356. – A Vasfüggöny

Hozzászokhattatok már, hogy – a klasszikus katonasztorikon messze túlmutatóan – Kelempájsz barátunk írásai olykor elkalandoznak a blog szigorú értelemben vett tematikájától, s idegenforgalmi, históriai vagy természetrajzi érdekességekkel tágítják a bajtársi olvasóközönség látókörét. Mai posztjában (tőrőlmetszett határőrként) ismét tudományos-történelmi népszerűsítésbe kezd, ugyanakkor tartja magát a Milstory fő vonulatát jelentő katonatörténetek követelményeihez, hiszen elsősorban saját katonaélményeiből merít.

A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mindezen híres városok, környező népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai ellenőrzésnek is.” (részlet Winston Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédéből).

A híres-hírhedt vasfüggönyről rengeteg mendemonda keringett, és kering ma is azok körében, akik nem ismerték a maga valóságában. Itt, a Milstory hasábjain is sokszor esett szó róla, de igazán senki sem mutatta be az olvasóknak. Ezt a hiányt szeretném pótolni.

Mindenekelőtt leszögezem, hogy a 15.000 voltos feszültségről és halálos áramütésről szóló mese minden alapot nélkülöz. Erre vonatkozó kérdést nekem sokszor tettek fel, s mindig azt feleltem, hogy a határvédelmi rendszert ne tévesszük össze a koncentrációs táborok kerítésével. A nyomsávot (a bulvárújságírás által olykor sugallt képpel elentétben) nem tarkították megszenesedett holttestek; a Vasfüggöny (hivatalos nevén: SZ100-as elektromos jelzőrendszer) ennek az értéknek mindössze az egy ezrelékén, vagyis 15 (tizenöt) V feszültséggel működött.

Korábban a nyugati határon aknazár húzódott, ami súlyos nemzetközi bonyodalmakat okozott, és – valljuk be – embertelen is volt; mégiscsak furcsa, hogy egy önmagát kultúrállamnak valló ország aknamezővel választja el magát semleges szomszédjától, békeidőben. Igaz, ez a semlegesség néha csak névleges volt. Említettem már, hogy a Gyilkos-szikla a nevét onnan kapta, hogy a tetején, az osztrák oldalon lest vetettek, és az odaérkező járőrt golyószóróval lekaszálták. Igaz-e, vagy nem, nem tudni, éppen lehet ez is legenda, de nekünk ezt mesélték. Annyi biztos, hogy Kőszegi-hegység térképén is fel van tüntetve ez a megnevezés.

Jómagam is láttam hatástalanított taposóaknákat. A régi fajták még fából készültek, az újabbak bakelitből. Mintegy 5×5 cm-es alapterületű, 20 cm hosszú, hasáb alakú testek voltak, belsejükben úgy 2-2,5 cm átmérőjű, 5-6 cm hosszú robbanótöltettel (ez utóbbi helyett fából készült henger volt azokban, amiket nekünk bemutattak).

Az SZ100-as elektromos jelzőrendszert a Szovjetuniótól kaptuk. Nagyon büszkék voltak rá ők is, meg mi is: „fegyverbarátaink a tapasztalataik átadásával nagymértékben megkönnyítették és gyorsabbá tették a korszerű, humánus és etikai elveknek megfelelő határvédelmi műszaki rendszer kiépítését”.

Az elektromos jelzőrendszert az 1970-es évek elején telepítették, ezzel egyidejűleg szedték fel az aknazárat. Az Interneten bőséges anyag található róla, ezért itt nem térek ki a történetére, csak hivatkozom az alábbi honlapcímekre:

ZMNE

História

Múlt-kor

Hadtörténeti Múzeum

A továbbiakban inkább a jelzőrendszerrel kapcsolatos, kevéssé ismert dolgokról és a személyes élményeimről számolok be.

Mint említettem, a szerkezet elektromos feszültsége nem 15000, hanem csak 15 V volt, és nem folyamatos, hanem szaggatott. Az impulzusok kb. másodpercenként érkeztek, és tizedmásodpercig tartottak. Ha a két ujjamat rátettem a drótokra úgy, hogy áthidalta a köztük levő távolságot, éreztem az apró áramlökéseket (ettől a művelettől még nem jelzett be, és engem se égetett hamuvá). Az őrsön levő akkumulátorok három napi tartalékot biztosítottak áramkimaradás esetére.

