301. – Alapkiképzés az ezredfordulón

Estván egy hangulatos posztban meséli el, milyen is volt az alapkiképzés az Úr kétezredik évében, a Balaton-felvidéken. Biztos vagyok abban, hogy a számos apró momentum dokumentarista felvonultatása sokunk memóriáját fogja megmozgatni, ami a kommentek számában is meg fog nyilvánulni.

 
A Tapolcai Kiképzőközpontban vagyunk, mégpedig 2000 májusában. A két és fél napos bevonulási őrület és a kopaszeltáv után megkezdődött maga az Igazi, Hamisítatlan Alapkiképzés. Találkoztunk a század összes hivatásosával; ez a századpékán kívül egy Elvis-barkós törzszászlóst, egy bioetanollal üzemelő szolgálatvezető zászlóst (bár ővele lényegében csak ing- és gatyacserekor találkoztunk, meg egyszer láttuk a lőtéren, amint a lőszerkonzervet betonhoz csapkodással kísérli meg felnyitni…), egy főtörzset és két őrmestert jelentett, aztán volt még egy szerdzsó szakszink, aki mountain bike-kal járt munkába kerékpáros cuccban, illetve be volt hozzánk osztva még két tartalékos parancsnoki hallgató is (a váll-lapon egy hosszanti sáv, semmi más), talán az utolsó eresztésből valók, akik még így töltötték le a katonaidőt. Kiderült az is, hogy azok a raj-, vagy ha úgy tetszik: körletparancsnokok, akik őrvezető rendfokozattal rendelkeznek, eggyel előttünk, azaz februárban vonultak, míg a tizedesek őelőttük is eggyel, azaz ’99 novemberében. Volt egy Szellem becenevű tizedes (még a hivatásosok is így hívták), aki állítólag annak idején egy éjjel kísértetnek öltözve viccelte meg társait, aztán volt egy másik, a Szklenár; ő a Baby Gabi énekesnő öccse vagy unokaöccse, és néha olyan gyorsan hadart, hogy a saját szavát sem értette.
 
Az első napokban a rendfokozatokon és az elöljárók nevein kívül sokmindent gyorsan meg kellett tanulnunk. Olyasmiket, hogy este összehajtogatjuk a ruhánkat a stokira. Nem forgolódunk a sorban, mert nem vagyunk ipari kamerák. Ha véletlenül elvigyorodunk, akkor gyorsan megfordítjuk a kiflit a szánkban, vagy bőrt húzunk a fogunkra. Nem hőmérőzünk a sorban. A hosszúpályát sokáig tart felmosni. Mindent jelentünk, és mindenre engedélyt kérünk (vagyis kérünk engedélyt). Amibe nem szakadunk bele, azt meg bírjuk. Az alacsony szellemi szintű katona az topa (bár én ezt a szót a sánta, járáshibás népnyelvi szinonimájaként ismertem).
 
De tulajdonképp miket is csináltunk az alapkiképzés hat hetében? 
 
Mindenekelőtt – ugye – alakizás. Egyeseknek már a lépéstartás is kihívásnak bizonyult (hiába zengett állandóan a sor elején az “egykettőegy”), az olyan műveletekről nem is beszélve, mint a “sapkát le” (ezt az étkezde előtt volt alkalmunk számtalanszor gyakorolni). Emellett millió kört megtettünk az alakulótéren a Magyar Díszmenet induló végtelenített(?) verziójára, a buszmegálló előtt vigyázzmenetbe kapcsolva, közvetlenül mellette meg “jobbra nézz”-ve. Egy alkalommal szólt körletparancsnokunk, Bék tizedes, hogy holnap dandárdiszkó lesz. Először azt hittük, valamiféle szórakozási lehetőség, aztán kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy ez csak a rendszeres kiképzőközpont-sorakozó beceneve; ez volt az az alkalom, ahol némi ácsorgás után bemutathattuk, mit tanultunk alakin. Bevallom őszintén, nem emlékszem, hogy miről szónokoltak ilyenkor elöljáróink, viszont egy mozzanatra nagyon is. Az egyik sorakozón már szól a Rákóczi induló, érkezik az alakulat akkori parancsnoka, (a jelentős térbeli kiterjedésű) Radics ezredes. A raj második embere voltam, előttem meg hátranéz az első, a magassága miatt így nevezett Zsiráf honvéd:
 
– Hallod, múltkor is ez a dagadt késett, nem?
 
