179. – Előszezon és alvázvédelem

A jól megérdemelt nyári pihenőt követően Vérnűsző Barom újult erővel folytatja a Magyar Néphadsereg viselt dolgait megéneklő történetsorozatát, melynek mai, legújabb fejezetében egy technikai újítás előéletét boncolgatja. A sztori ismét tele van tanulságokkal, melyek közül kiemelendő a következő: soha ne bízd katonára kocsid alvázvédelmét!

Megjött a jó idő a Hotel Kérába is, kezdtek elmúlni a kellemes tavaszi történések, s jöttek helyettük az egyre gyakoribb csavargások szerte az országban. Remek kis egységünk divatba jött; minden marhaságért minket szekíroztak, lévén kezdtek ráébredni az arra illetékesek, hogy biza’ szar van a palacsintában, kedvenc MN-ünk hadrafoghatósága némileg kezd kritikussá válni, és az eddig oly nyugisan elhanyagolt jószágok, mint a konyhai gépek is, néhanapján lerohadnak, sőt, még pénzbe is kerülnek, az meg ugye nincs, viszont van két pofás alegység (vagy a fene tudja minek neveztek minket hivatalosan), akik az ország másik feléről ingyen és izibe’ odaszaladnak kipucolni a berohadt krumplipucolót, és mindenhonnan megmentik a maradék, cserére szoruló alkatrészeket az új beszerelésével járó mérhetetlen kockázattól. Ezeket aztán vissza lehet forgatni a népgazdaságba, mindenki nagy elégedettségére, és viszonylag jól lehet élni belőlük.

Ha nem volt ilyesféle gazdaságélénkítő tevékenység, akkor sajna dolgoznunk kellett, de az se volt olyan veszélyes, viszont – esetenként, és mély megdöbbenésünkre – gyakorta jobban fizetett, mint az a pár liter olaj, precízen megmentett gyertya, vagy szűrőcske, amire még vevőt is kellett találni. A konzervekkel nem volt gond, arra megvoltak a bejáratott utak, bár a végpusztulástól megmentett, komoly szakmai kihívást jelentő feladatként gondosan felújított és hosszan ide-oda hurcolászott palacsintasütő-gép ismételt forgalomba helyezése hosszas elfoglaltságot biztosított logisztikai képességeinknek.
Előszezonban keveredtünk el Csopakra, ahol egy remek kis laktanyácska lapult az út szélén. A fene se gondolta volna róla, hogy a valóságban baromi nagy mozgósítási raktár, tele mindenféle kincsekkel, amik lassacskán adják át magukat a méla enyészetnek.

Valakinek csak feltűnt valahol, hogy talán nem kéne lábon megrohadnia minden öreg vasnak, amit rosszsorsa az MN berkeibe vetett, és meglepő éleslátásról, vagy talán  némi hastáji nosztalgiáról tanúbizonyságot téve rászabadítottak minket az ártatlan laktanyácska életére, ugyan mentsünk már meg minél több gulyáságyút, ha van még erre valamiféle mód, a többi cucc meg enyésszen tovább nyugalomban.

Volt rá mód, miért ne lett volna? Általában a pocsék tárolás és az igazi, korrekt, nemtörődöm beleszarás tette őket tönkre, ahogy szinte minden mást is, amit csak elért és be tudott kebelezni az MN.

Ezek a szerkezetek egyszerűek, mint a bot, mégis jól kitalált, meglepően profin használható eszközök voltak, minimális alkatrészcserebere, reszelgetés, kalapálgatás, némi puceva, festegetés után máris szebbek-jobbak lettek, mint újkorukban. Lehetett őket lezsírozni, bevonni valami rohadásgátlóval és félrerakni a III. világháborúig M-zárolt készletnek, hadd álldogáljanak tovább babgulyásról, sürgölődő szakácsokról, éhes katonákról álmodva.

