226. – Bukott angyal az Áperben

A pécsi Áperhotelről már többször olvashattunk ezeken az oldalakon (többen is beszámoltak róla), Szögyi kolléga azonban (sajátos szemszögből) még mindig tud újat mondani az érdeklődőknek és a nosztalgiázóknak egyaránt.

 

A jelenlévők által itt már párszor megénekelt pécsi A/1-esben én is vendégszerepeltem pár hónapig.

Szolnokon nagyon megszaporodtak a törzsosztályon a létszámfelettiek, azaz a kiugrott hallgatók; valami okból kifolyólag végigsöpört az akkori elsőéveseken egy ánégyesjárvány.

Ánégyes – ez valóságos szitokszó volt a tisztek között, ugyanis amikor valamelyik hallgatónak tele lett a töke a főiskolával, akkor egy A/4 formátumú papíron kellett beadni azt a kérelmet, amiben kérelmezi áthelyezését a sorállományba (és általában kéri az eddigi idejét elfogadni sorállományú szolgálati időnek – nagyon keményen meg kellett indokolni, hogy ezt elfogadják).

Kettővel fölöttünk volt egy olyan EMO-szakasz, ahol harmadévre lecsökkent a szakasz létszáma a felsőoktatási törvényben minimumként megszabott 6 főre; nahát például nekik nem is volt szabad A/4-est tartani a fiókjukban.

Megjött a parancs, hogy ezt a harmincvalahány ürgét akkor átteszik Pécsre, VKT-állományba. Igyekeztünk úgy tenni, mint aki nem tud erről már két hete, egyedül a VKT megfejtése jelentett nekünk problémát. Amúgy is érdekesek voltak ezek a honvédségi rövidítések (kedvencem volt a tötik hopije a HÁP-on – megfejtés majd kommentben); legépkézlábabb tippünk a VKT-ra a vasútkarbantartó volt.
Volt köztünk pécsi srác is, mondta hogy na akkor mi is az Áperbe fogunk kerülni, hát pislogtunk erre a hírre egy darabig mint hal a szatyorban, összvissz’ annyit tudtunk ebből kisütni, hogy akkor minket most elküldtek a pécsába.

Tudom, ízes tájszólásban jobban kijön ez a vicc, de hát írásban ez nem nagyon üt. Azt addigra már megtanultam, hogy Szeged környékén nem mindegy, hogyan mondod a barátnődnek, hogy fene nagy köd van, vagy nagy fene köd van.

Szerdai napon volt az áthelyezés; előző este szolidan elbúcsúztunk Szolnoktól, szinte már egy leánykollégium stílusában. Másnap reggel is visszafogta magát a társaság, pedig kísérő tisztet sem adtak mellénk, kibírtuk Szolnoktól egészen Ceglédig, ugyanis akkor még érvényben volt, hogy reggel 9 előtt nem lehetett szeszesitalhoz jutni, Szolnokról meg ugye 08.40-kor indult a vonatunk.

Cegléd előtt viszont olyan szervezést vágtunk le, hogy arra büszke lehetett a Honvédség! Két ember négy kiürített MN-retiküllel az első vagon első ajtajában, még a mozgó vonatról az Utasellátó vonalában le, másik kettő utánuk, de egy kicsit jobbra, a váróterem irányába. Cegléden ugyanis volt valami dandár- (vagy miafene) főnökség, és ott állandó volt a VÁP a vasútállomáson, ez a második két ürge lefoglalta őket. Egy ember a palacsintás mellé, ha fel meri emelni időnek előtte, akkor leütöd, másik a kalauznőhöz, hogy ha beveszi a szájába, akkor letolni a torkáig (a sípot, nem a fütyülőt) nehogy meg tudja fújni.

Pedig akkoriban emlegették, hogy ha kitörne a harmadik világháború, akkor az lesz benne a legnagyobb csoda, ha löveg, lőszer és tüzér egy időben egy helyre kerül, de ez az összehangolt akció erre igencsak rácáfolt.

