381. – Az első fenyítés

Ha egyszer valaha valaki a hajdani kiliános hallgatók hétköznapjairól (pláne hétvégéiről) fogja megírni nagydoktoriját (hadtudományból vagy vendéglátóipari ismeretekből, netán az aloholról), a Milstoryblog (s benne Szögyi barátunk visszaemlékezései) megkerülhetetlen forrásmunkát fognak jelenteni számára. A mai poszt egyike az eddig itt megjelent leghosszabb írásoknak, de – miután elolvastam – nem volt szívem kettévágni. Ha elolvassátok, ti is egyet fogtok érteni velem: ezt a lendületet több, mint bűn lenne megakasztani. Adjuk át tehát a szót a szerzőnek.

Az első az mindig egy kedves emlék… Az első csók, az első szerelem, az első……khmmm, szemüveg. No meg az első fenyítés.

Egy januári reggel rongyol mindenki a csúzliért, tájékozódom, hogy ez most mi, mondják: fegyverszemle lesz. No, az tényleg nem árt, én is valamikor vagy két hónapja láttam az enyémet, most akkor megnézzük. Hát, so-so, a legyek éppen nem ragadnak rajta, akkor majd délután át kellene egy kicsit törölgetni. Tudom, tudom, a katonának a fegyvere a babája, de hát akkoriban az otthoni barátném még megvolt, ugyan a dunántúli már nem, de azért ott Szolnokon is előfordult életemben egy-két nőnemű egyén, szóval volt nekem kit ölelgetni, nem szorultam rá az AMD-re. Csakhogy a fegyverszemle úgy zajlik le, hogy mindenki kirakja a csúzliját az ágyára, aztán mi elmegyünk előadásokra, addig napközben a főnökség szép nyugodtan végigmogyorózza a cuccokat. Ekkor már kezdtem rosszat sejteni, és nekem az ilyen megérzéseim legtöbbször be is szoktak jönni. Délután bejött a körletbe a kilós, és szelíden megkérdezte, hogy ugye a hétvégén nem akarok hazamenni? Háááát, akkor talán mostmár nem, de ha most gyorsan megpucolom??? Sajnos, akkor sem, na akkor fogja a fene pucoválni a csúzlit.

Oké, attól függetlenül csak agyalok, hogy mi legyen a hétvégével. Mivel elsőéves voltam, ilyenkor az ember egy idősebbtől kér segítséget, Biti barátom (és rossz szellemem a harmadik évfolyamon) hamar felvilágosít, hogy ilyenkor úgy szokta a katonai főiskolai hallgató, hogy kihasználja a szombat-vasárnap reggeltől estig tartó érvényes állandó kimenőjét, szól a szolgálatnak, hogy szombat éjfélkor bejött és vasárnap reggel 8-kor kiment, és akkor így egy kicsit rövidebben megoldható a dolog.

Jó, lemennek az egyeztetések a barátnőmmel, szombat reggel szolgálatnak szólás, hogy mondjátok meg a váltóknak, hogy mi a helyzet, még az állomásig sem megyek ki a busszal, 4-es út, stopp, röpke két óra és már otthon vagyok ebédre. Utána délután/este barátnő, ugye hogy sokkal jobbak a formái, mint a csúzlinak, valamikor pitymallatkor hazaosonok. Aztán hajnali 10-kor a VÁP jelenik meg nálunk, fater lemerevedik, hogy hát én megszöktem a katonaságtól??? Naná öreg, mondtam neked, most dobbantottam, ja, az azt jelenti? VÁP röhög mint a fakutya, jól van srácok, azt már most megmondom, hogy kinyakarom a tekét annak, aki feldobott Szolnokon, de veletek semmi bajom,  mondjátok, mi a következő program?

Sajnos, nekik mint járőrnek csak annyi dolguk van, hogy elvisznek a helyőrségi fogdába, de részükről sincs harag, kávét megkapják, közben elmondják, hogy nem szolgálatban ugyan, de ővelük is elő-előfordul. Kimegyünk a város szélére a Vorosilov laktanyába, az ottani ÜTI (egy főhangya) átvesz, leszól az őrségnek, hogy egy fegyveres meg ami ilyenkor szokásos, közben meg oltárian leb@sz, hogy hogy miért voltam olyan hülye hogy lebukok. Sorry, én úgy tudtam hogy nem bukok, megjön az őrség, eligazítja őket, hogy cellát nem rácsukni, megbecsülni a hallgató elvtársat, mert az egy csík a vállamon az most egyenértékű egy szakaszvezetői ranggal, és amúgy is nemsokára jönnek értem Szolnokról. Oké, elsétálok a srácokkal, erőteljesen érdeklődnek irántam, mondhatni úgy bámulnak, mint aki nem látott még fehér embert. A legjobb cella kijelölve, ajtó nyitva, ücsörögtem vagy öt percet a stokin, aztán kimentem, a folyosóajtó is nyitva, mert nem jó a zár, akkor kiültem inkább az őrség szobájába, aztán ott dumálgattunk. Mivel addig érzésem szerint burokban szolgáltam (már ha azt szolgálatnak lehet nevezni), megpróbáltam tájékozódni, hogy miként is megy az életük a valódi katonáknak. Mondják a srácok, hogy hetente két-három őrség, huhúúúúú, elszörnyedtem, mert akkor még azt hittem, hogy az valami nagyon komoly megerőltető feladat, de akkor legalább minden hétvégén eltáv, áááá, dehogy, legfeljebb őrségleadástól másnapi ébresztőig.

