169. – A tékozló fiúk


Csak nagyritkán engedem meg magamnak azt a luxust, hogy a nyitóképen kívül ne szerkesszek be egyetlen illusztrációt sem. A mai poszt (amely Vérnűsző Barom irodalmi vénáját dícséri) ilyen kivétel: adjátok át magatokat a betűk, a szavak, a mondatok élvezetének, amit szerintem minden kép csak negatívan befolyásolna.

Volt az úgy, hogy nem volt kifejezetten életbiztosítás ifjú és tapasztalatlan legénynek lenni, így nem is csoda, hogy a frontot megjárt idősebbek, atyák és bátyák (de még az öreg Lajos báttya is, aki nem örvendett különösebb tiszteletnek, de Isonzónál elhagyta a fél arcát, vele jelentős részt a fogsorából, így önmaga előtt háborús hősnek számított, és azóta pöszített, főleg, ha ideges volt, ami gyakran megesett vele), a katonaviseltek öntudatával ültek be a kocsmába a nagy megbeszélésre.

Nők nem nagyon tehették be a oda a lábukat, kivéve hétvégente, késő este, amikoris ki-ki kiválogathatta férjurát a halmazból, és talicskával haza-, vagy a doktorhoz vitte, pedig a Bori nénnyének minden oka meglett volna rá, hisz katonaviseltségben toronymagasan rangidős volt (négy hadsereg tagjait is viselte korábban magán, erősen készülődött az ötödikre, mert érdekelték a muszkák). De még Bori nénnyét is kitessékelték a kocsmából, ahonnan némi életösztönnel, nagyfokú rutinnal és a heti bevétellel a kocsmáros már rég távozott magától, merengeni a szőlőhegyi pince magányában.

Súlyos döntés előtt álltak, jött ugyanis a muszka. Ezt mindenki tudta; a fél falu megjárta a Dont, a májzlisabbja pont megúszta az erős lődözést és beleesett abba a korosztályba, amelyiket pont leszerelték az áttörés előtt, de sokan odavoltak még. A világot látottak meg tudták, hogy most már hiába minden, itt az orosz, kikerülni nem lehet, csak kitalálni, hogy ússzák meg… Lajos báttya azon ötletét, hogy a cigánytól elszedett duplacsövű géppuskát tegyék fel a szőlőhegy tetejére, hamar elvetették, sőt, sokadszorra megfontolás tárgyává tették a maradék arcának leverését is szőlőkaróval, de végül elküldték inkább pálinkáért.

Abban hamar döntés született, hogy a házakhoz egyenletesen elosztják az összes öregasszonyt, hiába kárálnak, a fiatal menyecskék egy része már úgyis nyugton elvan, ahova lelépett, a maradék meg megy a temető melletti régi pincébe, ha rongyokba öltözve, hamuval összekenve, sántítva kárálnak a temetőkápolnánál, talán megússzák. Ha meg nem, hát „úgy” járnak, majd az Isten megbocsájtja.

De mihez kezdjenek a siheder fiúkkal? Van még pár 17-18 éves, akiket eddig nem vittek el katonának, nem léptek le Veszprémbe, vagy a lányokkal akárhová. Ha ez a pár legényke ittmarad, abból biztos baj lesz, mert az oroszok vagy lelődözik, vagy elviszik őket. Ha meg nem, akkor csak itt maradnak bajnak a nyakukon, és az se sokkal jobb…

Konkrét döntés nem született, mert visszaért Lajos báttya a pálinkával, és sebtében veszekedni kezdtek, majd még sokáig hallatszott a duhaj nótaszó.
 
Az emlegetett ifjak közül három átgondolta a dolgot. Itt nem maradhatnak, menni meg nincs hova… Senkit sem ismernek, mi a fenét kezdjenek akárholis? Jött Elemér ötlete, hogy menjenek és álljanak be katonának. Ezt megfontolás tárgyává tették, majd elmerengtek a megvalósításán. Kihez álljanak? Nem mindegy ám a jövő szempontjából… Alapesetben logikus választás lett volna a magyar hadsereg, de ahhoz nem sok kedvük volt; hallottak eleget a frontot jártaktól, meg hát képben is voltak azzal, hogy bizony most magyar katonának lenni nem jó, az oroszok a Dontól verik őket folyamatosan, és akar a fene szaladni, ha már amúgy is futni kell.

A kis Lajost egyből lehurrogták, mert az oroszhoz már csak azért sem akartak beállni, mert pont előlük menekülnek.