Az útiellátmány felvételezése után kezdtünk felvidámodni, ami a pesti átszállás folyamán átcsapott egyre nagyobb jókedvbe, egészen odáig, hogy a továbbmenő pécsi vonaton valahol Érd alsó-felső (király-ász) környékén, mikor jött az ottani kalauz, mi már a „mozogjon a segged, mint a zingervarrógép!” nótánál jártunk. Utána igencsak megritkultak körülöttünk az utastársak, fene se érti ezt. Pedig csak kicsit játszottunk célbadobósdit sörösüveggel bakterre.

Gyalázatosan leamortizált állapotban estünk be új szolgálati helyünkre, aznap már csak annyi volt a műsor hogy ledögleni, és megpróbálni kijózanodani. Másnap aztán az iszonyatos macskajaj mellett felvilágosítottak bennünket arról, hogy az a rejtélyes VKT az vezérkari tartalékot jelent, nohát akkor elő lettünk léptetve vezérkari honvéddé. Kiderült, hogy rajtunk kívül is vannak még itt ebben a században katonák, de az is, hogy ezek azok, akik még bevonulás előtt három vagy több évet ücsörögtek a börtönben különféle erőszakos/életellenes cselekedetekért, és az ő kezükbe se mernek fegyvert adni.

Klassz társaság jött akkor itt össze: egy kupac sittes, meg egy kupac bukott angyal.

Ilyen felállás mellett persze az is alap, hogy hétvégére, akit csak lehet, elhajtanak eltávra, nehogy itt a laktanyában csinálják az arénázást; no akkor ez számunkra jól sült el. Még az első eltávunk előtt kiderült, hogy páran közülünk a jövő héttől kint fognak melózni a pécsi bútorgyárban, mivel a laktanya bútorzata igencsak esetleges volt, ezért kötöttek egy ilyen bartermegállapodást, hogy lehessen pótolni a természetellenes használatban elhasználódott bútorokat. Még éppen csak ez a hír jött, amikor valami bizsergést éreztem, egy két óra múlva BINGÓ, hát hogy nekem nem lehet semmi ilyenből kimaradni? Pedig tényleg csak darab-darab módra válogatott az ottani századpéká a listából (maxirespect neki, már akkor se volt semmi fogalmam arról, ki lehetett az).

No, hétfőn ki a városba, a gyárban egyelőre nem nagyon tudtak velünk mit kezdeni, jobb híján vágjuk rendbe a hátsó udvart, amin szerintünk még a világháborúből származó roncsok is voltak. Lehet hogy az elsőből. Aztán kiderült, hogy lesz valami polgári védelmi gyakorlat a gyárban, szóval a hátsó udvaron kellett felállítani egy vegyi/sugármentesítő sátrat. Ezzel elvoltunk három hétig, gyakorlat sikeresen lement, utána meg jópár évig a fater azokkal a szórófejekkel locsolta a kertjét, amiket onnan hoztam. Meg autómosó keféket, meg slagot, meg köpper-szalagot, meg szelepeket, szinte minden használhatót, elvégre akkoriban a szocializmusban ezek mind a nép tulajdonába tartoztak :-)

Már az első hétvégénken kialakult a visszautazási ceremónia. A Délivel szemben volt a találkozó, talán az Eger csillaga nevű borozóban, vasárnap este 11 után, mivel 00.50-kor indult egy szemétvonat Pécsre. A találkozás öröme természetesen heveny alkoholfogyasztásba torkollott, amit az elindult vonaton is folytattunk (ki a rosseb volt képes egy éjszakai, minden görbe pálmafánál megálló személyvonatra büfékocsit tenni?), sőt, az első alkalommal felállítottuk azt a rekordot, hogy szárazra ittuk a büfét, Dombóvártól már csak vermutot tudott adni a kocsmáros, aztán már azt sem.