Kakukkoltam rá egy sort, hogy de hát az semmire sem elég, de ott ez van és kész. Amikor meg nem vagytok őrségen? Akkor simogatják a haditechnikát, azt meg minek? Ugyanis ez egy keretalakulat, a tiszti/tiszthelyettesi állománya van meg az ezrednek (zászlóaljnak? fene se tudja, század fölött mindig is elvesztem a gyalogságnál) meg a technika, és ezt a technikát kell állandóan karbantartani, hogy bármikor hadrafogható legyen. Háááát, nagyon nem volt rokonszenves ez az egész, egyre jobban megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy jobb lenne, ha több ilyen dobást nem csinálnék, mint a tegnapi, mert ha kirúgnak a főiskoláról és egy ilyen helyre kerülök, akkor én ebbe lazán beleőrülnék. Pedig akkor nem is gondoltam, hogy alig másfél év múlva pont ezen a helyen fogom én is szolgálni a hazát, meg a hőn szeretett elöljáróimat. És még akkor sem volt jó a folyosóajtó zárja.

Szaladjunk most előre az időben, no nem túl sokat, csak majd két évet, amikor egy decemberi szombat délelőttön ugyanannál az asztalnál ülök, csak a másik oldalon, velem szemben pedig egy elsőéves (igaz csak buffos) hallgató, akit most hozott be frissen a VÁP, mert hazadobbantott a hétvégére. Atyai szeretettel osztom a srácot, közben meg röhögök magamban, műveltebb helyeken erre mondják azt, hogy déja vu. Szegény hallgató arcán a méla undor és a besz@rás jelei keverednek, van neki éppen elég baja, nemhogy még egy általa mélyen lenézett sorosfajzat ossza ki őt. De amikor rákérdezek, hogy aztán mégis mi a fenének kellett ez neki, bevallja hogy hát a barátnője. Na mondom, helyben vagyunk, szóval ha egyszer a köztársasági elnök megkérdi, hogy mondja, kedves Potrien…. ja, ez nem a légió, szóval ha a leszerelésem után esetleg segítségemet kérik a katonaság mint intézmény jobbá tételéhez, akkor javasolni fogom, hogy az összes tisztiiskolás növendéket először is ki kell herélni, mert akkor talán lehet őket valamire használni. Vagy legalábbis úgy megszervezni, hogy a nemiszervét leadja amikor bevonul, és akkor kapja csak vissza, amikor leteszi a tiszti esküt. No, igen itt is bebizonyosodott, hogy némely férfi mind egyforma…

A mesedélutánnak az vet véget, hogy recseg a telefon, megjöttek értem. Kiballagunk a kapuhoz, áááá, isten hozta a százados elvtársat, vele kezdődött az egész, akkor most vele is fog véget érni. Szolidan közli velem, hogy ez még nekem sokba fog kerülni, hogy felugrasztottam a vasárnapi ebédje mellől, mondtam, hogy tisztában vagyok vele, mindössze annyi a kérdésem, hogy akkor ezt a sokba kerülést melyik kocsmában kezdjük. Hát a helyi ÜTI szeme egy kicsit elkerekedett ennek a párbeszédnek a nyomán. Kivitt az ÜTI-kocsi az állomásra, ott először beültünk az étterembe, pár falatot enni, meg még többet inni, közben egy kis elnézést kértem és átszaladtam a söntésbe („Ezen helyiségben a fegyveres erők és testületek tagjainak tartózkodni, őket kiszolgálni szigorúan tilos!”), vételeztem pár üveg sört az útra, így aztán amikor felszálltunk a vonatra, az addig beállított alkoholszintet egyenletesen tudtuk tartani, talán még egy kicsit emeltük is. Szolnok állomás, a következő megálló a helyi tisztiklub. A főnök hazaszólt telefonon, hogy már itt vagyunk, a felesége meg azt mondta, hogy akkor amit nem evett meg ebédre, azt megkapja vacsorára. Oké, akkor most először is megisszuk a vacsora előtti aperitifet. Aztán még egyszer. Meg még egyszer. Vagy talán kétszer is?

Fene se tudja már, de végül amikor felcihelődtünk az asztaltól, a kilós a portáról a szolgálati telefonon beszól a főiskola ÜTI-nek, hogy megvan a szökevény, mindjárt beküldi, és hagyjátok pihenni, nem kell fogdába vágni, majd holnap elrendezi a dolgomat. Köszi főnök, mondom, aztán kitántorogtunk és elindultunk a buszmegálló felé, amikor még egyszer mélyen a szemeim közé néz (nehéz volt eltalálni), és nagyon szigorúan de nagyon-nagyon a lelkemre kötötte hogy de azért mostmár tényleg menjél ám be.

Odabent élménybeszámoló, mi volt, mondom hogy VÁP, börtön, díszkíséret, csak azt nem érti a bagázs, hogy miért vagyok olyan kegyelmi állapotban, és honnan van most kedvem olyan istentelenül vigyorogni. Majd holnap meglátjátok, azért nem mindennapos, hogy az ember tisztességesen leittasodik a saját századparancsnokával kettesben, sőt a végefelé már még egészen jól össze is barátkoztunk. Hiába mindig is tudtam, hogy az alkohol az egy univerzális oldószer.

