161. – Alapkiképzés


Az már számtalan történetből kiderült itt, a milstory-blogon is, hogy a bevonulás és az azt követő alapkiképzés örök emléke marad minden katonaviseltnek. Ahogyan azt látni fogjuk, ilyen szempontból törzsgárda-tagunk, Proletair sem képez kivételt.

Még sorozáson, ami az aszódi laktanyában volt, azt mondták, hogy Gödöllőre fogok kerülni. Mivel két barátom is itt volt katona,  a Gödöllő és a katona szó párosítása egyet jelentett az egy év szanatóriummal. Aztán persze Debrecenbe kaptam a behívómat, a Bocskai Gépesített Lövészdandárhoz. Logikus döntés volt, mert az állandó lakhelyem nem messze onnan volt, egy bizonyos Nagyhegyes településen, ami se nem volt nagy és a Hortobágy közelsége miatt nem is volt hegyes, de ez mellékszál.

Eljött ’95 ősze. A bevonulás olyan volt, mint egy amerikai film laktanya-jelenete. Megyek befelé a Kossuth laktanya kapuján, és ott masírozik el egy század, hangos egykettőegy vezényszavakra, kicsit hátrébb egy UAZ robog balról jobbra, aztán szemből egy DAC röfög el, megint egy szakasz katona, egykettőegy… Tisztára, mint a filmekben. Aztán innen kicsit összefolynak a dolgok, de arra még emlékszem, hogy lövésznek ítél a tekintetes bizottság. A kiképzőszázadnál remek csapat jött össze, de előtte lássuk a vezetést. A Százados, aki úgy nézett ki, mint egy lefogyott, életunt Burt Reynolds, a skinhead beállítottságú turbómagyar Főhadnagy, aki frissen kapta a második csillagját, és ezzel együtt az egója is megnőtt, a szolgálatvezető Főtörzs, aki alkohollal működött és (emiatt is) vizet nem zavart, továbbá a néhány sorállományú másodidőszakos tisztes, köztük Girhes őrvezető, aki inkább emlékeztetett egy rosszindulatú cirkuszi csimpánzra, mint katonára.

Az alapkiképzés legfontosabb mozzanata az esküre való felkészülés volt, tehát hozzáfogtunk az alaki kiképzéshez. Magam is meglepődtem, hogy mennyire könnyen meg lehet tanulni az alapokat. Persze nem mindenkinek volt ez olyan könnyű; alaki fantomok minden szakaszban akadtak. Az alakulótér minden délután megtelt kopaszokkal, és bizony a laktanya zenekara élőben nyomta az ilyen-olyan indulókat, mi meg több kilométert nyomtunk le vigyázzmenetben. Vagyis nekem úgy tűnt. Néha azon elmélkedtünk, milyen király lenne, ha ragtime-ot, vagy dixie-t nyomnának, arra lehetne csak igazán parádézni.

Két alaki foglalkozás közt egyéb alapképzés volt. Ilyenkor a Százados elővette a füzetét, és öblös hangján felolvasta az aznapi Hármasszámú Oktshikérdést. Igen, így mondta ki azt, hogy „oktatási kérdés”. Én akkor tisztán artikulálva sem értettem, mi a bánat lehet az, hogy „oktatási kérdés”. Szóval az ilyen „kérdések” voltak ugye a vegyvédelmi okítás, ahol megkóstoltuk a könnygázdús levegőt, sugármentesítettünk egy PSZH-t, és tanteremben bóbiskoltunk miközben valaki mormolt valamit a vegyi fegyverekről.

Akkor még élt a reggeli torna intézménye, így a hűvös reggeleken klottgatyában szaladgáltunk, meg békaügettünk, kiképző tiszteseink kénye kedve szerint. Főleg ez a Girhes őrvezér sikított állandóan. Az egyik reggel a szakasz átnyargalt a sportkombinátba. Először azt hittem, hogy ez is olyan katonai becenév, mint a kanálgép, de tévedtem: a sportkombinát az egy létező elnevezés volt, így duplán viccesnek tűnt. Az egyik foglalkozási helyen gránátdobást kellett gyakorolni. Vagyis egy vasból készült kukoricagránátot kellett egy 1 méter sugarú körbe beledobni. A kör közepébe azért szúrtak egy kéttenyérnyi pléh táblát, amire rá volt festve, hogy „CÉL”. Ez a táblácska kábé egy méter magas volt.

