338. – Hétvégi katona


Azt, hogy Szögyi a dolgos hétköznapokon nem mindig viselkedett úgy, mint ahogyan az egy jövendőbeli katonatiszttől elvárható lett volna, nos, ezt eddig is tudtuk. Lássuk azonban, hogy ehhez képest hogyan telt egy (kevésbé dolgos) szombat délutánja a Kiliánon.

Első szabad szolnoki hétvégémen formabontó módon inkább ott maradtam a laktanyában. Na, azért nem kell megijedni, volt állandó kimenőnk, akkor még fenyítve sem voltam, egyszerűen így alakult. Akkor éppen az otthoni barátnőm a hold- és egyéb ciklusok miatt alkalmatlan volt olyan jellegű és intenzitású igénybevételre, ami egy hétvégi eltávval járt, a dunántúli meg éppen fenyítésben volt.

Egyik előző levelében ugyanis felvetette, hogy az osztálytársnőivel (kis hamvas gimis, sweet little sixteen, nyami-nyami…) arról beszélgettek, hogy kinek mit jelent a megcsalás, és kíváncsi lenne az én véleményemre is. Nohát, mivel én – vele ellentétben – nem voltam nyeretlen kétéves, már tisztában voltam a szél és a haraszt közötti összefüggéssel; akkor most következik az, hogy legalább egy hónapig nem tudok arrafelé menni (legnagyobb sajnálatomra), addig hadd főjön csak a saját levében. Meg amúgy sem árt körülnézni a városban, hiszen várhatóan négy évig ez lesz az otthonom.

Előzőleg kérdezősködtem a felsőbbévesektől, hogy miként is megy ez itt; az volt a vélemény, hogy ez egy elég döglött város (ezúton kérek elnézést a jelenlévő szolnokiaktól, nem az én véleményem). No de hát az nem lehet, nekem ne magyarázza be senki, hogy itt osztódással szaporodnak az emberek, hát itt van a Tiszaliget, ezt a helyet az isten, meg a városszerkezet is a demográfiai hullámvölgy ellensúlyozására teremtette, akkor is kell itt találnom valami olyan helyet, ahol a fiatalok jól érzik magukat meg egymást.

Pénteken a többiek elhúznak, puccba vágom magam, kinézegettem a városba, de valahogy nem nagyon találtam el, hogy merre kellene bóklászni, semmi érdemleges eredményre nem jutottam. Nem baj, nem lehet mindent előszörre eltalálni, majd holnap. Szombaton döglöttem vagy 11-ig, addigra kipihentem magam, azt számolgattam, hogy jobban járok, ha megvárom az ebédet (jól főztek és hétvégén nagyon nem volt probléma az adagokkal sem), de azért ebéd előtt egy kis aperitif nem ártana, így kénytelen voltam tiszteletemet tenni a Netovább nevű becsületsüllyesztő intézménybe. Kifelé mentemben megkukkoltam a buszmenetrendet; szombaton délben volt egy jó másfél órás lauf, ha nem érem el a fél 1-est, akkor 2-kor van legközelebb, a kajával nem kapkodunk, de akkor a későbbi buszhoz még van annyi időm, hogy elszopogassak egy két sört. Azért nehogy már ebéd után visszajöjjek (mert egy kocsmába egy nap kétszer visszamenni, az már az alkoholizmus előszobája), inkább kikértem elvitelre négy üveggel, meg lehet azt inni odabent is.

Ebéd megvolt, pici poci tele, akkor jöjjön a jól megérdemelt söröcske. Az első üveggel úgy beszlopáltam, hogy behorpadt az üveg, a másodiknál már lassítottam egy kicsit. Közben azért rá is gyújt az ember, kinyitottam az ablakot, elég szép idő volt, gyönyörködtem a tájban, attól mert ősz van, még lehet szép az élet. A periférián ugyan elvonult valami barna tányérsapka, hadd menjen, biztos valami dolga van, átúszott a légtéren valami halvány „Század, vigyázz!”, különösebben nem izgattam magam, az ebéd előtti pár konyak, a bőséges abrak, meg a második sör már kezdett bennem dolgozni, halovány zsibbadást okozva. Aztán ahogy ott bagózok a körletben, lábam feltéve az ablakpárkányra, hallom ám, hogy nyílik az ajtó, ugyanmár ki a fene jöhet ilyenkor szombat délután, rajtam kívül legfeljebb a szolgálat ha bent van az épületben, megfordulok, erre ott áll teljes 155 centis magasságával a héten főiskolaparancsnokká kinevezett ezredes elvtárs, mögötte meg a szolgálat, aki olyan villámsebesen beszart, hogy még az „Elöljáró!” is benneszakadt. Utólag azért belegondolva: első emelet, első körlet, ha ide nem jön be mindenki, aki körül akar nézni az épületben…