Másnap parancskihirdetés, várom hogy na, akkor most jön egy kis ejnye-bejnye, erre felolvassák, hogy három hét laktanyafogság. Mint derült égből villámcsapás! Ugyan tájékozódtam, ilyenért egy legfeljebb két hetet szoktak kiszabni, de amilyen haver volt tegnap este a főnök, én még egy szigorú dorgálással is kiegyeztem volna. Katonaságnál vagyunk, szóval akkor pofa súlyba, csak nagyon kérdően nézek a századosra. Parancsosztás vége, mondja a kilós, hogy egy szóra legyek szíves, na, mondom, én is így gondoltam, mert vajon mit kaptam volna, ha színjózanul érünk haza. Mondja, hogy igen, egy kicsit szigorú, de törvényes, szóval a –tól –ignál most az -iget nézték erőteljesen, de (és ezt a tanszékvezető is megemlítette) az a vaj, amit szeptember óta gyűjtögettem a fejemre… nos ez most az, hogy ez az egész elolvadt.

Megkezdtem hát életem első fenyítését.

A laktanyafogság elvileg azt jelentette a főiskolán, hogy az iskolai elfoglaltság után gyakorlatilag az ebéd utáni parancskihirdetésig még el lehetett szaladni a könyvtárba (kantinba), és onnantól már csak a körletben dögölhettem volna. Csak hát a nevem benne volt a főiskolaparancsban, hogy a táncegyüttes próbái alkalmával heti kétszer, ha a fene fenét eszik is… szóval az első héten nem nagyon viselt meg a fenyítés elviselése. Közben megkerestem a tettest. Zsolti nagy hangon magyarázza, hogy ő aztán senki fia-borja miatt nem akar itt szívni, olyan isten nincs, hogy bárki másért ő kockáztassa a saját seggét (a bajtársiasság még smafu?). Felajánlottam neki hogy a szolgálat kiváló ellátásáért járó jutalomszabadsága alatt hogy létesítsen nemi kapcsolatot valamelyik ősi foglalkozást űző, lehetőleg nőnemű felmenő családtagjával, aztán részemről el volt rendezve a dolog, nem vagyok egy túl haragtartó ürge.

Szóval elvoltam, egészen péntekig. Mert akkor ebéd után motoros fóka beröffent, sika-mika ezerrel, hiszen ha a körletszemle eredménye nem megfelelő, akkor a katonakönyv szépen megpihen a páncélban a hétvégére. Legalábbis így mondták, de általában ilyen nem fordult elő. Most viszont maga az egész körletszemle nagyon lazára sikerült, alig hangzott el a „Körletszemle!” vezényszó, rá vagy tíz percre már „Körletszemle vége!”, lehet pakolászni és a boldog többség húzhat haza, mint a vadlibák. Lementem megalkudni a szolgálattal, írják be hogy a könyvtárban vagyok, tanulás céljából. Ez hivatalosnak tűnik, a valóságtartalma, meg hááát…

Még küzdök a szolgálattal, amikor berobog Biti a kollégiumi épületből, hogy na akkor jössz? Megyek b.meg, csak azt mondd már meg, hogy hová. Hát KISZ-ezni, mert tegnap mondta a próbán, hogy ne menjen senki táncos haza a hétvégére, mert csapunk egy oltári nagy bulit. Valami rémlik, mondtam is neki hogy nyugi, én biztos nem megyek haza, de akkor ezt most egy kicsit bővebben is ha kifejtenéd. Szóval van most valami KISZ-konferencia, és azon kellene résztvenni, oké mondom de nekem ez most elég kivitelezhetetlennek tűnik. Biti rutinosan rongyol fel azonnal az emeletre, ahol a tiszti irodák vannak, honnan, honnan nem de öt percen belül előkeríti a század pol.tisztet, és tisztázza vele, hogy az oké hogy sittes vagyok, de ez a konferencia ez most főiskolaérdek, no meg úgyis hétvége van, ráadásul a résztvevők egyben mennek a hallgatói KISZ-titkár parancsnoklásával, szóval akkor oké, mehetek rá. No, akkor futólépés indulj, főiskolabuszra fel, akkor már kezdtem sejteni hogy lesznek itt érdekes dolgok, mert a buszon lévő arcok azok mind az ú.n. „keménymag” tagjai voltak. No, meg nem véletlenül KISZ-aktivisták is, mert a két kategória között erőteljes átfedés mutatkozott. Busz kirepeszt a tiszaligeti kempingbe, no akkor most itt mi lesz?

