380. – Sminyu

Egyszer már előálltam egy történettel, ami szocialista hazánk legnagyobb nyugati kapujában történt anno, amikor határőrként koptattam ott a surranót. Most közreadok egy másik sztorit, remélem, hogy ez is tetszeni fog. Talán mondanom sem kell, hogy a szereplők neveit természetesen megváltoztattam – kezdi james, és azt kell mondanom, hogy én, aki már ismerem a sztorit, garantálom, hogy mindenki kiválóan fog szórakozni, különösen a fejlett vizuális fantáziával rendelkező olvasók…

Volt egy katonatársam, akit mi Sminyunak hívtunk. Vézna kis emberke volt, húszas évei elejére már majdnem teljesen kopasz – csupán hátul volt még sűrű a haja egy keskeny sávban. Civilként kőműves volt egyébként és gyakorló alkoholista. Csendes, magába zárkózó fiú volt, akiből viszont sütött valami elementáris energia. Nehezen nyílott meg, de ha beszélni kezdett, az mindig különleges élménynek számított, mert az otthoni viselt dolgairól úgy mesélt, hogy engem mindannyiszor halálra nevettetett. Ez tetszett neki, s mindig megtalált, ha valami újabb sztori eszébe jutott. Valószínűleg nem mindig mondott igazat, de olyan óriási átéléssel és annyi humorral tudott beszélni, hogy egyáltalán nem számított, hogy amit éppen mond, az valóban megtörtént-e…

Nos, egy alkalommal Sminyu – párnapos eltáv után – visszaérkezett a laktanyába. Persze ittasan és mogorván, de ez megszokott volt, mert a katonák általában nem kacagva érkeztek vissza otthonról. Amikor este lementünk a földszinti folyosóra, a szolgálati vezénylés kifüggesztett üveglapján egymás mellé írva találtuk a hadrendi számainkat: másnapra, a délelőtti szolgálatba kettőnket osztottak be a belépőoldali diplomatasávba. Én örültem ennek, ugyanis a diplomaták számára fenntartott külön sávban unalmas volt a szolgálat, mert csak ritkán érkezett egy-egy kékrendszámos csodaautó. Olyankor ugyan felpörögtek a dolgok, hiszen a dipiket „gyors-udvarias” üzemmódban kellett átléptetni a határon, de miután elviharzottak, újabb unalmas órák következtek. Bőven lesz tehát időnk beszélgetni!

Terveztem, hogy miként fogom felvidítani az elszontyolodott Sminyut, de mint később kiderült, erre egyáltalán nem volt szükség. Mondhatni, a tervezettnél jobban szórakoztunk… vagy legalábbis másként.

Másnap, a hideg téli reggelen én kezdtem kinn a fülke előtt, így ő a jó melegben még eszmélhetett, majd két óra múlva váltottunk. A reggeli kis pót-bóbiskolás és utána az Alpok felől lezúduló jeges szél jótékony hatással voltak Sminyu másnaposságára. Egy darabig járkált le s föl a fülke előtt, majd egyszer csak odahajolt a kisablakhoz, amin az útleveleket adogattuk ki-be, ha dolgoztunk. Eljött a pillanat, amire vártam: Sminyu mesélni kezdett!

Boldog volt, mert megtörtént vele, amire régen vágyott: egy akcióra megkapta (megvásárolta) a faluja legnevezetesebb kurváját! Ezt a hölgyet rajongói egyszerűen csak Gyümi Mariként emlegették, a „gyümi” szó a vegyes gyümölcspálinka becézéséből eredt, ami Mari kedvenc itala volt.

Én már a történet elején nevetni kezdtem, mert Sminyu stílusa utolérhetetlen volt és az eseményt a legnaturálisabb részletekig sorolta el nekem. Nos, a Nyájas Olvasót ezúttal megkímélem a mozzanatok ismertetésétől, elég legyen annyi, hogy a dolgok nélkülözték a szirupos romantikát, inkább a célratörő gyakorlatiasság volt rájuk jellemző. Mentségükre legyen mondva, a résztvevő felek egyike sem igényelt holmi gyengéd bájolgást.

