244. – A Nagy Téli Szívás

Proletair kolléga elég régen nem hallatott magáról, most viszont egy olyan téli gyakorlatról számol be, ahol semmi sem úgy történt, ahogyan azt eltervezték. Ehhez csak annyit tudunk együttérzően hozzáfűzni, hogy a szituáció ismerős…

A múlt évezred utolsó évében történet meg a következő gyakorlat. Ezt a kollektív emlékezet a Nagy Téli Gyakorlat néven említi, de néhány nyersebb bajtársam csak így írta körül: Az Egy Hetes Lassú Fagyhalál. Még nyersebbek a csődör nemi szervének orális kényeztetéséhez hasonlították… A lényeg az, hogy a sok megszépült katonasztori közül ennek az egynek valahogy sosem lett kellemes íze, maximum elmondhattuk, hogy túléltük.

Tehát arról volt szó, hogy a Bercsényi László Felderítő Zászlóalj két szerződéses századát a már jól ismert Eger körüli hegyekbe küldték gyakorlatra. 8 naposra volt tervezve a dolog, s valahogy mindenki érezte, hogy szívni fogunk. A tervekben szerepelt konvojkísérés, felderítés, lövészet, menetgyakorlat, és a műszaki csoport tagjainak búvármerülés egy bányató jege alá. Na, ennek a csoportnak lettem a távírásza, szerencsére azért merülnöm nem kellett, szívás volt enélkül is a dolog, de ne szaladjunk előre.

Minden csoport még a laktanyában hozzákezdett a felkészüléshez. Megkaptuk a térképeket, rajta a csoport bázisának helyével (katonásan: koordinátáival). Sajnos a csoportparancsnokom egy közutálatnak örvendő főtörzs volt, nevezzük Ravasznak. Ő is búvár volt, és volt annyira pökhendi, hogy ez legyen az ars poetikája: minden búvár egyben ejtőernyős is, de nem minden ejtőernyős búvár. Szóval nem kevés gőggel és nagyképűséggel nézte le a többséget, és mivel a csoportjában én csupán egy ejtőernyős voltam, le is nézett rendesen. Egy fejjel voltam magasabb nála, és amúgy sem érdekelt, a többiek is leszarták, de azt Ravasz is tudta, hogy ha én rosszul forgalmazok, hiába minden erőfeszítés, a csoport nem megfelelőt fog kapni a végértékelésnél. Sőt, mint kiderült, ez a gyakorlat lesz az új rádiók első igazán éles bevetése. Tehár Ravasz skizoid módon néha leereszkedően és megvetően beszélt velem, néha meg hányadék módon próbált jófej lenni. Ez utóbbi nehezebben ment neki.

Még a laktanyai felkészülésen feltettem a kérdést: lehet-e vinni szeszt? Mindenki helyeslően bólogatott; tudták, miért kérdezem. Nagyon hidegeket jósoltak, és már elég derekas hó is volt. Ravasz megörült a kérdésnek: hóóógyne, kell a denszesz a konzervmelegítőkbe! Mondom: én konkrétan pálinkára gondoltam. Na, itt kiakadt. Ordított, hogy ő nem akar részeg katonákat terelgetni, mégis mit képzelünk, satöbbisatöbbi. Hiába próbáltuk többen is magyarázni, hogy most nem berúgásra gondoltunk…

Így indult a móka. Teherautó platóján mínusz 16 fokban értünk a kirakási helyre. Ravasz hozott egy hűtőházi hőmérőt, ez alapján tudtuk, mennyi a hőmérséklet. De mivel a lábam már nem éreztem, én is ennyire saccoltam. A kirakás már sötétben történt, egy falu határában. Ott behúzódtunk egy épülő ház egyik helyiségébe, hogy kitaláljuk, mi legyen. Gondoltuk: addig is eszünk.

