354. – Életképek

Mai írásunkban Estván barátunk egy másik férfiősének történetei közül szemelgetünk.

A szerző dédapja (Pista huszár) és nagy-nagybátyja (Pista határvadász) után ezúttal anyai nagyapja (az ő keresztneve kivételesen Lajos volt) sorkatonai szolgálatának három apró mozzanatát kötötte egy csokorba, az ezerszer áldott (és átkozott) ötvenes évekből.

1.) A II. világháború és a “felszabadulás” után vagyunk néhány évvel. A Népköztársaságot Népünk Bölcs Vezére irányítja, a dolgozó nép lelkesen építi a szocializmust, nagyapám pedig ekkor kap lehetőséget, hogy a Néphadseregben a dolgozó népet szolgálja. Be is vonul (ki mert volna akkoriban nem így tenni?), várandós feleségét otthon hagyva. Telnek-múlnak a hónapok, gondolom az eltáv ritka, mint a fehér holló, de legalább látogatót lehet fogadni néha. Egyik hétvégén nagyanyám (pocakjában édesanyámmal) össze is pakol minden földi jót, vonatra száll, és lezötykölődik Kiskunlacházára. A laktanya kapujában elmondja, hogy kihez jött. Nemsokára kiderül, hogy nagyapámat nemrég felvitték a Honvéd Kórházba vakbélgyulladással. Éppen őrségben ácsorgott a toronyban, amikor elkapta a görcs, és mivel akkoriban még nem volt elterjedt a távbeszélő-összeköttetés az őrhelyek és az őrszoba között, így figyelmeztető – vagy inkább jelző – lövést kellett leadnia Moszin-Nagant karabélyából (“magyarul” 48M puskájából), hogy kimenjenek érte. Nagymama meg cipelhette magával vissza a hazait.

Most akkor végülis karabély vagy puska a Moszin-Nagant? Ezt elvileg a lőszer dönti el, ez a fegyver pedig a 7.62 x 54R-t tüzeli, ami tudomásom szerint puskalőszer. Ilyet köpköd az SzVD meg a PKM is.

2.) A következő szösszenet akkor történt, amikor nagyapám már többé-kevésbé a szakmájában (villanyszerelő volt) tevékenykedett egy Budapesthez közeli repülőtéren (talán Tökölön), mint autóvillamossági szerelő. Az egyik ottani tiszt ipari méretekben lopta (vagy a katonákkal lopatta) a gázolajat meg a benzint. Az emberek egy részét megvesztegetéssel, másokat fenyegetéssel vette rá, hogy segítsenek vagy falazzanak neki. Nagyapámat is próbálta beszervezni, de ő jobbnak látta, ha kimarad ebből. Ezen aztán csúnyán összeszólalkoztak, a tiszt felháborodva kirohant, becsapva maga után a vasajtót. A következő másodpercben pedig csattant rajta (mármint a vasajtón) a nagyapám által elhajított szerszám is (az öreget néha elragadta az indulat). A tiszt erre visszanyitott a műhelybe, és ha lehet, még vörösebb fejjel azt kiabálta, hogy ezért a katonai ügyészségre juttatja. Nagyapám csak megvonta a vállát, válaszul csak annyit mondott:

– Maga is oda kerül akkor…

Nem is lett az esetnek semmi következménye.

3.) Az utolsó sztori akkor esett meg, amikor nagyapám időszaka már a leszerelést várta. Egy alkalommal beterelték őket az étkezdébe, ahol egy számukra eddig ismeretlen tiszt elkezdte nekik ecsetelni a szerződéses, pardon, a továbbszolgáló élet szépségeit és lehetőségeit. Nemsokára kitért arra is, hogy a leszerelő katonákat tárt karokkal várja a többi fegyveres szerv is: rendőrség, büntetés-végrehajtás, határőrség, karhatalom (az utóbbi kettő akkoriban egy “cég” volt, csak váll-lapjuk különböztette meg őket; akkori gúnynevük: zöld ávó, kék ávó). Végül elmondta, hogy aki bármelyik testületnél szeretne elhelyezkedni a leszerelése után, az nála jelentkezhet, és szívesen további tájékoztatást ad, illetve akinek bármi kérdése van, az felteheti. Nos, nagypapa engedélyt kért kérdezni. Csak arra volt kiváncsi, hogy aki egyik testületbe sem szeretne belépni, az kimehet-e a teremből? Az igenlő válasz után sűrű, tömött sorokban követték a bakák… A fenti képen a nagyapám látható édesanyámmal a karjában, otthon, szabadság alkalmával.