Szegényeket talán soha, senki se használta addig, később meg aztán végképp nem. Megvenni, hasznosítani még évekig nem lehetett őket, amikor meg igen, nagyjából már késő volt; egyrészt széthullottak, másrészt az ÁNTSZ, majd a HAPCI (vagy hogy is hívják manapság a gyarmatokra vonatkozó konyhai előírás-rendszert) közbeszólt.

Na, a remek kis Barkas típusú műhelykocsinkat felkészítettük tehát a komoly feladatra. Elsőként beszereztük a megfelelő bor- és pálinkakészleteket, ezeket addig próbálgattuk a helyükre, amíg elfogytak, és lehetett őket frissíteni; a szerelők begyömöszöltek mindenféle csapágyat (csak jó lesz valamire…), találtunk helyet a gőzborotvának is, amikor látjuk, hogy a kasztnisgyerek mélyen elgondolkozva nézegeti az állagvédelemre kapott kissé büdös maszatot meg a gőzborotvát. És hümmög.

Valami speciális életösztönnek köszönhetően dobtunk el mindent, ami kezünkben volt, alkottunk körülötte tömeget, majd értően bólintva – szó tulképp’ nem is nagyon esett köztünk – a műhelyben található összes alvázvédőanyagot becsomagoltuk a kocsiba, kitessékelve belőle a szokatlan vegzától kétségbeesetten rohangáló macskákat és alig találva helyet a végül nagynehezen beszuszakolt palacsintasütő-gépnek.

A remek kis raktárba-laktanyába megérkezve döbbenten néztük az ottani viszonyokat. Két katona már libasort képezve vonulgatott keresztbe-kasul, ha háromnál többen voltak, akkor az egyik már egzecíroztatta a többit, velünk szóba se álltak, csak néztek, mind azzal a szép, okos szemükkel, és az egyik majdnem igazi könnyekkel sírt fel, amikor kedélyesen faggatni kezdtem, hogy hol a rákban van itt valami góré. Szerintem a szavakat se merte megérteni…

No, csak előkerült valami skatulyából kirántott, snájdig tisztszerűség, megvetően végigmérve társulatunkat, azonnal erkölcsi intelmeket kezdett sorolni, melyek alaposan befolyásolhatják további sorsunkat, de ez minket nem különösebben érdekelt, így hamarosan a tárgyra tértünk, azaz jövetelünk okára: a beteg gulyáságyúkra, az elhelyezésünkre, na meg a kajánkra. Míg emberünk kifuldokolta magát, előkerült a másik snájdig csupacsillag, aki rövid lelki tusa után mégse a számunkra eredetileg tervezett, az ötvenes elején még viszonylag modernnek számító barakkba, nem is szíve szerint valami betonsilóba, pár köbméter szemét alá vagy karóba, jó magasra, hanem a tarcsisok sokszemélyes sátrába kvártélyozott be minket.

Pedig a barakk jófajta volt! Ez hajazott az egyik korábbi posztban említett, harmincas-negyvenes évkbeli őrházra, a profi kis vaskályhájával, meg a kissé szétázott berendezésével, ami egy morózusabb, öreg tűzoltókatonának volt köszönhető, aki egyszer a kopaszokkal mosatta fel a helységet, de mivel kissé nehézkesen mozdultak az ifjak, hát rátolatott az ablakra és beküldte rajta a csőrös Tátra hatszáz liter oltóhabját, majd némi gondolkodás után behajított a törött ablakon egy gyökérkefét is. Csak a feladat megkönnyítése végett…

Akkor ugyan még mindezt nem tudtuk, de a sátrasdi tetszett, mint ötlet, a libasorban lépegetés lehetősége meg nem annyira, így becuccoltunk a tarcsisokokhoz.

Na, azok végre jó arcok voltak! Nem sírtak-ríttak, amikor előkerült valami kis pálinka, az alakiságuk majdnem felért a mienkkel, a hozzáállásuk talán meg is haladta azt, és ha már becibálták őket harmincegynehány évesen még egy utolsót szívni, megpróbálták lehetőleg jól eltölteni azt a pár hónapot, amíg az MN berkeiben ehette meg őket a fene. Unalmukban legalább nyugisan megcsinálták a dolgukat és nem szekíroztak másokat.