Az oldalamon a kulacsban megfagyott a víz. Kivettem a zsákomból a másikat, 10 perc múlva már az is jégkása volt. Ami viszont meglepett, hogy a rádió töltöttsége mit sem csökkent. A csoport arra az elhatározásra jutott, hogy keresünk valami meleg helyet éjjelre, mert így, ilyen hidegben kint megfagyunk. Egy kocsma beüvegezett kerthelyiségében aludhattunk, aminek megvolt az az előnye, hogy reggel még kiélvezhettük a friss kávé és az angol WC nyújtotta örömöket.

Az első délelőtt felértünk a nekünk kijelölt hegytetőre. Minden szikrázott a hótól, éppen nem sütött a nap. Szerencsére a porhó nem bántotta annyira a bakancsunkat, és nem is olvadt el rajta, így eleinte nem ázott be. Na, ezen az erdős hegytetőn kellett keresni egy bázishelyet. A bázis: föld alá vájt/kiépített/kiásott verem, ami eső/hó/egyéb csapadék miatt biztosan be kell fedni, a legalaposabban le kell álcázni, ráadásul a csoport minden (8 fő) tagjának be kell férnie.

Állítólag egyszer egy gyakorlaton egy ilyen bázis olyan prímán sikerült, hogy egy vaddisznó rásétált, de mivel csak csapadékálló volt a teteje, be is szakadt alatta, és mind a két állatfaj meg is ijedt rendesen – de ezt csak hallomásból tudom.

Mínusz sok fok van, erdő, sziklás talajjal. Nekünk meg van kis desszant-ásónk. Szívni fogunk, de legalább nem fogunk fázni. A megfelelő helykeresés közben az egyik csoportpár nagy vigyorogva jelentette Ravasznak, hogy találtak egy bázist. Nem helyet, hanem egy kiásott, befedett bázist, épp csak kályha nincs benne. És tényleg, nem hittünk a szemünknek. Ott vigyorgott életem legszebb bázisa, felül minden hó, belül minden csont száraz. Na ezt megnyertük, akkor mára csak rádiózás marad, meg tűzifa-gyűjtés. Mivel Ravasz látta, hogy a rádiózás megy nekem anélkül is, hogy komolyabban hízelegni kelljen, ismét elővette a bunkóbbik hangnemét.

Másnap korán reggel kelt a csoport. Iszonyú hideg volt. PJ (ejtsd: péjé, és nem pídzsé, mint  ParaJumper) kolléga rágyújtott egy cigire, és lustán csíkszemmel elővett egy liter pálinkát, majd teljes természetességgel körbekínálta mindenkinek. Mire Ravasz feleszmélt, hogy mit lát, és mit érez az orrával, addigra mindenkiben volt egy feles „hosszúpályi viszki” (standard szatmári szilva). Mindenféle felháborodás nélkül ő is nyelt belőle egy derekasat. Ott akkor legszívesebben leköptem volna.

A csoport aznapi feladata merülés volt, de nekem nem. Ravasz kiadta a feladatot nekem, hogy mit kell csinálnom, míg ők ellesznek merülni: tűzifa-gyűjtés, sátorlapszárítás, rádiózás, hólé készítés. Ha nem így lesz, nagyon megkeserülöm. Valójában csúnyábban fejezte ki magát, és keményen megfenyegetett. Annyira nem estem kétségbe, több mint tíz órám lesz ezekre, de azért szarul esett. Szerencsémre kisütött a nap, így a sátorlapokat a fák közé kifeszítve a szárítást le is tudtam. Csodálatosan gőzölögtek a napon, miközben amúgy mínusz 5 fok volt. Eközben annyi tűzifát tudtam gyűjteni, hogy két napra elegendő lett. Csakúgy, mint a hólé: az összes pillepalack meg lett töltve.

Mielőtt jönnének a jogos kérdések: ezekbe pezsgőtablettát dobtunk, és ez lett az innivalónk.