Az ezredes úgy tett, mint akibe villám csapott, nekem kellett cselekednem. Ugyan nagyon nem volt szimpatikus, de azért első gondolatom az volt, hogy illene gratulálnom neki a kinevezéséhez, mégiscsak ő lett a nagyfőnök, no meg ha már így összeakadtunk, akkor az sem baj, ha bemutatkozok neki, ki tudja mikor lesz egy kis jóindulatára szükségem. Felálltam, egyik kezemből leraktam a sört (a másik üres üveg mellé), a másikból kipöcköltem az ablakon a csikket (külsőkörlet yesssss…), akkor kezdett el foglalkoztatni a gondolat: lehet, hogy a bemutatkozásom már meg is történt (?), a jóindulatról pedig lehet, hogy szó sem nagyon lehet. No, ez a tippem bejött. Igaz, nem üvöltött, mindössze elhaló hangon annyit tudott közölni velem, hogy takarítsam el innen ezt a mocskot, hétfőn pedig jelentkezzek a századkihallgatáson, és kifordult még az épületből is.

Később visszajött a szolgálat, röhögve és hitetlenkedve, hogy mit is műveltem én itt, kb. ugyanezt kérdezte hétfőn a kilós is, csak neki akkora volt a szeme, mint egy teaszűrő, de hát megmondtam neki őszintén, nem gondoltam rá, hogy hétvégén is kell játszani a katonásdit. Rákérdez: tudom-e, hogy amiket műveltem, az mind tilos? Hát persze (amúgy kinemszarjale?), ha kéri szívesen felmondom a körletrendet, na de ezt a sok hülyeséget minek betartani, különösen hétvégén, amikor a kutya sincs bent? Na de most meg nagykutya volt bent!!! Végül annyival engedett el, hogy na, te is jó korán kezded! Visszafordultam, hogy mit? Hát a tisztistílust! Ja, százados elvtárs, belőlem nem lesz katonatiszt, mert én KPM-es vagyok ;)

13 hozzászólás

 1. zweitakt — 2012-03-27 09:42 

Ahh! Kolosszális!
Oly régen vártam már egy jó SZÖGYI posztot, hogy már máshol is összeolvastam tőled mindent jelen, és ifjúkori szösszeneteidről…
Mint tikkasztó nyári napon a friss forrásvíz…izé…( b@zz. elszóltam.) SÖR!

 2. zweitakt — 2012-03-27 09:43 

bocs, helyesbítek: Suhanc- és jelenkorunk szösszenetei….

 3. szkv — 2012-03-27 09:44 

Egyik hétvégén “csöves” (Eligazító) szolgálatban voltam, csendesen telt az idő.
Azon ritka “eseménytelen” napot élveztük hogy nem volt riadó. Már kezdett furcsa lenni a csendesség, amikor a bakter (Őrs őrszem) elöljáró érkezett csengő jelzést adott. No volt is gondolkodás hogy vajon ki az atya úristen jön ilyenkor minden előzetes értesítés nélkül. Hamar végig gondoltuk hogy kilehet és már kezdtünk megijedni mert hátha mégis maga az atya úristen jön Haynau személyében.
Más lehetőség nem lévén irány a kapu és fogadni aszt aki jött.
Mikor meg láttam hogy kijött, nagyon megkönnyebbültem, de főleg azon amit mondott. Szkv elvtárs mellőzze a formaságokat és kiszállt az autóból.
Nem kell kísérgetni, de a pk irodában akarok magával beszélni és érdeklődött hogy mikor nem kell járőrt eligazítani, mert akkor találkozunk.
Arra a kérdésre hogy valamelyik hivatásost kiértesítsük, válasza rövid volt: Nem kell, mert nem magukat ellenőrzöm.
Csendesen körülnézett az őrs átalakítási munkálatokon és a pk irodában az építési naplót átnézte. Majd amilyen csendesen jött, oly csendesen távozott.
Az őrsökön szolgáló HATÁRŐRÖKET soha nem ugráltatta.
Aszt már egy másik látogatása alkalmával tudtuk meg hogy az átépítést irányító hivatásos meg lett fenyítve mivel az építési naplóban leírtak nagyon messze voltak a valóságtól.
Aki meglátogatott bennünket: D. S. alezredes a kerület pénzügyi, anyagi főnöke volt. Kelempájsz te is ismerted.

 4. zweitakt — 2012-03-27 09:44 

És mi volt szombat délután, meg vasárnap? Levarrtál, vagy bevarrtak?