Őket aztán valami baromira nem izgatta a meglehetősen késői takarodónk, legfeljebb hozzánk vágtak valamit, ha túl nagy zajjal osontunk be; sem a túl korainak épp nem nevezhető ébresztőnk. Nagyjából a reggeliosztásuk zajára kezdtünk előtámolyogni a sátor zugaiból, a Barkas mélyéről, mikor, ki, honnan, és némi elégedettséggel konstatálták, ha nem kértünk a sárga műanyagtányéron feltálalt zsíros undokságból, amit több-kevesebb sikerrel próbáltak ehetővé varázsolni némi hazaival feljavítva. Legalább több maradt nekik, noha valóban nem sajnálták tőlünk. Igaz, nekik se nagyon volt már tartalékuk, amíg a későbbiekben fel nem dobtuk a gasztronómiát valami féloldal szalonnával, meg a kocsmárostól vett rakat tojással, félzsák hagymával-krumplival, tesztelésre beüzemelt gulyáságyúval („Egy óra tesztüzem kötelező! Kérem, adja írásba, ha ettől el kell tekintenünk.” – Nem adta, bár nagyon ideges volt).

Nekünk viszont egy idő után csak csurrant-cseppent valami, főleg, miután kialakult tevékenységünk jelentősebb része.

Sürgölődtünk szorgosan a mozgókonyhák körül, raktuk őket rendbe (ezek egyikén találtam a már megénekelt, talán a második világháborúból származó, Wehrmacht feliratú benzineskannát – 1986-ban, tulképp’ még használatban), amikor megjött az első látogatónk. Civilben ette oda a fene a politikai tisztet. Kicsit nézelődött, amikor odébbhessegettük, akkor odébbment, majd amikor leöntöttük valamivel, szomorúan elbaktatott. Aztán jött a laktanyaparancsnok, majd szépen sorban szinte mindegyik helyi potentát tátani egy kicsit a száját. És mindnek, kivétel nélkül valami kis kimondatlan kérdés rágta a lelkét. Az, amit a kasztnisunk valahogy előre látott… Az alvázvédelem.

Valami polgári alkalmazott mókus lett az áldozat, az az igazi, szerencsétlen, kehes, alkoholista fajta, az idióta svejcisapkájával, meg a koszlott Szalacsi formájával. Őt küldték követségbe a tiszt urak, neki kellett utat törnie, és mivel már vártunk valami ilyesmit, hamar meg is egyeztünk.

Tudomásul vettük sanyarú sorsát, nem kértünk tőle semmit, megcsináltuk a varbása alvázvédelmét grátisz, megkínáltuk egy kis pálinkával és hagytuk békén, elégedetten elmenni.

Másnap már jött a politikai tiszt, csűrte-csavarta, nagynehezen csak kinyökögte, hogy biza van neki is egy pofás kis zsigulija, és hát ugye az alvázvédelem…

Ő jobb barakkot, délutáni kimaradást, majd tiszti kaját, később némi bort is ajánlott, de csak suttogva, mintha a Békakirály kincsét osztaná meg velünk. Ezekből nem kértünk, lévén valahogy addig se éheztünk, a könyvünk is körbe volt írva, így hát beértük szerényen autónként hatszáz forinttal, ebbe aztán nagynehezen belegyezett és az üzlet megköttetett.

Innentől sima úgy volt. Délelőtt csináltuk a konyhácskákat, amiket a harmadik naptól a helyi sorállomány szépen előkészített (később nagyjából be is fejezett némi pálinkáért cserébe, de csak tisztes távolból, szóba csak követ útján állva velünk), ebéd után meg a tisztikar autóit, hosszú, tömött sorokban.