Konkrétan még a hallótávolságon belül álló egy-két hivatásos is rángatózott a nevetés visszatartásától.
 
A mindennapos reggeli torna ugyan már nem létezett, viszont bizonyos időközönként volt “katonai testnevelés” foglalkozásunk. Ezt jobbára maga Puklics százados tartotta. Futással kezdtünk, ő elől; félkomolyan megjegyezte, hogy őt meg szabad előzni, de lemaradni nem. Utána gimnasztika jött, amit a százados utasítása értelmében mindenkinek csinálnia kellett, tehát a tisztesek is vonakodva bár, de “nekivetkőztek”. Ekkor azonban a százados jelentőségteljesen a hivatásosokra nézett, szavait Fodor főtörzshöz – aki a nem túl gyakori Elek keresztnevet birtokolta – intézte:
 
– Álek, ti is! (kicsit ízesen beszélt, és amikor a főtörzset szólította, mindig Alec Baldwin színművész jutott eszembe).
 
Főnökünk egyébként is igyekezett a mozgás szeretetére nevelni a rá bízott fiatalokat: kiképzési idő végeztével a sorállományból focizni toborzott embereket, aztán vacsoráig rúgta velük a bőrt.
 
Voltak mindenféle elméleti foglalkozások is, amelyekre szintén átvonultunk a Csobánc laktanyába; erre a célra volt ott néhány rozzant tanterem pókhálókkal, törött ablakkal, eldugult klotyóval, ahogy kell.  
 
Aztán egyik nap bejelentették, hogy megkapjuk a fegyvert. Végre, mostantól leszünk csak igazán katonák! Na, olyannyira megkaptuk az ősöreg, viharvert AMD-65-ösöket, hogy azokat onnantól kezdve akárhová mentünk, magunkkal cipeltük a tártáskával egyetemben, akár szükség volt rá aznap, akár nem. Viszont ha már fegyverünk van, nekiállhattunk a “lőelőkészítő kiképzésnek”. 
 
Ez vetésforgó-módszerrel zajlott, azaz raj kötelékben különböző foglalkozási helyeket jártunk be, ahol egy-egy hivatásos, vagy valamelyik hallgatónk (esetleg egy tisztes) adott elő egy bizonyos témakört, mint például gépkarabély részleges szétszerelése és tisztítása, tárazás, csapott célgömbbel való célzás, gyalogoscsoport gyakorló gránáttal való leküzdése, távolságbecslés gyufásskatulya vagy lőszer segítségével, meg hasonlók. A kedvencünk azonban a Puklics szds. által ismertetett “fekve tölts!” parancs végrehajtása lett. Ehhez mindenekelőtt fegyverre volt szüksége, úgyhogy Penzer tizedeshez fordult ízes szavaival:
 
– Pánzer fiam, ádd ide a puskád!
 
Igen, puskát mondott, nem gépkarabélyt. Ezután informált minket, hogy az elkövetkezendőkben önmagának vezényel, a parancsot ő hajtja végre, majd felkiáltott:
 
– PUKLICÁZADOS! FÁKVETŐCCS!
 
Ha mást nem, legalább ezt biztosan megjegyeztük. A lőkiképzés keretében aztán pufogtattunk egy keveset vaklőszerrel, hogy szokjuk a hangját, majd (ha jól emlékszem, 6 mm-es) éles puskával lőttünk, ezek után sikeresen végrehajtottunk az első lövészetet: nem halt és nem sérült meg senki, valamint mindenkinek beírták a megfeleltet.
 
Különböző harcászati gyakorlatokat is végrehajtottunk. Próbáltunk lövészteknőt ásni arra alkalmatlan talajba, arra alkalmatlan szerszámmal. Aztán megtanultunk gyújtózsinórt meggyújtani, de a trotilrobbantásnál csak nézőként vehettünk részt. Volt valami tűzakadálypálya is, de én ott nem voltam jelen, aznap a konyhán csellóztam – klasszikus zenei előképzettség nélkül. A vegyvédelmi ruha kétszer volt rajtunk: egyszer oktatáson fel kellett vennünk teljesen, másodszor pedig a köpenyrészt csapadékvédelemként (arra legalább jó volt), amikor szakadó esőben sétáltunk ki a gyakorlótérre. 
 