Igaz, nem voltam jelzőműszerész, de annyit tudok róla, hogy az egész berendezés a Wheatstone-híd elve alapján működött. Itt vannak a részletek.

Ha valahol két szál összeért, vagy ha bármelyik drótot elvágták, akkor a Wheatstone-híd egyensúlya felborult, áram indult meg rajta keresztül, erre azonnal kigyulladt egy szám az ügyeleti szoba falán levő fénytablón. Ebből megtudtuk, hogy melyik szektorban történt az esemény. Egy szektor hossza 200 méter körüli volt. Ha valamelyik drótot elvágták, akkor a jelzéssel egyidejűleg kigyulladt egy szakadásjelző lámpa is, tehát meg lehetett különböztetni a vezetékszakadást a közönséges jelzésektől.

A jelzéssel egyidőben megszólaltak kinn a rendszer mellé telepített dinamikus hangszórók, és a morze-jelekhez hasonló, pittyegő hangot adtak ki. Ez elég messzire elhallatszott, a kint levő járőrök ebből értesültek, hogy valami történt. Ilyenkor telefonon megkérdezték, hogy mi a teendő, mert előfordult, hogy reagálniuk kellett rá.

Volt a fénytablón egy számláló, olyan, mint otthon a gázóránkon. Így minden jelzésnek saját száma volt, amit a rendszernaplóba be kellett jegyezni a jelzés okával együtt. Ha az ember nem figyelt, a hadbírósággal játszott.

A fénytabló jelzésével egyidejűleg megszólalt az ügyeleti szobán egy duda (állítólag a régi Pannónia motorkerékpárokban volt ilyen; a hangja alapján ez igaznak tűnik). Rettenetes, szaggatott hangon üvöltött, de úgy, hogy még a halott is felébredt volna tőle. Mi kakukknak neveztük. Legtöbbször már erre ugrottunk, és mire az ügyeletes megnyomta a riadócsengőt, és ordított, hogy „RIADÓ!!!” a banda addigra már kapkodta magára a göncöt. Eközben nem látszott örömteli lelkesedés az arcokon, és a röpködő megjegyzések kimerítették az alpári trágárság fogalmát. Útszéli hangnemben biztatták a Mindenhatót az elektromos jelzőrendszerrel folytatandó perverz szexuális tevékenységre. Azóta tudom, hogy az Isten hímnemű. Lehet, hogy még az éles határszolgálatért olyannyira lelkesedő Nedecz bajtárs is leszedte volna az angyalokról a keresztvizet, ha egyetlen éjszaka már harmadszor ugrasztják ki a tábori vaságyból. Ha esett, ha fújt, három percen belül fegyverben kellett állni. Ha nem ment, akkor gyakoroltuk. Inkább ment.

Sajnos, a jelzés okát csak a helyszínen lehetett kideríteni, ezért minden esetben riadót kellett végrehajtani. A kakukk szavára az őrsügyeletes kinyitotta a fegyverszobát, mindenki futtában kikapta a támláról a saját géppisztolyát, miközben a készültséges kidobálta a lőszeres szekrényből a tártáskákat a folyosóra, egy halomba. Innen mindenki felkapott egyet (válogatás nélkül). Az őrsügyeletes mindenkinek megmondta, hova kell mennie zárásba, és egy naplóba beírta. Eközben a csöves jelentette Szombathelyre (a határőrkerületnek) a riadót, ahonnan a hadműveleti ügyeletes továbbította Adyligetre, az Országos Parancsnokságra.