A rádiózás is könnyen ment. Igazából a magány volt kutyanehéz. Mindent megcsináltam, ott ültem egy hegy tetején, minden havas, hideg, a nap épp megy le, sehol senki, hatalmas csönd. Se könyvem nincs, se újságom. Csak cigi. Mikor este a többiek visszatértek, a sötétben nem látták a fakupacot, és azt hitték nem csináltam semmit. De felderültek, mikor elemlámpával megvilágítottam a farakást.

A következő nap szintén hidegen indult, de már vártuk PJ „viszkijét”. Amúgy ő (mármint PJ) lett a csoport első vesztesége: még az első este az épülő házban a sötétben belelépett egy vízóraaknába, és komolyan felsebezte a sípcsontját. PJ egy hatalmas tagbaszakadt bivaly volt, annak az erejével, de a seb elfagyott és elvitte a mentő Egerbe.

Estére egy kijelölt pontra kellett menni, ott bevárni a többi felderítő csoportot, és egy konvojkíséréses feladatot végrehajtani. Minden csoport odaért, de a konvoj nem. Csak egy GAZ-66 és egy UAZ mentő volt ott. Aki tudott, befurakodott valamelyikbe melegedni. Nekem a GAZ fülkéje jutott, el is aludtam. Kiabálásra ébredtem; azt hittem, itt a főerő, de nem: az UAZ legénysége szénmonoxid mérgezést kapott, az én csoportomból két fő. Civil mentők, szaladgálás, Eger, kórház. A konvoj eltűnt, ránk pirkadt, és már hárommal kevesebben voltunk. Ott megpróbálkoztam egy patak vizében megborotválkozni. De nagy ökör voltam…

A következő napon lövészetre az egerbaktai lőtérre mentünk, ahol a zászlóalj kihelyezett parancsnoksága is tartózkodott. Persze mi nem ott táboroztunk le, hanem kábé egy kilométerre onnan.

Este újabb ember bukott ki. Az egyik társammal felnyaláboltuk a folyamatosan okádó és félrebeszélő kollégát és elindultunk vele a parancsnokság felé. A srác egy mokány sportember volt, semmi cigi, semmi pia (még hajnalban sem) így különösen rémisztő volt, hogy kikészült. A parancsnokságon úgy néztek ránk mint  a marslakókra. Mondjuk úgy is néztünk ki. A fehér álcaruhánk már régen nem volt fehér, a borostánk is túlment minden határon… Viszont mi sem hittünk a szemünknek: a táborban minden sátor duplafalú volt, fapallókkal, tévével, tábori ágyakkal, középen vígan duruzsoló kályhával. Így éltek a tiszt urak, meg a sofőrök. A központi helyen egy gulyáságyúban épp finom tea főtt. Na ebből azért kértünk mi is.

A betegünk hírére körénk gyűltek a tisztek, kérdezgettek, néztek minket, de kritikát nem kaptunk. Sem az állóképességre, sem a kinézetünkre.

Másnap a lövészeten négyen lőttünk, kiválót. Este megint egy érdekes gyakorlat: egy eltűnt pilótát kell megkeresni, rádió-jelvevővel. Akkor már nagyon fáradt volt mindenki, napi négy óránál sosem aludtunk többet. Még egy srác esett ki: rosszul volt, ő is hányt. Állítása szerint nem súlyos a dolog, arra kért, hogy ne vigyük el a gyenguszra, csak pihenne egy kicsit.

Nélküle már csak hárman indultunk pilótát keresni. Az én fejemen ott volt a rádió fülhallgatója, álmosítóan sistergett a bal fülembe, de Ravasz is álmos volt, mert egy tájolásnál (kezében a térképpel) állva elaludt. A maradék társammal néztük is és vigyorogtunk: szóljunk neki, vagy hagyjuk így? Tavasszal kiolvadna. A dolgot a rádió oldotta meg: a zászlóalj törzsfőnök a mi csoportunk parancsnokát kereste. Ravasz gyorsan felébredt. A parancs az volt, hogy a mi csoportunk haladéktalanul menjen vissza a lőtéri táborba. A hátrahagyott társunk is végképp kiesett, így a mi csoportunk be kell hogy fejezze a gyakorlatot.

