152. – Levélírás

Napjaink fiataljai el sem tudják képzelni a digitális kor előtti zaklatott állapotokat, amikor a laktanyába zárt katona és a külvilág közötti egyedüli kapcsolattartási lehetőség az írószerrel (általában) papírra vetett levél volt (a telefonközpontos megvesztegetését most ne vegyük figyelembe).

Vérnűsző Barom ezekről a hősi időkről emlékezik meg mai posztjában.

Na, az úgy volt, hogy megbolondult a világ! Tudja a rosseb, hogy a tavasz tette, a pollenallergia vagy a hirtelen esőzés, de az biztos, hogy megbolondult.

A kis szakácsgyerek kötni kezdett az emeletes ágyon üldögélve, de nem árulta el a végcélt. Többen pulóverre tippeltek, mások váltig állították, hogy végre felfedezte eddig lappangó belső énjét, de miután meguntuk nézni, abban maradtunk, hogy egyszerűen megbolondult. Gorakka is gyanús lett kissé, mert kivételesen az egyik este nem verte sírva a falat, és valami csuda folytán engem se akart megregulázni, ami egyébként igen kellemetlen hagyomány volt nála, mert hosszan, türelemmel kellett kerülgetni baromi nagy testét, amíg elunta és nekilátott szokásos falverésének, sírdogálásának. Eleinte még halványan érdeklődtünk volna iránta, de miután ebből lett a sportolás, hagytuk, és a falhoz hasonló közönnyel kerülgettük a továbbiakban azt a behemót formáját.

Még csókolomlacibácsi (egyben főtörzsőrmester és századparancsnok) is szelídebben kárált a megszokottnál, kevesebb hülyeséget ugyan nem beszélt, de néha, ugyancsak pillanatokra majdnem emberi csillanásokat véltek többen is felfedezni a tekintetében. Később ezt azért kialudták, és – váltig mentegetődzve – a pocsék borra fogtak mindent.

Csókolomlacibácsi rohamos formaváltását jelezte az a tény is, hogy két egymást követő napon is kipöckölte az ablakon ormánya hosszan gyűjtögetett termékét, és nem jó szokása szerint az asztal alján rögzítette, ahogy ezt huszonéve rendszeresen tette.

A világgal nemcsak a laktanyában volt valami furcsaság, hanem az otthoniakban is. Barátnő azon a héten előbb végzett, és ő jött a laktanya elé, nem nekem kellett átbumliznom a városon, de ezen a napon úgy lógatta a orrát, hogy aggódva asztalt kerestem a környéken. Hiába. Nógattam szelíden, ugyan, nyögje már ki, mi a rák baja van, miért nem a megszokott vigyori formáját hozza, de csak hümmögött, és nézett az égre, meg a földre, majd elsírva magát, én meg kezdtem hiányolni Gorakkát, meg a többit, mert ugyan elmebeteg volt mind, kivétel nélkül, de legalább ismert volt a dühöngésük fázisa, és közben lehetett aludni.

No, nagy kegyesen (a megfelelő bevezető siralomházat és hattyúhalált eljátszva) csak-csak elrebegte a kis drágám, hogy én egy aljas, szemét alak vagyok. Ebben speciel egyetértettünk, bár az okát még nem tudtam, de valahogy csak kibökte a problémát: nem írok neki levelet.

Márpedig – folytatta – neki több barátnője is van, akinek fiúja katona, és azok mind írnak levelet az otthonmaradt "kedvesnek", csak én vagyok olyan bufla tiknyó, hogy nem figyelek az ő lelkére, ápolva azt levélkével.

Na, megette a fene ezt a napot; most hogy a fenébe magyarázom el neki, hogy én gyakorlatilag héttől négyig (na, fél ötig) katonáskodom, tulképp minden nap találkozunk, míg a fentebb emlegetett ifjak hónapszám csak látogatáson, meg az álmaikban látják a levélben kedvesnek szólított csibét, akinek a valóságban legalább négy kosármérettel kisebb a melle, mint az takarodó után felmerül.

Nem is sikerült… Elkínzott tekintet, én őt nem is szeretem, sehol egy levél, vége a világnak és kész, libegés haza.