11 hozzászólás

 1. Bigjoe(HUN) — 2012-05-22 18:04 

Van egy észrevételem, illetve nem értek valamit.
Azon a képen amin a kék avós férfi és a nő beszélget, a páncél tetején egy Magyarország címer van, de szerintem nem a kornak megfelelő.
A falon a nagy generalisszimusz – Sztálin eftárs, akkor ez a rákosi korszak, de a páncélon a Kossuth címer figyel.
Nem a poszt elején található népköztársaságosnak – rákosi címernek- kellene lennie?

 2. SzJoe — 2012-05-22 19:30 

A kettedik világégés után, 1946-tól 1949-ig a Kossuth címer volt a Magyar Köztársaság hivatalos címere volt. A Rákosi-címer 1949-től 1957-ig volt használatban. Az a bizonyos karhatalom mindkét korszakban létezett, csupán a feladatai tértek el kissé.

 3. SzJoe — 2012-05-22 19:32 

Bocsánat, félreírtam az államformát (megszokásból): Magyar Népköztársaság!

 4. Bigjoe(HUN) — 2012-05-22 20:20 

JA, köszi.
És a bandita képe a falon?

 5. Estván — 2012-05-22 21:51 

Biztos ’49 elején járunk, és a kincstár még nem küldte ki az új címereket a kapitányságra, valaminek meg addig is kellett kinn lenni :)

 6. kszabo — 2012-05-28 19:20 

1956-ban megint a Kossuth címer lett a hivatalos. Annyira, hogy az iskolai bizonyítványokat is így gyártották le. 1961-ig volt forgalomban, akkor cserélték le – http://m.cdn.blog.hu/sz/szkaresz/image/2012/kossuth3.jpg

 7. Bigjoe(HUN) — 2012-05-29 07:01 

46-49: Kossuth címer
49-56: Rákosi címer
56-ban: Kossuth címer
57-90: Kádár címer
90-től a Kossuth címer +korona
forrás (csak a plágium miatt):
http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1g_c%C3%ADmere

 8. szkv — 2012-05-23 05:50 

Estván: Gratulálok az íráshoz.
1: részhez. Látogató ügyeletes mellet voltam értesítő küldönc.
Jöttek sorban a látogatók ebből adódóan elég sokszor megtettem az utat a látogató fogadó helység és a körletek között.
Érkezett az egyik tizedes hozzátartozója, de mivel már személy szerint is ismertem, csendesen odasúgtam hogy a tizedes elvtárs nem látogatható. Miért mi történt vele teszi fel a kérdést a hozzátartozó.
Mielőtt megmagyaráztam volna az okát, az ügyeletes, nagy bajuszú főtörzs határozottan közölte, hogy a tizedes elvtárs be van KAPTÁROZVA, vagyis fogdában van. Kettő hét múlva látogatható lesz.

3: részhez:
Amikor az Európai harcok véget értek magyar katonákat, akik a francia fogságba kerültek Németországban, az idegenlégióba igyekeztek toborozni
Édesapám aki köztük volt (Nem önszántából) meg kérdezte hogy kötelező ott lenni a toborozáson? Nem hangzott a válasz és elvonult egy csendesebb helyre. Sokan követték és a toborozás hamar véget ért mert öt ember kivételével senki nem akart idegen légiós lenni.

 9. Estván — 2012-05-23 23:44 

Hú, tényleg, a látogatóügyelet! Ezért kellett mindig a konyhán kussban lenni, vagy inkább a szintre fölmenni munka után amikor csellósok voltunk, hogy ne zavarjuk a családtagokat, ne hallják az ökörködést :)

 10. Bigjoe(HUN) — 2012-05-23 12:38 

A 3. történethez.
Érdekes dolog ez a “mardjálbenn mer nagyonjólesz”.
Amikor az öregeBig volt katona akkor komolyan fűtötték az arcát, hogy maradjon bent TSZ-nak, majd hivatásosnak.
De nem tudták rávenni, erre állandó behívós tarcsi lett.
(voltak csókjai, azok sem bírták kimosni a tarcsiból)

Amikor nekünk már erősen fogyott a centi akkor többen gondolkodtak a bent maradáson, de értük meg nem kaptak.
Persze akkor már a sorHŐR-ség/ HŐR-ség a végnapjait élte.

 11. Estván — 2012-05-24 00:13 

Az én időmben elég nagy haderőreform zajlott (tervezek róla posztot), ennek keretében lassan készülgettek a sorszolgálat eltörlésére is. Az én időszakomból emiatt elég sokan jelentkezhettek szerdzsónak. Mondjuk ez legfőképpen a gépkocsivezető állományt érintette, illetve azokat, akik addig nem azok voltak, de szerettek volna gépkocsivezetőként elhelyezkedni.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.