Hat felé végeztünk a napi penzummal; az általában zsírban pállasztott, gépi tarhonyából álló vacsoránkat a tarcsisokra hagytuk egynémely saját konzervvel kiegészítve (ami valahogy akadt nálunk pár darab a nehezebb időkre), kivittük egyik-másikukat a kocsmába (ha már úgyis arrafele volt valami kis aprócseprő dolgunk), ennek örültek, pláne, ha még meg is ittunk velük egy sört; majd továbbkocogtunk a Barkassal Alsó- vagy Felsőőrsre (máig nem tudom melyikbe), ahol a helyi halászcsárdában békésen megvacsoráztunk (azóta se nagyon ettem olyan jó gulyást, halászlét, harcsapaprikást étteremben, de a somlóijuk se volt utolsó), és alapjában véve megpróbáltuk jólérezni magunkat – megjegyzem, némi sikerrel –  az előszezoni Balaton partján (elkelt az átkozott palacsintasütő-gép is végre, és valamiféle nemzetközi lánytábor is kezdett éledezni Káptalanfüred fölött, ahonnan leszállingóztak páran a partra, és ritkán hiába), majd némi szerény nótázással még az éjszaka visszatértünk remek, bár még kissé hűvös sátrunkba.

Virágzott az üzlet napokig, gyaníthatóan már a tisztikar teljes rokonságán is túl voltunk, sanszos, hogy már vették fel a rendeléseket szerte a megyéből, amikor félrehúzott a kasztnis, hogy baj van, elfogyott az alvázvédő. Ízibe kimentünk venni, de nem volt. Most mi legyen? Ott állnak sorban a kocsik, alig várják, hogy alvázvédjük őket, megfelelő maszat meg sehol.

De Bécunk volt! És Bécunak több esze, szakmai rutinja, és legfőképp kreativitása volt (bár akkoriban még ezt nem így hívták, hanem szanzsén gányolásnak) mint bárkinek a földön, meg igen jó szeme a megfelelő piaci résre.

A mozgókonyhákat egyfajta híg, viaszos maszattal kellett elkészültük után lefújni. Ezt simán le lehetett róluk mosni, törölni, vagy épp leolvadt volna magától, ha üzembe helyezték volna valamikor, viszont kellemesen korrózióálló réteget alkotott a cucc egész felületén, azaz szépen lepergett róla a víz. Csak kicsit híg volt. Meg átlátszó. És kissé büdös is. De Bécu jártában-keltében talált valami kellemesen sűrű kátrányos moslékot az egyik régen elfeledett ficakban, meg volt jóféle fekete festékünk, ezeket összekeverte a maradék alvázvédővel, meg a viaszos trutyival, és harmadik-negyedik próbálkozásra csak megkapta az ideális állagú és kinézetű maszatot, amit alvázvédő gyanánt („Jóféle lengyel anyag, csak magának!”) felkenhettünk a tiszt urak kocsijára.

Az anyag amúgy tényleg baromi jó volt alvázvédelemre, amíg állt az autó a garázsban, vagy akár az udvaron, talán évekig is szorgosan alvázvédett, ha csak pajkos négylábúak le nem nyalogatták róla, de még a szép, tiszta, sima aszfalton óvatosan közlekedve se eshetett különösebb baja, legalábbis ha nem nyomták nagyon a gázt. Ki is bírta saccra vagy fél évig mozgó, használatban lévő járművön, azt meg ne várja el senki, semmilyen anyagtól, hogy extrém körülmények között is a helyén marad.

Nem is kell mindenkinek murvás, kavicsos, vagy épp földúton közlekednie…

Bár, a fene tudja. Lehet, hogy mégis tudott valamit az anyag, mert tizenéve úgy hallottam, Bécunak igen jól megy, több alváz- és üregvédelemmel foglakozó „szakrendelője” is van szerte az országban…
 

18 hozzászólás

 1. falugazda — 2010-07-21 10:00 

Tiboru! A vilgháló fő-fő manituja köszöntsön homlokon! Végre új poszt! Ami természetesen kiválóra sikeredett. További harcos munkát!

