310. – Három csapás

Az alábbi, szívbemarkoló történet főszereplője régi jó bajtársam. Bár 280 km-re lakunk egymástól, sem a földrajzi távolság, sem az elgomolygott évtizedek nem rontottak barátságunkon. Ha találkozunk, jól hátbaveregetjük egymást és nevetve idézzük fel a régi szép időket, így a most elmondásra kerülő történetet is. Az eset tanulsága, hogy a baj nem jár egyedül. Ha valakit csapás ér, életbe lép az ősi törvény: „Három a magyar igazság, és egy a ráadás!” Ezúttal a ráadás elmaradt ugyan (bizonyára azért, mert a sors is megszánta szegény bajtársamat), de láthatjuk majd, hogy jár az, aki addig cibálja az alvó oroszlán bajuszát, amíg az fel nem ébred. De most már kezdődjék a szomorú, igaz történet – vezeti fel mai sztoriját Kelempájsz barátunk.

A Kőszegi-hegység térképén, a határhoz közel találjuk a következő nevet: Hosszú-hát. Itt kezdődött a dráma első felvonása. Barátom a járőrtársával ezen a helyen ácsorgott és éberen őrizték az államhatárt. Ahogy ott jöttek-mentek, leültek, majd felálltak és unatkoztak, egyszer csak megeredt az eső. Aztán elkezdett amúgy igazán esni, ahogy esőhöz illik, amikor a szolgálatban levő határőröknek meg akarja mutatni, mire képes: ömlött, mintha dézsából öntenék.

Az erdészet buldózere ott állt, tőlük mintegy 50 méternyire, egy erdei út torkolatában. A két cimbora feltalálta magát: odamentek, és szépen beültek a vezetőfülkébe, majd magukra csukták az ajtót.

Parancsnokunk (akit mi csak Vaddisznónak neveztünk, mert mindig ordítozott velünk) ezalatt felvette az esőgallérját, és elindult ellenőrizni a járőröket. Bizonyára úgy gondolta, hogy a kint levők ilyen időben nem várnak tiszti löketet – és igaza is volt: tényleg nem várták. Amint leért a Hosszú-hátra, ott találta a buldózert, a vezetőfülkében a két bajtárssal. Persze rögtön kipiszkálta őket a jó melegből, és – miközben a hanyag szolgálatellátás miatt rosszallását fejezte ki – meglehetős hangerőről tett bizonyságot. Sűrűn használt olyan szavakat, amiket nem írok ide, mert a bloggazda arca elpirulna. Szép nagy port vert fel az ügy, de Haynauig nem jutott el a híre, viszont barátom járőrtársát ezentúl mindenki Dózeros néven szólította.

Ez volt az első csapás. Akkor még nem is sejtettük, hogy a balsors már készenlétben tartja a következőt. Telt az idő, a kihágás körüli ricsaj már kezdett csitulni, amikor a szóban forgó párost (barátomat és Dózerost) ismét együtt küldték ki szolgálatba, ezúttal a Stájer-házakhoz. A nap szépen indult, semmi sem jelezte, hogy micsoda szörnyű katasztrófa közeleg.

Köztudott, hogy a Kőszegi-hegységben és környékén sok szelídgesztenye terem. A két bajtárs szedett is egy csomót, aztán tüzet raktak az őrhelyen, és elkezdték sütni a gesztenyét. Eközben Haynau úgy döntött, hogy meglátogatja Hörmannforrást. Fontos tény, hogy ezúttal civil ruhában jött: ez volt a későbbi félreértések alapvető oka. Az okmányellenőr annak rendje-módja szerint beléptette, és telefonon szólt nekünk, hogy készüljünk, mert maga az Úristen jön hozzánk, saját személyében. Illedelmesen vártuk is az őrsön, ahogy kell.

Csakhogy Haynau tett egy kis kitérőt: a Vörös-keresztnél autójával lekanyarodott a Stájer-házak felé. Ahogy odaért, meglepő jelenetet látott: a két bajtárs a legnagyobb egyetértésben sütögette a gesztenyét. Valahogy úgy néztek ki, mint a makk ász figurája a magyar kártyában, amint a tűznél melegszik. Szegény jámbor lelkek nem tudták, kivel állnak szemben, mert Körmenden kapták a kiképzést, és a szombathelyi tiszteket még nem ismerték. Ők csak egy civilt láttak, akiről azt gondolták, hogy valamelyik erdész lehet.