Hopp, ettől felébredtünk! Iszkiri vissza a táborba, és nem kell holnap a 30 kilométeres meneten részt venni! Király! A táborban egy sátort kaptunk. Igaz ágy nem volt benne, de az egyik törzstiszt adott polifoamot. Kályha volt, úgyhogy gond egy szál se. Még lefekvés előtt kimentem, úriasan ittam vagy 2 liter meleg teát, elszívtam két cigit, aztán mentem aludni. Pihepuha polifoam, ropogó kályha mellett: Hawaii? Ugyanmá…

Másnap reggel senki sem ébresztett. Kialudhattuk magunkat. Cigi, meleg tea, és érdeklődés, hogy akkor mi lesz most? Kiderült, hogy nem a mi csoportunk az egyetlen hiányos csoport. Aznap reggelre a teljes állomány fele beteg volt. A menetgyakorlat teljesen el lett halasztva, és még aznap busszal (!) mentünk vissza Szolnokra. Királyi kényelem volt ez a GAZ hideg platójához képest. Mondjuk a busz csak úgy lehetett még forgalomban, hogy honvédségi rendszám volt rajta. Amúgy a lőteret el sem hagytuk, s már aludtam.

A gyakorlatnak sok kellemetlen utózöngéje lett. A szénmonoxidos esetről a törzstisztek azt feltételezték eleinte, hogy kamu az egész, aztán hogy direkt csinálták azok, akiket elvitt a mentő (logikus, ugye). Persze a civil orvosok hivatalból lejelentették az eseteket a rendőrségnek, azok meg a katonai ügyészségnek, így a srácok tisztázva lettek, de gusztustalan volt az egész vád. Egy parancs szerint ezek után az UAZ mentő csak lehúzott ablakokkal közlekedhetett (facepalm…). Volt egy nagy állománygyűlés, ahol a hadsereg felderítő főnöke jött értékelni, aki egyszálbél irodakommandós volt, természetesen nem mélységi szakon végzett, tehát nem is volt ejtőernyős. Attól még lehetett volna jó szakember. Lehetett volna… Azon a gyűlésen a felderítő zászlóaljat lehordta mindennek, az állomány állóképességét csapnivalónak nevezte, mi lettünk a hadsereg szégyene. Az előttem ülő századparancsnok feje rákvörös volt, de úgy mindenkiben fortyogott a düh. A fickó elmondta a magáét, aztán beült a szolgálati szgk-ba és parancsot adott a sofőrjének…

Aztán volt még valami zászlóalj-ünnepség, ahol jutalmakat osztottak. Az én csoportomból Ravasz és a mokány sportember kapott pénzjutalmat. A gyűlés után lustán cigiztem a dohányzóhelyen, mikor Ravasz odajött hozzám, és a maga undorító stílusában kezét bizalmaskodóan vállamra téve megdícsért: jó katona vagyok. Aztán (zsebében a dagadt borítékkel) lassan odébbállt.

Hát igen. A rádiósok közül csak én csináltam 100%-os forgalmat.