Na, Girhes őrvezér úgy gondolta, hogy vagány lesz, és kijelentette, hogy aki a táblát eltalálja, azt meghívja egy kólára a kantinba. Az egyik jóféle parasztgyerek megfogta a gránátot, és mindenféle melegítés meg előzetes koncentrálás nélkül hozzávágta a táblához, az meg szól egy nagyot: BOING. Ez a BOING még négyszer hangzott el, ekkor vonta vissza az ajánlatát, és az a gusztustalan vigyor sem ült az arcán. A kantinban persze még jól beégett, hiszen egy öreg örv. fizet öt kopasznak kólát, és ezt a kantin népes öregkatona-állománya harsány röhögéssel és igen megalázó mondatokkal díjazta. Girhes meg pirult a szégyentől, de fizetett, mint a katona…tisztes.

Az általános harcászati foglalkozásokat a Debrecen szélén lévő Nagy Büdös Pusztában kezdtük meg. A rohambili (alias majrékupak) erősen viseletes volt, és sehogy sem lehetett úgy felvenni, hogy nem lötyögjön. Ez futásnál elég veszélyes volt, konkrétan az orrnyerget veszélyeztette. És ez általánosnak volt mondható. A vegyvédelmi köpenyt összecsavart helyzetben a hátra kellett venni. Mondanom sem kell, hogy ez futás közben kioldódott, és lobogott az ember után. Mint valami elfuserált képregény-szuperhős csapat paródiája A sisak meg mindenki fején csálén állt. Hát sehogysem hasonlítottunk katonákra. Még hadifoglyokra sem.

Arra fel voltam készülve, hogy a civilhez képest rosszabb lesz valamelyest az élet, de a kaja az minden képzeletet alulmúlt. Porból készült tej, kávé (frászt volt az kávé, csak annak hazudták), elvághatatlan szalonna reggelire, (beceneve kaucsuk-bacon) meg mócsingos husi ebédre, már ha épp nem tejbegríz volt. És már akkor feltűnt, hogy a Honvédségnek kifogyhatatlan készletei vannak vagdalthús-konzervekből.

Aztán az egyik reggel besétált a laktanyába egy százados Szolnokról, a felderítő zászlóaljtól. Barettsapka, terepszínű egyenruha… Mindenki csak nézett, mit akarhat ez itt a végeken? Aztán kiderült: embereket toborzott ejtőernyősnek, mert kevesebben mentek Szolnokra, és önkéntesekkel akarták feltölteni a bandát. Nosza, nekem sem kellett több, már jelentkeztem is. A feltételek: büntetlen előélet (pipálva), „A” kategória (pipa), vállalni kell az ejtőernyős ugrást (pipa). Akkor remek, eskü után Szolnokon találkozunk.

Az én századomtól csak én jelentkeztem. A Századost látványosan nem érdekelte a dolog. Mondjuk semmi sem érdekelte olyan nagyon, és az volt az érzésem, hogy büntetésnek veszi a kiképzőszázad parancsnokságát. A Főhadnagy megkérdezte, hogy ezt miért csináltam, már beírt a bajai tisztesképző leendő állományába. Mondom: ha már katonáskodni kell ebben az egy évben, akkor legyen az rendes katonásdi. Egyetértett. Innentől egy kicsit kilógtam a sorból. Girhes kicsit visszábbvett az arcából, és színlelt aggodalommal mondogatta, hogy ott Szolnokon a Furkó-műveknél nem lesz olyan aranyéletem, mint itt lehetett volna tisztesként. Bánom is én, gondoltam magamban, legalább nem látom azt a betegesen hülye fejedet.

Az esküig azonban volt még hátra bőven. Jött a lőkiképzés. Az alapozás TOZ-8 kispuskával történt. Én ezen a napon nem voltam jelen, mert az ejtőernyős orvosi vizsgálaton kellett megjelennem. Ez a vizsgálat annyiból állt, hogy egy felcser gyerek megkérdezte, hogy fáj-e valamim, aztán megmérte a vérnyomásomat, végül nyomott egy papírra egy „eje-alkalmaspöcsétet. Szóval kimaradtam a lőalapozásból. Jött a nagy nap, irány a hajdúhadházi lőtér. Megkapom én is a legendás három skulót, meg a vezényszót, hogy „cél a (kör)körös mellalak alsó széle közepe”. Én ebből a közepét értettem; gondoltam, hogy helyesen járok el, ha oda is célzok.