Haynau odament hozzájuk, és körülbelül a következő párbeszéd alakult ki:

– Jó napot, katonák! Mit csinálnak?

Mire ők:

– Jó napot! Gesztenyét sütünk. Kóstolja meg, éppen kész van egy adag, nagyon jó!

– Tudják maguk, ki vagyok én? – így Haynau.

– Nem, de kóstolja meg! Van elég, szívesen adjuk, tényleg finom! – így ők.

Szó szót követett, végül barátságos hangnemben tisztázódtak a szerepek. Haynau a Stájer-házaktól szépen felment az őrsre, ahol Vaddisznó előbb sárga lett, aztán meg kék, amikor első kézből értesült a történtekről. Tudvalevő, hogy katonáéknál az elöljárót is elmarasztalják, ha az alárendeltek elkövetnek valamit. Hüledeztek is tisztjeink, hogy ez a két madár éppen a leghírhedtebb alakkal akadt össze. Ezt már nem lehetett elsikálni!

Amikor a két cimbora visszatért a szolgálatból, már várta őket a parancsnok, nem rejtve véka alá a véleményét. Beleremegtek az ablakok is. Hangsúlyozta, hogy a bűnt visszaesőként követték el, felidézte a múltkori esetet a dózerral, aláhúzva, hogy ha arról is tudna Haynau, akkor mindketten repülnének a hadbíróságra, meg minden. Mi, a többiek is csodálkoztunk: jobbat keresve sem találhattak volna, hogy megkínálják a szolgálatban sütött gesztenyével.

Az igazságszolgáltatás malmai végül megőrölték az esetet: mindketten kerületparancsnoki feddés fenyítésben részesültek. Aztán ismét továbbhaladt az idő szekere, az esemény lekerült a napirendről. De a sors még tartogatott szegény barátom számára egy harmadik csapást is; igaz, Dózeros abból már kimaradt. A továbbiak megértéséhez elmondom, hogy a tiszti lakások a legénységi épület alatt, a domboldalban, kábé 20 méterrel lejjebb álltak.

Egy szép, napsütéses délutánon kedves barátom őrs-őrszem volt, vagy ahogy mi neveztük: bakter. Az őrskapunál álldogált, nyitotta és csukta a kaput, ha jött vagy ment valaki. Igaz, pár méterrel arrébb kerítés sem volt, de a kaput zárva kellett tartani: szabály az szabály.

Drága barátom fel és alá sétálgatott, néha elment a lőszerraktárig meg vissza. Aki volt bakter, vagy bármilyen őr, az tudja, milyen lassan tud mászni az az átkozott óramutató. Szegény bajtársam is nagyon unta magát, végül odament az ügyeleti szoba ablakához, és beszólt, valahogy így:

– Gyerekek, nagyon unatkozom; mindjárt lemegyek és megdugom a hadnagy feleségét.

Amire kiszólt az ablakon a hadnagy:

– … elvtárs, menjen le!

Képzelhetitek!

Megtörtént a harmadik csapás! Az ügyeletes és a készültséges (meg még aki az ügyeleti szobában volt) karmolta magát, nehogy kitörjön az iszonyú röhögés.

Barátom kövülten valami ilyesmit szólt:

– Ööö… üüü…

– Menjen le! – szólt a hadnagy – otthon van a feleségem!

– … … ööö… ü…

– És mikor akar hazamenni? – kérdezte a hadnagy.

– Hááá…. hát… ööö… talán… úú… úgy karácsony felé…?

– Magam is így gondoltam – szögezte le a hadnagy.

És ezzel úriemberekhez méltóan, egyetlen hangos szó nélkül befejezték az ügyet. Szegény barátom az egyenlőtlen harcból vesztesen kikerülve állt ott, teljesen letaglózta az eset. Olvasóim képzelhetik, mekkora röhögés tört ki a hadnagy távozása után.