Szóval, ahogy Sminyu egyre jobban beleélte magát a mesélésbe, úgy mind hangosabban beszélt és egyre hevesebben gesztikulált, én meg egyre jobban röhögtem. Fergeteges hangulatban voltunk, amikor egyszer csak a fülke üvegfalán át megláttam, hogy kilép a FEP épületéből az egyik legszigorúbb elöljárónk, Miller százados! Róla azt kell tudni, hogy hideg tekintetű, kőarcú ember volt, kinézete alapján hitelesen eljátszhatta volna a kegyetlen SS-tiszt szerepét egy szovjet partizánfilmben. A sorállomány körében kíméletlen „buktatóként” tartottuk számon. Úgy féltünk tőle, mint az ördögtől és erre meg is volt minden okunk.

Sminyu nem vehette észre Millert, mert háttal állt az épületnek, azaz dehogyis állt: előrehajolva már majdnem bemászott a kezelőfülke derékmagasságban lévő kicsi ablakán. Nos, a százados tett néhány lépést, majd éppen a mi sávunk másik oldalán cövekelt le. Kihúzta magát, s kezeit hátrakulcsolva, híresen szigorú tekintetével végigpásztázta a határállomás beléptető oldalát, mint ahogy a jó gazda körültekint a birtokán.

Próbáltam én Sminyunak szólni, de olyan görcsösen nevettem, hogy csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Ne, ne, ne!” Sminyu ezt valamiféle biztatásnak értelmezhette, mert még jobban betüzesedett. Akkor már az aktus befejező részénél járt, szemléltetésként elképesztő gyorsasággal kezdte előre-hátra mozgatni a fenekét és iszonyú torokhangokat adott ki. A százados ezt vette észre.

Elképedt arccal bámulta Sminyut, pontosabban Sminyu rángatózó fenekét és láthatóan nem hitt a szemének. Én a röhögéstől fetrengve, odabentről az egészet láttam. Beszélni már egyáltalán nem tudtam, de az egyik kezemmel a kezelőpultot csapkodtam, a másikkal meg mutogattam, hogy nézzen már hátra, Sminyut azonban már nem lehetett leállítani. Hol női hangot imitálva nyivákolt és sikoltozott, hol olyan hörgéseket produkált, mint egy méntelepi csődör.

Millert teljesen megdöbbentette a látvány. Némi tétovázás után hitetlenkedő arccal indult el felénk. Amikor odaért, Sminyu éppen a „csúcsra jutott” és egy hosszú, artikulálatlan üvöltést hallatva ráharapott az ablak alumínium párkányára. Láttam, hogy a feneke még mindig járt, mert a feje rángatózott és a sapkarózsája gyors ütemben kocogott az üvegfalon. A százados melléállt, egészen elvörösödött arccal nézte, majd ráordított:

– Maga mit művel itt?!

A kisablakon láttam, ahogy szegény Sminyunak hirtelen kimered a szeme és benne akad a hang. Akkor még mindig harapta a fémpárkányt. Én szó szerint röhögőgörcsöt kaptam, már fuldokoltam is. Sminyu vigyázzállásba vágta magát és csak állt, szemmel láthatóan azt se igen tudta, hogy hol van. Bármit kérdezett tőle a tiszt, ő nem válaszolt, csak állt és tudtam, hogy lélekben még abban a faluszéli temetőárokban tartózkodik, ahol életének ez a nevezetes eseménye megtörtént. Én meg a görcstől rángatózva kínomban véletlenül felrúgtam odabenn a szemetes edényt. A robajra Miller odakapta a fejét és már fel is tépte a fülkeajtót. Én is vigyázzba vágtam magam, de továbbra is rázott a röhögés, és szó szerint folytak a könnyeim.

A tiszt láthatóan teljesen tanácstalan volt, nem tudta mire vélni az eseményeket. Tőlem is kérdezett valamit, de én se tudtam válaszolni neki, Sminyu meg továbbra is úgy állt odakinn vigyázzállásban, mint a szobor. A veszett kufircolástól felcsúszott a mikádója, a derékszíja majdnem a hóna alatt volt, úgy nézett ki, mint valami torzszülött. A téli sapkája meg teljesen hátracsúszott a fején, de azt se igazította meg, csak állt és kábán pislogott valahová Nickelsdorf irányába. Ahányszor rátévedt a tekintetem, mindig újra felbuggyant bennem a röhögés. Egyszerűen nem tudtam magam türtőztetni.