Mondjuk a legjobban az olyan fajta gyakorlatot szerettünk, amikor épp nem a Nagy Büdös Semmibe mentünk, hanem megálltunk egy árnyas erdős részen, ott le kellett dobni a sátorlapot, és lehetett szunyálni. Persze egy idő múlva már az is unalmas, amikor vezényszóra kell aludni (pedig a katona azt bárhol és bármennyit tud), úgyhogy az ilyen “kiképzést” is fel kellett dobni valahogy. A tisztesek például azt eszelték ki, hogy szép csöndben összegyűjtöttek pár fegyvert, majd miután a sorszászámukat hangosan felolvasták, jónéhány fekvőtámaszért adták vissza a pórul járt vitézeknek. Rajunkból páran pedig (köztük a Béla sráccal, meg a tizedesünk által Hallgatag honvédnak keresztelt Tibivel) kitaláltuk, hogy faszán beálcázzuk magunkat a Rába tereptarka sátorlappal meg némi növényzettel, és megpróbáljuk “elrabolni” a szakaszparancsnokot. Persze az erdőben meg se találtuk, azt viszont vicces volt megtapasztalni, hogy ha az ember elég hangtalanul közlekedik, még kezdetleges kamuflázzsal is elég közel tud jutni úgy másokhoz, hogy ne vegyék észre. 
 
Természetesen menetgyakorlaton is volt szerencsénk részt venni, kétszer is. Egyre csak mentünk és mentünk a tűző napon; nem tudom, hogy hány fok lehetett, de 50-60-nak simán éreztük. A “hagyományőrző” felszerelésben ez nem volt egy felemelő élmény: kézben/vállon/nyakban az AMD, bal csípőn gázálarctáska, jobb csípőn tártáska, azon lóg a sisak. A derékon hátul az ásó (még jó, hogy összecsukható nyéllel, és nem lóg térdhajlatig), háton a málhazsák (zsinórrá pöndörödött pánttal), az ember testén mindenhol szíjak, hevederek, mindenhol nyom vagy dörzsöl valami. Húha, majdnem kifelejtettem a hát tetején helyetfoglaló vegyvédelmi köpenyt, ami a vállakon keresztül, a mellkason lefelé futó gumicsíkokkal a derékszíjba kapaszkodik, és húzza azt felfelé. 
 
Hangsúlyozom: 2000-et írtunk… 
 
Nem csoda, hogy a hosszabbik kirándulás alkalmával senkinek nem akaródzott gyalog visszamenni a laktanyába. A “célban” először lerogytunk, aztán megittuk az összes (nem kevés) odakészített ivóvizet. Uralokon zötyögtünk vissza, platónként olyan 50 fővel – útközben tilos volt felnyitni a ponyvát, nehogy a látvány megdöbbentsen valami járókelőt, de főleg ne egy közlekedési rendőrt. 
 
Később voltunk másodszor is lövészeten, ahol PKM géppuskával meg a fekete-ezüst csodával, a PA-63 pisztollyal is lőttünk, illetve eldobhattunk egy darab éles 48M kézigránátot. Nekem persze nem sikerült elcsettinteni, úgyhogy kicsit lesápadva kisétáltam érte, és csak másodszori dobásra robbantottam fel. 
 
Szóval így töltöttük az időt akkoriban Tapolcán. 
 
Mindent összevetve azért nem volt embertpróbáló a dolog; mindenki rosszabbra számított. Majdnem minden héten hazautaztunk: fejenként maximum egy hétvégi helybetopi jutott, illetve a másfél hónap alatt kábé egy szolgálat, a szerencsésebbeknek alegység hátulja, a  többinek cselló. Hét közben kimaradást lehetett kérni, bár én talán egyszer voltam kinn a városban, viszont elég gyakran lejutottunk a kantinba, ahol csodálatos módon sört is lehetett kapni munka-, azaz kiképzési idő vége után. Koncertet is szerveztek nekünk, elhozták a Bestiák együttest, a bejáratnál pedig langyos Borsodit osztottak (akkor már tudtuk, hogy “attól megy a harckocsi”), el lehet képzelni, milyen őrjöngést lerendezett két laktanyányi harcos a vonagló női testek láttán, főleg azok az öregek, akik begyűjtötték alamuszibb koptereik söreit is.  
 