A felvilágosítás szerint most szervezik meg először a megyében található felsőoktatási intézmények hallgatóinak találkozóját, akkor vagyunk egyrészt mi, aztán a szolnoki KVF (Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola), meg a mezőtúriak, akik a debreceni agrár kihelyezett tagozata, de akkor most mit is kell itt most konferenciázni. Gyakorlatilag semmit, mert ez most egy ilyen laza, kötetlen találkozó lesz. Biti erre eltűnik, aztán jön vissza kis idő elteltével, hogy nyugi, lefoglalt már nekünk egy faházat, mondom, hogy minek???? Itt most nem faház lesz, hanem beszélgetés, meg ilyenek, nyugtatgat hogy nyugi, csak várjam ki a végét. Neki volt igaza (meg rutinja), ugyanis kis idő múlva felmerül az a kérdés, hogy fontos-e nekünk ma este (meg holnap is) egyáltalán visszamenni a főiskolára a takarodót meg egyéb ilyeneket végrehajtani. KISZ-titkár eltűnik, kinek telefonált, kinek nem, mindenesetre a hír megjön, hogy oké, egész hétvégére megkaptuk a „kivezénylést”, lehet elfoglalni a faházakat. No erre már Biti is elkezdett vigyorogni, hogy ugye, ugye…. Ö meg elhappolta az egyik legjobbat, közel a büfé/társalgóhoz, egy kicsit arrább a fő közlekedési útvonaltól, ráadásul ketten vagyunk egy négyágyas faházban, nyertünk. Gyorsan még egy kört csaptunk, hogy szerezzünk be civil ruhát, mert ahogy elkezdett alakulni a társaság, egyre nyilvánvalóbb volt, hogy itt nem csak és elsősorban beszélgetésre lesz kihegyezve ez a két nap. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy a KVF-esek döntő többsége nőnemű volt, ami bármelyik katonára minden helyzetben inspirálóan hat.

Szóval ilyen-olyan szervezési döccenőkkel, de csak sikerült elhelyezkednünk a megyei főiskolások között, így valamikor este nyolc után végre a(z)) ül(l)ést meg az első pár üveg sört/bort/pálinkát megnyithattuk. A rétegeződés szépen kialakult, külön-külön mindhárom csoport, aztán valami történt a mezőtúriakkal, mint amikor a vízszint eléri az előre beállított fokozatot és átszakad a gát, olyan buli alakult ki egyszeriben, hogy attól kis híján mi is besokalltunk. Persze ahogy oldódott a hangulat, már elkezdtük kerülgetni a csajokat is, de hát nagyon csábító volt az a DATE-s házipálinka…

A kiképzésnek hála másnap reggel (na jó, délelőtt) csak mi, Killiánosok kolbászoltunk elő a szállásokról, nemhiába történt nem sokkal azelőtt, hogy egy túl jól sikerült névnapi megemlékezés után rendkívüli pol.tájt tartottak a főiskolán, ahol az egyetlen napirendi pont az volt, hogy ha egy tiszt vagy tisztjelölt (természetesen csakis saját hibáján kívül) esetleg mégiscsak aljasul leittasodik, még akkor is üde, friss, és kívánatos. Most ezt be is bizonyítottuk, büszke lehet ránk a vezetőség.

Mivel a házipálinka addigra huss, kicsit foglalkoztunk a gyengébb nem képviselőivel is, no meg azért mostmár nappal volt, és nem csak tapogatózással tudtuk felmérni a kínálatot. Ez a napunk emiatt két nőnemű egyén óvatos de estére már egyre türelmetlenebb becserkészésével telt el. Örömmel jelenthetem, hogy fáradozásaink célt értek.

A technikai kivitelezés maradt meg bennem egész életemre. Mivel a faházban a négy férőhely két-két emeletes ágyat jelentett, először csak fejvakarással kezdtünk. Akkoriban azért még a lányok erkölcsösek voltak, eleinte ment a húzódozás, hogy de hát most akkor felváltva megyünk ki és be, vagy mi legyen, végül az az ötlet pattant ki a fejünkből, hogy egyik pár a felső ágyon, a másik alatta. Mivel én voltam az elsőéves, a katonaságnál megszokott regula szerint én lettem a felsőágyas. Össze nem szakadtunk, de az eltérő frekvencia, amplitúdó és egyebek miatt… na, ezt mindenkinek a fantáziájára bízom, de még most is röhögök azon az éjszakán, ahogy ezt írom.

Vasárnapra virradóra azért már nem annyira frissen, de megint elcaplatunk a főhadiszállásra, azaz a büfé/társalgóhoz. Ott konstatáltuk, hogy van még egypár tökrészeg főiskolás a miénkről meg a mezőtúriról, akik lehet hogy az egész éjszakát itt töltötték, ellenben a KVF testületileg lelépett (a lányokkal együtt). A megyei vezetőség sem nagyon tudott mit kezdeni már magával, szóval a hagyományteremtő céllal megrendezett első találkozó mint olyan gyakorlatilag feloszlott. De ha már egyszer itt vagyunk, akkor inkább gyakoroljuk a kedvenc teremsportunkat, amely az alkoholtartalmú italok folyamatos és lehetőleg egyenletes fogyasztásából állt, no meg még az ebéd is ki van fizetve előre, kaja, pia van, miért menjünk mi innen el? Ebben a tevékenységben partnerre leltünk a DATE-sokban, végül estére kialakult róluk az a véleményünk, hogy lehet, hogy ezek többet isznak mint mi? Áááá, az nem valószínű, de az viszont biztos, hogy jobban meglátszik rajtuk.