– Mi ez a disznóól?! Állítsa fel azt a papírkosarat!!

Ezt persze azonnal megtettem, s mire újra felegyenesedtem, a százados már rám csapta az ajtót és láttam, ahogy szapora léptekkel otthagy minket a francba. A még mindig sóbálványként meredező Sminyura rá se pillantott, ahogy elviharzott előtte.

Idő kellett, amíg valamennyire összeszedtük magunkat. Hála az égnek, hogy akkor a diplomatáknak fontosabb dolguk lehetett az országhatáron való átautózásnál. Tartottunk tőle, hogy majd hívatva leszünk és jól leb@sznak bennünket, de nem történt semmi és a századost se láttuk többet aznap délelőtt…

25 hozzászólás

 1. proletair — 2012-10-25 09:08 

Ezt nem lehetett vigyorgás nélkül olvasni:)

 2. kelempajszmadar1 — 2012-10-25 10:47 

Hát ez qrva jó sztori volt, én is elröhögtem magam! KÖSZÖNÖM!
De egy eset is jutott eszembe erről a temetőárokban történt keffentésről. Egyik szolgálati helyen fordult elő, hogy az őr hátulról bedörgölt egy valagrészeg hölgynek, aki eközben a drótkerítésbe kapaszkodva dobta ki a taccsot.
Úgy szép az élet, ha zajlik, legalább van mire emlékeznünk!
Üdvözlettel: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 3. buksitizedes — 2012-10-25 11:21 

Ez tényleg fanasztikus volt… :-) Köszönöm!
Az itt közölt sztorikból össze lehetne gyúrni egy jó kis forgatókönyvet.
Garantált kasszasiker lenne a film.

 4. Rókakígyó — 2012-10-25 11:41 

zseniális, gratula:)

még többet!

 5. szkv — 2012-10-25 12:22 

Zseniális. Olvasói dicséret jár érte.
Kár hogy az elején nincs figyelmeztetve az olvasó, az esetleges “mellékhatásokról” és főleg azoknak akik mobilneten olvassák. Hasonlókat éltem át amikor Bömbi barátom könyvét a vonaton olvastam. Már kitudja hányadik vigyor, grimasz után, egy idősebb hölgy érdeklődött az egészségi állapotom felől.
Gyümi Mariról jut eszembe hogy az őrstől nem messze lakott egy akkor még még hajadon, aki kimondottan válogatós fajta volt, mert csak a csillagosokkal állt szóba. Azt már nem firtatta hogy a “paciens” jogosan viselte, vagy csak kölcsön kérte, lényeg hogy minimum őrvezető legyen.
Hogy a rendfokozat nélküliek se maradjanak ki a “jóból”, kimaradás esetére valamelyik tisztestől kölcsön lehetett kérni a zubbonyt. Igaz, egy idő után feltűnt a hajadonnak hogy mennyi raj pk van az őrsön, de nem zavartatta magát.
Sminyuban egy Hári János veszett el.

 6. szogyi — 2012-10-25 12:52 

Az ilyenek miatt tart ott ez az ország, ahol…
Reggel óta egy kanyi GDP-t nem bírtam megtermelni, mert hullámokban tör rám röhögés.

 7. geza2 — 2012-10-25 13:47 

nagyon jó!!!

