145. – Menetelés


Békeidőben az alakizás tartja össze a hadsereget – ezt a hülyeséget természetesen egy kiképző őrmestertől hallottam, jó emberöltőnyi idővel ezelőtt. Biztos vagyok abban, hogy Vérnűsző Barom őrmije nem beszélt össze az enyémmel, de úgy tűnik, ez az állítás valami kényszeres izé lehet a tiszthelyetteseknél, mert az övé is hasonlóban hitt…

Az alakiságról szóló opuszt olvasgatva merült fel bennem a pár kommentben már szőrmentén megemlített, de komplett posztba talán még nem összefoglalt örök nyűgöm, az alaki gyakorlatok mumusa.
 
Az alakisággal alapból nincs is különösebb bajom: szép szál, nyalka legények álldogálnak medvebőr kucsmában, menetelnek bábuként, fordulnak egyszerre, mintha zsinóron húznák őket… Remek dolog, már ha valaki kedveli a Marionett-babákat… Van, aki élvezi a látványt, van, aki szereti csináltatni másokkal, és van még további két kategória: azok, akik valami kényszerből megcsinálják, meg a mázlisták, akik valahogy ügyesen kimaradnak belőle.
 
Egyes kiképző őrmesterek szerint van egy további kategória is: én…
 
Bevonulás után kiképzésem szépen haladt, megtanultam nagyjából stokizni (ebből ugyan felmentést nem, de egy kisebb, fixen bestokizott egyenruhát kaptam mutogatni), szundikálni a politikai fejtágítások alatt (kérdésre felriadva mindig tévedhetetlenül az USÁ-ra bökve a vaktérképen), de a jobbra át nem ment. Meg a vigyázzmenet se. Meg többi hasonló marhaság se, amivel tisztességtelenségben megőszült, marconának ugyan nem, de minden másnak simán nevezhető hadfiak szórakoztatták magukat, házsártos asszonykájuk helyett.
 
Ez összefügghet azzal, hogy ugyan szép szál legény voltam a 188 centimmel és a kilencven kilómmal, csak kissé csámpás. Meg görnyedt. Ráadásul a kincstár jóvoltából kapott, meglehetősen fura szabású egyenruha folyamatosan gyűrötten lógott rajtam, a 47-es bakancs kissé nagy volt, de legalább roskatag, viszont az ing kigombolva, mert a viselet megálmodója nem kifejezetten rám tervezte az élete főművének tartott ruhadarabot, hanem valami libanyakú, vállatlan medvének. Megpróbáltam egyszer lerajzolni azt a lényt, amire pont jó lenne az egyenruhám, de megfelelő tehetség hiányában sajna nem sikerült.

Később találkoztam az illetővel, tényleg borzasztó volt; néha ma is felriadok álmomból, ha eszembe jut az a lidércnyomásszerű biológiai rendellenesség, akin úgy állt az a cucc, mintha ráöntötték volna.

Egy szónak is száz a vége (lacibácsi…), ha a fene fenét evett se tudtam úgy, akkor és odarakni a nagy ló lábaimat, ahogyan, amikor és ahová a kissé ingerült őrmink szerette volna (amiből az idők folyamán még sok kellemetlenségem származott, lévén más se nagyon tolerálta az ilyesmit az MN-ben, de hát úgy voltam vele, hogy ők ragaszkodtak a részvételemhez, akkor most élvezzék ki).

Remek elöljáróm meg volt arról győződve, hogy teljesen direkt és szándékosan szívatva nem teszem azt és úgy és oda, mindeközben meg röhögök rajta. Megjegyzem, volt némi igazsága…
 
Na, sofőrkiképzés, tanulmányozuk a remek technikát, a fennmaradó időben ide-oda flangálunk a mindezt sztoikus nyugalommal tűrő öreg Csepelek előtti szép, nagy téren, és gyakorluk a menetelést, merthát az ki nem maradhat a katona életéből, örmink meg már többször megnyerte az eskünél divatos menetelőversenyt pompásan lépegető katonáival, és azok véleménye eleddig nem zavartatta a nemes cél újbóli elérésében.
 