Ezt a napot tényleg megette a fene. 

Másnap a szokásos jövök-megyek, lassan bedélutánul, végre egy kis nyugi, néz rám a nap szemrehányón, hol a levél, én meg hopp, a… felkiáltással árkus papírt, plajbászt ragadva rogyok le a pihenőben ihleni.

Írok, csendben káromkodva, amikor árnyék vetül az asztalra. Micsinálsz? Írnék, mondám lakonikusan, de akkor már olvasgatja az addig elkészültet a sportoktól nagyra nőtt kollega. Te hülye vagy, jegyzi meg némi joggal, utalva az alig egy óra múlva történő találkozásomra gondolva. A csibével.

Árnyék el, ihlés tovább, rövid idő múltán szék csattan az asztal mellett, árkus papír, plajbász csattan az asztalon, levélkémmel együtt egy kisebb ciklon nemes egyszerűséggel maga felé penderít, és csak a lúdtoll sercegése hallatszik az ihlet csendjében, mint valami dél-svájci kolostorban, alig párszáz évvel korábban. Te, mondám, megtörve a csendet. A tied szőke. Picsába, papír el új slájfni érkezik, ihlés tovább, majd árnyék.

Ti betegek vagytok? – kérdi kedvenc kasznisunk, majd (miután kikerülte a sebtében hozzávágott alkatrészeket) felméri a terepet, széket, papírt, plajbászt hoz, tudomásul veszi a hajszínfigyelmeztetést, és később jólnevelten vázolja az újabb érkezőnek a helyzetet, aki ezek után mit tehetne? Mélyen átérezve elgyengült elmebéli állapotunkat, papírt, plajbászt kerít.

Megvolt az aznapi randi, elkószáltunk erre-arra, csibe vigyori, hozza a szokott formáját, szóba se kerül a levél, csivog, ahogy szokott, észre se veszi a menet közben sebtiben piros dobozba suvasztott levélkét.

Este a laktanyába visszaérve (a radai rosseb fog csak a reggeli korán kelés lehetőségért otthon maradni) elképesztő kép fogad. Ideges, káromkodó katanák minden viszonylag vízszintes helyet elfoglalva írnak. Tele minden megkezdett, elszúrt piszkozatokkal, összegyűrt papírgalacsinokkal, zavart káromkodással.

Ványadt szakácsunk jógapózba merevedve a felső ágyon, egy bőröndre tehenülve alkot, Gorakka cimboránk medvényi hátát bánatosan nézi az elhanyagolt fal, kissé talán aggódva az asztalba vastagon belekarcolt vallomás láttán.

A legszerényebb becslések szerint is bőven harminc példány fölött készült el a levél, amit hosszabb-rövidebb ideje nem látott hölgyek fogadtak boldogan; volt, akinek a postás vitte ki, akadt, aki kézbe kapta, kettőnek a parancsnoki sofőr vitte el hosszas magyarázkodás után, de persze csak összekeverte a címzetteket, lévén egy feladó, de mindkét lány barna; Gorakka el se küldte, mert nem igazán volt kinek, annak se tudta a címét, az írnoknak meg elhitte, hogy az az igazi, ha személyesen adja át; és persze postafurdáltával az összes csibe örült a levelének, függetlenül a kosármérettől, arcbéli pattanások számától, kortól és egy esetben nemtől is, nem törődve az utolsó találkozás emlékével vagy épp a következő várható időpontjától, noha kivétel nélkül mindegyik azonnal levette, hogy ez másolat, nem az embere követte el, ő csak leírta jól-rosszul, ahogy sikerült neki, de mégis, a várva várt embere gondolt, rá, megdolgozott a levélkéjével, tehát az élet szép, csupa móka és kacagás.

Az…

Kivéve természetesen egyet. Az én kis vigyori barátném vasvilla szemekkel méregetett, nézte az eget, a földet, zavartam kurkászott a porban cipőcskéjével, és lebaszott, mint a pengős malacot, hogy most mit gúnyolódok vele, ő csak egy levelet szeretett volna kapni, én meg még arra is képtelen vagyok.