Ezalatt az üldözőcsoport is ugrott. Ez három emberből állt: egy tisztes volt a parancsnok, alá volt rendelve egy jelzőműszerész és egy kutyavezető, no meg a kutya is. A jelzés helyétől függően, előzetes terv szerint szétbontakozott a határon a zárócsoport, a helyszínt pedig az üldözőcsoport vizsgálta meg. A jelzőrendszer a nyomsávra volt telepítve, ahol a lábnyomokból lehetett látni, hogy mi okozta a jelzést. Optimális esetben. Az Asztal-kő alatt azonban egy kb. 800 méternyi szakaszon a jelzőrendszer sziklás meredélyen húzódott, itt a nyomsáv nem volt nyomképes. Csak remélhettük azt, hogy nem kerülünk Haynau karmai közé. A balfogás jutalma ugyanis 18 hónap futkosó volt. Emlékszem, éppen itt történt egy határsértési kísérlet. A bajtársam (egyben jó cimborám), aki az üldözőcsoport parancsnoka volt, csak a felső vízszintes léc, az úgynevezett süvegfa elmozdult állapotából tudott következtetni arra, hogy a jelzés személytől eredt. Ilyen esetekben „felvették a nyomot” és a kutyával kergetni kezdték a „faszit”, akit aztán vagy utolértek, vagy belefutott a zárásba.

A drótok között minden második vagy harmadik szöges volt, ez általában alaposan kihúzta a vadak hátából a szőrt, és ez is segített a jelzés okának megállapításában. A nagy gáz az volt, hogy a madarak is rászálltak néha a süvegfára. Mire kiért az üldözőcsoport, a madár már régen továbbállt (vagyis inkább repült), úgyhogy maga az Atyaúristen, sőt, még Haynau saját fennkölt személyében sem tudta volna megmondani, mi okozta a riadót. Szerencsére ez nem volt gyakori.

Az üldözőcsoport telefonon beszólt, hogy mit talált a helyszínen. Ekkor a csöves ismét jelentett a kerületnek, a kerület az OPk-nak, és ha minden rendben volt (no és ha a jelzés nem személytől eredt), akkor kegyesen lefújták a riadót. Fellélegeztünk, eldördült három egyes lövés az üldözőcsoport részéről, ezzel jelezték, hogy bevonják a zárást. Közbevetőleg megjegyzem: mindig ádáz vetélkedés folyt azért, hogy ki lője le a riadót. Én átadtam a bajtársaimnak, mert a Papa keze alatt lövöldöztem eleget, amint a Lövészverseny kapcsán már elmeséltem.

Rendes szolgálat esetén a nyomsávellenőr napkeltekor és napnyugtakor végigment az egész jelzőrendszer mentén. Nálunk, Hörmannforráson 40 szektor volt, ez 9800 métert tett ki, a Vörös-kereszttől a Sötét-völgyig. A nyomos járőr egy tisztesből és egy jelzőműszerészből állt, a szolgálat 4 órás volt. Én ezt szerettem a legjobban, mert – ámbár komoly volt a felelősség, de hát itt mindenhol az volt – végig mozogni lehetett.

A nyomsávellenőr minden szektorból beadta a jelzést. Elvileg ezt mindig másik huzalpár összeérintésével kellett volna megtenni, de ezt nem tartottuk be. Készítettünk egy nyeles szerszámot drótból, amivel össze tudtuk zárni az áramkört anélkül, hogy hajladozni és nyúlkálni kelljen, így a járőrcsapásról egyetlen mozdulattal elértük a kb. másfél méternyire levő rendszert. Esőben azért volt ez jó, mert a köpönyeg alól csak a szerszámot dugtam ki, nem kellett a karommal is kinyúlni. Minden szektor végén beszólt a nyomos járőr, hogy megy a jelzés, mire az őrsügyeletes (de általában inkább a készültséges bakter) vette és beírta a már említett naplóba.

Az elektromos jelzőrendszert villámlás idején ki kellett kapcsolni, ez a csöves dolga volt. Amikor kikapcsolta, a kerületet és minden kint levő járőrt értesített a dologról. Természetesen ezt is benaplózták. Erről más posztban részletesebben is beszámolok, itt és most csak annyit, hogy ilyenkor a jelzőrendszer közelében levők nem tudták, mit hoz a következő másodperc, sőt, néha azt sem, hogy egyáltalán lesz-e a számukra következő másodperc.