 5. szogyi — 2012-03-27 12:32 

Semmi további, a hétvégén meg volt dögölve a főiskola. Olyankor az ÜTI-n kívül csak olyan elvetemültebb tisztek jártak be, mint a főiskolapéká, aki meg akarta szemlélni a frissen megkapott birodalmát.
Amúgy meg szombat este már találtam valami hasonlót, mint amit kerestem, vasárnap meg nappal szintén döglés, délután meg este meg megint “vadászat”.
Egyébként többen érdekődték hogy éseztígyhogy, nem tudtam mást reagálni rá, mint hogy megfordultam jópár főiskolai/egyetemi koleszban, ott mindig is ilyen volt a hétvégi napirend, sőt én még ahhoz képest nagyon is kisfiús dolgot csináltam, na nehogy már ezért bevarrjanak;)

 6. zweitakt — 2012-03-27 14:16 

E!

 7. michaelk — 2012-03-28 08:55 

Hát igen. Hétvégén a fű sem nőtt. Ezt mindenki tudta.
Így ha Valaki megjelent, két dolog következett be:
1. Azért jött be szerencsétlen mert DOLGA volt, “semmit nem vett észre” hacsak hasra nem esett valamiben. se általában ennek se volt következménye
2. Volt aki “szórakozni” jött. Mert unatkozott, mert szar volt otthon az ebéd………

Ebben az esetben nem kellett törni a fejünket egy ideig, hol fektessük be az egyébként nem túl nagy összegű illetménynek becézett alamizsnát egy ideig, hiszen épp azért jött, hogy vele valami jó is történjen. Bár az igaz, nagyon nem kellett keresgélnie az indokot. Mi magunk tálcán kínáltuk

 8. Steelman — 2012-03-28 09:12 

Wehehe, ez is jó volt! Én nem voltam katona (bár sokan most megköveznek, cseppet se bánom), de bátyám még másfél évig volt, éppen a rendszerváltáskor. Korábban rengeteg katona sztorit mesélt nekem, mindig baszogatom hogy van ez a blog, írja már le az élményeit, mert van köztük pár olyan, ami simán röhögést váltana ki. Eddig nem akart kötélnek állni, annyira nem szívesen emlékszik vissza az eltöltött időre. Mondtam neki, akkor mondja tollba, és majd leírom én az élményeit. :-)
Szögyi írása kapcsán viszont beugrott egy hasonló sztori vele, hogy ő is “bemutatkozott.” Szintén hétvége volt, vasárnap délután ha jól emlékszem. Akkor még kopasz volt, jön meg egyik cimbije eltávról, mindjárt a folyosón összetalálkoznak, azt még ott a srác előhúz egy félliteres pálinkás üveget megtöltve jóféle otthoni kisüstivel. Körbekínálja bátyámnak és még pár srácnak, mindenki meghúzza, naná hogy bátyám is. Ahogy elveszi a szájától és kínálná tovább, egyszer csak nyúl érte egy kéz és megmarkolja az öveget. Bátyám el is engedi, aztán feltűnt neki hogy hogy a karon a ruha nem egészen olyan színű mint az övék, és hogy nem a körben állóktól származik. Hát pont az zászlóaljpéká járt arra, aki el is kobozta az üveget azzal a mozdulattal. Persze mindjárt tudta, mi van benne, de mivel bátyámat kapta rajta az iváson, ezért mindjárt ő kapott két hét laktanyafogságot, meg ugyanennyi körletelhagyási engedély megvonást. :-) Szóval kopaszként sikerült neki is “bemutatkoznia”. :-))

 9. kelempajszmadar1 — 2012-03-28 11:21 

Amikor én koppinger voltam, nálunk is lebukott egy srác egy üveg pálesszel, amikor visszajött eltávról. Felsorakoztatták az egész századot a folyosón, kitettek egy vödör vizet, a szolgálatvezető (egy főtörmelék) a széles nyilvánosság szeme láttára beleöntötte a páleszt a vödörbe, és leöntötte a klotyiba. Arra már nem emlékszem, hogy a gyereket mivel b@szták meg, de kapott valamit, mert példát kellett statuálni, hogy elrettenjen minden katona az ilyen szörnyű bűntől, és a jövőben “visszatartsa őt és társait a hasonló cselekmények elkövetésétől” (idézet Haynautól, mindnyájunk közös kedvencétől). De ahogy észrevettem, nem volt túlságosan meggyőző ereje a fenyítéknek. Bajtársi üdvözlettel: Kelempájsz tizedes