Beláttam tévedésem, és sietve, még a délután folyamán visszamentem a laktanyába, mert többen vártak, részben reménykedve, részben komoly fenyegetésekkel elérve a következő levélkét, amit egyesével kellett lediktálnom mindenkinek, helyben, azonnal rögtönözve tartalmát, a kis versikét, melyben a sorok első betűi függőlegesen olvasva kiadják a kedves nevét, persze személyre szabottan, csak akkor, csak neki, izibe helyben kitalálva, mert az csak úgy jó, ha senki másnak nincs olyan, csak a KEDVES-nek, illetve Gorakka esetében az alig másfél méter magas anyjának, aki igazán maga se érthette, hogy szabadította a világra azt a szörnyet, amelyik ugyan csak a nagybetűket ismerte, azt se mindet, de annyi esze azért volt, hogy rutinból azonnal elemeztette a századírnokkal a kapott művet, nincs-e benne valami disznóság, ami miatt esetleg végre mégis agyonverhet. (Nem volt, de az írnok ettől még behajtott rajtam a műelemzésért és az életmentésért két sört).

A versikéknek hamar tőzsdéje alakult, cserélgették egymás között, hasonlítgatták, jöttek javításért, módosításért (te…, izé…, legyen inkább mégis Mária… is…, valamelyik csak bejön…), rájöttek, hogy mégis van Dóri is, Krisztina is, és ha eddig nem is, de ettől most aztán azonnal megpuhul a lelke, pihegni kezd meglazult blúza alatt az a kis szíve (kicsit más világ volt még akkoriban), és valamivel lelkesebben fogadja a haza védésében megfáradt katonát.

Nagyjából végigmentünk tehát az egész kalendáriumon, megismertem rengeteg szőkét, barnát, ducit és soványat, bogárszeműt, meg az összes klisét (cirka mind a négyet), amit csak ki tudtak bökni a felzaklatott katonák a megrendelés gyanánt leadott rövid jellemzésben, így hát volt Kati, Éva, Csilla, Annamária (hogy rogyott volna rá az ég a keresztapjára) meg még pár miegyéb, puszta számukkal szerencsésen megmentve a világot minden elképzelhető későbbi irodalmi próbálkozásomtól (mindeddig).

És persze Mária…

Meg Mária, még Mária, csak Mária. Nagyon sok Mária. Kis mária, nagy mária, hosszúkás mária, kerek mária, szögletes mária, vékony mária, vastag mária, márián mária, mindenhol, mindenki mária, a fene a fantáziátlan szüleikbe, ahol persze az anyukát is Máriának hívták.
 
És persze mind-mind a másikétól eltérő versikére vágyott…

25 hozzászólás

 1. vén betyár — 2010-04-14 08:13 

Aszt a máriáját!Viszem én, hozom én levelét három nap!
Ez jó volt!Hat ugye, ha vki őstehetség!

 2. proletair — 2010-04-14 10:29 

Nagyon jó volt olvasni. Az első felében kifejezetten Joseph Heller 22-es csapdájának a hangulatát éreztem. És végig vigyorogtam:)

 3. Rosszindulatú Vászka ® — 2010-04-14 11:53 

Szép volt :)

 4. theo — 2010-04-14 12:18 

Soha nem áltattam magam, hogy értem a nőket, de végül is a te barátnődnek mi volt a problémája a levéllel?

 5. Old Man — 2010-04-14 12:36 

Kamion – sofőr barátom Bagdadból megírta Évának, a fodrásznőnek, hogy szombatra nem érkezik haza, pár napot késik, ne várja.A kozmetikus Évának pedig, hogy szombaton érkezik.A leveleket egy pár nappal korábban hazainduló pilótára bízta.Nagy volt a balhé, amikor megérkezett a fodrásznőhöz!Annál csak a másik csinált nagyobb balhét!
Vérnűsző, írtál már azóta is levelet vagy leszoktál róla mint Q-va a jámbor életről?

 6. Krux — 2010-04-14 13:31 

“lassan bedélutánul” Jóóó! Ez olyan, mint az “estefeledik”.