Valamikor hétfő hajnalban futottunk be a pécsi állomásra. Aki aludt, azt a takarítók felrázták, első busszal ki az áperbe, átöltözés, aztán vissza a bútorgyárba. Ott azért már tudták rólunk, hogy a hétfőt általában kivesszük csúsztatásba, nem mintha a többi napokon ezt bepótoltuk volna. Pénteken meg már délben abbahagytuk, mert azért a hazamenetelre is fel kellett készülni.

Aki ismeri az Ápert, az tudja, aki meg nem, annak elmondom, hogy amikor a laktanyakapun kijön az ember, akkor először a hatos főútra lép ki, ott balra vagy 100 méterre volt akkoriban a városhatárt jelző tábla.
A második pénteken, mikor itt kiléptem, már erősen el voltam gondolkodva, hogy vajon most megéri-e elmenni a másik irányba a buszmegállóig, ott várni vagy negyedórát, míg jön a busz, aztán húsz percet zötyögni rajta a vasútállomásig, ott meg megint dekkolni majd félórát, mire elindul a vonat. Inkább átvágtam a főúton, kiraktam a stoppot, mire őrjöngve kirohant a kapu melletti fülkéjéből az ÜTI, én már egy kocsi hátsó üléséről integettem vissza neki. Aztán ezt a hazamenetelt rendszeresítettem. Mit mondjak, talán ha egyszer vert volna rám a gyorsvonat a Pécs-Nyíregyháza távon. Aztán kis idő múlva megszokták, s már nem rohant ki az aktuális habzószáj.

Amikor a gyárban is lecsengett a PV-gyakorlat, bekerültünk az effektív termelési folyamatba, és ezzel együtt a gyáron belüli életbe. Eleinte csak a műhelyben hajkurásztuk a lányokat/asszonyokat, több-kevesebb sikerrel. Aztán az irodába szoktunk be telefonálás céljából, itt meg rájöttünk, hogy mi a fenének hajtsuk az üzemben lévő csajokat, akikben általában akadt egy két vonórántás, mikor itt az irodában szép tiszta, fehér áruhoz juthatunk. Az elvileg már rég használaton kívüli padlásra felcígeltünk pár ágybetétet, amin hétfőnként döglés, egyébként meg majdnem minden nap egyéb hormonháztartásjavító tevékenységek folytak :-)

Szóval így teltek-múltak a napjaim a híres nevezetes Áperben. Őszinte sajnálatomra az egész időszak alatt ebből a számomra roppant rokonszenves laktanyából csak az étkezdét, a saját körletünket, meg a kaput ismertem meg. Olyan szinten éreztem jól magamat, hogy még a havi rendszerességű leszerelési kérelmem aktuális benyújtásáról is elfelejtkeztem, mígnem egy „szép” napon azzal a hírrel csörgött fel a fater, hogy végre sikerült a szocialista összeköttetései által beindított nagy fúrónak célbaérkeznie, készülhetek arra, hogy hamarosan áthelyeznek Nyíregyházára.

Régen fordult elő, hogy egy ilyen jó hírt ilyen fancsali pofával fogadjak…

Ja, és Pécs azóta is az egyik legkedvesebb városom.

11 hozzászólás

 1. Rókakígyó — 2010-12-17 08:13 

Hát ez jólesett a reggeli tea mellé. A stop mindig sokkal gyorsabb volt, mint a vasút.

 2. rozsdafarku — 2010-12-17 08:16 

Nekem is, pedig én a Bajcsy-ban voltam…
Nagyon jó kis történet nagyon jól elmesélve, köszi!

 3. Leadfoot — 2010-12-17 08:45 

Én pécsi vagyok. Van néhány haverom, akik a vége felé az áperben vendégeskedtek. Hát, meséltek egy-két dolgot arról, hogy a bezárás előtt hogy lopták szét a komplett laktanyát egyesek. :-)

 4. Adani — 2010-12-17 09:03 

“Meg autómosó keféket, meg slagot, meg köpper-szalagot, meg szelepeket, szinte minden használhatót, elvégre akkoriban a szocializmusban ezek mind a nép tulajdonába tartoztak :-)”

Na igen, az volt akkoriban a hülye marha, aki nem csórt haza kalapácsot, fűrészt meg hasonlókat a gyárból.
Hogy is volt a régi szocialista mondás? Tied a gyár magadnak építetted, vagy vmi ilyesmi.
A népi értelmezése:
“tied a gyár, vidd haza”.