Csak ott voltam én… Aki ugye magasságánál fogva mindjárt a sor elején kapott helyet, ugyan nem jobb elsőként, mert egy colos legény – nem kis bánatára – azért bekerült elém, de mindjárt másodikként. És menetelés helyett baktattam. Esetenként slattyogtam. Néha bandukoltam, de mindegyik variációban mérhetetlen unalom, utálat, az egészbe való elképesztő mértékű, fájdalmas beleszarás érződött rajtam, az az igazi, jófajta, amitől minden feljebbvalóban, még a legszelídebben is felhorgad a majd én megmutatom vágya. Ez előbb-utóbb artikulátlan üvöltésbe, majd toporzékolásba, mindenféle ravasz fenyítés kitalálásába, és a legvégén szemkörnyéki öntudatlan idegmozgásba, súlyosabb esetben sírógörcsbe juttatja az egyébként jobb sorsra korántsem érdemes hadfit.
 
Meneteltünk. Sokadszor. Az alapfeltevés, mely szerint a legjobb, ha együtt szívatnak minket, külön megnevezve a társulat számára a szívatás okozóját, különösebben nem jött be. Egyrészt mert mindannyian hamar megútáltuk a szimpátiánkra eleve nem különösebben vágyó elöljárónkat (jóval később persze azért kiderült, hogy ő remek pajtás, és még lelkes is van, csak hát…, izé.. ez a dolga, na!), másrészt addig nyugton hagyta őket, amíg velem foglalkozott, harmadrészt meg némi respektusom már kezdett kialakulni egynémely kalandok által, ami részben a környékbeli kocsma ismeretéből (ennek köszönhetően találtunk egy ládányi sört precízen sorba rakva az ösvénykénk szélén, az egyik menetgyakorlatból való hazatérés során  – volt rendes, igazi telefonfülke a parancsnoki épület előtt), valamint a már régebben felemlegetett koedukált autókirándulásoknak is volt köszönhető.
 
Meneteltünk tehát, időnként nagy türelemmel különböző öreg katonák, tisztesek, altisztek, néha igaziak is próbáltak rávezetni a jobbra át és vigyázzmenet szépségeire, de hiába. Türelmesen hagytam őket sportolni, nyugodtan, némi méla érdeklődéssel tűrve a szép, lélekre ható szavakat, a sportcélú testmozgást, valamint a körömkefés urálpucolásokat. A másfél évbe (hittem akkor) belefér…
 
Na, de a jó őrmesterünket se kellett félteni. Szakmáját szerető, kreatív szakemberként elvetette abbéli javaslataimat, hogy szereljenek le, adjanak rám tiszti ruhát, vagy egyszerűen hagyjanak ki az össznépi menetelőipari megmérettetésből,. Ő gondolkodott és megtalálta a tuti megoldást, valami rég elfeledett, senki által sem ismert menetelésügyi kézikönyvben.
 
Így – abban az évben nekem köszönhetően – a versenyt fölényesen megnyerte (nem volt érte egy cseppet sem hálás), mégpedig elég fura módon.
 
Hátratolt a második sorba, középre, ahol némileg magamba roskadva kellett vonulnom (ezt a feladatot simán hoztam), ne legyen már feltűnő a magasságom, jobbról-balról mellém tett két kigyúrtabb legényt, a menetelést pedig nem a megszokott módon, egymástól némi távolságra, lengő kézzel (vagy hogy?), hanem egészen szorosan, könyökünket a mellettünk levő társ mereven tartott karhajlatába támasztva kellett döfni. Így – kis kapaszkodással – akár lógázhattam is volna a lábamat, szélső társaim nem kifejezett örömére. Akik esetenként egész konkrétan vittek a gyakorlás alatt. Élesben megpróbáltam a kedvükben járni, és hasonlóan kapkodni a talpam, mint ők, de ettől kis híjján hasra esett az egész szakasz. Nem szoktak hozzá…
 
Aztán persze a 21. hónapban csak rávezettek az alaki gyakorlatok szépségére a Petőfi laktanya méltán feldicsért, rendkívüli pedagógiai érzékkel megáldott szakemberei, de az egy másik történet.

34 hozzászólás

 1. vén betyár — 2010-03-26 08:16 

Jól kezdődik ez a nap!Nagyon jó kis történet volt, olvasni.A képeket meg nézegetni.Csillagos ötös fölé!Köszi!