Télen, amikor nagy hó volt és jól látszottak a nyomok, kisebb volt a kockázat. Egyik alkalommal a parancsnokhelyettes kifogásolta, hogy a hónyomsáv össze-vissza van pisálva, gusztustalan sárga foltokkal teli, a nyomos járőr és az üldözőcsoport eressze a levet máshova, mert így baromi ronda. Mondtuk, hogy a kutya brunzolta össze, de ő azt felelte, hogy a kutya nem pisálja bele a hóba, hogy „még 100 nap”…

A legtöbb jelzés ősszel futott be, amikor a vadmozgás a legintenzívebb volt. Az én egyéni rekordom (egyben, amíg ott szolgáltam, abszolút rekord Hörmannon) éjféltől reggel 4 óráig négy helyszín kivizsgálása volt. Éppen nem volt autó az őrsön, már nem tudom miért; lényeg, hogy fél éjszakán át futkároztam a hegyekben az Asztal-kőtől a Vörös-keresztig, pihenő helyett. Folyt rólam a víz, a határzárásban részt vevő bajtársaimról nemkülönben.

Az őrsön bent levő katonák soha nem tudhatták, hogy mit hoz a következő pillanat: megszólal-e a kakukk, vagy sem. Bármelyik pillanatban véget vethetett a pihenőnek. De ezt is megszoktuk, vidámak voltunk és fiatalok.

Valahogy így éltünk a nagy hírű Vasfüggöny mellett. Nem részletezem tovább, az érdeklődő olvasó a keresőbe beírja, hogy “SZ100 elektromos jelzőrendszer“, s egy csomó mindent megtalál róla.

Köszönve a figyelmet, maradok továbbra is bajtársi üdvözlettel:

Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

28 hozzászólás

 1. buksitizedes — 2012-06-05 09:10 

Gratulálok, Kolléga úr!

Nagyon részletes, precíz leírás, akár a wikipédiára is fel lehetne tenni.
Nagyon tetszett , hogy a “kutya” belebrunzolta a hóba a 100 napot. Neki is már csak annyi volt hátra… ? :-)

 2. Bigjoe(HUN) — 2012-06-05 09:24 

Amikor Te szolgáltál az OPK az Ady-n volt?
Érdekes, hogy az Adyn a laktanyát a tiszti üdülőtől (talán az volt?) hasonló kerítés választotta el. Tehet egy szúrós-egy sima, de delej az nem volt benne.

 3. nedecz — 2012-06-05 09:56 

Köszönöm az ismeretterjesztést,Bajtársam! Külön köszönöm-de komolyan-,hogy megemlékeztél szerény személyemről is. :)
Tény,nagyon szerettem szakaszra járni.Tetszettek a különböző riadók is.
De nekem messze nem volt annyi mint Neked Hörmannon.Nem volt lehetőségem megutálni.:) Nálunk már nem volt SZ100,a riadók “manuálisan” lettek kiküldve.Téves nem nagyon volt,csak rengeteg eredménytelen.
Heti úgy három ÜCS volt átlagban,meg talán egy zárás…

 4. zweitakt — 2012-06-05 12:53 

Kelempájsz Bajtárs, ez igen!
Jó a tollad, remekül írsz! Gondolkodj el azon, hogy turistakalaúzt írj, és adasd ki! Én előfizetek!
A történetről két sztori jutott eszembe:
1) Édesapám mesélte, hogy mint az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság tagja az ünnepélyes elbontás kezdetén ott volt, ahol egy előadás keretében részletesen elmondták az SZ100 működését. “Kérdésvan?”-ra feltette a kezét egy kolléga, és kérte, mondanákmárelmégeccer. Készséges, és kimerítő válasz után megkérdezte azt is, mennyibe került ez, és mennyit fogyasztott. Majd a válasz után csak ennyit mondott:
-Ha annak idején szólnak nekem, a feléből kihozom…. Nagy nevetés volt, mert mindenki ismerte: Ő volt a Magyar Érintésvédelmi Szabvány kidolgozója….

