154. – Svejk Imre

A katonaviselt emberek nagyon jól tudják, hogy minden alakulatnak, sőt, alegységnek megvan a maga örök balfékje (néha több is), aki akarva-akaratlanul kihívja maga ellen a sorsot, illetve automatikusan vonzza a bajtársak csipkelődő energiáit.

Dogoo ma egy ilyen katonáról, pontosabban a vele történtekről számol be. 

Helyszín: Budapest, Zách utcai Aulich Lajos Önálló Rendész Zászlóalj, 2. Őrszázad.
Időpont:1990-91.
Főhős: Svejk; rendes polgári neve, amit a keresztségben kapott: Imre.

Már a második napon, közvetlenül a bevonulás után ráragadt ez a név. Hát találóbbat ki sem találhattunk volna. Ő annyira nem szerette.

Alacsony, köpcös emberke volt, rövid nyakú, nagyfejű (tényleg nagy), és az arca kelésektől vörös. Ehhez társult még egy enyhe, bárgyú vigyor, ami szinte állandóan a képén ült. A ruhatára is érdekes színfoltot jelentett, ugyanis szinte semmi sem volt az ő mérete: a nadrág bő, az ing szűk, a sapka kicsi, a zubbony pedig lógott rajta és valahogy mindig kilógott a nadrágból, ami szinte állandóan el volt rajta csavarodva. A bakancsot pedig sosem tudta rendesen kipucolni, akárhányszor piszkálták is érte. Ezért nálunk haraptak a tisztek.

Amúgy egy csendes, rendes gyerek volt, szándékosan senkinek sem ártott volna; alapból jóindulatú ember volt, de komoly teher volt neki a hadsereg.

Az alapkiképzésen átvergődött, majd PSZH-sofőrnek nevezték ki. Amúgy szinte mindig csellón (konyhai munkán) volt. Az írnok automatikusan írta minden nap, szerették a konyhán, rendesen dolgozott. Választhatott a fekete és a fehér mosó között. Még öreg korában is nyomta a konyhát, a kék kötény ugyanúgy a része volt a mindennapi viseletének, mint nekünk a gépkarabély. Néha hozzánk csapták őrségbe. Hát, hogy őszinte legyek, nem sok köszönet volt a dologban. A Honvédelmi Minisztériumot őriztük éjjel nappal (nagyon összeszokott társaság voltunk), s az ilyen hirtelen odacsöppent bakákkal nem tudtunk mit kezdeni.

Vele esett meg a következő (elismerem: elég durva) átverés.

Egyik este kicsit korábban jött meg a konyháról. Ruhástól ledőlt az ágyára, majd ott szépen el is szenderedett. Elég korán sötétedett, ősz volt. Mi pedig összebeszéltünk (már úgy értem: az egész század): eljátsszuk neki, hogy már reggel van.

Az alegység-ügyeletes kiabálta a reggeli szöveget: Jó reggelt honvédek, ébresztő fel, meg hogy hány napja van a véneknek, stb… az egész reggeli cécót lenyomtuk.

Az ügyeletes Svejket rémült arccal keltette, miszerint a zászlóaljparancsnok már kétszer kereste telefonon, hogy ő (mármint Svejk) azonnal öltözzön, menjen le a telephelyre, üljön bele a PSZH-ba és menjen ki Gyálra, mert a lőtéren elakadt egy veszélyes anyagot szállító teherautó és csak ő (Svejk) tudja azt kivontatni. A nyílt parancs ott van már a telephely ügyeletesnél, csak kérje.

– Gyorsan, gyorsan, mozogjon, ne a száját tátsa!

Először nem értett semmit, majd megijedt a rá váró feladattól. Teljesen elfehéredett és le izzadt. Rémült arccal öltözött, kapkodott magára mindent összevissza. Még a rohamsisakot is a fejébe rántotta. Buzgó társai pedig segítettek neki: volt, aki a vegyvédelmi cuccot is fel akarta vele vetetni, hiszen veszélyes anyagot kell húzgálnia.

Hát nem semmi látvány volt, amikor kivágódott a folyosóra és rohant, maga után húzva egy csomó felesleges cuccot. Csak úgy csörömpölt.

Vágtatott a telephelyre.

Mi pedig lestük, mikor érkezik vissza.