 2. Krux — 2010-03-26 08:32 

Nem nagyon volt szükség arra a “menetelésügyi” kézikönyvre! Régről ismert ez a megoldás. Amikor szuronyt szegezve nyomtuk a díszmenetet, mi is bekönyököltünk a mellettünk lévőbe. Ezzel a viszonylag egyszerű módszerrel egyenesen lehetett tartani a sort.

 3. whitebeard — 2010-03-26 08:52 

“..úgy voltam vele, hogy ők ragaszkodtak a részvételemhez, akkor most élvezzék ki”

Itt szakadtam meg a röhögéstől !

A képek nagyon jók !

 4. Optika — 2010-03-26 12:48 

Nekem is gondot okozott a jobbraát balraát hátraarc megfelelően koordinált mozdulatsorral való végrehajtása. Több tiszthelyettes, rajparancsnok gyakoroltatta velem egy pár napig. Közben a többi társam vagy takarított (ha már szívás van akkor mindegy hogy szív az ember – gondoltam – na meg a nap úgysem áll meg miközben a köreit rója az égbolton) vagy valami más elfoglaltsága volt. Szabadidő meg úgysem volt. A tisztek tiszthelyettesek rajpk meg őrjöngtek. Néha kicsit beszartam az üvöltözéstől, de aztán rájöttem, hogy van akinél a kurvákfaszát, meg az istenbasszamegmagát annyit jelent, hogy ejnye bejnye.
De egyszer csak rájöttem a mozdulatok mikéntjére és ment a jobbraát balraát hátraarc mint a karikacsapás. Aztán meggyanusítottak, hogy csak játszottam a hülye antikatonát. Pedig nem is. Én anélkül is az voltam.

Aztán készülődtünk az esküre. Utáltam ezeket a gyakorlásokat. Valahogy engem nem dobott fel, hogy a szüleim és a családom láthatja ahogy a gyakorlótéren bohóckodom. Gondoltam a nagy tömegben úgysem látnak. Aztán megjött a felmentő sereg. Rengeteg f@szságot kellett rekordidő alatt legépelni. És mikor gépirni tudó legényeket kerestek (baromi jól tudtam gépírni), akkor jelentkeztem. Így az utolsó napi alakizásból kimaradtam az eskü előtt. A századpk úgy határozott, hogy az esküre nem mehetek ki a gyakorlótérre. Az úgy is csak össznépi bohóckodás. A hivatalos eskü a századszinten volt előtte való nap. Bár a hivatalos eskü kezdete némi késedelmet szenvedett, mert egy harcos társ jelentette, hogy komoly fenntartásai van az eskü bizonyos részeit illetően. Mégpedig az élete feláldozásáról nem szívesen mondott volna semmit, ezért aztán nem tenne esküt. A századpk meggyőzte, de ezt félórát tartott. A meggyőzés az irodában volt verbáli és nemverbális eszközökkel, amit még zárt ajtókon keresztül is hallottunk.
Szóval szüleim hiába tekergették a nyakukat, mert én nem voltam az alakuló téren.
Riogattak azzal, hogy nem engednek kimaradásra az eskü után, de nem nagyon ijedtem meg tőle, bár szarul esett volna. Végül mégiscsak kiadták a könyvet a körletelhagyásival.

 5. Lődörgő Hollandi — 2010-03-26 16:32 

Az alaki gyakorlatok célja az, hogy a katona megtanuljon vakon engedelmeskedni a legidiótább parancsonak. Aztán amikor parancsba kapja, hogz le kell lőnie valakit, vagy magát kell lelövetnie, akkor nem gondolkodik.

Ezzel együtt még az alaki gyakorlatok a legkellemesebbek. Vonulgat az ember ide-oda, veri a vigyázz-t, mosolyog magában az idióta vezénylő őrmesteren stb.

Sokkal durvább dolgok is voltak a seregben Lentiben, talán majd meg is írok pár dolgot.