 8. zweitakt — 2012-10-25 13:48 

@szogyi:
Csak nem felidézte egy régi emlékedet valami hasonló esetről? -hátperszehogynanáhogy….
Szögyiposztot! ;-)))

 9. zweitakt — 2012-10-25 13:50 

Hehe! E’ jó vót.
A kolléganők csak legyintenek, ha felnyerítek: -Áh, katonasztorit olvas, mi?
Ilyen röhögőgörcsös buktás sztorim nekem is van, már Tiborubá’ fiókjában lapul…

 10. james — 2012-10-25 14:30 

Sziasztok!
Reméltem, hogy tetszeni fog a sztori! Én a mai napig vigyorgok, ha eszembe jut Sminyu eltorzult képe, szájában az ablakpárkánnyal!:)))

 11. drbumburnyak — 2012-10-25 15:06 

Konkrétan besza-behu szinten vagyok, szerintem akik azóta láttak mióta elolvastam, elkönyveltek habókosnak. A többiek már régebben elkönyveltek…

Tatán volt két srác nálunk gyenguszon, ikrek, kis köpcös, de kurvaerős gyerekek, – éppen a leszerelésükre vártak mert egyébként elmebeteg volt mindkettő (egy üveg Erős Pistát fogadásból megevett az egyik, a könnye sem csordult) – az összes létező idejüket kondizással töltötték, napi több száz fekvőtámaszt lenyomtak úgy, hogy láb fent az ágyon és egyik a másik hátán feküdt… szóval nem nagyon lehetett volna velük játszani a halljakendet… egyébként jó arcok voltak, bírtam őket és valamiért egyedüliként ők is engem.
Ugyebár gyenguszon a napi tisztálkodás evidens, ők ezt ki is használták olyannyira, hogy a több köbméteres készenléti melegvíztárolót simán kifürödték néha. Egy ilyen alkalommal, az állandó SHÜ szolgálatomat töltve J. főtörzs éppen józan állapotban úgy döntött, hogy ellenőrzést tart. Ez a két jóképességű meg bent a zuhany alatt tartózkodott. Először azt hittem hallucinálok és csak az előző napi szilvapálinkázás az oka, de ahogy közeledtünk a vizesblokk felé, egyre hallhatóbban és érthetőbben ilyen és ehhez hasonló mondatok ütötték meg a fülünket:
“Hú baszki a tiéd milyen nagy.. és milyen kemény! Kurva szép, két marokkal alig lehet átfogni! Mondtam, hogy te sokkal többet vagy alul mint én pedig neked kellene felül lenni inkább. A tiéd eresebb is mint az enyém…” és folytathatnám…
Nos a jó J. főtörzs szeme csak kerekedett, kerekedett, a feje a szívárvány minden színében játszott és egy sorstragédia volt leolvasható az arcáról. Nem mertem szólni, nem is tudtam volna mert majd szétvetett a röhögés, hiszen én tudtam, hogy ezek ott ketten éppen feszegetnek és egymás izomzatán örömködnek. Mikor visszaértünk, főzetett velem magának egy kávét – nagy sokkot kaphatott mert mondta, hogy hozzak magamnak is – leült mellém még láthatólag megrendülve, megkínált cigarettával és csak ennyit mondott:
“Bassza meg Doki… nem láttam, nem hallottam semmit, nem akarok tudni semmiről. Megissza, elszívja de aztán adja át a szolgálatot, a könyvét megírom, este hatkor legyen a Hargitában. Azt hiszem ránk fér..”
Ott aztán a szokásos rum-háromkettes VBK kombó mellett közöltem vele, hogy nem minden az aminek tűnik, de egy életre szóló élmény volt, hogy láttam J. főtörzset megrendülni.

 12. Bigjoe(HUN) — 2012-10-25 18:04 

@drbumburnyak:
Doki!
Ez király volt!

 13. kszabo — 2012-10-25 21:29 

Éber belszolgálatban a naposasztalnál éjszakai viccmesélés.
Bandi cimborámmal és a lengőajtóval eljátszottuk a délután hallott zöldségboltos viccet:
1.nap
– Jó napot!
– Jó napot!
– Uborka van?
– Nincs.
– Sárgarépa van?
– Van?
-Kérek kettőt! – bedugja a fülébe és elmegy.
x napon át ugyanez, mi a lengőajtóval x alkalommal szintén:) A boltos már nagyon kíváncsi, legközelebb maga veszi a kezébe a beszélgetést:
– Jó napot!
– Jó napot! Mondja, miért dug sárgarépát a fülébe?
– Mért már van uborka?
Természetesen fetrengtünk a röhögéstől és közben vettük észre, hogy az ütivel nőtt a létszám. Miután se köszönni, jelenteni, stb. nem voltunk képesek egy ideig nézett minket, majd hátratolt sapkával eltávozott.

