333. – Cselló

Akárhogyan is próbáltam, nem tudtam nőnapibb posztot keríteni, mint ezt a konyhásat. És ez persze nem azt jelenti, hogy szerintem a nőknek a konyhában a helyük!

Akárhogyan is van, minden milstorys nevében pusszantom a csajokat!

Úgy látszik, a múltkori étkezdés poszt Dogoo barátunkat is megihlette, aki papírt-ceruzát, akarom mondani billentyűzetet ragadva most elénk tárja, hogy annó neki milyen csellós élményei voltak. Cuppanjatok rá és ízlelgessétek!

Mikor még nagyon kopaszok voltunk a seregben, egy csomó rejtélyes szót és fogalmat kellett gyorsan megtanulni, hogy a katona élet zegzugos útvesztőiben könnyen el tudjunk igazodni. Ilyen szavak voltak pl.: stoki, skuló, bakter, mikádó, surranó, fóka, centi, csacsogó, szolgálat, AEÜ, AEÜH, cselló, satöbbi…

Mikor először hallottam, hogy csellózni viszik az embereket, felmerült bennem az a riasztó kép, hogy itt bizony valami vonósnégyes-kiképzés van folyamatban. De ezt a kósza gondolatot gyorsan elűztem a kobakomból; bár voltak zenészek köztünk, azt azért nem gondoltam, hogy komolyzenei csapásmérő egységet képeznek belőlünk!

Tehát figyeltem és gyorsan kiderítettem, hogy az itteni tájszólásban ez a szó egyenlő a konyhamunkával.

Senki sem rajongott a gondolatért, hogy konyhamunkával töltse a kevéske szabadidejét, de szép lassan belekóstoltattak mindenkit. Egyik este engem is elkaptak, hogy nosza ugorjak és néhány társammal egyetemben irány a konyha. Ott már várt ránk egy morcos tizedes. Krumplipucolás volt a nemes feladat, amit el kellett volna végezni. Ha jól emlékszem, mi öten voltunk, a krumpliszsákok kicsit többen. Mindezt a magyar ipar remekbe szabott termékével kellett volna elvégezni, mégpedig a hadtápfelszerelésünkbe tartozó életlen késsel.

De itt egy kis hiba csúszott a gépezetbe. Különös véletlen folytán az én késem előző gazdája előrelátó ember lehetett, mert a kés szépen ki volt élezve. De nem csak az enyém volt ilyen, hanem más is rendelkezett ilyen szerszámmal. Aki pedig nem, az elővette a bicskáját. Szépen körülültük a lavórt, mindenki maga mellé húzott egy zsákot és nekikezdtünk a hámozásnak. Persze dumáltunk is közben, vicceket meséltünk, meg mindenféle témát érintettünk (például a világbékét…)

Szóval pörgött a munka, haladtunk derekasan, elvégre jó társaságban repül az idő. Meg azt hittük, hogy ha készen leszünk, akkor húzhatunk vissza a helyünkre.

Éppen végeztünk volna, mikor előkerült a kelletlen arcú tizedes. Teljesen felháborodott azon, hogy kopasz létünkre kiélezett a késünk, meg hogy saját tulajdonú kések is vannak a kezünkben. Puffogott egy kicsit, majd – hogy jószándékát bizonyítsa – rögtön hozott még krumplit, hogy ha ilyen ügyesek vagyunk, akkor azt is csupaszítsuk le, de izibe! Majd ismét kámforrá vált.

Mit ne mondjak: innen kezdve a munka menete sokat vesztett a tempójából.

Azt nem tudom, hogy ki kezdte el, de már nem is igazán hámoztuk a krumplit, hanem inkább faragtuk. Értem ezalatt azt, hogy először térbeli alakzatok születtek (kocka, piramis, henger), majd a fantázia megtáltosodott, s kicsivel később (természetesen…) pajzánságba csapott át. Vagyis elkezdtünk kis pi..ákat és fa..okat faragni a burgonyából.

Az alkotási folyamat és ennek tárgyi eredménye rettentő módon elnyerte a tetszésünket. A századtól akkor jött értünk az egyik rajparancsnokunk, amikor a lavór már ezekkel a kis figurákkal volt tele. Mit ne mondjak: kicsit ledöbbent, majd elröhögte magát. Arra kért bennünket, hogy a kupac tetejére legalább normálisan megpucolt (és nem megformázott) darabok kerüljenek.