 6. azIstenostora — 2010-03-26 17:24 

Az alakiról panaszkodnak az elvtársak?
Akkor nézzenek meg egy (volt) őrségváltást a Lenin mauzóleumnál,vagy Athénben az elnöki palotánál.Aztán rájöhetnek,hogy ehhez képest csak kedvesnővérek lehettek a lókórházban. :-)

 7. Öreg Sam — 2010-03-26 17:26 

Naggyon jóóóó!
Engem nagy nyilvánosság előtt kiáltottak ki a Varsói Szerződés legtrehányabb őrvezetőjévé,nagyjából hasonló alapállásom miatt:))
A cérna akkor szakadt végleg,mikor már civilben azt szóltam az ÜTI őrnagynak,hogy legalább mi egycsillagosok összetarthattunk volna…
(by Moldova)

 8. DarkSide — 2010-03-26 17:28 

Egyet kell értenem Lődörgő Hollandi barátommal. Az alakizás a legkevesebb, néha pedig igazi felüdülés volt – nem kellett gondolkodni. A vezényszavakat meg automatikusan végrehajtotta az ember.

Főleg ha arra a bakancsra gondolok, amit a hátamba kaptam, mert harcászat közben nem feküdtem bele a szúrókás bokorba. A harcászati gyakorlatok is megérnének egy-egy történetet szvsz.

 9. Interlock (törölt) — 2010-03-26 18:00 

Nagyon tetszett a sztori, jó a szöveg, gratulálok :-)
Nekem szerencsére nem volt gond az alaki (sem), de akadtak a században hasonló alkatú – bocsánat a szóért – szerencsétlenek. Az ügyben leginkább érintett egy falusi tanító volt, közel 2 méter és 120 kiló, a végtelenségig nyájas és megértő lélek (egy év alatt talán kétszer káromkodott, olyankor a “fene egye meg” volt tőle hallható). Általában visszakérdezett egy hátra arc parancsnál: ha megszédülök a forgástól, akkor is ilyen határozott lesz az őrmester úr?
Na, egy évig voltunk katonák, ő ebből kilenc hónapot tulajdonképpen azzal töltött, hogy a terepgyakorlaton menetelő, futó alakzat körül szaladgált a feje fölé tartott fegyverrel, persze málhazsákkal, néha gázálarcban, vagy pedig extra köröket kúszott a mocsárban, kajaidő terhére (parancsnokunk ugyanígy mellette, neki meg se kottyant, de kellett a folyamatos ösztönzés). És láss csodát, a Petőfi-laktanyát meg se kellett említeni, az utolsó két hónapban csakazértis hibátlan volt minden alaki…
Leszereléskor pedig megköszönte a kilósnak, hogy sokkal jobb lett a kondija, és lélekben is erősebben térhet vissza a nebulók közé.

 10. romesz — 2010-03-26 18:14 

Nem voltam katona soha, de egy diszlepesben halado sereg nagyon jol tud kinezni igy is. Erot sugal.

