255. – Az első nap

Azt mindannyian tudjuk, hogy az emberi memória véges. Személytől, egyéniségtől függ, hogy milyen gyorsan szabadulunk meg emlékeinktől (vagy azok tőlünk). A katonaidő számos momentuma előbb-utóbb feledésbe merül, de minden katonaviselt ember megerősítheti brit tudósok egy csoportjának azon megállapítását, hogy az első és az utolsó nap emlékei valahogy mélyebben vésődnek be a férfiember agyába.

Dogoo most az első napról, illetve az azt közvetlenül megelőző időszakról beszél.

Süt a nap. Zötyög alattam a villamos. Némi szorongással a gyomromban bámulom az előttem álló emberke frissen felnyírt tarkóját. Ez is most vonul be katonának.

Hogy kerültem én ide?

Pár hete kezdődött az egész.

Otthon tébláboltam, mert délutános voltam. Megszólalt a csengő. A postás állt az ajtóban, az arcán kaján vigyorral nyújtotta felém a behívómat. Rögtön elkezdtem lelkendezni és vigyorogni, hogy jaj de jó, hogy megjött, már nagyon vártam. Na, nem vigyorgott tovább hanem elkezdett hivataloskodni, hogy aszongya: itt írja alá!

Mikor átgondoltam a dolgot (vagyis próbáltam), hogy akkor most mi is van, mit is kéne csinálni, merre induljak, igazából nem jutottam semmire. Beballagtam a meló helyemre és közöltem a jó hírt. Ott beindult a gépezet. Közölték, hogy mehetek szabadságra, kapok bevonulási segélyt és a fizetésem is felvehetem. Na, délután 2 órakor álltam az utcán, zsebemben a pénzemmel és egy csomó szabadidővel. Mit is csináljak..?

A sors a segítségemre sietett Lajos kollégám személyében. Mikor megtudta a jó hírt, kész tervvel állt elő. A terv tömör és velős volt: rúgjunk be!

Lajosról érdemes elmondani, hogy egy jólelkű pszhichopata volt, ráadásul a jóisten egy bivaly erejével és csökönyösségével verte meg, ittas állapotban pedig kifejezetten közveszélyes megnyilvánulásai voltak. Hát érdekes estének néztünk elébe.

Megkezdődött az alkoholtúra; egyik kocsmából ki, a másikba be. Az arcok cserélődtek körülöttünk, kisebb nagyobb balhék is történtek, de komolyabb személyi sérülés az est folyamán nem történt. Az utolsó vendéglátó egységből („Fácánkakas”) a távozásunk kissé botrányosra sikeredett. Mikor többszöri felszólítás után kiléptünk az ajtón, Lajos megbotlott és megkapaszkodott a kilincsben. A kilincs a kezében maradt. No meg a kilincs folytatásaként az ajtó és annak egyéb tartozékai, úgymint a keret és némi vakolat. Vagyis – hogy korrekten fogalmazzunk – tokostól kiszakadt. Itt azért szembesültünk némi túlerővel. De a részegekre jól vigyáz valaki odafent az égben. Szerencsénkre.

Másnap elég fejfájósan indult a nap. Boxoltak a majmok a fejemben.
Volt még kábé három hetem a bevonulásig, így hát próbáltam tartalmasan eltölteni: sokat csavarogtam és buliztam, lestoppoltam Szegedre az Ifjúsági Napokra meg vissza. Gyöngy életem volt, semmire sem volt gondom. A végén már a pénzre sem.

De az idő, az bizony repült.

Eljött a nagy nap. Anyám már rommá idegeskedte magát, de igyekezett nem mutatni. Szépen feltarisznyázott, mindent összepakolt, csomagolt. Apám meg büszke volt egyszem fiára, hogy katona lesz valahol jó messze. Sutyiban adott pénzt is az állomáson, mert egy katona mindig szomjas. Majd megveregette a vállam és feltessékelt a vonatra. Ennyi volt a búcsú.

Zötyögtem jó 200 kilométert, s így kerültem ide erre a kőbányai villamosra, bámulni egy felnyírt és pattanásos tarkót. Ezt a szerencsétlent is besorozták! Nézegetem az embereket; sok a rémült tekintetű, fiatal, feltűnően rövid hajú egyén. A villanyosról leszállva szépen lassan elballagtam a laktanya kapujáig. Viszlát szabadság!

Egy csomó ember tartott befelé a szélesre tárt kapun. Mindenkitől kérték a behívóját és valamiféle eligazítást is adtak, hogy merre tartson a laktanyán belül. Hamar érkeztem, az én meghívóm 11-re szólt. Volt időm nézelődni és ismerkedni az alakulótér melletti parkban, ahol addigra már elég vegyes társaság gyűlt össze:

1.) Volt egy-két vagány, főokos (vagy inkább csak annak látszani akaró), aki hangoskodott, nagy hangon magyarázott, egész kis udvartartást gyűjtött maga köré a málébb típusból. Később össze is futottam egyikőjükkel, aki akkor már nagyon nyuszika volt…

2.) Volt a szerencsétlen típus, aki valahogy idepottyant. Ezek voltak az ijedt szeműek, akik még nem voltak tartósan távol anyuka szoknyájától. Általában magányosan tették a semmit.