A másnapi ebéd a legénységnek valami tészta volt, a krumpli a tiszti étkezdébe került. Pörköltköret lett belőle. Nem tudom, hogy a tiszt urak mit szóltak a kis szobrocskához…

Legközelebb egész napra lekerültem a konyhára.

Reggel az első kérdés az volt, hogy melyik a kedvenc színem: a fehér vagy a fekete? Automatikusan rámondtam, hogy a fehér. Így én a fehér mosogatóba kerültem, a másik srác a feketébe. Nekem jó dolgom volt, neki kevésbé.

A konyhán tett harmadik látogatáskor már volt annyi eszem, hogy rögtön találjak magamnak feladatot. Így egész nap rutinosan elmozogtam a konyhán úgy, hogy igazából nem csináltam semmit, de azt szorgalmasan gyakoroltam. A lényeg az volt, hogy sokáig ne legyen egy helyben az ember, ne lassan menjen valahová, no és valami mindig legyen a kezében.

A negyedik eset egy kicsit komplikáltabbra sikeredett, de jó vége lett annak is.

Egy csöndes vasárnap délutánon történt, hogy éppen szolgálatban voltunk a minisztériumban. Ebéd után lehettünk, éppen kezdtem volna a pihenőidőmet. A tévében kezdődött valami rajzfilm és azt néztük… volna.

Mondom: volna!

Megcsörrent a telefon. A konyhára kértek két embert. Mivel ketten voltunk kopaszok, el is nyertük ezt megbízást. Nagy mérgesen felkerekedtünk. Az ajtóban már várt a pincér srác és elnézést kért, hogy iderángatott bennünket, de nem bírja egyedül a munkát, mert a tisztek vacsoráját kell elkészítenie, s így nincs ideje mosogatni. A kollégája rosszul lett, sürgősen ki kellett mennie a városba a barátnőjéhez egy gyógykefélésre.

Mondta, hogy van kaja bőven, először együnk. Már kiszedett két nagy tányér jó forró paprikás krumplit és odatette elénk.

Kicsit meglepődtünk, hiszen nem ilyen hangnemhez voltunk szokva. Pislogtunk, mint egér a lisztben, de gátlásaink gyorsan feloldódtak. Gyorsan betermeltük a kaját, majd nekikezdtünk mosogatni. Egy negyedóra múlva a pincér hozott két nagy tányért, mindkettőn jófajta csabai kolbászkarika-halmokkal. Mindkettőnk mellé tett egyet, hogy csipegessünk munka közben…

Hát azt is elpusztítottuk, pedig már nem is voltunk éhesek.

Ráadásul észrevettünk egy nagy fazekat, ami majdnem teli volt rántott májjal. Megkérdeztük, hogy ehetünk-e belőle? Az igenlő válasz után arra is rájártunk. Mire végeztünk, nem maradt az alján semmi.

Mi viszont tényleg torkig voltunk. Úgy éreztem, az utolsó darab még mindig nem csúszott le, valahol ott várakozik a nyelőcsövemben. A társam is hasonlóan vélekedett. Visszafelé kétszer is meg kellett állnunk szuszogni és pihenni. Falfehérek voltunk mind a ketten; azt lestük, mikor hányja el magát a másik.

A körletbe visszaérve az öregek a lassú, kimért mozgásunkat a fáradtság jelének vélték és jóleső boldogsággal nyugtázták, hogy milyen jól megszívattak bennünket. A következő kétórás őrséget kizárólag az emésztésnek tudtam szentelni; mindenféle mozgást beszüntettem, még a szemem sem mozgattam.

Utána sokat gondolkoztam azon, hogy vajon miért is nem lettem rosszul attól az embertelen mennyiségű ételtől, amit akkor – nagyon rövid idő alatt – a fogsorom mögé gyömöszöltem…

14 hozzászólás

 1. Wendiii — 2012-03-08 08:34 

Kecskeméten már bevezették a krumplipucoló gép intézményét. Csodálkoztunk is erősen. :)
Egyszer nekem is kellett kezelnem a masinát, szóltak is, hogy egyszerre maximum csak fél zsákkal töltsünk bele, mert különben a szerkezet “megfullad”. Hamar bebizonyítottuk, hogy ez biza kibírja a teljes krumplis zsákot is. :)
Emlékszem egy főtörzsre, aki nagyjából leszarta konyhaügyeletesi teendőit, csak akkor került elő, amikor a műszak vége felé jártunk. Ekkor viszont laza mozdulattal előrántotta a kulcscsomóját és kinyitogatta az összes raktárajtót. Körlettársaim legnagyobb örömére irdatlan mennyiségű kajával tértem vissza közéjük, de hasonlóképpen tettek az aznap szintén csellóra beosztott társaim is.