Időközben estefelé elkezdtek szállingózni a főiskolára az eltávról visszaérkező hallgatók. Körlettársaim első különítménye arra volt felkészülve, hogy egy depressziós alakba fognak botlani, aki egész hétvégén bent rostokolt, erre a remélt bútordarab sehol a körletben. Szolgálat nem tud semmit, úgy nézett ki, hogy már megint szürke szamár a ködben címszóval eltűntem. Szegények csak szaladgáltak mint pók a falon, ráadásul az a srác, aki tanúja volt pénteken a távozásomnak, speciel pont éjfélre jött be, szóval még ő sem tudta megnyugtatni a társaságot. Az éppen szolgálatban lévők már nagyon felidegesedtek, akiktől meg átvették, azok még jobban. Nagyon úgy nézett ki, hogy bebuktatok 2×3 embert (mármint a két komplett belszolgálatot), esetleg még a péntek délutániakat is, ha nem tudnak elszámolni velem. Mindenesetre biztos ami biztos, lejelentették az esetet az ÜTI-nek, utána persze nagy balhé tört ki hogy miért kell kitolni egymással (nem engem féltettek, hanem azt a két csapatot, aki szombaton meg vasárnap adta le a szolgálatot, mert szerintük valamikor akkor történt az eltűnésem).

Ezalatt a Tiszaligetben kifogyott a büféből az alkohol (úgy látszik a büfés alulbecsülte a várható fogyasztásunkat), de szerencsére megjött értünk a busz, felmerült, hogy ne vigyük-e haza a mezőtúriakat, de aztán a kilátásba helyezett vendéglátás miatt kénytelenek voltunk lemondani róla, szóval akkor csak a vasútállomásra vittük ki őket, aztán rongyoltunk be a laktanyába. Érzelmes búcsú a többiektől, utána mint egyetlen elsőéves elballagtam az én körletem irányába, ahol megérkezésem örömére kis híján felrobbant az épület. Azonnal futólépésben az ÜTI-hez, hogy ezt nem fogom szárazon megúszni, meg a többi ilyen, amikor békésen közöltem hogy megy a fene akárhova, én kivezénylésen voltam egész hétvégén, a főiskolát képviseltem egy nagyon fontos KISZ-eseményen, különben is alig látok a jelen állapotomban, ha rálehelek az ÜTI-re, akkor az úgy vág be a foxiba, hogy rámrohad a műanyaglakat, inkább felmegyek és lefekszem, ti meg rendezzétek el egymás között, hogy most ki kivel van. Lényeg a lényeg, rám most ne számítsatok, berongyoltam a szobába, ott meg majdhogynem örömrivalgással fogadtak, hogy na hol voltál, mesélj… Srácok nagyon fáradt vagyok, egész hétvégén buliztam, de egy biztos, ha ilyen a fenyítés, akkor én sorba fogok állni érte.

A hét folyamán aztán tisztázódott az a kavics, ami belekerült a rendszerbe, no meg megjött a megyei KISZ-főnökség köszönőlevele, amiben kifejtették, hogy milyen hasznos volt a találkozó, és mennyire értékes munkát végeztünk :-)

20 hozzászólás

 1. szkv — 2012-10-30 14:08 

A fent leírtakra Haynau elvtárs több évszázad büntetést, fenyítést, akasztást osztott volna ki.
Ezek mellet az én vétségeim nagyon eltörpülnek, Tv híradó alatti, csöves asztalnál való elalvás, hóember építés szolgálat közben.
SZKV BUCSU.

.

 2. kelempajszmadar1 — 2012-10-30 15:09 

@szkv: szerintem is kötelet osztott volna!
De egy apróság nem hagy nyugton. A szóban forgó főiskolások valahol, valamikor tisztekké lépnek elő. Milyen felkészültséggel indulnak neki leendő pályájuknak, mondanám: hivatásuknak? A katonasághoz is kell valamennyire érteni. Ha a parancsnok link, vagy (ki sem merem mondani, nehogy sértődés legyen belőle, mert az nem szándékom!) netán éppen hülye seggfej, elég, ha mondjuk nem tud térképet olvasni, és máris meghal miatta egy csomó ember.
A “Tiszti kaszinó, avagy szilárd bástyánk rései” című könyv az ötvenes évek tisztjeinek képzettségéről fest elég sötét képet. Ezek szerint a későbbi kép se különb? Ennyire lezüllött az egész?
Mégegyszer hangsúlyozom: senkit sem akarok megsérteni, de… nálunk egy őrvezető is különb katonai ismeretekkel rendelkezett volna? Nem értem!
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 3. Bigjoe(HUN) — 2012-10-30 16:57 

 4. szkv — 2012-10-30 17:27 

@kelempajszmadar1:
Kelmpájsz barátom, bajtársam. Hasonló gondolatok jutottak eszembe, de nem írom le, mert nem akarok senkit megbántani. Sztorinak nagyon jó. Körülmények, elvárások nagyon meghatározóak tudnak lenni. Mi helyzetünkben ennek egy ezreléke sem volt megengedett, mivel mások voltak az elvárások. Amit már egyszer leírtam, most is hivatkozok rá, EGY BEOSZTOTT, ANNYIT ENGEDHET MEG, AMENNYIT A FŐNÖKE (P.K-A) ELTŰR, ILLETVE MEGENGED.

 5. Rókakígyó — 2012-10-30 20:28 

Az emeletes ágyak össze voltak tolva?

 6. zweitakt — 2012-10-30 21:16 

Szögyi posztjai elsőrangúak! Szinte Csülök, Senki Alfonz és Tuskó Hopkins szellemét idézi.

