164. – Kannibál

Vérnűsző Barom – a tőle megszokott stílusban és fordulatokkal – egy alkalmi ismerőséről mesél ma nekünk, akinek élettörténete első blikkre is megérdemelne szerintem egy minimum tízrészes sorozatot valamelyik reality csennelen. Tényleg jó lenne tollvégre kapni; aki hallja, adja át…

 
Még a nyolcvanas évek elején, amikor épp nem a női nem hasonló jellegű érdeklődését viszonoztuk, jelentős időt töltöttünk el a Fakalapács nevű úri szórakozóhelyen, illetve komoly mennyiségű, igen széles skálán elhelyezkedő hasonló műintézmények sokaságában.

Kóstolgatva a felnőttesedés és a vörösborok által nyújtott örömöket, egyben igyekeztünk összeakadni a lehető legszórakoztatóbb, legextrémebb figurákkal, akikkel csak lehetett, mert valamiről nagypályázni is kellett, ha már autócsodákra nem tellett, a gördeszkából meg kezdtünk kinőni.

Ilyenekből pedig akkortájt se volt hiány szép fővárosunkban, különösen a mindenféle vasútállomások közelében fellelhető kocsmahivatalokban.

A ma is látogatható, enteriőrjében minimálisan változó Fakalapács kissé kilógott a sorból. Némileg már távolabb volt a vasúttól, valamivel jobb volt a bora, egy repedt hajszállal normálisabb a berendezése, talán egy kicsit kevesebb volt a törzsközönség átlagban számítható letöltött büntetése, mint egynémely egyéb helyen. És itt még bokszok is voltak! Néha előtte is…
 
A sok fura, teherhordó kinézetű és semmittevéssel foglalkozó figura közül messze kilógott egy bivalynyi, csupa váll, csupa izom, jó ötvenes faszi, aki igen gonoszul nézett ki a fejéből, de leginkább nem szólt senkihez, viszont az igen nagypofájú trógerek is szaporán elhúztak a láttán, vagy ha ez nem sikerült rendkívül udvariasra vették a figurát. Minket meg persze baromira érdekelt, hogy ugyan már kieztittésmiértvanez?

Összehaverkodni igazán nem sikerült vele, komoly baráti gesztusnak számított, hogy egyáltalán engedte, hogy leüljünk az asztalához, ha máshol végképp nem volt hely (nem sokan kísérleteztek ilyesmivel), és hozzá hasonlóan csendben nézzünk ki a fejünkből. Egyszer egy kis bort is elfogadott tőlünk, ami nem volt szokása; a lehetőséget megköszönve elég gyorsan távoztunk is, de egy közös ismerősön kívül ennyi is elég volt ahhoz, hogy a helység egyéb látogatói minket is nyugton hagyjanak, kissé furcsállva ugyan, de elkönyvelve minket némileg Kannibál haverjainak. Nem tiltakoztunk, hisz tulképp a köszönésünket valamiféle morgással több ízben is nyugtázta…

Az idők folyamán, részben a közös ismerősnek köszönhetően, részben meg csak úgy valahogy némileg meg-megtörtek a nem túl gyakori, de hosszas hallgatások, valamennyi minimális csak kiderülgetett emberünkről, noha nem volt valami nagy mesélő. Azért nem igazán nevezném az apró infókat levéltári pontosságúaknak…

Mint többek őszinte meglepetésére kiderült, jó kannibálunk méretei dacára ugyanúgy kicsinek született, mint bárki más, növögetett is az idők folyamán, bokszolgatott, birkózgatott, rémlett neki valami szakiskola is, ahol párszor előfordult, de ennél jobban nem tudta, vagy nem akarta pontosítani, de leginkább ugyanazt művelte, amit mi is jó harmincegynehány évvel később (csajozással és italozással egybekötött semmittevést).

Ahogy az kell, tizenévesen bele is került az 56-os kalandokba, jó vastagon, mert másképp semmi értelme, de ez nála némileg családi vonás lehetett, mert nagyjából az egész famíliát egyszerre körözték valamiféle nem részletezett affér kapcsán, de hiába, mert már rég Ausztriában kucorogtak valami nem túl jóhírű táborban, onnan ki-kijárogatva, mosogatással keresve meg a betevőt.

Mivel igazán baromira semmi dolguk nem volt ott, tovább is álltak Franciaországba, ahol az akkor még meglehetősen ifjú kis Kannibál a már egyszer csődöt mondó mosogatással próbálta megkeresni a napi betevőt, de egy nem részletezett afférnak köszönhetően inkább hazudott ezt-azt és beállt az Idegenlégióba.