 12. Nűnű — 2010-03-26 19:07 

Annak idején, a XVII. században, az európai abszolút monarchiák idején a hadseregek gyökeres átalakuláson mentek át.
Korábban a kiváltságos osztályok katonáskodtak, akik tulajdonképpen urak voltak, majd a keresztes háborúk után jöttek a zsoldos seregek. A zsoldosok nem voltak urak, a szó társadalmi rang értelmében, hanem a hadakozást szakmának tekintő, kiválóan képzett, rutinos harcosok voltak.
Ezen kétféle sereget váltotta fel a XVII-XVIII. század folyamán a sorkatonaság. A technikai fejlődéssel jelentősen meg lehetett dobni a még oly kevéssé képzett katonák harcértékét (ez volt a puska), és előnybe került az a sereg, amely igen nagy létszámú volt. Nos sem nemesekből sem profi zsoldosokból nem állt akkora létszám, amekkora kellett volna, így bevezették a sorozás intézményét. Zsold csak minimális volt, az ellátás szegényes, így a legtöbb sorkatona nem kitörési, előrelépési lehetőségnek látta a sereget, hanem egy rettenetes tehernek. Amit olyan célok érdekében kellett folytatnia, amiből neki semmi haszna nem származott, és semmi értelmét nem látta.
Ezeket katonákat bizony keményen be kellett törni, hogy mindig, minden körülmények között azt tegyék, amit az elöljáróik mondanak. Ekkor alakult ki a menetelés intézménye is.
(Csak egy adalék: a Hétéves Háborúban (XVIII. század közepe) a többszázezres seregek átlag 50-100 ezer fős dezertálással kellett szembenézniük, vagyis a katonák nagy része nem meghalt, hanem megszökött. A magyar huszárok egyik, nagyon fontos feladata az volt, hogy a Habsburg-seregek körül járőrözve próbálják elfogni a szökevényeket. (Ugyanis huszárnak lenni az előrelépést jelentett, ők a régi típusú zsoldosok túlélői voltak).
A nagy váltást a Francia Forradalom és az akkor kialakuló nacionalizmus jelentette. A nacionalizmus eredetileg nem azt jelentette, hogy utálunk mindenkit, aki nem a mi nemzetünk tagja. Eredetileg arra volt, hogy az ország minden egyes lakója (aki addig csak mint a király alattvalójaként szerepelt), az országhoz tartozónak, és az oda tartozókkal együvé tartozónak tekinthesse magát.
És ezek az emberek magukénak érezték az országot, a nemzet ügyét. És a francia forradalom harcosait már lehetett rafinált taktikai alakzatokba küldeni, egyéni feladatokat rájuk bízni, mert ők tudták, érezték, hogy amiért Ők harcolnak, az az ő ügyük. Ellentétben a zárt sorokban menetelő élő céltáblákkal az ellenség oldalán (a’la Háry János című rajzfilm).
A mi (olvasók) idejére a nemzettudat már minden egyes embert átjárt, mindenki a hazájának érezte az országát, ráadásul még volt egy elvi ideológiai dolog is (a dolgozó nép hazája), nyugodtak lehettek a parancsnokok, hogy ha megtámadnák az országot, akkor mindenki a tudása legjavát adná hazája védelmében.
Konklúzió:
A menetelés azt jelenti, hogy egy defektes szépérzékű barom kétségbe vonja a haza iránti elkötelezettségemet.
(Nem voltam katona, de egy honvédő háborúban, ha meneteltetnének, a harcok után hazaárulásért följelenteném az adott felettest.)

 14. Nűnű — 2010-03-26 19:19 

@Nűnű:
Na, pont a Lemilblogon van egy nagyon kitűnő poszt (első része, sicc innen!), ami az általam utalt technikai fejlődést részletezi.

 15. Interlock (törölt) — 2010-03-26 20:02 

@Nűnű:
Kár, hogy nem ilyeneket tanítottak anno töriből, sokkal érdekesebb és tanulságosabb, mint az évszámok… Kösz :-)
Mellesleg egyetlen harcászati gyakorlat után sem követeltek tőlünk mondjuk díszlépést a prérin, csak az alakzatban haladást és a (normálisan járható terepen történő) lépéstartást. Ez utóbbinak ott inkább az a lényege, hogy ha megvan az ütem, még a fáradtabbak is könnyebben haladnak, nincs szétszakadás.
A laktanyába érkezés előtti utolsó, városi szakasz viszont már szigorúan alakiasan zajlott, nehogy már a polgárok egy összevissza csürhét lássanak :-) És három-négy átkúszott, beásott, éjjel-nappal figyeléssel meg rejtekből való támadással eltöltött nap után mentünk volna ott díszlépésben is, csak lehessen végre fegyvert tisztítani, leadni, fürdeni, aludni…

 16. hungaryhonvéd — 2010-03-26 21:39 

Akkor egy friss, ropogós történet
(mekkora “csóka” a Tervező!)

Alakiság ami drogtesztben végződött

Ma délelőtt állománygyűlésünk (laktanya sorakozó) volt az éppen “cs” (csicska?) napozó, szolgálatba-, munkákba lépés előtt álló állomány részvételével.
A reggeli eligazítás után szépen elvonultunk főhangyánk vezetésével, a század jelen lévő részállományával az alakuló térre. (gépjárműplacc)
Érdekes és gyomorszorító eseménynek ígérkezett, mert nekem kb. 6-7 éve volt ilyesmiben utoljára részem, az is leginkább instant jelleggel. Amely ismeret és tudás csak kopott azóta, itt eddig a napig nemigen elevenítettük még fel. Izzadtam is, hogy amennyire lehet, tartsam a lépést, a tér és távközöket. Végül ezzel nem volt gond.
Megvolt a köszöntő, előléptetések, jutalmazások, parancsnoki beszéd; némelyeknek nagyjából ahogyan kellene, vagy ahogyan sikerült az alakzatból való kilépés, tiszteletadás, majd visszaállás.