13 hozzászólás

 1. KATZE — 2011-03-14 09:47 

Búvár, ejtőernyős, Ravasz…
Ismerős:)

 2. Szalacsi_Dezső — 2011-03-14 10:31 

Először is köszönöm, hogy a bedolgozós szabadnapon is van új poszt.
Nem akarom magam ismételni, de én egyszerű bokorugró nyúlként zegen vettem részt egy téli éjszakai harcászaton, ahol gyakorlatilag semmit nem kellett csinálni csak fagyoskodni a lövészárokban. Közben a harctéri hangszórókból nem éppen 5.1-es hangzásban robbanások és harci zajok harsogtak. Pszichológiai teszt gyanánt. Olyan hideg volt, hogy lebontottuk a lövészárok rőzseborítását és a betonbunkerben tüzet raktunk. Gázálarcban aludtunk, mert olyan füst volt. Reggel, amikor előjöttünk a “barlangból” nem mi ijedtünk meg az árnyékunktól, hanem a tisztikar. Ugyanis olyan feketék voltunk mint egy szakasz Waffen SS katona. A jó öreg malmedy mészáros (Joachim Peiper) is megirigyelte volna, ahogy bemásztunk a BMP-be fekete egyenruhánkban.

 3. szögyi — 2011-03-14 12:25 

Kellett volna még vagy két ilyen gyakorlat, és felszámolódott volna a komplett magyar hadsereg ;)
Még szerencse hogy lefújták, különben nem tudtad volna nekünk elmesélni.

 4. GrG — 2011-03-14 14:07 

Na te akkor tényleg át tudod érezni min mentek keresztül közel 70 éve a katonák.
Azért gyakran sokkal rosszab felszerelésben, folyamatos tűz alatt, heteken-hónapokon át ezt túlélni….

 5. proletair — 2011-03-14 14:46 

@GrG:
Azt nem emeltem ki, hogy a felszerelés nem igazán volt alkalmas ilyen téli gyakorlatokra. Laktanyában egyik épületből átmenni a kantinba és/vagy egy másik épületbe, arra jó volt. @KATZE:
Remélem neked nem kellett szenvedned a hülyeségeit.:)

 6. molnibalage — 2011-03-14 19:43 

Még így olvasva is fázok és átérzem a gigantikus szívást…

 7. whitebeard — 2011-03-14 23:22 

Kalocsa 1977 február. Üti idézet ” Őrbundát kiadni nem lehet csak -19 van”.
Foktőn(onnan 5km) a nyitott toronyban a Dunától 100 méterre hófúvásban, helyben futottuk végig a 2 órás őrséget, hogy meg ne fagyjunk.

 8. XJ8 — 2011-03-15 14:55 

Az en nagy teli szivasom is eleg hideg volt de szerencsere csak nehany oraig tartott. Meg gyerekkoromban tortent, hogy lekhorgaszani mentunk es a lek furasa kozben beszakad alattam a jeg. Megvolt a jeg alatti buvarkodas aztan 6 km futas hazaig. Attol hidegebbet azota se ereztem!

 9. vén betyár — 2011-03-16 09:15 

A négynapos ünnep alatt nem jutottam géphez, de most pótolom.Nagyszerű irás!:)

 10. sirdavegd — 2011-03-16 19:58 

Riszpekt! Bár arra kíváncsi lettem volna, hogyan ugrott elébetek a “fullos” bázis :)

 11. proletair — 2011-03-17 10:41 

@sirdavegd:
Az a környék mindig is a felderítők kedvenc játszótere volt. Nem csak a szolnokiaké, hanem az egrieké is. Igazából azon nem lehet csodálkozni, hogy arrafelé volt egy szépen kiépített (többször felhasználható) bázis, hanem hogy erre a nagy hó ellenére ketten ráakadtak. Na az volt érdekes.

 12. sirdavegd — 2011-03-18 15:02 

@proletair:
Ráakadni még mindig jobb, mint beleesni (lsád “vadas”). :)
A hányás egyébként CO mérgezés, vagy rossz kaja, vagy kimerültség miatt volt?

 13. proletair — 2011-03-18 19:00 

Sose jöttünk rá, miért hullottak az emberek. elképzelhető, hogy valamelyik konzerv volt a ludas, de szerintem a hóból nyert víz lehetett a fő ok. A CO az más volt. Amúgy a rosszullétek a gyakorlat második felében kezdődtek, és az utolsó két napban tetőztek.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.