 2. Syolos — 2010-07-21 14:22 

Akkor elégedetlenkedem: “Remek kis egységünk divatba jött; minden marhaságért minket szekíroztak, lévén kezdtek ráébredni az arra illetékesek, hogy biza’ szar van a palacsintában, a remek MN hadrafoghatósága némileg kezd kritikussá válni, és az eddig oly nyugisan elhanyagolt jószágok, mint a konyhai gépek is, néhanapján lerohadnak, sőt, még pénzbe is kerülnek, az meg ugye nincs, viszont van két pofás alegység (vagy a fene tudja minek neveztek minket hivatalosan), akik az ország másik feléről ingyen és izibe’ odaszaladnak kipucolni a berohadt krumplipucolót, és mindenhonnan megmentik a maradék, cserére szoruló alkatrészeket az új beszerelésével járó mérhetetlen kockázattól.”

És ez EGY mondat. Oké, hogy ez itt nem az ÉS, de azért egy picit lehetne jobban tagolt, könnyebb lenne olvasni.

Amúgy nekem a szerző sok-sok – általam feleslegesnek tartott, untató – “tirádája” sem jön be. Őszintén: nem is olvastam végig. Pedig majd’ mindegyik katonasztori tetszik (de jó volt a rendőrös is), néha már rázkódom a röhögéstől, annyira jók :)

Na mindegy, én dolgom, nem is kell rajta változtatni, de hát ez egy komment mező, én meg kommentáltam. Szépeket mindenkinek :)

 3. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-07-21 14:56 

@Syolos: Igazságod vagyon! Éreztem én is, hogy kissé lanyhul az alkotókedvem (lsd. Tropauer Hümér, Anyám, te sivatagi rózsa).
Valóban túlzás a remek szó ismétlése a mondatocskában.
Meg is kérném Tiborut, legyen olyan kedves, és cserélje már le a másodikat.
Erről:
„a remek MN hadrafoghatósága” helyett erre:
„kedvenc MN-ünk hadrafoghatósága”

Köszi: VB

 4. tiboru — 2010-07-21 17:46 

@Vérnűsző Barom:

Nálunk a szerző kívánsága parancs. Megtörtént :-)

 5. qnadam — 2010-07-22 00:33 

bár nem voltam katona (2003ban az orvosi vizsgálatokig jutottam, sorozásig már nem), és nem is érzem hiányát, de jó olvasni a történeteket. v.b. stílusa pedig kifejezetten bejön, szóval hajrá :)

 6. tépegető szexkavátor — 2010-07-22 08:26 

@Vérnűsző Barom: a Bécu nevű szagember szabadalmaztatta-e a fent leírt lutyfuszt? Ha igen, milyen néven? Érdekelne az NSFMJ ( nesze semmmi-fogd-meg -jól típusú) alvázvédő korrekt leírása. Márhogy nekem is vannak ilyen jellegű pénzcsináló ötleteim, érdemes-é belevágnom a dologba?

 7. proletair — 2010-07-22 08:51 

@Syolos:
Vérnűsző Barom írásmódja azért szórakoztató szerintem, mert hűen tükrözi a Néphadsereg akkori állapotát, és az ő hozzáállását ehhez az intézményhez. Ömlengős, dagályos, néhol lusta fogalmazásmódja nagyban hasonlít a seregben oly sokszor végrehajtott felesleges munkavégzéshez, viszont pont jókor és jó helyen vannak benne rejtői poénok, amitől még unikálisabbak az írásai. Ha az MN idején voltál katona, ráérezhetsz újra az ízére.

 8. BGYCS — 2010-07-22 16:47 

@tépegető szexkavátor:
Hogyne. Coca Cola néven árulják….

 9. 68nyara — 2010-07-22 17:09 

@proletair: Teljes mértékben igazad van.

 10. tépegető szexkavátor — 2010-07-22 20:47 

@BGYCS: ma nem lehet ezt űberelni.Mára te vagy a király. Hogy én erre nem gyüttem rá…biztos a meleg miatt.
btw. hát nem rozsdamarónak (meg bélkimarónak) adják el a Barna Halált??
Az én ifjúságom idején , – akkor még nyíllal lőttek – az Olympos nevű mű-narancslé volt a Sárga Halál, a CC= Barna H. a Meggy Márka=Manóvér, a Traubi=Lónyál, az Oázis=Tevenyál stb. Ha én erre előbb rájövök, mint a Bécu nevű, a francot küzdök én Katepoxxal, Adhezorral meg egyéb rákkeltőkkel.