2) Amikor Ady-ligeten építették a tiszti (lakó?)épületeket az építő katonák gondosan szétválogatták a klinkertéglát világosabbra, és sötétebbre. Az elöljárók igen megdicsérték őket, így nem lesznek össze-vissza tarka sorok, hanem szép egyformák. Lett is katonás rend.
Az állványok elbontása előtt egy nagy molinóval takarták le az épület homlokzatát, hogy az átadáskor le lehessen leplezni a létesítményt. Az átadóünnepségen nagy cécó, csinnadratta, ami köll. Lepel lehull… Pizsamásak néznek…Döbbent csend…
A sötét téglák között szépen a világosabbak hirdetik: MÉG 24 NAP!

 5. Bigjoe(HUN) — 2012-06-05 14:34 

Tőlünk (a 3.őrszd barakkjaiból) nem látszott a felírat.:)
(különben köszi, aranyos volt)

 6. kelempajszmadar1 — 2012-06-05 14:16 

Kedves Bajtársak!
Nagyon szépen köszönöm az elismerő szavakat! Igazán kedves Tőletek.
Zweitakt Kolléga: az SZ100 kiépítéséről nekünk azt mondták, hogy minden kilométere egymillió Ft-ba került. Ez a 60-as évek végén-70-es évek elején elég komoly összeg lehetett: 350 km = 350 000 000 Ft.
A téglás sztori nagyon aranyos!
Üdvözlettel: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 7. Wendiii — 2012-06-05 15:27 

Tizedes, nektek nem kellett olyan népi játékokkal foglalkozni, mint nálunk a gyorsváltás, úgy látom. :) Volt anélkül is épp elég mozgás.
Ehhez képest nekem az volt a legnagyobb élményem, amikor egy arra robogózó alest kellett elzavarnom, és ez csak úgy sikerült, hogy megfenyegettem, hogy ha még egy centit közelebb jön, robogóstól lövöm keresztül. :) Egy év alatt ennyi…

 8. stoppos — 2012-06-05 16:15 

kelempajszmester, nekem mint ifjú antikatonának, el tudnád mondani, hogy ez a kerítés mennyire volt a tényleges határtól? Mert gondolom nem a határon volt pont, mert akkor ha átmászik rajta a nyamvadt reakciós, akkor már kívül is van.

Egyébként én szívesen olvasnék egy általános leírást, hogy gyakorlatban hogyan is nézett ki ez az egész. Amolyan “Hogyan működik a határőrség Vanek úrnak, az őscivilnek” módszerrel. Marhára érdekelne, mert csak halvány képzelgéseim vannak pl. arról, hogy hogyan néz ki egy zárás.

 9. szkv — 2012-06-05 20:20 

stoppos:
A feltett kérdésre következő a válasz:
Az Sz100-as a határvonaltól 50–1500,méter (de volt ahol nagyobb) távolságra volt kiépítve.
Az hogy milyen távolságra került a határvonaltól az a terep viszonyok, lakott területektől nagyban függött.
Lakott területeket igyekeztek kikerülni, de ez nem minden esetben volt alkalmazható.Pl Vaskeresztes, Szentpéterfa.
Zárás: Mivel az Sz100-as szektorokra (szakaszokra) volt osztva, igy a jelzett szektor irányába történt a zárás, ez őrsönként külön tervek alapján lett végre hajtva.
Minden nap a szolgálat megszervezése után parancsba ki lett hirdetve hogy kinek mikor melyik zárásba kell részt venni. Ez szintén őrsönként változott.
Egy riadót -3- azaz HÁROM perc alatt kellett végre hajtani, ami aszt jelentette hogy erre az időre az őrsöt az egész zárásnak elkellet hagyni. Ha nem ment akkor addig gyakoroltuk amíg nem ment időre. Az öltözet kinézete nem számított. Fegyver, lőszer és a hír eszköz volt a lényeg.
Volt olyan eset amikor a szomszédos őrsnek oldalzárást kellett végre hajtani, ezt akkor kellett végre hajtani, amikor az őrsök csatlakozásánál történt a jelzés.
Ilyenkor az estleges fegyverhasználatnak kő kemény szabályai voltak, amit mindenkinek szigorúan meg kellett tanulni.
Húshegyi Róbert tollából megjelent egy könyv, amely a HATÁRŐRSÉG életéről szól. A könyv címe: HATÁRŐRÖK VOLTUNK.