Ez már szimpibb volt neki. Valamennyire gagyogott már franciául, csinálnia se nagyon kellett semmit, jó élet a katonásdi tábor a sitt meg a mosogatás helyett, azt a kis időt meg ki lehet bírni a napon, a berberek között, amíg lenyugszanak a kedélyek és az ideges bennszülettek egyaránt.

Valahogy nem nyugodtak le, így Kannibál hosszú hajóútra indult, állami ösztöndíjból szemlélhette meg Vietnám méltán híres tájait és konyháját, juthatott el a a valóban elképesztő huei piacra, remek saigoni kocsmákba, ismerkedhetett meg idegen szokásokkal, nyelvekkel és emberekkel, majd ölhette meg őket, gyaníthatóan, bár erről hallgatott.

Hanem viszonylag hamar véget ért számára a vietnami kaland, a franciák otthagyták a játszóteret, mondván: bohóckodjanak ott az amcsik, nekik elegük van ebből, meg van más dolguk is.

Kannibál meg a nagy nyugiban leszolgálta a maradék pár évét (mások szerint lelépett, megint mások szerint gyakorolta egy kicsit a kőtörést Korzikán, egyesek mindenféle rejtői kalandokat rebesgettek arab örömlányok európai exportja kapcsán, azaz nem tudott erről az időszakról senki semmit). A magam részéről hajlok arra, hogy higgyek neki, valóban nem történt talán vele semmi különös, mert az „afférokrúl” másképp nem beszélt…

Na, csak letelt a légiósdi és a Kannibál névre már akkoriban se nagyon hallgató, viszont nem is túl bőbeszédű emberhegy gondolta, hogy körbenéz egy kicsit a civil világban, hátha történik valami.

Nem történt. Ami meg igen, az részben nem érdekelte, részben meg nem mesélt róla egy sofőrködésre hajazó utaláson kívül, így egy csendes délutánon azon vette észre magát, hogy immár egy nyugis harlemi konyha hátuljában mosogat mindenféle izgága népek között, és ez baromira nem tetszik neki. Ennek ellenére csak kihúzott egy kis időt, amíg a végén egy különösebben nem részletezett affér kapcsán véletlenül be nem állt az USA hadseregébe (akkoriban kezdett elvadulni kicsit a vietnámi kaland, tartózkodási engedéllyel rendelkező, bizonytalan státuszú embereket is bevettek a hadseregbe, hacsak nem körözték valamiért, habár gyaníthatóan akkor is).

Ott, ha tárt karokkal nem is, de egyenruhával, kiképzéssel fogadták, besuvasztották valami pofás kis alakulatba, és jó kannibálunk valahogy ismét a megszokott saigoni kricsmijeiben találta magát, eszegette Huéban az örök hallevest (minimum huszonéve főzték, folyamatosan utántöltve hallal, tésztával, valamiféle dudvával az előző napi maradékot). Pár év kihagyással, más egyenruhában, de nagyjából ugyanazt a tevékenységet végezve (azaz lehetőleg egyensúlyban tartani a helyi hölgykoszorú szülési hajlandóságát a halálozási aránnyal, azaz minden bevetés után annyi időt tölteni megfelelő hölgyek és kocsmák mélyén, amennyit csak lehet).

Egy-két szezont lehúzva viszont már számára is észrevehetően durvulni kezdett a helyzet: csendben lecserélődött körülette a teljes kezdő szakasza, majd tulképp az egész sereg, már leginkább csak „nyálas kis csírák” szaladgáltak a pár, hozzá és Rambóhoz hasonló, masztodontnak számító arc körül, akiket nem volt érdemes meg se jegyezni, megkülönböztetni, mert minek?

Vagy elvitte őket a fene, vagy visszamentek az anyjukhoz…” – mondá legyintve Kannibál, némi lesújtó értékítélettel kora amerikai ifjúságáról, majd őt is elvitte a fene, mivel harmadik kirándulásáról nem tudott a megszokott módon kisétálni a dzsungelből, és egy ideig a vietnámi vendéglátás másik, kellemetlenebb oldalát is megtapasztalhatta. Erről mélyen hallgatott; nem dicsérte túl se a szállást, se a kosztot, se a szabadidős tevékenységet, ami néminemű kőipari segédmunkából állt, ami azért igazán nem állhatott távol emberünktől.