 14. Bömbi — 2012-10-25 23:34 

Szevasztok!
Én ugyan már ismertem james sztoriját, de most is csak azt tudom mondani: Kiváló! Gratulálok! Nekem többszörösen is megragadó a történet, mert a stílus, ahogy íródott nagyon közel áll hozzám, és felidézte azt a helyszínt, ahol hosszú éveket töltöttem el. A százados nem én voltam, de ma is jó barátságban vagyok Vele, jó egészségnek örvend, ma is friss a járása, szúrós a tekintete. Biztosíthatok mindenkit, hogy a századosnak is volt /és van/ humorérzéke, és nem Isten bizony, hogy nem azért ment be az épületbe, hogy elnyeríthesse magát. A szúrós tekintet valóban megtévesztő volt, ma is , ha beszélgetünk, azt hiszem haragszik valamiért.
Még egyszer gratulálok az íráshoz, szívesen olvasok hasonló vidám történeteket! Aktív koromban is szerettem a vidám embereket, mert velük mindig jobban ment a munka, pezsgett az élet.

 15. buksitizedes — 2012-10-26 07:07 

@kelempajszmadar1:

Nem lehet, hogy a hölgy csak véleményt nyilvánított a kolléga teljesítményéről???? :-) :-) :-)

 16. ace22 — 2012-10-26 07:07 

OK, már jól vagyok, a röhögőgörcs csillapodott. Sminyu örök, az én Sminyu reinkarnációm folyton ÜgyAl Piri sztorikkal szórakoztatott (egy Ügyeletes Alegység megvolt neki állítólag), és szék nem maradt szárazon… :-)

 17. szkv — 2012-10-26 07:12 

FIGYELEM a következő soroknak lehetnek mellékhatásai ! ! ! ! !.
Egy kisasszony betér a hentes üzletbe és kér 1/2 kg kolbászt.
A hentes udvariasan megkérdezi hogy szeletelve teszik kérni ?.
Mire a kisasszony felháborodva közli hogy mégis mit tetszik képzelni, az micsodám nem persely. A hentes bocsánatot kér, majd megjegyzi azt gondoltam hogy táplálkozás céljából tetszik venni.

 18. kelempajszmadar1 — 2012-10-26 08:08 

@buksitizedes: Éppen nem lehetetlen, de hát mégiscsak tudott valamit a katona. Én inkább azt gondolom, hogy a hölgy észre se vette a dolgot. Üdv: Kelempájsz tizedes

 19. szogyi — 2012-10-26 09:57 

@drbumburnyak:
Még egy ilyen, és a közös felüljárónk (tiboru) fenyítésben fog részesíteni. Egy posztnak valót kommentbe elsütni… A blog szavajárása szerint egy évtől öt évig….

 20. szogyi — 2012-10-26 09:59 

@zweitakt:
Részemről amit tudtam már megtettem ezen ügy érdekében. Szerencsére úgy látom többen is megelőztek, mert azt el sem tudom mondani, mennyire unom már a saját szövegemet,,,

 21. buksitizedes — 2012-10-26 11:32 

@kelempajszmadar1:
Ez már kihívás a javából… mármint a katonának.

 22. chph — 2012-10-26 21:49 

@drbumburnyak:
Ezen nagyot röhögtem :D
El is tudtam képzelni Tatán én is voltam gyenguszon :D

De az írás is jól megnevettetett, rám fért, köszönöm :)

 23. szkv — 2012-10-27 09:13 

@kelempajszmadar1:
Nincsen ronda(csúnya) nő, csak a pia kevés, szép leszel kedvesem ha be áll a sötétség, suttogja egy kissé italos fazon a kedvese fülébe.

 24. depapa — 2012-10-27 16:31 

Minden nőt nem lehet megb…ni, de azért törekedni kell rá! Üdv. depapa.

 25. estudante — 2013-01-17 21:22 

@drbumburnyak:

Versenyképes a sztori az eredetileg leközölttel!! :)

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.