 7. Szalacsi_Dezső — 2010-04-14 16:33 

Nálunkság a Hornyák gyula barátnőjét “Bakkancsfejű Máriának” hítták.

 8. Baribál — 2010-04-14 19:02 

Jesszusmária! Megest jót vidultam:)

 9. Rókakígyó — 2010-04-14 19:43 

ez tetszett… Feleségül vetted a csibét?

 10. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-04-14 19:48 

@theo: Máig se tudom.

 11. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-04-14 19:52 

@Old Man: Igen. Neki, cirka egy évvel később az elbocsájtó szép üzenetére egy rövidebbet. Valami ilyesmi állt benne: Persze! Sok szerencsét.

Utána vagy nyolc évig nem írtam semmit, de akkoriban – pechemre – egy újságnál dolgoztam. A főszerkesztő kért egy kis színest. Megkapta. Megjelent, megdicsérte.
Megnyugtattam, hogy soha többé nem írok…
De úgy átlag tízévente rámtör a grafománia.

 12. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-04-14 19:56 

@Rókakígyó: Nem. Talán hiba volt, talán most rendes, megbízható ember lennék, és nem írogatnék marhaságokat. Igaz, időm se nagyon lenne rá…

 13. Rókakígyó — 2010-04-14 19:58 

@Vérnűsző Barom: A nőtlen tisztin laksz?:)

 14. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-04-14 22:31 

@Rókakígyó: Majdnem… Az eddig írtak alapján feltételezed, hogy beálltam hivatásos katonának?
Egyszer, a végefelé persze megpróbáltam. Olyan sokkot kapott a politikai tiszt, amikor ezügyben kedélyesen felkerestem, hogy csak suttogva, rekedten tudott üvölteni.

 15. proletair — 2010-04-15 11:20 

@Vérnűsző Barom:
Mindenki nagy szerencséje, hogy épp a grafomán időszakodat figyelhetjük:)

 16. Krux — 2010-04-15 11:36 

@Vérnűsző Barom: Igazán lehettél volna hivatásos! Most mennyi sztorinak lehetnél – a másik oldalról – a főszereplője…

 17. 68nyara — 2010-04-15 11:39 

Ez igen kellemes olvasmány volt így a mai egyébként igen borús napon.

Egyébként nálunk a pornónovelláknak volt tőzsdéje. Géppel írt papírokon keringtek és természetesen hatalmas kereslet alakult ki. Azóta sem tudja senki, hogy kitől indultak. (Jól lehetett vele keresni…):-)

 18. Syolos — 2010-04-15 16:08 

Nekem pont az eleje nem tetszett, sok sallang, a történet meg nem halad. De a végén szakadtam! :))

 19. Rókakígyó — 2010-04-15 17:35 

@Syolos: Hölgyek a placcon? Katona esetleg?

 20. Rókakígyó — 2010-04-15 18:34 

Nézem a live feedback-et. Állítólag hevesi vagyok, de nem:)

 21. Szekuriti Blogger. — 2010-04-15 19:53 

Az eleje nekem is kicsit zavaros volt.

 22. Szalacsi_Dezső — 2010-04-15 20:25 

@Rókakígyó: “Hölgyek a placcon? Katona esetleg?”
vagy címlap?
De nem. :-)

 23. Syolos — 2010-04-16 17:02 

@Szalacsi_Dezső: “vagy címlap?”

Ez övön alul volt. Véleményhez nekem nincs jogom? :P

Amúgy eddig ha háromszor szóltam hozzá, passzívan olvasom kb. a 40-ik sztori óta a blogot. De ennek a bejegyzésnek az eleje annyira erőltetten akart jópofa lenni, a vége viszont nagyon tetszett, hogy a kettő kontrasztja miatt “hangot” adtam a véleményemnek.

De ha ez zavar, ne aggódj, nem fog előfordulni túl gyakran, maradok továbbra is az olvasásnál :)

 24. Syolos — 2010-04-16 17:04 

Ehh, beírtam, eltűnt…

 25. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-04-17 15:25 

@Syolos: Részemről bátran! A kritikából tanul az ember, nem a dicséretből.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.