 10. papa — 2012-07-04 17:38 

-Mi a kakukkot pléhkurvának hívtuk. Bal oldalon volt a jelzés, bal oldalt zártuk, ő áthúzott a jobb oldalra.Büntetlen hs! papa

 11. kelempajszmadar1 — 2012-06-06 07:44 

Kedves Stoppos Bajtárs!
A kerítés és a határ közötti távolságról Szkv Bajtársunk alábbi leírását kiegészíteném egy térképpel. Itt találod:
http://milstory.blogrepublik.eu/2011/05/09/266_virtualis_jarorszolgalat/#more-372
Ezen a térképen láthatod, hogy hol húzódott a jelzőrendszer és a határvonal Hétforrás, Keresztkút és Hörmannforrás működési területén. Keresztkútnak nem volt jelzőrendszere, ők a határ északnyugat irányú kitüremkedésében szolgáltak, és szükség esetén zárást adtak Hörmannak és Hétforrásnak, no meg járőröztek is.
A kék vonal mutatja a jelzőrendszer Hétforráshoz tartozó szakaszát, a Pintér-tetőtől a Vörös-keresztig, ez 20 szektornyi volt. Innen Hörmannforrás vette át, ezt lila vonallal jelöltem. Tehát a Vörös-kereszttől a Bozsok szélén levő Sötét-völgyben, a Kalapos-kő lábáig, 40 szektor volt Hörmanné. Annyiszor jártam végig, hogy a Pintér-tetőtől a Kalapos-kőig méternyi pontossággal be tudom rajzolni a térképre.
Üdvözlettel: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 12. stoppos — 2012-06-06 09:57 

Köszönöm a válaszokat. Ez a térkép különösen jó, így már el tudom képzelni a dolgot. :)

 13. szunditj — 2012-06-05 20:19 

Nekünk “csak” 350 km. jutott az SZ-100-ból, tulajdonképpen jól jártunk (mármint a Határőrség). A cseheknek és pláne az NDK-s határőröknek sokkal hosszabb határuk volt az “ellenséggel”. Különösen az NDK-ban lehetett kemény a határőrök élete.
Nameg az egykori szovjet határőröknek. Ha jól tudom, náluk a határőrség a hadsereg része volt. Az egykori sorkatonáknak amúgy sem volt könnyű az életük (egyszer láttam, hogy egy katonának valamilyen parancsnoka akkora pofont adott, hogy szegénynek szinte összekoccantak a szemei), akkor a norvég, török, iráni, afgán, kínai határokon szolgálóknak különösen nehéz lehetett. Az oroszoknak nyílván megvolt az okuk, hogy ezt a rendszert kitalálták.
Elolvastam a belinkelt lövöldözős történetet is. Apunak volt egy barátja, aki egy páncélos alakulatban szolgált az ’50-es években. Ő mesélte nekem (gyerekként imádtam és gyűjtöttem a katona-sztorikat), hogy a láncoskutyázás idején ki voltak vezényelve a jugo határra. Nem mertek kiszállni a tankból (T-34), mert gyakran rájuk lőttek a túloldalról, de nekik nem volt szabad visszalőni. Még a kaját is éjszaka és gyakran kúszva hozták, a tankok alsó nyílásain közlekedtek, még sz..ni is konzervdobozba és kidob, meg ilyenek. Valahol olvastam (talán az Aranysas-ban, vagy a Regiment-ben), hogy a jugoszláv határon egy bunker-rendszert is kiépítettek, a katonák kis Maginot-vonalnak hívták. Apámék ezredében volt egy pilóta, aki repülés közben eltévedt és véletlenül kirepült Jugoszláviába. Terepre szállt (szabályellenesen futóra) és megkérdezte néhány helybélitől, hogy hol van. Mikor rádöbbent hogy mi történt, felszállt és fű alatt hazarepült Tapolcára. De valahogy lebukott és az ÁVH úgy eltüntette, hogy soha többet nem hallottak róla.
Az ilyen történetek alapján tulajdonképpen nem értem, hogy az SZ-100-at miért csak az osztrák határon építették ki, hiszen a ’60-as évektől Jugoszlávia ugyan nem volt az ellenségünk, de azért olyan nagyon jó barátok sem voltunk és arrafelé szökve is könnyen ki lehetett jutni nyugatra. Különösen ott, ahol a három határ találkozott. Vagy a műszaki zár még a jugo határon is folytatódott egy darabig?