Társaságra viszont nem volt panasz. Akadt egy-két orosz, akivel elbeszélgethetett és akik szorgosan győzködték, hagyja a fenébe az egészet, nincs neki keresnivalója az amcsiknál, tárt karokkal várja haza a hazája, és ennyi kellemetlen tapasztalattal a háta mögött, menjen csak nyugodtan haza, és az jó lesz majd neki. Büntit nem kap, hisz nem csinált semmi törvénytelent, fatornyos hazája meg keblére öleli majd eltévelyedett gyermekét, míg itt csendben megrohadhat vagy a gödör mélyén, vagy a kőbányában, vagy csak úgy, ráérő idejében.

Hogy sikerült rávenni, hogy nem, egyáltalán sikerült-e vagy csak megfogták és felrakták egy repcsire Budapest felé, arról mélyen hallgatott. Talán számára se volt egyértelmű, de valahogy nem fogadta kitörő örömmel Budapest a hazatérő hőst, hanem egyből rávarrtak vagy két évet a máshol azóta se hallott „nemzetközi proletariátus ellen elkövetett bűnökért”. Miután kitelt, azon vette észre magát, hogy egy csendes mellékutcai étterem hátuljában mosogatással foglalkozik…

Ez nem nagyon tetszett neki, így hát fogta magát, és egy csendes délután elballagott a Kiegre, elbeszélgetni ezzel-azzal, mondván: van neki mindenféle katonai képesítése, meglehetős rutinja, valamiféle francia, másféle amcsi rangja, csak megfelel a Magyar Néphadseregben altisztnek, ha már bevált ilyesmi pozícióban máshol is.

Valahogy nem fogadták tárt karokkal… Gondolta, megette a fene az egészet, akkor talán távozna. Adják oda az útlevelét, megy innen a fenébe, tulképp mégiscsak francia vagy amerikai, vagy mindkettő állampolgár. Ha nem kell itthon, ellesz ő máshol. Ez az ötlete se volt népszerű bürokratikus intézményeinkben…

Részben ennek köszönhetően tiltották ki Budapestről (legalábbis a kocsmai közbeszéd szerint), egynémely nem részletezett afférokat követően, ami némi bosszúságból, némi bizonyítási vágytól sarkalva a hazai egészségügy számára szerzett új kuncsaftokat, de ez nem különösebben zavarta; emiatt, illetve KMK-ért helyezték ref. alá, ami szintén nem nagyon érdekelte, viszont a további mosogatás lehetősége kissé megviselte, így valami tisztelője (?), nevelőtisztje (?) közbenjárására kapott egy kis állást Pilisvörösváron vagy hol a rákban, valami kőbányában, amit komoly szakmai tapasztalattal a háta mögött, néha akár két-három hónapig is csinált (szerintem inkább edzésként, mint pénzkereset gyanánt). Aztán pár hónap szünet, majd újra beballagott a kőbányába, és ártatlan pofával megint felpakolt pár teherautót. Nem nagyon szálltak vele vitába a némileg liberálisan kezelt munkaidő-beosztása végett, de precízen őrizgették a munkakönyvét, emberünket ki-kiajánlva valami szociológusnak, újságírónak, hogy aztán a kellő szörnyülködés után soha ne jelenhessen meg egy árva sor se róla…

Akkortájt, amikor utoljára láttam (talán ’84 táján?) kicsit morcos volt, nem nagyon akarták kiszolgálni valami átépített, presszóvá avanzsáló krimóban, ahol korábban gyakorta előfordult, és addig sose urazták le hisztérikusan (sértett méltóságában kicsit megszorította a műmárvány asztalt, amitől egy háromszög alakú darab a kezében maradt, a kiszolgálás viszont rendkívül begyorsult), ugyanis épp intézett valami kis minimálnyugdíjat, ami – mint kiderült – az idegenlégiós évekre járt volna neki, de nagyon megviselte a dolog, jobban mint a dzsungel, a kőbánya, a sitt, vagy bármi – ugyanis egész beszédes lett tőle (ijesztő volt, pláne a nem különösebben mély ismeretség után), lévén a francia állam nem iparkodott annyira a megadásával (megpróbálták letagadni a létét), a magyar meg elég rendesen lehúzta volna az egyébként se magas, de legalább még meg se kapott összeget, viszont ki se akarta engedni a franciákhoz, bizonyítandó saját magát.

Sztorijából csak pár dolgot sikerült úgyahogy ellenőrizni, leginkább persze véletlenül. Stimmelt a vietnámi légiós ideje (’58-’59-re tette az eljövetelüket, bő egy év ottlét után), illetve nagyjából minden általa emlegett időpont.