 2. lajka — 2012-03-09 12:16 

2003ban a Petőfiben kopaszként lementünk csellóra, szembesültünk egy nagy kupac krumplival, volt mellette egy pucoló gép is. Kezdtünk örülni, aztán kiderült, hogy a gép díszítési céllal van ott, évek óta nem működik…

 3. zweitakt — 2012-03-08 11:21 

Hej, a szép idők, amikor még úgy kellett lopni a kenyeret is… Atyai jóbarátom meséli Nagyatád, 1972:
Egy teherautónyi kenyér érkezett, és azt rakodtuk le. Két ember a platón, két ember a konyhaajtóban, és dobálták ütemesen a kenyereket. A KAÜ meg ott figyelt, meg a KAÜh is, hogy nehogy jusson belőle másnak is. Még mit nem! Friss kenyér a bakának? Ez az egy hét múlva esedékes reggeli… No, a konyha tetejére felugrott néhány baka, és integettek a lent dobálóknak, hogy jöhet! Igen ám, de a KAÜ igencsak figyelt. De az élelmes bakánál van vaktöltény… És inden megbeszélés nélkül flottul ment a következő eksön: A konyha mögött a vaktöltényt eldurrantotta valaki, KAÜ arra tekint egy pillanatra, de mire visszafordult, négy rakodó kéz feldobott a tetőn váróknak négy kenyeret, úgy ritmusban. És ment a munka rendben tovább…. KAÜ elégedett, nem tudtak lopni a gazok, baka elégedett, mert mégis….;-)

 4. libero — 2012-03-09 08:52 

A kenyérre visszatérve.
Mikor nyári melón a kenyérgyárban dolgoztam (1983), az ideiglenesen itt állomásozó szovjet testvéri hadsereg jött kenyérért.
Szegények olyat kaptak, hogy azt mi csak az állatoknak adtuk volna.Azok a szerencsétlenek pedig nagyon örültek neki. Nem tudom, hogy a kenyér kifizetése hogyan történt. Akkor tudtam egy Ivántól szerezni egy jó állapotú gázálarc táskát szerezni. Akkor mindenki ilyenre vágyott.
A cselló veszprémben nem volt egy leányálom. A Kossuth laktanyában (Hotel Veszprém ,csókos hely volt) általában 800 fő volt az élelmezési létszám 1987, 1988-ban. Én kopasz koromban cca 30-at adtam. Reggeltől estig. Hála isten hamarosan írnok lettem és így mentesültem ezen nemes feladat alól.
Tiboru: lassan jönnek a veszprémi Kossuth laktanyás sztorik és a finánc multamból leírható, publikus sztorik.
Üdv. Libero

 5. vadlab — 2012-03-09 09:53 

Én csellósként ettem kalácsot virslivel hagymával…
De voltak még ötletek és tényleg, az volt a lényeg, hogy mindig “siess” valahová, akkor nem baszogattak…

 6. sztupi — 2012-03-09 11:50 

Mi egyszer ÜGYAL-ban voltunk amikor riasztották a bandát, hogy menjünk le a konyhára halat pucolni mert másnap hal lesz az ebéd.
Persze ezt vmikor este 10 után nyögték be.
Lementünk , oda raktak elénk vagy öt mázsa halat mi meg csak néztünk ott hülyén a hadtápkésünkkel, mígnem valamelyik értelmes hadfi észrevette a krumplipucoló gépet.
Beleöntöttük a halat (vmi apró vacak volt) és ledarálta -.már amennyire- a külsejét és ezzel végeztünk is.
A belsejét nem nagyon piszkáltuk.
Mondjuk másnap az ÜGYAL kihagyta az ebédet :-)

 7. tiboru — 2012-03-09 23:55 

Ez qrvajó :-)))

 8. Bigjoe(HUN) — 2012-03-11 10:05 

A menünek töltött hal volt a neve?

 9. scaevola — 2012-03-09 12:00 

Ugyan nem csellós élmény, de rendesen meghatározta azt az egy évemet Baján, a kiképző szobaparancsnokunk tette.
Két három alkalommal játszotta el, hogy míg mi, kopaszok a sorban álltunk ebédhez, ő öreg katonaként előrement. Mire sorra kerültünk, ő már befejezte az étkezést, s mikor mindenki leült az ütegből, szépen tolt egy “Egészségére. Föl, kivonul!” parancsot.
Akkor ettem – mit ettem, habzsoltam – a főtt krumplit kézzel.
Azóta is, ha eszem, és anyámék látják, mindig mondják, hogy lassabban egyek.