3.) Volt egy-két srác, akik simán önmagukba roskadva ültek és üveges szemmel bámultak maguk elé.

Szóval elég egy elcseszett banda  gyűlt ott össze és nem sok hajlandóságot mutattak az értelmes kommunikációra. Fogtam hát magam és betömtem az arcomba a hazulról hozott szendvicseket; ezzel is telt az idő. Közben bámészkodtam, loptam a napot.

Eljött az én időm is: sorbanállás, totyogás jó félórán keresztül. Majd megint gyülekező, ekkor már nem lehetett elténferegni, csak a saját kis csapatában álldogálhatott az ember az alakulótéren. Közben jöttek mindenféle buszok és teherautók, ezekre néha felszállítottak egy-egy csapatot és nagy gázzal elhajtottak ismeretlen céljuk felé. Én is azt vártam, hogy a mi kis csapatunkat is felrakják valamelyik lepattant járműre. De nem ez történt; lassanként csak mi maradtunk. Már nagyon untuk magunkat, amikor megjelent egy őrmester egy papírral és sorban felolvasta a nevünket, majd minden erejét latba vetve valami alakzatba terelte a jónépet és elindult velünk az épületek felé.

– Léépéééss…. innd… ujj… egy-kettő-egy…

Innen kezdve sem lett gyorsabb a dolgok menete. Ekkor nagyjából úgy két óra lehetett. Este hétre meg is kaptuk a felszerelésünket. Amúgy katona módra: szinte semmi sem volt a megfelelő méretű. A nadrág bő, a zubbony szűk. Egy csomó ideig csereberéltük a cuccot, amíg úgy-ahogy hordható  garnitúrát sikerült összeállítani. Pizsamában álldogáltunk a folyosón, és végre-valahára a körletet is kijelölték. Kezdődhetett a szekrénybe történő bepakolás, ami nem volt egyszerű. Jólelkű kiképzőink türelmesen elmagyarázták, hogy mit hová és hogyan kell bepakolni abba a kis szekrénybe, hogy minden beleférjen. Megismerkedtünk a stokizás bonyolult folyamatával is.

Ezzel el is telt a nap, eljött az utolsó létszámellenőrzés és mindenki mehetett lefeküdni a vaságyába. Takarodó.

Persze a napi izgalmak nem hagytak elaludni senkit, úgyhogy sokáig beszélgettünk, viccet meséltünk.

Hát így kezdődött…
 

8 hozzászólás

 1. KATZE — 2011-04-08 10:24 

Nekem is megvannak az emlékek az első napról. Augusztus 23, hétfő reggel. A hajnali vonatozás, metrózás, a reggelire kapott meleg tea és túrós batyu.
A beöltöztetés, az oltások, az oltásoktól összeeső társak falfehér arca:) A szobákba való beterelés, kiszállítás az alapkiképzésre. Emlékszem, az első este a feladat a rendkívül fontos gyomlálás volt a sátor körül, és persze a stokizás.
De rég volt…

 2. zweitakt — 2011-04-08 10:38 

Jaj de szép!
Én is újra átéltem…
Ahogy mint a kisegér rágtuk az élt a stokin a naciba…
Aztán amikor a másik oldalon álltam, és próbáltam megmagyarázni a stoki mibenlétét. Az én szekrényemet mutatták a kopaszoknak, hogy így kell kinéznie… Azt csak az enyémeknek mondtam el, hogy kell szerezni néhány 2×1-es lécet, és méretre vágva beletűzni a stokiba…. Így a málhából kivéve 5 mp alatt szép a stoki….

 3. Szalacsi_Dezső — 2011-04-08 13:39 

Nahát most én is belegondoltam, amit már el is felejtettem. A teltkeblű fodrászcsaj, aki lenyírta a hajam előző este…
Hopp ezt nem is ebbe a posztba kellett volna írnom, ha nem a “recskásba.” :-)

 4. Elektrolakatos — 2011-04-08 23:03 

…és a barna papírzsák amibe a civilt kellett bepakolni, majd megcímezni és ment postán haza…

 5. zweitakt — 2011-04-09 20:38 

@lktro: ÓB@Z+TÉLLEG! Felsederinteni a száját, mazzaggal jól átkötni…Vignettát aláírni, leltárt bele: Egy Nagy Magyar Gatya (elöl jaffás, hátul csokis) Karóra, gyűrű, nyaklánc Farmer, stb… Hejj, azok az idők…Ott, a fabarakkban, ami már nincs is…

 6. Jani2 — 2011-04-10 22:32 

A laktanya bejáratánál még visszanéztem. Leendő Feleségem sírt a Családom között. Az én szemem is nedves volt.
Aztán, a kötelezó hidegvizes zuhanyozás után kicsit mord lettem. Rá kellett jönnöm, hogy a túlélés a fontos.

 7. vén betyár — 2011-04-11 06:37 

-Emlékszel, amikor még szegények voltunk?
-Mintha csak ma lenne!

 8. sóskatáska — 2011-04-12 00:11 

ja az a barna papirzsák. Meg az az érzés, hogy innen majd 18 hónap mulva szabadulhatsz meg, és közben mennyit fogsz szopni. Na erre vsló a Mastercard mert ez az érzás megfizethetetlen.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.