 10. Steelman — 2012-03-28 11:55 

Na most hogy ezt leírtad, akkor elmesélem azt is, hogy bukott meg a bátyám először nagyon. :-)
’89 Szilvesztere volt, tisztek nagyrészt vagy otthon vagy részegen hevertek valahol a szobájukban. Bátyám (szokásától eltérően elengedték eltávra) jön vissza a laktanyába, és ugyan tudta hogy a kapunál ellenőrzés meg stb, de gondolta, Szilveszterkor csak nem, így csak sima nejlonszatyorban hozta volna befelé a szomjas bajtársaknak a piákat: pálesz, vodka, bor, rum, stb. Volt vagy 6 üveg. Na de amilyen szerencséje volt, a kapunál egy vadbarom mintakatonát játszó ÜTI volt éppen szolgálatban. Csomagvizsgálat, mi van ebben, stb. A barom ÜTI meg bekísérte a WC-be, és vele öntette ki az összes piát!! Most el lehet képzelni – inkább nyúlta volna le a barom állatja az egészet, de kiönteni az összes jóféle piát a WC-be….Bátyám természetesen kapott két hét laktanyafogságot, meg 8 hét körletelhagyási engedély megvonást. Azaz cca. két hónapig csak az időszakonként kötelezően adott 5 nap szabadságát használhatta fel, kimenőről és eltávról nem is álmodozhatott.

 11. szkv — 2012-03-28 13:35 

Kelempájsz Bajtárs, újonc kiképzésen a mi szakaszunkban is volt egy Bajtárs aki bort akart behozni, de már a kapunál lebukott.
Bort elvették tőle és másnap a század elé kiállították és nyilvánosan, hogy példát statuáljanak, szakaszparancsnoki fenyítésben részsítették. Az “elrettentés” sikeres volt, de csak azért mert az eseményt követő három hét múlva véget ért az újonc kiképzés és már se eltávra, se kimaradásra nem mehettünk.

 12. borni — 2012-03-28 21:36 

Üdvözlet mindenkinek!
Már egy ideje olvasgatom a blogot. Van mit visszaolvasni!
Nagyon tetszenek az írások,és a kommentek sem kutyák!
Felidéznek olyan emékeket közel 20-év távlatából amiről már azt hittem el is feledtem.

Betennék egy linket. Hátha valakinek jelent valamit eme videó a SAVARIA GLDD életéről.
http://www.youtube.com/watch?v=QXaPa-Ck1zA&feature=player_embedded

Én is itt voltam.
A vége felé van egy lövészet amiről eszembe jutott az egyik lőkiképzésünk PA-63 tipusú maroklőfegyver használatára.
Szinte itt cseng a fülembe a kiképző főhadnagyunk bemutató szövege “PA-63 tipusú maroklőfegyver, kizárólag közelharcra fejlesztve ami azt jelenti, hogy mivel 7 lőszer fér a tárba, ezért 7 figyelmeztető lövés és egy halálos dobás”
:)

 13. kelempajszmadar1 — 2012-03-29 07:20 

A PA-63 pisztollyal én is lőttem, de nem sokat. A Lövészverseny című posztban elmondtam, hogy a Határőrség országos versenykeretének tagja voltam, géppisztollyal (AK 47). A felkészülés során együtt gyakoroltunk a tisztekkel és tiszthelyettesekkel is. Ilyen alkalmak során több ízben is elkértem tőlük a stukkert, hadd próbáljam ki én is. Elég gyenge tűzereje volt, már 50 méterre a céltábla mögött porzott a föld a lehulló lövedékektől. De azért közelről biztosan ki lehetett volna nyírni vele bárkit. Nekem nem igazán tetszett.
Szkv Bajtársnak:
Amikor lovasportyán voltunk kinn, az ismerős erdésznek adtam pénzt, és kértem, legyen szíves, hozzon ki két üveg sört a kocsmából, megvárjuk az erdő sarkánál. Míg a pacik legelték a füvet, mi a napon gargalizáltunk egy kicsit.
A legérdekesebb piálás szolgálatban akkor történt (volna), amikor Hétforráson okmányellenőr voltam (ma a Kincs-pihenő és a parkoló van ott). Kirándulók jöttek egy busszal Hétforráshoz, azokat léptettem be. Csupa fiatal, korombeli fiú meg lány volt. Hátul két srác nagyon dörömbölt a busz ablakán, meg integettek kifelé, és egy fél üveg bort lóbáltak vigyorogva. Előhúztam a centimet, mutattam nekik, és intettem, hogy adják csak ki azt az üveg bort, de íziben. Úgy is történt. Letettem az üveget az út oldalába, egy kis növénynek nekitámasztottam, és a leveleket ráhajtottam, hogy ne lássák illetéktelenek.
Amint végeztem a hivatalos résszel, és a busz bement, odaléptem az üveghez, de gyanús borszag csapta meg az orromat. Ahogy jobban megnéztem, hát láttam a tragédiát: a borosüveg feldőlt, a finom nedű mind kifolyt a földre. Ráadásul az út lejtős oldalában történt, az üveg szája persze lefelé nézett, így aztán még az a sovány vigasz sem maradt benne, ami vízszintes talaj esetén még lett volna.
Csak az vigasztalt, hogy a centim már igen rövid volt.
Bajtársi üdvözlettel: Kelempájsz tizedes

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.