Eztán elkezdődött a matek. Soronként és oszloponként alvezérünk kiszólította a célszemélyeket.
Na itt beütött a krach, lefagyott a CPU…
Az eljutott beszűkült tudatomig, hogy valszeg nem én vagyok aki neki kell, de ebben a pillanatban előttem megindult a felszólított, és mellőlem is ki akart lépni a másik, azzal “segítve” nekem mindebben, hogy menj… Aha.
Én droid, ettől megzavarodva nem kiléptem, majd vissza az alakzatba, hanem elindultam kifelé… hurrá…
Azt sem tudtam mennyit kell előre, és aztán ott hova. Az amúgy is gyalázatos alakiságunk most hirtelen még mélyebb pontra süllyedt.
Aztán csak beálltam elöljáróink biztosan elkomorodott gondolataival és tekintetével kísérve, a velem szűkösre, létszám fölöttire sikerült társaságba.

Ekkor elhangzott az elöljárói utasítás:

XY! Vezess el a kijelölt állományt drogszűrésre!

Aztapicsa. Én állatja parancsra-önként…

Hát égtem mint a rongy, bár nem rendkívüli az ilyen fogyaték felénk. Az alakulatnál, ahol vagyok, szinte az lenne a furcsa, ha mindez flottul menne.

Végül elmasír eüközpontba, némi admin, pohárka, pisike, tesztecske, negatívocska.
(még jó, hogy előtte ittam, mert a tesztanyag-előállítása lett volna a következő nehéz pillanat…)

Így -mint az utólag kiderült- így, ha mégoly sután is, de sikerült ellépnem az összejövetel még hátralévő keservesebb részéről; a díszszakasz produkciójáról, a nótáról és ezek nyilvánvaló következményeiről…

 17. vén betyár — 2010-03-27 04:46 

@hungaryhonvéd: További sok sikert!Erő, egésség, jól fölálló teheccség!
Hogy mik történnek?!@azIstenostora: Ezek mind nagyon jók voltak, köszönet!

 18. Old Man — 2010-03-27 05:27 

@azIstenostora: Egyszerűen nem tudok betelni vele.A russzki végletesen egyszerű, minden sallangtól mentes /annakidején én még láttam, ha nem is Lenint, de a mauzóleumnál a fegyvert a kinyújtott karral való hordását, tartását díszlépés közben/, a görög megkomponált, az amcsi lábújjhegyen, fegyvervizsgálattal, a kinai elsöprő…
Nagyon klasszak!

 19. Krux — 2010-03-27 11:59 

@azIstenostora: Március 15-én a zászlófelvonáskor a Kossuth téren 72 főből állt a “díszzászlóalj”. Ezek a csajok – ha jól számoltam – 350-en vannak. Akkor ez most díszdandár, vagy csak egészen egyszerűen: szegény ember vízzel főz?

 20. Higany — 2010-03-27 14:06 

@azIstenostora: huhh, el tudnám őket képzelni, mint megszálló hadsereg :)

 21. azIstenostora — 2010-03-27 18:35 

Ez se kutya! :)

http://www.youtube.com/watch?v=v_bgceejBas

Itt meg néhányan egy jobbra-áton siránkoznak. :-)))))

 22. Rókakígyó — 2010-03-28 07:19 

Nem figyelmen kívül hagyva azt a tényt, h napjaink katonáskodásra vágyó, de azt meg nem kapó néptömegei, – ugyetudjátokkikregondolok – nagyon szívesen gyakorolják a menetelést, mint fegyver nélkül is látványosan végezhető katonai tevékenységet. Erre reagált Ottlik a Budában miután szétszívták 4 éven keresztül az agyukat a határmenti iskolában: az anyja krausz. Ezt szoktam én is reagálni a népszerű majorett társaságokra. A tudjátokkikregondolok-hoz hálistennek még nem volt szerencsém.
Azt gondolom, hogy egy díszmenetre egyebet mondani nincs értelme, mint ahogy erre ti is rájötettek a kommentek alapján.