De a Nap nem dobta le az ékszíjat: lassacskán tovább telt az idő. Barátom helyben topogott már egy jó ideje, szerencsére kedélye töretlen maradt a három csapás ellenére is. A dolgok azonban végül mégis jóra fordultak. Határesemény történt, és az elfogásban drága barátom is részt vett. Már az eltávozásban reménykedett, amikor hivatalosan közölték vele, hogy jutalmul eltörölték a fenyítését. De azért még jó ideig nem ment haza…

18 hozzászólás

 1. Szkv — 2011-10-31 08:12 

Három fenyítés fel ér egy kerület Pk “DICSÉRETTEL”

 2. nedecz — 2011-10-31 10:19 

Ez nagyon tetszett!:D:D:D

A hadnagy reagálásán hangosan röhögtem,pedig fáj még a műtét helye…

 3. szögyi — 2011-10-31 10:57 

Nálam is előfordult, hogy valamelyik hivatásos “maszek” melót kínált, de ott csak hurcolkodásról, legfeljebb festésről volt szó…
Legalább jó nő volt a hadnagy felesége?

 4. Szkv — 2011-10-31 12:26 

Kelempájsz:

Nagyon szép és találó az írás.
Spa….nak, lehet hogy az lett volna a nagy büntetés ha tényleg oda kellet volna menni ama bizonyos lakásba és a fenyítése még mindig nem telt volna le.

 5. Bigjoe(HUN) — 2011-10-31 13:04 

Ez nagyon szép történet, gratula a szerzőnek.
A hadnagy is ütősen oldotta meg az esetet, de emberien.

Egyszer f.suliban a mechanika tanárom elmesélte, hogy milyen polcot csinált az asszony új robotgépének.
Talált a garázsában valami lapos vasat és abból csinált keretet/tartót a polchoz.

tanár:
– Tudtam én, hogy lapjával nincs tartása, mégis úgy csináltam a polc tartóját. Amint rátette a nej a gépet, egyből lehajlott a tartó és összetört a vadász új robotgép, kaptam is….

Az előadó utolsó sorából tisztán hallhatóan a diák:
– Hát igen tanár úr, aki tudja csinálja, aki nem tudja tanítja.

A mecha. szigorlata soha nem lett meg, ki is vágták idővel…

 6. Szkv — 2011-10-31 18:49 

@szögyi:
–Legalább jó nő volt—.
Nyakas Laci énekli az egyik nótájában, Nincsen ronda nő csak a pia kevés.
Szép leszel kedvesem ha beáll a sötétség.
A Hörmani erdőben ahol a madár is egy hétre, nem három napi, való hideg élelemmel és tájolóval közlekedik, ott a fák lombtakarása mindent eltakar, minden szebbé válik.

 7. Optika — 2011-10-31 21:28 

Kb 30 éve eltöltöttem 3 hetet Köszegen, mint úttörö pajtás. Nem sok mindenre emlékszem, de a szelid gesztenye fákra igen. Na meg a távoli magas hegyekre, amelyek az ellenség kezében voltak. Sajnáltam szegény elnyomott gyerekeket, akik még úttörők sem lehettek. Bezzeg milyen szerencsés egy magyar gyerek… Egyszer megkérte a tanerönket egy ideges határör, hogy valamiért ne arra bóklásszunk. Talán éppen kelempájsz hör.?

 8. Optika — 2011-10-31 21:33 

Az eset 1977ben történt. Ja és még kisdobos voltam, de vágytam rá, hogy megkapjam a nyakkendöt. meg is történt, egy katona bácsi 1978ban fel is kötötte. Rettentö büszke voltam.