Azért az aggódóknak:
A MN és a MH állományából Szögyit úgy kivágták, mint még senkit, és erről már szót is ejtett. Valamint arról is, hogy ő sosem akart katonatiszt lenni, csak akkoriban úgy lehetett csak repmérnök, vagy mifene, ha Kiliánra megy, mint KPM ösztöndíjas. A többi hallgató meg valószínűleg csak együttvéve szerzett ilyetén renitens tapasztalatokat, mint Szögyi kolléga egymaga… És kellett tiszt nem csak az elit alakulatokba, hanem ágyútölteléknek az első lépcsőbe is… Tan eredmény alapján sokan kerültek megfelelő helyre… Oszt’ az első lépcsős alakulat max 4 nap, és elkönyvelték őket a veszteséglistán. Oda jó az alkesz is…

 7. Estván — 2012-10-30 23:10 

@kelempajszmadar1: Azért azt ne felejtsük, hogy a jobbra-balra csajozás, céges ill. privát akcióként elkövetett ordas beb@szások, az ojjektum engedélyezett vagy engedélytelen elhagyása az esti/éjszakai, vagy hétvégi program volt. Ezt pedig így csinálta a főiskolások zöme, és csinálja napjainkban is! Hétköznap délelőttönként a Kiliánon is oktatás, kiképzés folyt, és a delikvensek négy év alatt csak összeszedtek annyi katonai ismeretet, amennyi az arany csillaghoz kellett, hiszen valahogyan teljesítették a vizsgákat.

Ha Bömbi sztorijait olvassuk, ott is látszik, hogy hallgató korukban nekik se kellett a szomszédba járni a hülyeségért, és mégis profi határőr tisztek lettek.

Azt mondják (de én speciel nem hiszek ebben), hogy nem is egyetemista/főiskolás az, aki nem issza, kávézza, láncdohányozza, akármizza végig az egészet, aztán a többség megkomolyodik. Az (idült) alkoholizmus más dolog, egy hadseregben az olyanok tényleg csak golyófogónak jók.
Viszont alkoholisták előfordulhatnak más értelmiségi területeken is, azt meg nem tudom megállapítani, hogy a hivatásos katonák mekkora szegmenst tesznek ki. Jó, naív azért nem vagyok, láttam én is egyet-mást… :)

 8. drbumburnyak — 2012-10-30 23:54 

Nem akarok fogadatlan prókátort játszani Szögyi mellett – talán nem is igényelne ilyesmit – de a lazaság, legalábbis ez a fajta szerintem nem zárja ki, hogy valaki jó is legyen abban amit csinál majd a későbbiekben. Saját vizekre hajózva, magam is ismerek olyan gyermekorvost akitől annak idején a molekuláris sejtbiológia vizsgán azt kérdezte a vizsgáztató elsőre, hogy “Hát maga meg kicsoda?” És nemcsak, hogy átment, de a legjobbak közt ment át. Vagy volt az a remek kis “Orvosi képalkotó diagnosztikai módszerek és fizikai hátterük” című kurzus, ahol a kurzusvezetőnk a legelső óra után megkért, hogy ha lehet akkor józan állapotban jelenjek meg legközelebb mert úgy elfogadhatóbb külsőm lesz. Amibe bele is egyeztem, ha ő meg legközelebb szőke hajjal jelenik meg mert 1. a szőkéket jobban szeretem, 2. öregnek néz ki fekete hajjal, pedig csak öt évvel idősebb nálam… Ő megjelent szőkésbarnán, én félspiccesen és ennyiben is maradtunk…. gólyabálig, de ez már más lapra tartozik :)))
Ebből például bárki leszűrhetné azt a következtetést, hogy én aztán nagy ívben szartam bele az egészbe, pedig ha egy radiológussal nem is tudnám felvenni a versenyt, egy UH-képernyőn éppen úgy el tudok igazodni, mint egy CT-felvételen.

 9. kelempajszmadar1 — 2012-10-31 09:39 

@zweitakt: Éppen ez az! Oda miért jó az alkesz is? Ott pláne élet-halál kérdése a parancsnok felkészültsége! Még ha hamarabb ki is lövik, mint a második vonalban levőket: akkor is az ő hülyesége miatt kell meghalnia egy csomó embernek, és odavesznie a fegyverzetnek és a technikának. És elég hamar első vonal lesz a másodikból, aztán a harmadikból, stb., és akkor mi lesz?
Ahogy Bömbi alezredes soraiból, és Bumburnyák Doktor hozzászólásaiból is kiolvasható, a jópofaság, a nagyfasság nem zárja ki a kötelességteljesítést: ha szükséges, helyt tud állni az is, aki egy buliban el tudja ereszteni magát. Magam is így gondolom. Egyetemi éveim alatt mi is rendeztünk olyan bulikat, hogy másnapig eltartottak, volt, hogy engem is vakon vezettek, mégis lenyomtuk kollokviumokat és a szigorlatokat.
Mert nem az a lump, aki leissza magát, hanem az, aki másnap nem teljesíti a kötelességét.
Én azonban nem a nagyfasságot és a helytállást olvasom ki az olyan sztorikból, ahol az őr a géppisztolyt fennhagyja a toronyban, és kimegy a krimóba egy kicsit szittyózni -SZOLGÁLATBAN. És ezt még el is nézik neki! No meg valaki napokra eltűnik az alakulatától, és nem is adnak ki körözést ellene.
Civilben is így van: anno nálunk az egyetemen évismétlésre bukott az, akinek nem volt meg minden vizsgája -ma nem számít, továbbengedik, majd leteszi valamikor (vagy nem, de lébecolhat évekig). Hová jutottunk?
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 10. szogyi — 2012-10-31 10:29 

@Rókakígyó:
Mivel a Tiszaliget nyári és békeidőben sima kempingként funkcionált, a faház a standard módon nézett ki, előtér, benne négy szekrény – amit figyelmen kívül hagytunk, mert nem kívántuk a hölgyeket megszekrényezni – bent meg a két oldalon egy-egy emeletes ágy, amiatt problémáztak azon, hogy jujj, mi lesz ha meglátjuk egymást.