 11. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-07-22 22:19 

@tépegető szexkavátor: Azért megpróbálom, bár valóban nehéz lesz…
Az egyik, meg nem énekelt, de legalább jól elfelejtett kalandunkhoz igyekezve álltunk meg Cegléd ellőtt nem sokkal egy útszéli kispiszkosnál, 85 nyárelején, kvézni, málnézni és vakaródzva döglődő legyeket nézni büdös papírszalagon. Akkor már nagyjából mindenhol lehetett kólát kapni, ott is.
Villanypásztorunk nem szerette a kólát, vagy épp nem kívánta, tudja a fene miért, de narancslét kért. A kispiszkos helységhez pont illő leányzó nézett rá értetlenül a sötéten fénylő szemivel, amije volt neki, és beazonosíthatatlan tájszólásával zavartan csücsörített egyet a golyórágon. Emberünk magyarázólag hozzátette: Tudod, olyan, sárga…
– Jah, há’szöükhe kóóulaát keérsz! – értette meg a majdnemcsibe, és elkocogott a – talán – Fantáért.

Évek teltek, mire – tudtommal – köztudatba került a szőke kóla kifejezés, de mindmáig büszkeséggel tölt, hogy időben és térben egyaránt nagyjából a közelében lehettem a névadás – feltehetően egyik – gyanítható születésénél, Cegléd előtt nem sokkal a kispiszkosban.
De azt azóta se értem, miért gyűjtötték olyan buzgalommal a döglött legyeket.

 12. proletair — 2010-07-22 22:25 

@tépegető szexkavátor:
Uhh… És hogy nevezhették a Rónát? Meg a Gyöngyöt, és a Sztárt?

 13. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-07-22 22:42 

Volt egy Büdösbambi nevű palackozott folyadék, de már nem tudom melyik remekművet tisztelték meg a népek ezzel a kifejezéssel.
A Lónyál viszont nemcsak a Traubira, hanem nagyjából az összes sápatag, azaz nem túlszínezett, de fényre érzékeny büdösségre értendő volt.

 14. sirdavegd — 2010-07-23 20:49 

Köszönöm a poszt, VB ismét örökbecsűt alkotott :)
(igen, nem voltam katona, de dolgoztam velük – meg volt ex-katona főnököm is :D )
Nemrég egy traktor húzta felújított gulyáságyú baktatott előttem az úton, szóval olyat már láttam. Ellenben a palacsintasütőgép roppantmód felkeltette a figyelmemet.

 15. Szekuriti Blogger — 2010-07-24 18:03 

Jó poszt, ha 30 évvel ezelőtt éltem volna, hétszentség, hogy sok dolgot összeszedtem volna én is okosban :)

 16. vén betyár — 2010-07-28 15:15 

Nagyon jó kis írás, ahogyan vki már megemlítette, hűen és pontosan vmint humorosan festi le az akkori állapotot.@Syolos: Csatlakozom, én is hiányolom Thomas Mann elegáns, pontos, hűvös és végtelenül unalmas fogalmazását, mondatszerkesztését és fennkölt mondanivalóját.

 17. misterx — 2010-08-31 22:40 

@Vérnűsző Barom:
’76 -ban, Debrecenben, már ismert volt a szőkekóla-barnakóla kifejezéspár.
Ott történt volt, hogy bement a katona a kantinba, és kólát kért. De hát debreceni volt a szerencsétlen, hát kaoóóóólát kért. A kantinos, talán kicsit nagyot hallván már az alkoholtól, SZAPPANT (gyk.: Caola) adott neki…

 18. misterx — 2010-08-31 22:42 

@Vérnűsző Barom:
A mellékelt benzineskanna NEM Wehrmacht eredetű! Ha jobban megnézed a közepét, láthatod rajta a kettős villámot: Waffen SS!!
:((

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.