Marad a német hadsereg. Azok, akiket láttak, normálisak voltak, jó volt a felszerelésük (meg is csodálták néha a góré alá rejtett holmikat), kaptak rendesen enni, és nem volt velük különösebb baj, amíg el nem kezdtek vizslatni a faluszéli morgós öreg lánya és tehenei körül, így az öreg lakonikus nyugalommal előbb a demizson nohát, majd a fejszét, végül az ásót vette használatba, és véletlenül el nem ásott vagy egy tucatot a disznóól alá. Jó mélyre. Egy darabig keresgélték őket, de az öreg vállvonogatva mutatott Veszprém felé, amerre pár tehene eltűnt, ránézésre mit sem értve az egészből, majd fejt tovább, de erről akkor még nem tudtak a faluba se, a három ifjúnak meg végképp nem számolt be senki az esetről. Nem volt öreg bőbeszédű fajta, na…

Évekkel később derült ki a dolog egy építkezés kapcsán, akkor se élt már a faluban senki a családból. Antifasiszta ellenálló hőssé mégse avanzsálhatták posztumusz az öreget, mert a góré alatt darabra ugyanannyi oroszt eltárolt a későbbiekben, meg talán kulákként, vagy másként is végezte valahol, miután gyanakvóbb időkben elvitték elszámoltatni egynémely, a környékén sündörgő agitátor hiánya kapcsán.

Na, de ezen (és egyéb) ismeretek híján az ifjak számára még a német hadsereg tűnt a legszimpatikusabb választásnak, de némi életösztöntől hajtva, mély egyetértéssel abban maradtak, hogy még az éjjel elindulnak az öreghez, aki rokon, lakatosműhelye van félúton Veszprém felé, és olyan csavaros esze, hogy megold majd mindent.

Így is lett. Még hosszan hallgatva a halkuló nótaszót, nekivágtak a kalandnak, megkímélve őseiket a nehéz döntéstől későbbi sorsuk felől. Jóval később derült ki, hogy hajnalban útnak is indították volna őket az öreg lakatoshoz, bajlódjon velük tovább ő…

Mentek hát árkon-bokron, míg hajnaltájt kiértek valami főútra, és zavartan stoppolni kezdtek. Jött is egy szép, nagy teherautó, némi faggatódzás és vállvonogatás után a német sofőr felvette őket a platóra, ahol édesdeden el is aludtak.

Ez hiba volt, mert a nyugat felé, valamint az egyenruhára mutogatást a sofőr úgy értelmezte, ahogy, és meg se állt velük Grazig (ahova eredetileg is tartott), ott szépen beparkolt a Waffen SS laktanyájába. Oda gyűjtögették a svábokat, az egységüktől leszakadozókat, a véletlenül nem lelőtt frontlógosokat és a három ifjat.

Faggatták őket, mijarák van, hogy kerülnek ide, mi a nevük, meg egyáltalán. Miután megnyugtatóan svábos nevet mondott az első (a többiek nem annyira bírtak ilyennel, de őket nem kérdezték) és nagy dadogva előadták – most már minden mindegy alapon – hogy ők biza beállnának katonának, elég randán ki lehettek röhögve, ami – így utólag – érthető is, főként az 1945 februárvégi dátum ismeretében.

Ettől még kaptak ruhát, priccset, valami kis kiképzést, majd miután némi jártasságra tettek szert valamiféle vállról indítható páncélököl használatában, a többi hasonszőrűvel útnak is eredtek Olmütz felé, majd onnan valahova mégtovább, a cseh-lengyel határvidék máig beazonosítatlan tájára, ahol felválthattak volna egy hasonló egységet, ha abból lett volna kit.

Tulképp lett volna, de ez a váltás dolog még az ottani maradékot se nagyon érdekelte, nagyjából negyedik éve mondogattak nekik párnaponta hasonlókat…

A frontszolgálat remek volt. Szép, április végi, május eleji idő, a túloldalon nyugi, itt is, ott is lakályosan berendezett lövészárkok, a két fél között egy teljesen kihalt falucskával, jobbra a kukoricás, balra a füzes maradványaival. Persze háború van itt kérem, akárki meglássa! Délelőtt, mindjárt a reggeli után az oroszok úgy lövik azt a kukoricást, hogy nincs az az ember, aki csak odamenne, precízen körbe is van táblázva Achtung-achtung, délelőtt ide ne gyere! táblákkal, meg amúgy is el vannak foglalva tetvészkedéssel, gatyamosással, levélírással, egymás zrikálásával, és a mindenbe való óvatos beleszarással. Meg persze a falucska romjai közt való kurkásszásal. Nem is annyira érték, hanem bármiféle érdekesség után kutakodva, meg a hiába elhozott, mindig visszaszökő macskát etetve.