Egy jó félóra múlva érkezett meg, igencsak feldúlt állapotban. Szinte sírt. A feje teljesen vörös volt; csoda, hogy nem ütötte meg a guta. Az idegességtől még fókuszálni sem tudott, forgott a szeme össze-vissza.

Hihetetlenül mérges volt, az idegességtől remegett, beszélni nem tudott, majd mikor megjött a hangja, akkor meg csak üvölteni tudott. Olyan szavakat használt, hogy bármelyik faluszéli kiskocsmában szégyenlősen elpirultak volna.

Kábé tíz perc kellett neki a viszonylagos nyugalomhoz. Többünket megfenyegetett, majd bevágta maga mögött a körletajtót és lefeküdt aludni. A telephelyen történtekről semmit nem volt hajlandó mondani, utólag sem.

Úgy kellett kinyomoznunk a történteket.

Amikor megérkezett a telephelyre, nem volt ott az ügyeletes őrmester, a katonák meg nem akarták elhinni neki, hogy miért van ő ott. Egyszerűen kiröhögték és elküldték az anyukájához. Mindenáron be akart menni, rángatta a kerítést és kiabált velük. Teljesen kikelt magából. Már meg akarták verni, mikor megérkezett az őrmester.

Neki is elmondta a történteket, de az őrmi sem hitt neki. Nem tudta lebeszélni erről a hóbortról.

Svejk kiabált, rángatta a kerítést, habzott a szája, az ütire hivatkozott, meg a nyílt parancsra, ami szerinte ott van, csak eltitkolják. Követelte, hogy hívják fel az ügyeletes tisztet. Ordítozott rendesen.

Ez így ment egy jó darabig, amíg meg nem világosodott, hogy őt bizony megszívatták, és az őrség már komolyan agyon akarta verni: lapáttal kergették el, mert nem tudtak tőle kártyázni.

Két napig nemvolt hajlandó senkihez sem szólni. Később bocsánatot kértünk tőle, mert láttuk rajta, hogy kínlódik.

Pár nap múlva már ő is tudott nevetni a dolgon; igaz, nem teljes szívből.

Csak így, csendesen teltek a napjaink.

18 hozzászólás

 1. Baribál — 2010-04-19 11:06 

Huh! Ez télleg komoly szivatás volt… de tetszett:)

 2. Styxx — 2010-04-19 12:38 

Hú, sztorinak tényleg jó, de szegény srác gondolom nem kért ebből a szivatásból repetát.

 3. Hedge78 — 2010-04-19 12:47 

Nekem is tetszett, még!

 4. 68nyara — 2010-04-19 12:53 

Ez a legaljasabb szívatás tipikus esete. Az ember nem meri azt mondani, hogy nem megyek, mert a parancsot nem b…k meg, még a végén szaporodik. Ha meg megy, akkor megszívja.

No nálunk is voltak ilyen vicces alakok. Aztán mi is röhögtünk amikor visszakapták. Kamatostól.

(Ja kint vagyunk az Index címlapon ismét…):-))

 5. 68nyara — 2010-04-19 12:57 

@tiboru: ha lesz időm hétvégén megy a folytatása az eddigieknek. (május 22-én akkor esedékes lesz a következő szabadidős italmérés látogatás, ha jól emlékszem, ezt beszéltük anno. Gondoltam szólok, még mielőtt a bajtársak elfeledik…már csak 33 nap.:-))

 6. Kopi Luwak (törölt) — 2010-04-19 12:59 

Az óvodában is pont így viselkednek a 4-5 éves gyerekek, csak ott ennyire nem durva még a dolog. Aztán van aki kinövi, van aki nem. Azt hiszem ilyen az, amikor olyanok verődnek össze egy helyre, akiknek nem sikerült…
Egyébként az egyik barátom mindenáron el akarta kerülni (sikerült is végül), hogy katonának vigyék, mert egy ismerőse felkötötte magát a nagy szivatások eredményeként.
De jót röhögtünk.

 7. vén betyár — 2010-04-19 13:05 

@Kopi Luwak: Meg akkor viselkednek így, ha q-va ráérnek és nincs egyéb dolguk-Érdekes, hogy mindig a legkisebbel, legszerencsétlenebbel szórakoznak.
De azért jól megírt történet, a képek meg beszédesek!Szép munka, kösz!