 23. Rókakígyó — 2010-03-28 07:20 

Nem sikerült teljesen jól összerakni a mondatokat. Reggel van és óraállítás:) Azért 3 olvasás után értelmezhető.

 24. proletair — 2010-03-28 13:29 

@Rókakígyó:
Az az igazság, hogy egyszer már kifejtettem errefelé, miszerint a nagyonjóltudjukkicsodák bár szeretnek menetelni, de nem tudnak. Pedig az egyszerre lépés azért alap. De nem tudják. Néztem a tévét, mikor is ezeket százszámra avatták a Hősök terén, és a szobrok nem dőltek rájuk, na ott is próbáltak rettentő katonásak lenni. De inkább szánalmas bohóckodás lett belőle, amit egyesek komor, szigorú arccal, mások koncentrációtól bandzsítva mutattak be, miközben az “alakzat” inkább hasonlított egy részeg százlábúra, mint egy egységes “alakulatra”.

 25. Michael Collins — 2010-03-28 16:11 

@proletair: Alapjában véve – szerintem – az a legnagyobb baj, hogy elvették a hivatásos katonáskodás becsületét az elmúlt 30, de lehet hogy 50 évben. Nem tudom ki menne be szivesen itthon őrmesteri kimenő egyenruhában egy normális vendéglátóipari egységbe meginni egy pofa sört?
Ha nincs megbecsülés, akkor sokkal kevesebb elhivatott ember megy katonának, tehát több a bliccelő és a “selejt”. Akikből nehezebb a díszelgésre termett embereket kihalászni.

Szóval látható a különbség:

http://www.youtube.com/watch?v=lPT8S3b-Wk4

http://www.youtube.com/watch?v=qv_Q9MtfRHk&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=QLDIooFL3kU

És ha jól tudom a “medvekucsmások” nem “csak” díszelgők, mert egyébként harci alakulatoknál teljesítenek szolgálatot.

Persze őket se felejtsük el:

http://www.youtube.com/watch?v=xZHe2TnJpOM&feature=related

Nálunk mikor fognak így díszmenetet nyomni az utászok?

 26. Michael Collins — 2010-03-28 16:14 

@proletair: Na ezt félre értettem, azt hittem a tisztavatásra gondolsz. Mellé lőttem.
De azért a még nagy a különbség.

 27. proletair — 2010-03-28 17:40 

@Michael Collins:
A magyar katonák alakiságával semmi gond. A magyar alaki szabályzat szerencsére híján van a felesleges dolgoknak, de így is látványos és egyszerű. Egyébként jó kiképzővel a magyar alaki szabályzat egy hét alatt megtanítható.

 28. Michael Collins — 2010-03-28 18:59 

@proletair: Bocs, de a március 15-i zászló felvonás – szerintem – nem volt a díszelgés csúcspontja.

 29. vén betyár — 2010-03-29 09:57 

@azIstenostora: @Michael Collins: Nagyon jókat válogattatok össze, igazán élmény volt, köszönet!

 30. hungaryhonvéd — 2010-03-29 21:48 

@Michael Collins:

Jelentem április hónapban valamikor, Tömböl vezezds. úr évértékelő látogatásának tiszteletéle.
Benne vok…

 31. hungaryhonvéd — 2010-03-29 22:04 

@Michael Collins:

Jelentem április hónapban valamikor, a vezezds. úr évértékelő látogatásának tiszteletére!

Benne vok…

 32. hungaryhonvéd — 2010-03-29 22:05 

OK, de abból a műsorból egy is sok lesz…

 33. vega2 — 2010-06-07 20:57 

“Unom már az alakit, le kén lőni valakit.” Ezt egy haverom idézgette, aki lentiben volt katona. ( Egy hét Lenti helyrebillenti.)

 34. kszabo — 2010-12-27 18:57 

Egy értelmes része volt a hátra arc :)
Annyi embert ilyen egyszerűen megfordítani :)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.