Egyik ifjoncunk egyszer kissé késve indult útnak, a délutáni orosz meg korábban; az egyik háznál össze is találkoztak, amitől annyira megijedt mindkettő, hogy gyorsan hazaszaladt ki-ki a maga oldalára.

Ebéd után a németek láttak neki a tüzelésnek. Az elvárható németes precizitással annyira megszórták a füzest, hogy ott biza egy orosz se maradt volna életben, ha véletlenül nincs annyi eszük, hogy a másik oldalon mahorkasodrással, csendes harmonikázással, és egymás zrikálásával üssék agyon az időt, míg a szerencsések kimehettek a faluba valami érdekesség után kutatni, illetve megetetni a macskát, amelyik mindig visszaszökik az omladozó házhoz. Érti a fene, miért jó ott neki…
 
Hanem az egyik ifjú beteg lett a nagy nyugalomban. Lett neki tífusza, vagy sárgasága, egyéb frontlógásos hasfájása, amibe sokan haltak már bele, így hátra is vitték szépen a front mögé a városba, tizenvalahány kilométerre, szép kis kórházba és ott ápolgatták nagyrendesen. Pár napra rá gondolták a maradék ifjak, meg kéne már látogatni, és az egyikük elcserélte az aznapi őrjáratot valami bajtárssal, felkéredzkedett a teherautóra, és már ott is volt a havernál, vállán a póznaszerű páncélököllel, mert azt nem tehette le, mesélve neki macskát, ijedős oroszt, ezt-azt.

Ahogy indult volna vissza, már a harmadik haver is ott volt (valami lopott mentőautóval hozott lopott sebesülteket éppen lerakva), mondván: beütött az istennyila, megindultak az oroszok, már nem a kukoricást lövik, le kell innen lépni. Az őrjáratos csereembernek is ellőtték a fél tökét, lépni kell innen, mielőbb, mert mögötte már csak pár menekülő, meg az oroszok vannak, utánuk meg Szibéria, meg a fogság, azt meg nem kéne már.

Felkanalazták hát a hihetetlen tempóban gyógyulásnak indult betegüket és elindultak elfelé. A lopott mentővel. Olmütznek, illetve leginkább toronyiránt délnek, kissé nyugatról kerülve. A mentőt elcserélték motorra, azt elszedték tőlük valami tisztek, de annyira megörültek a zsákmányak, hogy elfelejtették lelőni őket, erre loptak szekeret, majd elcserélték másik motorra, majd gyalogoltak, hol úton, hol toronyiránt, időnként nekik hol ilyen, hol olyan nyelven kiabáló katonákat látva, de nem különösebben voltak kíváncsiak a mondanivalóra, mert közben állítólag kitört ugyan a béke, de ez nekik nem annyira tűnt fel, mert vagy kiabáltak velük, vagy lőttek rájuk, de mindenképp szaladniuk kellett dél felé, kissé nyugatnak kerülve.

Lett nekik hajtányuk is, tolták rendesen, amíg jött a vonat, de megúszták azt is, ahogy a vonaton is hazudtak valamit valaki olyannak, akit ez nem annyira érdekelt, és így kaptak enni, majd mutogatták a már pozsonyi vasútállomást, hogy ott majd kapnak iratokat, és akkor majd jó lesz nekik, úgyhogy a még mozgó vonatról távoztak nem túlzásba vive a búcsúzást, és osontak bele a pozsonyi pályaudvar sötétjébe, erősen kerülve a távoli, fényes csoportosulást.

Hanem egyik havernak megrándul a lába, vagy egyéb kehe volt vele, nem nagyon tudott hajlongani, mocorgó vonatok alatt mászkálni, így az egyiket megkerülte, míg a másik kettő átmászott alatta. Egy darabig várták, el is néztek felé, de aztán futni kellett ismeg az immár két ifjúnak, aztán már magyar szót hallottak, felrántották őket egy Budapest felé induló vonatra, és délután már valami budafoki rokont ették ki a maradék vagyonából. Pár napig csöveztek nála, majd amikor az nem etette őket tovább, békésen hazaballagtak a fatornyosba. Az indulásuktól számítva két hét alatt értek haza, viszonylag simán, ebbe beleértve a párnapos budafoki egerészést is.