Jó történet, pláne a ceglédi szervezett piaszerzési akció. A vasutasok biztos megszokták idővel a katonákat, volt olyan eset is mikor kocsma volt a vasútvonal mellett a nyílt vonalon vhol nem messze és ott rendszeresen vészféket húztak, de végül megszületett a megoldás, h az állomásfőnök közölte velük,h szóljanak a kalauznak és meg fog állni ott a vonat és kapnak 5 percet. Szombathely környékén meg ugyanez a helyzet laktanyába visszatérésnél ment, az állomástól messze volt, de a vasútvonal elhaladt a közelében, egy helyen látótávolságra volt. Na ott húztak vészféket rendszeresen.

 5. Valandil — 2010-12-17 10:20 

Ha a termelékenységre nem is, a termékenységre jó hatással voltatok. :)

 6. szögyi — 2010-12-17 12:27 

@Valandil: Na ja, termelékenység! Olyan fordult elő velem még anno az IWIW hőskorában, hogy a lányom óvatosan megkérdezte, nincs-e valamilyen rokonunk Pécsett. Háááát, tudod ezt egy férfinél nem lehet mindig kizárni, erre megmutatta az IWIW-en, hogy talált Pécsett egy ugyanolyan vezetéknevű hölgyet mint mi (elég ritka vezetéknevünk van). Úgy lefagytam, hogy csak egy kis idő múlva voltam képes kivonni egymásból két számot, mire kiderült, hogy a hölgy három évvel idősebb az én első pécsi (khmmmmm, hogy is mondjam szalonképesen) előfordulásomnál (ámbár volt egy gyöngyösi kalandom egy pécsi lánnyal, de az meg jóval korábbi volt).

 7. Adani — 2010-12-17 13:01 

Egyébként halottatok olyanról a Kádár rendszerben, h a gyárból hazalopott alkatrészekből otthon összerakta valaki a terméket?

Sok ilyen történet van ,de a többség valszeg legenda. Vicc is született róla,h az oroszt cukkolják,h 5 éve dolgozol a hűtőgép gyárban és még nincs hűtőd? Hát nem loptad még haza apránként?
Mire szomorúan ,h de igen, de akárhogy is rakom össze mindig tank lesz belőle.

 8. sziba — 2010-12-17 22:44 

Hehe, épp az imént olvastam: totalcar.hu/x.php?id=tccl&url=http%3A%2F%2Ftotalcar.hu%2Fmagazin%2Fbologatokutya%2F2010%2F12%2F16%2Fhuszonot_trabantot_lopott_ki_a_gyarbol%2F
Érdemes beleolvasni a hsz.-okba is, ott is van néhány okosság.

 9. chevyfan — 2010-12-18 00:19 

Üdv!

Tényleg megérne egy tanulmányt, hogy a katonaruha láttán miért csúszik le a lányokról a bugyi:-) Szabadszálláson, amikor kiengedtek minket a szombati faludiszkóba, szó szerint a csajok szedtek fel minket (és nem beszélgetni akartak). Mennyi “zabigyerek” születhetett ott…
Fiatalkorom nagy részét Nyírtelken töltöttem rokonoknál. A helyi “széplányok” mindig vadásztak a kiskatonákra, mi meg csak fortyogtunk, hiszen fizethettünk akármennyit, még egy tapi sem jött össze. Talán ezért utálhatták mindenhol a bakákat a HVCS-k

 10. Szekuriti Blogger — 2010-12-19 19:56 

Nagyon, nagyon jó történet!

 11. Lt. Aldo Raine — 2010-12-20 13:23 

Pécs <3

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.