 14. buksitizedes — 2012-06-05 22:03 

Az egykori NDK határőrizetéről gyűjtöm már az anyagot és szeretném majd megosztani.Tényleg kemény volt.

 15. wildcard — 2012-06-05 20:58 

Az ilyen írásokat olvasva, bánom, hogy sorkatonai szolgálatom a kórházra korlátozódott. Na jó, amúgy is bánom, azóta is kísér az emléke.
Jó lehetett határőrnek lenni, minden nehézsége ellenére.

 16. szunditj — 2012-06-05 22:33 

„Azóta tudom, hogy az Isten hímnemű.”
Ez valóban így lehet. Sőt ahogy a mondás tartja, egészen biztos hogy nem hord nadrágot. Mert ahányszor mondják valakire hogy ba..za meg, nem győzné fel-le rángatni.

 17. szkv — 2012-06-07 07:11 

Az Sz100-as kiépítése előtt, még az aknazár idején a nyugati határ közelében létezett a határvonaltól számítva 10-15 km terület amelyet határsávnak neveztek, amelyet néhány helyen táblával jelöltek. Aki ilyen területre akart bármilyen célból, (utazás, kirándulás, rokon látogatás) annak a lakóhely szerinti illetékes rendőrségtől engedélyt kellet kérni. A rendőrség alaposan kivizsgálta az utazás célját és csak utána adta ki az engedélyt.
Az engedélyt csak határozott időtartamra adták és az érvényesség utolsó napján lekellet adni, ami egy úttal aszt is bizonyította hogy az akinek kiadták az vissza jött és nem tévedt rossz útra.
Magát az engedélyt a személyi igazolvánnyal együtt, ellenőrzéskor felkellet mutatni, illetve átadni az igazoltatást végző rendőrnek, vagy HATÁRŐRNEK.
A mélységi területen ami még a határsávba tartozott ott a rendőrök ellenőrizték az okmányokat és akinek nem volt engedélye az máris “élvezhette” a hatóság vendégszeretetét.
Abban az időben is voltak olyan esetek amikor az ellenőrző hatóság “éberségét” kijátszották.
A rokonságunk egy része a határsávba lakott és mi elég gyakran mentünk hozzájuk egy erdőn keresztül mint akik gombázni járnak ki.
Az ellenőrzés történhetett közúton, vasúton, mezei utakon.
Az Sz100-as kiépítésével és az aknazár felszedésével a határsáv az Sz100-al körül vett területre koncentrálódott.

 18. GrG — 2012-06-08 11:32 

Egy amatör kérdés, azt miért nem lehetett megcsinálni, hogy valaki egy drót használatával mondjuk az alsó vezetékeket egyesével megpatkolja és így már át lehet úgy vágni, hogy nem jelez be a rendszer.

 19. kelempajszmadar1 — 2012-06-08 12:08 

Szerintem azért nem, mert ha a patkót ráteszik, azonnal megváltozik valamelyik ellenállás, és a Wheatstone-híd egyensúlya felborul. A vezeték duplázása ugyanis párhuzamosan kötött ellenállást jelent, Kirchhoff II. törvénye szerint pedig a párhuzamosan kötött ellenállások erdője csökken (“replusz”). A hídon azonnal áram folyik keresztül, és jelez a rendszer. Látható ez a híd kapcsolási rajzán is (a hivatkozás fentebb). Erre mi is (de nemcsak mi) gondoltunk.
Sokkal egyszerűbb módja is volt a rendszer leküzdésének. Amikor nyomsávot kapáltunk, gyakran átbújtunk rajta. Az ujjaimat mindkét kezemen szétterpesztettem, közéjük fogtam két-két drótot, kissé szétfeszítve őket, átbújtam az így keletkezett lyukon. Az ujjaim megakadályozták, hogy a drótok összeérjenek, és így jelzés nélkül átjutottam rajta. Csak a nyomsávot kellett magam után elgereblyézni.
Végezetül ajánlom minden érdeklődő figyelmébe:
http://www.historia.hu/archivum/2006/0605_07.htm
Itt sok érdekességet megtudtok róla!
Üdvözlettel: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 20. optika1 — 2012-06-08 23:46 

Kelempájsz Tizedes Elvtárs!