A Pozsonyban hajlongáshoz sánta, lusta, vagy tényleg megrogyó harmadik haver is előkerült. Novemberben. Ennyit számít két-három vasúti kocsi hossza…

Mint kiderült, kár volt az egészért. A falun végigszaladó pár orosz nohát és pálinkát követelve betört néhány házba, majd elvonultak a falu szélére kvártélyba. Pár napra rá még bement valami orosz, üvöltözve keresni a szélső házban megszálló katonáit, ennek adtak pálinkát, de megbánták, mert célba kezdett lőni a pléhkrisztusra, amíg elő nem került néhány másik, és el nem vitték valahova hátra, ahol aztán csend lett. Az öreg Lajos báttyának meg leverték végre a maradék fél arcát, puskatussal, ahogy kell. De hát, ami jár, az jár, és Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan, és tulképp egész rendesek ezek a muszkák, megspórolták nekik a vitát, ki fejezze be az Isonzónál félbeszakadt műveletet…

Még a maradék teheneket hajtották el a muszkák, de kevesebben, mint voltak. Ebben a tolongásban ez csak Bori nénnyének tűnt volna fel, ha épp nem sértődötten ül az ünneplő pruszlikban, mert ugyan ahogy azt elképzelte, rátörtek a marcona oroszok, de erénye helyett beérték büszkeségével, az órával; és ugyan páran gyanakodtak a félbolond faluszéli öregre (ahogy egyébként mindig), de amikor esztendőre a lánya fiát szült, együtt vigadtak vele, és gondosan nem feszegették a gyakorta változó, kényszerű vendégei további sorsát…

13 hozzászólás

 1. Rókakígyó — 2010-05-28 08:11 

még nem olvastam, de…

 2. Szalacsi_Dezső — 2010-05-28 08:18 

Ez már már novellisztikus magasságokat súrol.
Most már csak egyet nem értek, mi volt a bajuk szegény Lajos báttyával, hogy le kellett veretni a maradék fél arcát nekije. :-)

 3. vén betyár — 2010-05-28 08:42 

Kortörténeti gyöngyszem!
Gyémántos ötös!
KÖSZÖNET!

 4. hazitroll — 2010-05-28 08:52 

Zseniális.

 5. Lyanko — 2010-05-28 09:40 

Jó volt, Kedvesem Nagypapáját Leventének vitték el, Csehországon keresztül egészen Linzig, aztán onnan többszöri átszállással hazakerült, szerencsére Szibéria kimaradt neki, de életének erről a korszakáról nem szeret mesélni.

 6. Kendan — 2010-05-28 11:50 

Nagyon jó, sőt mi több zseniális, kivált a stílus! :D
Az én nagyapám Ludovikát végzett, katonatiszt volt, és hadifogságba is esett, de arra már nem emlékszem hogy konkrétan Szibériában volt-e. Arra emlékszem, hogy velük rendesen bántak az oroszok, szemben a német tisztekkel akiket ugyanúgy dolgoztattak mint a bakákat (igaz később nagyapámat is kivezényelték néha földet túrni).

 7. Syolos — 2010-05-28 12:01 

Nagyon jó!!

 8. Nűnű — 2010-05-28 14:01 

A noháról idősebb rokonaim azt mondták, hogy nagyon rossz bor.

 9. rozsdafarku — 2010-05-28 14:34 

@Nűnű: A direkttermők /noha/ borának jellegzetes poloskaíze, szaga van, a régiek “rókaszagúnak” hívták.Kismértékben rohadtul részegítő, nagymértékben méginkább, hosszútávon mérgező.
A poszt viszont nagyszerű, éltető, élvezetes – szemben a nohával.

 10. Baribál — 2010-05-31 15:53 

Ez igen! Kalap emel.
A hétvégén sikerült eljutnom egy konferenciára (nálunk is így hívják a potya berugást), ott volt szerencsém hallani Berecz András mesemondót. Na ő jutott most az eszembe.

 11. fakir — 2010-05-31 20:49 

@Baribál:
Csak nem a legnyugatibb megyében?

 12. neccharisnyás útonálló — 2010-06-01 22:55 

Világháborúsított Tardaposzt. Nagyon jó!

 13. Valerijov — 2010-06-03 18:10 

eddig négy posztot soroltam a személyes milstory best of-ba, ez az 5., igazi ínyenc falat

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.