Balla szakaszvezető urat innen üdvözlőm, remélem azóta minden falat étel cementté vált benne. :)

 10. kszabo — 2012-03-09 21:40 

130 fős laktanyában nyugisabb az élet. A kaját itt is védeni kellett a – Fel vigyázz! ellen. A nyolcad kenyeret be az ingbe, másodikat, ha kellett jól megsózva letömni, utána urasan kanalazni a mindig forró levest. Nápolyit csak éhenhalás küszöbén vettünk az életmentő sör helyett a kantinban. Mint ügyeletes villanyszerelőt sohasem találtak indokolatlan helyen. A kötelező szolgálatban is kiegyezett a józan ész, először konyhamunkás, majd öregebben konyhaügyeletesként letudtam. A hidroforba, ahol laktam mentettük a nem romlandó ehetőt, jó lesz kártyázás közben. Lévén ott kártyázott szinte állandóan a szakács, írnok, raktáros ráérő állomány jó része. Néha zavarni mert valami rutintalan üti, szigszalag vagy égő mindig kellet neki, max mindkettő:)

 11. szkv — 2012-03-10 10:13 

Konyhán és a hozzá tartozó étkezdében nem csak a katonaságnál történtek “események”. Ide lehet sorolni kollégiumi valamint az üzemi konyhákat.
Számtalan üzemi konyha menüjét sikerült megtapasztalnom jó és kevésbé jó oldalról.
Nagykanizsán az egyik üzemi konyhán, ahol ízre és mennyiségre is megvoltunk elégedve.
De ez már a Tapolcai üzemi konyhára már nem volt jellemző.
Ki írás szerint Sült csirke Burgonyával, savanyúsággal.
Mennyiségre adtak elegendőt, csak az elosztásnál akadtak bibik.
Az egyik tányérra melle és combja, másik tányérra szárnya és háta jutott.
Az elsőnek felsorolt adag az a főnököknek, míg a másodiknak felsorolt a beosztottaknak lett felszolgálva.
Valószínű a francia filmből merítette az ichletet a konyha személyzet.Szárnyát vagy Combját.
Az már “csak” habnak számított amikor a felszolgáló személyzet az egyik főnöknek mondja hogy, tudjuk hogy “csak a combot és a mellet” szereted. Később ez a megjegyzés elindított egy vizsgálati lavinát amelynek komoly következményei lettek.
Beosztottak közé elvegyült egy vendéglőket, üzemi konyhákat ellenőrző társaság.
Utána nem szelektálták a csirkéket .

 12. kelempajszmadar1 — 2012-03-13 09:45 

Nálunk, Szombathelyen és Dunakeszin is mindig hagytak elég időt a kajára. Nem ismertük a csellós kifejezést, mi konyhamalacok voltunk. Szombathelyen egy raj adta a konyhamunkát, sajnos ez a 9-10 fő kevés volt. Hajnali 4-kor kezdtük, éjfélig nyomtuk megállás nélkül, alig volt időnk az ebédet megenni, annyi meló volt.
Kinn az őrsön más világ volt. Ott jó dolga volt a konyhamalacnak. Volt olyan nap, hogy az egyik menü fánk, a másik palacsinta volt. Ezeket elkészíteni még 40 főre is macerás, ilyenkor beugrottam jómagam is. Kaptam a szakácstól 3 palacsintasütőt, meg egy merőkanalat, aztán hajrá! Megtanultam, hogyan kell feldobni a tésztát, hogy a levegőben átforduljon. Bizony, sokkal jobban tudok palacsintát sütni, mint a feleségem. De ha én csinálnám, akkor ő soha sem tanulná meg, ezért inkább ráhagyom.
Üdv: Kelempájsz

 13. zoepoe — 2012-03-22 13:32 

Azon bizony én is a csellón töprenkedtem hosszú órákon keresztül, hogy melyik a legkevesebb síklappal határolt test (mit lehet a legkevesebb energiával kifaragni a krumpliból, hogy héja ne maradjon).

(-: ɹǝpǝɐɹʇǝʇ ɐ uǝsǝʇǝzsǝɯɹǝʇ sǝʇɾǝɟƃǝɯ ɐ

 14. tiboru — 2012-03-22 22:08 

Jajj, hát előbújt belőled a reálértelmiségi :-)

Amúgy pedig üdv a körünkben!

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.