 8. 68nyara — 2010-04-19 13:16 

@Kopi Luwak: Az öngyilkosságok száma a seregben sem volt magasabb, mint civilben. A szívatások elég aljas dolgok voltak, főleg a durvábbak, de nagyon kevés kivételtől eltekintve nem mentek el olyan szintig ahol komoly lelki traumák keletkeztek belőle.

Az az oldala is érdekes amúgy ennek a kérdésnek, hogy az öngyilkosságok mennyiben kötődtek a szívatásokhoz, és mennyiben egyéb okokra vezethetőek vissza? Amennyire emlékszem nálunk a bekövetkezett esetekben sokkal inkább a szakítás, vagy egyéb “kintről” behozott indok vezetett ide. Persze biztos, hogy azoknál, akik egyébként is labilisabbak voltak, egy durvább szívatás okozhatott olyan lökést aminek hatására így döntöttek.

Amit az óvodás színvonalról írsz: az összezárt, elég heterogén társaságban, ahol a 4 osztályt végzett és az egyetemi előfelvételis is azonos alakulathoz kerülhetett, ráadásul a katonaidő jó részben elég tétlenül telt, ott ez előre borítékolhatóan be kellett, hogy következzen. Ilyen volt, amíg volt, de ma már nincs sorállomány. Hogy ez jó e? Hogy lehetett volna e másképpen? Hát ezt ne itt vitassuk meg. Se a terjedelem, se a hely nem alkalmas.

 9. Rókakígyó — 2010-04-19 13:40 

A katonák a hibásak:) Ez jó sztori volt. Az ilyen történetekkel csak az a baj, hogy azokkal nem lehet megcsinálni, akik igazán megérdemelnék.

 10. Szalacsi_Dezső — 2010-04-19 14:46 

Szerintem kifejezetten szellemes volt. Hasonlót játszottunk el apósommal egy bográcsozás alkalmával., amit ő főzött. Az volt a heppoje, hogy délben harangszókor már az asztalon kell gőzölögnie a levesnek. Előző nap felvettem a rádióból a déli krónikát, meg a megelőző 10 percet és 10.50-kor elkezdtük lejátszani. Az öreg csak hümmögött, hogy elszámolta az időt és hát hogy legjobb családban is előfordul. De aztán lebuktunk, mert a hírekből rájött, hogy az a tegnapi. Mert azért ebéd közben azt hallgatta mindig.

 11. 68nyara — 2010-04-19 15:05 

@Szalacsi_Dezső: Hogy tehetsz ilyet a szegény apósoddal? Nem elég neki az anyósod? :-)

 12. Old Man — 2010-04-19 16:10 

Nálunk is voltak pihent agyú és aljas katonák.Egy alhadnagy alig várta, hogy elválasszák a telephelyen a kiskutyákat.Amikor eljött a nap, boldogan kiválasztott egyet.Egész nap símogattuk, etetgettük.Tetszett, hogy csöppnyi létére már ügyesen elkapkodta a kockacukrot.Vmelyik marhának du eszébe jutott néhány szem Darmolt is dobálni.Az alhadnagy meg: bele a kutyust az aktatáskába, irány a busz.Másnap mesélte, hogy még az sem tűnt fel neki, hogy lassan mindenki elhúzódott tőle.Hanem amikor otthon kinyitotta az aktatáskát…Másnap gyakorlóban jelent meg…Vmiért még akkor is q-va dühös volt…

 13. proletair — 2010-04-19 16:46 

@Old Man:
Ezt nem értettem… Mi történt?

 14. Old Man — 2010-04-19 16:51 

@proletair: Mi nem ejtős felderítők voltunk, hanem eü. katonák.Ismertük /és hozzá is jutottunk/ a Darmol erős hashajtó hatását.Még szerencse, hogy a kutyusnak kint volt a feje az aktatáskából…De a lépcsőházban már csíkot húzott maga után…

 15. proletair — 2010-04-19 17:01 

@Old Man:
Huhh… én nagyobb horrorra gondoltam:) Szerencsére alaptalanul:)

 16. Szalacsi_Dezső — 2010-04-19 17:31 

Darmol, ettől a gyomra nem durmol! :-)

 17. vén betyár — 2010-04-20 02:51 

@Szalacsi_Dezső: Amíg Ön durmol, dolgozik a Darmol!

 18. Szalacsi_Dezső — 2010-04-20 08:00 

@vén betyár: Aztán jön az ágybaszarás.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.