Elment a három töltény, kiballagtunk a célokhoz, megnézni, mit sikerült lőni. A találatokat egy unott fejű, puhos főtörzs is jött megszemlélni. Ő volt a fegyvermester. Akinek esetleg félrehordott a fegyvere, annak állított egy kicsit az irányzékon. Odalép az én lőlapomhoz, azon meg egy árva luk sincs. Kérdezi, hová céloztam? Mire én ráböktem a tábla közepére. „Barom!”, mondta nagyon unottan, és elment. Jött még három skuló, de a lövés előtt kábé 10 másodperccel az egyik társam elmondta, hová célozzak. 24-et lőttem a 30-ból (7, 8, 9).

Emlékeim szerint volt még robbantási foglalkozás, lövészárok-takarítás, meg őrszolgálatra történő felkészítés is, egy kis menetgyakorlat, no meg lövészteknő-ásás, de ezek inkább voltak unalmasak, mint izgalmasak. Na jó, leszámítva a trotilrobbantást. Lényegében a legtöbb időt alakizással töltöttük. Nyolcszáz újonc volt a laktanyában, és rengeteg látogatót, rokont, akkor-még-barátnőt vártak a laktanyába, nem lett volna szép beégni. A nagy nap előtti estén ki is osztották a zsír új gyakorlókat, mi meg lakkhatásúvá varázsoltuk a bakancsainkat.

Másnap reggel sorakozik az egész újonc állomány, közben jönnek a látogatók, rokonok, ezerszámra. És igen, a ceremónia előtt a zenekar príma dixieland-zenével szórakoztatta a nagyérdeműt. Szóval ott állunk feszesen, mire valakinek leesett az AK-ról a tokfedele. Hát ez olyan veszett csörömpöléssel történt, hogy mindenkiben megfagyott a vér, és mintha a 100 méterre lévő zenekar is ütemet tévesztett volna… Aztán persze lement az egész hacacáré, prímán vertük a vigyázzt, és mivel jobb első ember voltam, még drágajó anyám is jól láthatott, és könnyeivel küszködve tekinthetett délceg (ám „mintha lefogyott volna ez a gyerek”) fiára. Szegény ekkor még nem tudta, hogy ejtőernyősnek jelentkeztem. A nagy bejelentéstől számítva jó 4 évig hallgattam a tirádáit: „nem azért szültelek, hogy meghaljál nekem ilyen ejtőernyőzés közben!”.

22 hozzászólás

 1. hazitroll — 2010-05-05 08:09 

Ha nem ismernélek valaemlyest, azt mondanám, hogy direkt szívattad magad, de így azt mondom, jó döntés volt. Nekem meg a választás lehetősége is kimaradt.

 2. vén betyár — 2010-05-05 08:30 

Teljesen igazad volt:Ha már katonáskodni kell…De hogyan lett ebből annyi év?
Nagyon jól bemutattad a kezdőlépéseket, köszönet.
Apró kieg: nagyon régen /a mi időnkben/ még úgy tanultuk: a KÖRKÖRÖS mellalak.Hiába, az idővel sokat romlott a színvonal is…

 3. vén betyár — 2010-05-05 10:04 

@rozsdafarku: Nagyon tanulságos volt!
Proletair!Lőjétek már le ezt a Farok Rozsdát!

 4. fakir — 2010-05-05 10:23 

Ezek a szolgálatvezetők – felénk a század anyja – mindenhol ennyire egyformák voltak!?
A miénk a bevonulásunk után annyira berúgott, hogy az egész alapkiképzés alatt (ami nekünk kerek 4 hét volt) nem találkoztunk vele.
Maga a történet szép kerek és egész, akár lehetett volna érettségi alkalmából elemezni is. :-)

 5. proletair — 2010-05-05 11:33 

@rozsdafarku:
Azt hiszem, ez a blogtörténelem egyik leghosszabb kommentje lett:) Nem hiszem hogy törölni kellene:)
@vén betyár: Dehogy lőjük:)

 6. proletair — 2010-05-05 11:34 

@vén betyár:
Az a sok év úgy jött össze, hogy megszerettem a katonásdit, és ott ragadtam. Jóanyám azóta is emlegeti:)

 7. vén betyár — 2010-05-05 12:29 

@proletair: Kösz!