Akkor sorjában:
– A Killián repülős főiskola volt, nem pedig katonai! Az ott végzettek közül nagyon kevesen kerültek csapattiszti helyre.
– Több esetben kihangsúlyoztam még Szolnokon is, hogy én FŐISKOLÁS vagyok, nem pedig katona!
– Elég hamar kibukott, hogy kik azok akikből (ha csak valami nagy disznóságot nem csinálnak) ha a fene fenét eszik, akkor is tisztek lesznek. Minket a tényleges tisztek sokszor összekacsintva kezeltek, hogy srácok még négy év, és egy brancsban leszünk.
– Az idézett poltáj-on is elhangzott, hogy ha szolgálat után egy tiszt(jelölt) intenzív szabadidős tevékenységet végez, az nem szabad hogy megakadályozza abban, hogy másnap a szolgálatát teljes felelősséggel ellássa. Legfeljebb egy kicsit “úgy” néz ki. És ez volt az, amit kértek, hogy ne “úgy” nézzünk ki.
– A századpékával közösen elkövetett túrám mondhatni a szolgálati és a szabadidős tevékenység határvonalán mozgott, egy évvel később már úgy intéztek egy ilyen esetet, hogy a VÁP kiment a hallgatóért, és kikísérte az állomásra, hogy akkor irány Szolnok és ott jelentkezz. Mondjuk az ilyenben keményen belejátszott az is, hogy tisztjelöltként nem volt várható, hogy ténylegesen megszökünk.
– A KISZ-találkozón résztvevők névsora igenis megvolt a főiskola poltisztjénál – odahaza. Telefonon meg megkaptuk az engedélyt hogy csak vasárnap este érkezzünk vissza a laktanyába. Itt mindössze annyi fennforgás volt, hogy a magasabb érdekből elkövetett beb@szásunk engedélyezéséről a helyi belszolgálatok nem tudtak.

 11. krux — 2012-10-31 16:52 

Szó se róla, a hallgatók mindig tudtak inni. Egyszer velem is előfordult, hogy hajnalig buli, aztán délelőtt 10,00 órától meg előadás. A probléma csak az volt, hogy akkoriban már az asztal fiókos oldalán volt a helyem, de azért kibírtam, nem az volt életem legszarabb előadása. A hallgatóim jobban szenvedtek. Nem volt elég a másnaposság, még ébren is kellett lenniük…

 12. zweitakt — 2012-11-01 13:50 

@kelempajszmadar1:
Kelempájsz Barátom!
Nem így gondoltam.
Teljesen egyetértek veled abban, hogy a tisztek felkészültsége nagyban befolyásolja az alárendeltek sorsát. Jó olvasmány erről Sebő Ödön: Halálra ítélt zászlóalj c. könyve. http://hu.wikipedia.org/wiki/Seb%C5%91_%C3%96d%C3%B6n
A gyakorlat szerint úgy tűnik, minél kisebb kvalitású egy tiszt, annál inkább olyan helyre került, ahol a legkevésbé tud galibát okozni. A lrgtöbb “hülyeHT” sztori ezekről szól. Egy volt iskolatársam mesélte, hogy a Katonai főiskolán azért folyt tanulmányi versengés, hogy majdan “jobb” alakulatokhoz kerüljenek. És volt ökörködés is.
És igen, jól látod, nagy volt a lezüllés egy időben. Egy barátom tartalékos hadnagyként szerelt(1993), és fogalma sem volt arról, hogy mi az az UKA-63, meg Gyata-64. Pedig még fenyítve sem volt, sőt, még csak nem is vett részt dobbantásban, egyéb murikban…
A fiatalság, bolondság. Aztán benő a fejük lágya…
És Szögyi azért a tanulmányi kötelességét mindig teljesítette, már amennyire elbeszéléseiből kitűnik.

 14. Bömbi — 2012-11-06 11:32 

A “mundér” becsületének védelme érdekében szeretném megemlíteni, hogy a katonatisztek is ugyanolyan emberek, mint a civil emberek. A tiszti főiskolások sem voltak sem jobbak, sem rosszabbak, mint a polgári egyetemisták, vagy főiskolások. Mint Estván írja, mi sem mentünk hülyeségért a szomszédba, ellenben a könyvemben szereplő személyek csaknem kivétel nélkül hasznos, megbecsült tisztességes tagjai a civil, és egyenruhás társadalomnak. Én rengeteg hülyeségben vettem rész, ellenben 30 év szolgálat alatt egyszer sem voltam fenyítve és öt évig Közép-Európa legnagyobb határátkelőhelyének voltam a parancsnoka. Az uniformis azonban óhatatlanul pozitív, vagy negatív értelemben megkülönböztet embercsoportokat. Egy példa: Egy civil, ha bemegy a vasúti Restibe, és ott meglát két vasutast /logikus, hogy nekik az van legközelebb/ azt mondja, ezek a vasutasok állandóan itt isznak! Az nem jut eszébe, hogy ő ugyanannyiszor megy be a kocsmába inni ahányszor ott látja a vasutasokat!