Tőle hallottam először, hogy milyen népszerű volt az egykori, első világháborús KuK-szurony a Vietnámban szolgáló amcsi öregek között (hogy a fenébe kerülhetett oda ilyesmi?), talán csak a nepáli kukri előzte meg köreikben (erről azóta olvastam, vagy hallottam valamit más, ma már azonosíthatalan forrásból is), illetve megszemléltem a huei piacot (ami ottjárta óta leégett kissé valamiféle kisebb hadműveletek kapcsán, de váltig állították a helyiek, hogy nem miatta, és szomorkodtak kissé a halleves miatt is – nem volt az igazi, ottjártamkor még csak tizenöt éve főtt…). Valamint egynémely saigoni kocsmát tudtam úgyahogy kipróbálni. Nagyjából stimmeltek, bár erősen (és nem kifejezetten előnyükre) megváltoztak. A bennük levő hölgyek egy része még ismerhette Kannibált is, de ezt nem ellenőriztem le, lévén nyíltak azóta újabb helyek is…

Sajna nem tudtam neki elmesélni a Rambo-USA-csillagocska-derékszíjban pompázó saigoni (akkor már bőven Ho Shi Min-város) közlekedési rendőrt, aki kedélyesen integetett a botjával a forgalomnak, persze minden látható eredmény nélkül. Nem akadtunk azóta össze, és ha jól tudom, a kőbányáját is bezárták rég.

Hogy az utóbbi időben mi lehet vele, mindmáig érdekel, de csak egy kocsmai ismerős vélt annyit tudni (szintén a nyolcvanas évek közepe táján), hogy csak megkapta a nyugdíjkáját, és már rég nem látták a Fakalapácsban.
 
Ha valaki tud róla valamit, mesélje már el.

18 hozzászólás

 1. Rókakígyó — 2010-05-14 08:00 

1.

 2. hazitroll — 2010-05-14 08:16 

Annyira benne van az egész nagy büdös szocializmus, meg annak harca az imperializmussal. És valahogy nekem a Rambo első része jut eszembe a történetről, csak ez kicsit keserűbb.
Nagyon szép történet, köszönöm!

 3. rozsdafarku — 2010-05-14 08:19 

Csillagos ötös!

 4. Pávor Jál — 2010-05-14 08:41 

A kőbánya még nyitva van, mehetsz dolgozni, ha szeretnél!

 5. spájdernecc — 2010-05-14 08:50 

Basszus!
Kannibált én is ” ismertem “
természetesen a Fakalapácsból :))
meg nagynéha az Alkotás Bisztro talponállójában lehetett összefutni vele

 6. Krux — 2010-05-14 09:56 

@spájdernecc: Az Alkotás a 7015 törzshelye volt. Én is előfordultam ott néhányszor, de nem emlékszem ilyen fazonra. Kár, hogy nem találkoztam vele.

 7. Baribál — 2010-05-14 12:07 

Piszok jó volt. Gratula!

 8. proletair — 2010-05-14 13:14 

…Történet valakiről, akinek rengeteg története lehetett…

Király sztori!

 9. molnibalage — 2010-05-14 13:41 

Az utóbbi idők legkiemelkedőbb posztja volt. :)

 10. 68nyara — 2010-05-14 14:13 

Nagyon jó sztori, és még el is hiszem, ismerve a cocializmus egyébb vívmányait is.

 11. AntiChrist™ — 2010-05-14 14:46 

Nagyon-nagyon jó poszt. Elismerésem!!

 12. t.o.d. — 2010-05-14 14:57 

Szép. Grat. Végigolvastam, pedig nem volt tervben… Dolgoznom kellene. :-)

 13. pologyártó — 2010-05-15 00:26 

tetszett

 14. franta — 2010-05-15 07:55 

Ha ez a fazon fel lenne kutatva – már ha még él, bár nyilván szívós fajta -, és megeredne a nyelve, akkor Tiboru akár be is vezethetné a napi kétszeri posztot.

 15. cromwell2.0 — 2010-05-16 16:38 

Fantasztikus! köszönöm az élményt!

 16. Styxx — 2010-05-17 13:38 

Csatlakozom, nagyon klassz sztori.

 17. eMM2 — 2010-05-17 19:48 

Naná hogy nem vették be az MN-be altisztnek! Hisz értett ahhoz amit csinált (az igazi katonaság) hogy is nézett volna az ki?

 18. Aim-120 — 2010-05-22 19:20 

Mintha csak Rejtőt olvastam volna. Eszméletlen!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.