 8. Bashar — 2010-05-05 13:15 

@proletair: hogy is van? akit a mozdony füstje … :)

 9. proletair — 2010-05-05 13:17 

@Bashar:
a lőpor füstje:)

 10. Mnofőnix — 2010-05-05 13:18 

@rozsdafarku:

Hát ez tanulságos volt. :)

Egyszer egy kollegának véletlenül elküldtem egy előterjesztésemet egy viccgyűjtemény helyett. Vagyis rossz file-t csatoltam. Reakció:

“Szép szép! De ez miért is kell hogy érdekeljen engem?”

 11. proletair — 2010-05-05 13:40 

@Mnofőnix:
Ennek a bődületesen hosszú kommentnek az a nagy előnye, hogy a továbbiakban elég lesz ide irányítani azt, aki nem konyítja a dolgokat lőelmélet, lőfegyverismeret terén:)

 12. Bashar — 2010-05-05 13:44 

@proletair: mea maxima culpa, teljes mértékben igazad vagyon :))

 13. hungaryhonvéd — 2010-05-05 22:26 

Rőt, gésséget!

Naggyon jó nosztalgia! Köszi!

CSMO, HEMO, sportkombinát… 2003-ban, nálunk is megvolt. Torna már nem, de helyette jutott minden 2. nap reggelén őrszoli-felkészítés, 5 hónapon keresztül.
Csörömpölés: akkor ez lehetett a rettegett “befigyel a tokfedél” című majrészlogen?
(szórakozásból lepattintod az előtted lévőéről)

*Sztem körkörös volt az a célalak! (nálunk tuti) Csak elírás, sztem.

Anno sorozás előtt még lehetett jelentkezni szakelőképzésre, de mire a megvalósításig juthattam volna, megszűnt ez az intézmény is. Pedig ejére jelentkeztem, de végül nem “ugró mókus”, hanem “őrkutya” lettem…

Majrékupak: marhajó!
Az már kevésbé, h még midig rendszerben van… Egy huzattal vadították meg. Hátö…

Amiatt tiráda. Akkor szted én mit hallgathatnék most?
Engem a TNT füstje “csapott meg”, de asszem a légnyomás mást is elállíthatott bennem…

 14. rozsdafarku — 2010-05-06 08:30 

@tiboru: Nekünk anno ezt kellett szó szerint fújni.Ettől még nem lőttünk jobban, volt aki nem is értette, de lagalább elméletileg mindenki “tudta” a célzás elméletét – alapszinten.Jó nagy marhaság!

“Csapott célgömbbel úgy célzunk, hogy a nézőke szélességi közepébe bevesszük a célgömbtüske csúcsát, úgy, hogy az a vízszintes éllel elvágólag legyen és azt ráültetjük a cél alsó széle közepébe.”

 15. Jeff — 2010-05-06 19:22 

@rozsdafarku: nem voltam katona, tehát lehet hogy számotokra triviális dolgot kérdezek, de mi a poén abban, hogy nem oda kell célozni, ahova a lövés megy?

 16. vén betyár — 2010-05-07 03:18 

@Jeff: Nincs poén, de ha nem úgy célzol, ahogyan az adott fegyver be van állitva, akkor nehéz lesz eltalálni a célt.A pontlövő /céllövő/ fegyver pont oda lő ahova célzol.
A katonai és vadászfegyverekkel a cél alá /alsó széle közepe/ célzol, hogy ne takarja el a célt, célpontot a célzótüske, célgömb.Célzás közben is látod az ellenséget, a veszélyes vadat, stb.

 17. Szalacsi_Dezső — 2010-05-07 06:13 

@proletair: És akkor a Kálmán miért olyan szomorú a képen? :-)

 18. spájdernecc — 2010-05-07 07:22 

@Szalacsi_Dezső:
a mosolya sokkal félelmetesebb :)

 19. Jeff — 2010-05-07 17:41 

@vén betyár: Köszi, így már értem.

 20. proletair — 2010-05-11 14:12 

@vén betyár: ez így pontatlan
Azért kell kicsit alá célozni (egy bizonyos lőtávolságon belül-ez az úgynevezett pásztázott lőtáv) mert a lövedéknek van egy enyhe emelkedése, hiszen a felhajtóerő rá is vonatkozik, tehát a cső vonalánál magasabbra emelkedik a golóbis.

 21. KaTZE (törölt) — 2010-06-18 10:57 

cél a 100 méterre lévő KÖRÖS MELLALAK alsó széle közepe(jó hülyén hangzik), 3 db egyes lövés, stb.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.