemetlensegem, telefonon kellett
bejelentkeznem az UTI-nek, es csak nyogtem, nem tudtam kimondani a neve-
met. Erre beszolt a tiszt, hogy mit csinal maga katona, sz…ik? Ez rosz-
szul esett, es bosszut fogadtam. Eppen a telefonkozpontban helyettesitet-
tem valakit, es bejott ez a tiszt, hogy ha keresne a felesege, mondjam
azt, hogy a szazadanak hirtelen riadot rendeltek el, azert nem ment haza.
Kereste is a felesege, kerdezte, bejott-e mar a riadorol a ferje? En
megmondtam neki, hogy nem is volt riado annak a szazadnak:-)
82-ben behivtak tartalekosnak Egerbe, R 142-es radiora. A kikepzes utolso heteben volt a Yakta titkosito ismertetese, amin nem vehettem reszt, mivel az en radioforgalmazasomat nem kellett titkositani:-) Ennek kovetkezteben – mivel nem irtam ala a piros csikos papirt – kaptam kek utlevelet, amivel a kovetkezo evben sikerult “idegenbe szakadnom”.

 27. lantraman — 2010-02-24 11:09 

Én Börgöndön voltam, az ottani déli-távoli adóházban, volt szerencsém jó pár szolgálatot adni a pellengátorban, és a Par-10-ben is, gk.-s létemre,de a létszámhiány nagy úr volt.
Hasonló kalandjaim voltak, egyszer majd ősszeszedem magam, és megírom őket!
Nem Pápa hívójele volt a Grazsdanyin pelleng? Mi voltunk a Medok, volt még Vaslemez, (tán Szt.királyszabadja) meg ilyenek.
Nekünk még oroszul is kellet tudni irányt adni, ezt repüléskor többször tesztelték a magyar pilóták.(1989-90)

 28. KATZE — 2011-05-10 20:40 

@lantraman: Vaslemez az Szolnok volt.

Szentkirály meg a Vitorlás

 29. mrbaracus — 2011-06-12 10:47 

Én 1999. nov -2000. aug között szintén É távol adóházban teljesítettem szolgálatot. Hát azalatt a hét-nyolc év alatt nem sok minden változott, talán lepusztultabb lett minden. A bizniszek, a falulátogatások ugyanúgy megvoltak, még fogfájós surranótársam is volt. Ja és én is pellenges voltam. A repülőezred akkor élte utolsó napjait, laza volt minden, nyáron rövidgatyában jártunk szoliba. A hivatásos állomány is normális volt, tudták, hogy kevesen vagyunk, így nagyon szórakoztak velünk.
Az ellátás is úgy történt ahogy a kolléga leírta. A nyugalom szigete volt.
lantraman: Pápa hívójele Párduc volt.

 30. robikuci75 — 2011-08-14 19:07 

én ,1993-94 ben Taszáron szolgáltam a Frisz századnál,ismerős a sztori,surcitársaim jóvoltából,igaz ,én csak “luccsos” voltam,de kiállásoknál,mi is igen csak szabadon éltünk :))

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.