Bék tizedesünk már talán az első hazautazáskor, amikor velünk együtt hagyta el a laktanyát, leszögezte, hogy ő az objektumon belül tizedes úr, de kint civilben csak Laci. Igazából már az elejétől bírtuk, és azt hiszem ő is kedvelt minket. Pl. ha megneszelte, hogy az AEGÜ gazolni vagy egyéb “kerti” munkára hajtja ki a népet, akit tudott, elrejtett valahogy. Egy alkalommal, amikor nem kerültük el a munkát, az épület előtti betont söprögettük békésen, amikor kilépett az épületből Figyusznéni hadnagy. Odalépett hozzánk, és feltette kérdését:
 
– Figyusz, fiúk, ez hányadik század?
 
Tanácstalanul körbepillantottunk, majd tippeltünk:
 
– Hátööö… a huszadik…
 
– Jaaaj, fiúk… – azzal jobbnak látta, ha otthagy minket, és keres egy kompetensebb egyént, aki felvilágosítja, melyik alegység takarít éppen.
 
A körletparancsnokkal vasárnap esténként együtt falatoztunk a hazaiból. Egyik alkalommal Csaba nevű surranótársunk a vonaton kicsit beborozott. Emelkedett hangulatában vacsora közben megkínálta a tizedest a kajájából, majd (a bizalmaskodást kissé eltúlozva) egyik kezével hátbavágta, a másikkal egy piros flakont rakott elé:
 
– Nesze, egyé’ kecsapot is Bék, bazmeg!
 
A mondatot nem kis derültség követte, a derék káplár is nevetett, de azért egy másnapi elszámolást kilátásba helyezett a srácnak. A későbbiekben áthelyzésünk előtt két héttel a februáriak (őrvezetők), egy héttel előtte a novemberiek (tizedesek) is véget vetettek a szigorú magázódásnak, onnantól a laktanyában is tegezni lehetett őket.
 
Az utolsó dandárdiszkón aztán megtudtuk, hogy kit hová fognak vezényelni. A mi körletünkből a két Józsi, a Lentiből jött gyerekek maradnak Tapolcán az ellátósoknál, néhány ember megy Újdörögdre, lőtérüzemeltető szakkiképzésre. Nagyrészünknek (ahogy nekem is) Székesfehérvárt mondták, de arról nem tudtunk, hogy oda milyen alakulathoz, milyen beosztásba kerülünk. 
 
Hogy mi várt ott ránk, később az is kiderül.

 

10 hozzászólás

 1. Rókakígyó — 2011-10-10 11:00 

Há’ ez jó hosszú vót, evtássak! Van fejlődés: már nem volt reggeli torna, de nem a torna volt a katonaság legrosszabb része. Azt kifejezetten élveztem, mivel a mi század pk-ánk is rendszeresen tevékenyen részt vett rajta, nem is akárhogy. Ezért neki komoly respektje volt a legénységnél, nem úgy a parancsnokok közt.

 2. Wendiii — 2011-10-10 13:45 

Anno Tomcat is megírta az army reportjában a lőszerkonzervet földhözcsapkodó kincstári eszű egyént. :D
De Zsiráf honvéden nagyot röhögtem. :D

 3. estván — 2011-10-11 00:02 

Közben eszembe jutott még valami. Amikor a “fákvetőcs”-öt már tudtuk, az egyik hallgató elmagyarázta, hogy utána mi jön:
– Megjelentik szépen, hogy teszem azt, “X” honvéd tüzelésre kész! -rámutat egy katonára- Na, most önnek vezénylek, ön hajtja végre. Fekve tölts!
Csávó hasrab@ssza magát, tölt, majd felrikolt:
– iksz honvéd tüzelésre kész!