 15. szogyi — 2012-11-06 14:05 

@Bömbi:
Csatlakozom !
Lehet hogy a szolnoki életem katonai szempontból néha hajmeresztőek, de mi még a cipőfűzőjét sem köthettük meg az ELTE vagy a műegyetem SCH koli életének. Viszont itt is igaz, hogy amibe nem pusztulsz bele, az csak megerősít, akármilyen gyalázatos állapotban estünk be éjfélkor, 5.30-kor szólt az ébresztőfölelvtársak, és fél 8-tól 2-ig nyomták az anyagot ahogy kellett. Ott tanultam meg félkómás állapotban is tanulni, olyan eredménnyel, hogy benne voltam abban a 15-20%-ban, aki utóvizsga nélkül abszolválta a féléveket (mondjuk emiatt is engedtem meg egy kicsivel többet magamnak), pedig még olyan fasságokat is tanítottak, mint az osztrák meg olasz hegyivadász erők felépítése és fegyverzete (nahát ez volt az, amit vizsga után tíz perccel automatikusan elfelejtettem). Azt meg meg kell mondanom, hogy utána a civil (mat-fiz tanárképző) főiskolán simán végigvittem az első két teljes évet abból az anyagból, amit Szolnokon megtanultam, szóval még a színvonal sem volt egy kutyaütő. Minálunk csak azért nem volt „világítótorony” mint a miskolci műegyetemen rajzleadás előtt, mert a mi kolink csak kétemeletes volt, de a rajzok ugyanúgy készültek (az utolsó éjszaka).

 16. Bömbi — 2012-11-06 15:43 

 17. Bömbi — 2012-11-06 15:49 

Bocsi, az előbbi szövegem elszállt!
Szóval köszönöm a megerősítést Szogyi!
Nem akartam én részletezni a dolgokat. Nekünk ráadásul az első év szinte végig kiképzés volt. Éjfélkor még a “gólya berepült az ablakon” éjjel kettőkor riadó, reggel fél hatkor jó reggelt elvtársak reggelitornára sorakozó! /Melegítő csak minusz 12 fok alatt!/ 8 órakor értelmes pofa vágás az előadáson. Kimaradás, eltáv ritka volt mint a fehér holló!

 18. Estván — 2012-11-06 21:54 

Nem tudom, ez mennyire köztudott, de azért hozzáteszem, hogy katonai (meg gondolom rendészeti) felsőoktatásban nem lehet megbukni! Vagyis persze hogy meg lehet, de akkor az illető elkúrta, mert nincs ismétlési lehetőség.
Napjaink aranyifjai meg 8-10 éveket elegerésznek az ELTE-n, BME-n, szülők által eltartva, aztán 30 évesen, diplomásan nem tud egy sárgacsekket kitölteni vagy egy biciklibelsőt megragasztani. Persze tisztelet a kivételnek.

Sorkatona korom ideje körül tudtam egy hallgatóról, aki kibukott, neki annyit ajánlottak fel, hogy soron kívül aláírhat SZERZŐDÉSES lövész HONVÉDnak. Pedig szóltak legendák arról, hogy aki kilép a főiskoláról, lehet hivatásos tiszthelyettes, de a valóság mást mutatott: ő HONVÉD lett (úgy emlékszem, elvállalta), még csak SZAKSZI se… Ja, amúgy hölgy volt az illető.

Ha már hallgatók: jónéhány éve fővárosunkban kerestem egy épületet. Amerre mennem kellett volna, ott látom hogy utca zárva, kordon lerakva, kordon előtt posztol a röndér. Örültem hogy ott van valaki, megkérdezhetem legalább, hogy hány háztömb távolságban van lezárva az utca, merrefelé jutok el a keresett címre. Gondoltam, menő csávó leszek, a rendfokozatával szólítom meg. Közeledek, közeledek, nézem a vállát, baszki ez csíkos! Fejemen vigyor:
– Szervusz, hallgató úr! Meg tudod mondani, merre kerüljek, hogy az “X” utcába jussak?

 19. szogyi — 2012-11-07 12:27 

@Bömbi:
Gondolom akkor nálatok is megvolt a “kiválóság” érzése, hogy a többiek csak katonák lesznek, ti meg határőrök. Na most képzeld el ugyanazt, csak egy egész főiskolára kiterjesztve;) Nem azért sz@rtuk le a katonai dolgokat, mert nem tudtuk megcsinálni, amikor kellett odatette magát a banda és klappolt minden (de akkor úgy éreztük, hogy szívatnak minket).
Ráadásul mivel nálunk a “terep” az a szomszédban a reptér szélén volt, sokszor volt olyan órarendünk, hogy reggel egy-két óra matek, vagy (brrrr….) filozófia, aztán ki a szabadba,egy kis harcászat, tereptan, meg egyéb ilyen nyalánkságok. Bemelegítésképp egy kis filózás az emberi méltóságról, aztán lecke abból, hogy miként kell elpusztítani.

 20. estudante — 2013-01-17 20:40 

@drbumburnyak:
Én pedig hatodéves vagyok és lány :)
És a radi jó szakma! ;)
De mi miért maradtunk ki az olyan tárgyból, mint a külön képalkotó diagnosztika? :(

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.