A családdal rövidesen Sopronban üdülünk. Megvettem a város és a Soproni hegység térképét. Utóbbin feltűnt a határ vonalával megegyező zöld turistajelzést. Gondolom megegyezik ez az útvonal azzal, amit egykoron a határőr elvtársak jártak be.
A Sopron környéki útvonalakat ismered?

Optika honvéd
(egykori nyúl)

 21. szkv — 2012-06-09 07:26 

Optika honvéd bajtársnak.
Sopron mellet Fertőrákoson található egy családi ház udvarán a vasfüggöny múzeum, ott az Sz100-as működő állapotban van.
Fertőrákoson a Fő utcán található a 200-as házszám környékén.
Sopronkőhidán a fegyház melletti úton a határ felé haladva található a Páneurópai piknik emlék mű.
Sopronban a Tűztorony környékén vagy a Gyógygödör ahol a “beteg” de főleg a “beteg gyomor” remélhet gyógyulást.
A nyaraláshoz nagyon szép időt kívánva, érezzétek jól magatokat, sok sok emlékkel térjetek haza.

 22. szkv — 2012-06-09 18:16 

Kiegészítés az előbbihez.
A vasfüggöny múzeum pontos címe:
Fertőrákos Fő út 242.
Tulajdonos: Csapó Imre.

 23. kelempajszmadar1 — 2012-06-11 07:14 

Kedves Optika!
Sajnos, Sopron környékét nem ismerem. Nagyon régen (civilben) jártam arrafelé, voltam fenn a Károly-kilátóban, de ez minden.
A határ vonalával megegyező, zöld jelzésű út valószínűleg a Vasfüggöny túraútvonal. Régen a határvonal mellett haladt a Határőrség szervízútja, egyben járőrcsapás is, ezt festették fel Zöld sávjelzéssel. Jó pihenést és kellemes kirándulást kívánok nektek:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 24. almoragh — 2012-06-12 15:05 

Ha Sopronban jártok, feltétlenül menjetek el a Fehér Rózsa nevű étterembe, tavalyelőtt voltunk lenn egy hosszú hétvégére, helyiek ajánlották, tényleg kiválóan főznek. Estefelé néha már teltház volt, azért ez is jelent valamit:)

 25. szkv — 2012-10-14 08:58 

2012 10 13-án volt egy film a Duna Tv műsorán, Vasfüggöny (Európai zöld sáv) címmel. Készítők nem politikai szemszögből alkották meg a filmet.
Egy nagyszerű (Számomra igen) természet film, amely bemutatta hogy a totális határőrizetnek (NSZK-NDK határán) milyen természetvédő hatása volt.
Számtalan növény, rovar és állatfaj maradt meg, amelyek máshol már a kihaltak. Mi kis hazánkban, főleg a nyugati határvidéken Pl Kőszeg, Sopron, Fertő tó környékén, fellelhető természeti kincsek megmaradásához hozzájárult maga a határőrzése. Szerencsére a “rendszerváltás” után hamar cselekedtek és olyan területek kerültek a természetvédelem oltalma alá amelyek továbbra is hazánk ékszerei lehetnek.
SZKV BUCSU

 26. geza2 — 2012-10-14 13:21 

@szkv:

picit délebbre is vannak hasonlóan szép helyek, pl.:
http://www.babocsa.hu/index.php?mode=61&sub=2

 27. zajec — 2013-03-08 11:40 

Én Záhonyban voltam FEP-es, de láttam a szovjetek ugyanilyen jelzőrendszerét. Csodálkoztam is, hogy egy “baráti” ország határára minek az.
Szerintem, még mindig megvan. Csak meg kell nézni a Google maps-on.
Tehát, aki ki akarja próbálni, megteheti. Még a kóter is igazi lesz.

 28. szogyi — 2015-07-04 18:28 

Kelempájsz barátunk, gratulálok….
Ha valaki nem tudná index-cikkben lett megemlítve a blog

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.