Egy másik fazon meg azzal verte ki a biztosítékot Bödör őrm.-nél, hogy “értettem” helyett következetesen “igen uram” -ozott :D

 4. Bélabáttya — 2011-10-11 00:54 

Általában főnöknek, ritkábban górénak szólítottam a tiszteket. Nem nagyon kedvelték az „Ok, főnök” vagy Persze, góré” parancsnyugtázásokat. Ennél jobban csak a „slattyogásnak” nevezett alaki gyakorlataimat szerették. Néha meglepő türelemmel, órákig képesek voltak gyakoroltatni jobbraátot, meg társait, de sajna nekem belefért az ilyesmi a katonaidőmbe, úgyhogy idővel csak feladták.
Gyalásós, lövészgödrös bulizás nekünk is volt, mindenféle szép, színes füstölővel súlyosbítva a helyzetet, egyben megkönnyítve a géppisztolyok lopkodását. Amikor kiböktük, olyan lelkesen kezdtük el csapkodni a fagyott talajt, hogy valahogy mégsem akaródzott közelebb jönnie remek előljáróinknak. Féltették a kis kezüket…

 5. estván — 2011-10-11 01:18 

@Bélabáttya: a már említett Zsiráf szólította gyakran a körletpk.-t “tizedes”-nek, a tizedes meg mindig hozzátette az “úr”-at :)
Sőt, az alapkik. vége felé, amikor a tiz. leborotválta a fejét, de fenn középen egy kis csíkban megvágta, Zsiráf így kommentálta:
– Már tényleg csak egy rózsaszín garbó hiányzik…

Fehérváron a sittet (Petőfi) megjárt Csirke honvéd “oké”-zott meg “jól van”-ozott visszatérése után a századpk.-jának :)

 6. Wendiii — 2011-10-11 09:01 

Hehe, én egyszer a kecskeméti őrszázad parancsnokánál, Acsai századosnál csaptam ki a biztosítékot, mikor mentem vele szemben, és az előírásos tisztelgés helyett csak intettem neki egyet és hozzátettem, hogy:

– ‘kivánok százds úr!

Máig nem felejtem el az arcát. :D

 7. pallee — 2011-10-11 14:53 

@Wendiii:

Nálunk az alábbi párbeszéd játszódott le az egyik őrnagy és az egyik sétáló emberke között:

Őrgy: Nem fázik a keze katona?
Honv: Hogy???

 8. EddyViola — 2011-10-12 22:02 

Minden ugyanígy történt velem is, a felsorolt arcokra is emlékszem, csak 1 évvel később. Az valami fantasztikus volt. Minden reggel megkérdeztem magamtól hogy mi a szart keresek én itt 22 évesen, délre megbékéltem a gondolattal, este meg már talán tetszett is… Valószínű nehezen ébredő vagyok :)

 9. estván — 2011-10-16 21:06 

@EddyViola: én is kb. 22 voltam, amikor berántottak :)

Közben találtam néhány videót a pusztulófélben lévő Csobánc (előtte Dobó) laktanyáról. Az első részben látható az elején egy épület, ahová fedett járdák vezetnek, innen indultunk át bevonuláskor a másik laktanyába. 7 perc környékén pedig a legénységi étkezdével egy tömbben lévő “színházterem”, ahol a Bestiák koncert is volt. Az átellenes oldalánál ácsorogtunk a kajához jutásra várva, és közben gyakorolgattuk a “sapkát le” végrehajtását.
http://www.youtube.com/watch?v=kNodNe1v_SQ&feature=related

A negyedik rész elején, a zúzott köves placc bal szélén a földszintes tanteremépület, ha jól emlékszem, azzal szemben, a “kocsiszínekben” ágyúkat tároltak leponyvázva.
http://www.youtube.com/watch?v=rzPv6trydKc&feature=related

Itt meg pár fotó mindkét tapolcai laktanya mai állapotáról: http://www.panoramio.com/user/475371?comment_page=1&photo_page=3

 10. mnandy — 2011-11-20 12:01 

A konzerv-baszkodáshoz:
nem tudom, hogy mi a fizikai magyarázata, de többszörös saját kezű A-B tesztek alapján levont empirikus tapasztalatom, hogy úgy van: a gáz- vagy spirituszfőzőről frissen levett, még rotyogó, de oda nem baszkodott konzerv tartalma hajlamos a kanálgép beleszúrása utáni mikroszekudumban sziszegve spriccelni a körülállók arcába. Persze, nem mind a fél kiló babfőzelék, de mondjuk egy egészséges kanálnyi. És az eléggé egészségtelen, mivel tűzö főtt, vagyis forró..
Az odabaszkodás után viszont csak egy szisszenés hallatszik, ami viszont nem “sógoros” .. :D

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.