 9. Optika — 2011-10-31 21:38 

Kb 35 éve…

 10. Kelempájsz — 2011-11-02 08:00 

@Optika: Nem én voltam. Nálunk, Hörmannon nem fordult elő ilyen, hogy valami tanárt megkértünk, ne arra bóklásszanak.
A Stájer-házaknál van egy mini arborétum, valami 80-féle fenyőt üettek oda valamikor régen. Ezt az arborétumot gondozták kőszegi általános iskolás gyerekek.
Ott üldögéltem az őrhelyen, mohapárnán a szép tavaszi erdőben, mikor odajött hozzám két 10-12 éves forma fiúka, és érdeklődtek a katonaság felől. Magáztak engem, és szépen kérték, hogy lőjek egyet, de nem teljesíthettem a kérésüket, meg is magyaráztam, hogy miért. De szétszedtem a géppisztolyt, megmutattam nekik, hogyan működik. Aztán az egyik kérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Budapestről. Mire a srác így szólt: “Pesti? De jó magának! Akkor biztosan kúrhatott sokat!”
Engem olyan röhögés fogott el, hogy azt hittem, megszakadok. Elfog ma is, ha eszembe jut… Üdv: Kelempájsz

 11. Kelempájsz — 2011-11-04 12:45 

@Szkv: A “Nincs rossz nő, csak kevés konyak” témához: Drága barátom, Hans von Spaxer báró (aki a bárói címet vitézségéért kapta -tőlünk), mert valóban ő a történet főhőse, helyben járt már jó ideje. Szerintem még az egérluk is jól jött volna neki. Még jó, hogy a szolgálati kutyák biztonságban voltak tőle, mert hatékonyan tudtak védekezni. Üdv: Kelempájsz tizedes

 12. papa — 2012-07-06 17:06 

Nem volt tábori fap..a panofixel bélelve összecsukhat kivitelben?ó

 13. kelempajszmadar1 — 2012-07-09 10:00 

Sajnos, nem volt az őrsön sem a felszerelésben, sem az ellátmányban háromlábú tábori fapin@, állítható lukmértékkel, de egy határőrön nem lehet kifogni. Spaxi is -mint a többiek- változatos nemi életet élt: egyik nap a jobb keze volt a szeretője és a bal a felesége, másnap pedig a nők szerepet cseréltek.
De amint kiveszem a hozzászólásaidból, nálunk öregebb katona vagy. Jó lenne, ha írnál valamit azokról az időkről, merre szolgáltál, milyen kalandokon mentél keresztül. Örömmel olvasnánk róla!
Üdv: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 14. Bigjoe(HUN) — 2011-11-04 20:24 

@Kelempájsz:
és ezt csak így poszt nélkül….
Ja, szoliban szét a csúzlit???
És ha a gaz imper… -k gyerek kémeket vetnek be. Vagy így terelték el a HŐR figyelmét a feladat teljesítéséről!!!!
Borzalom.
“Oszt” csoda ha felbomlott a varsói szerződés, meg elhasalt a cucuializmus, persze met mán az első sorokban lazultak az Hőr-ők.

Ezek után nem csoda ha az adyligeti őrök “lazák” voltak…..
Hagyomány tisztelet!!!!!

 15. Kelempájsz — 2011-11-05 08:37 

@Bigjoe(HUN): OK, megírom egy külön posztban, lehet rajta röhögni.
Üdv: Kelempájsz

 16. Szkv — 2011-11-05 08:48 

@Kelempájsz:
Hogy mik derülnek ki.
Ha megmozgatjuk a Hörmani avart, talán még sok elhallgatott dolog a felszínre kerül.

 17. Kelempájsz — 2011-11-05 08:55 

@Szkv: Haynau kiosztotta volna a zsugát, nem is évszázadokat és évezredeket, hanem egész geológiai korszakokat tölthettünk volna a futin -már akiket nem kötéllel jutalmazott volna. Üdv: Kelempájsz tizedes

 18. szkv — 2013-01-05 17:18 

Az elmúlt napokban, Kőszeg és környékéről volt egy 35 perces műsor. Kamerával körbe járták a nevezetesebb helyeket. Aki látta a filmet, az a gesztenyesütés titkaiból is kapott ízelítőt. A gesztenyesütés hozzá tartozik a város hagyományaihoz. Bizonyára Haynau nem volt tisztába, vagy nem tisztelete a hagyományokat, amikor kérdőre vonta a járőrt. Igaz hogy a gesztenyesütésre nem kaptak eligazítást, de a hagyomány tiszteletére nem is kell külön felhívni a figyelmet.
SZKV BUCSU

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.