394. – Karácsony 1.0

Mi sem természetesebb, hogy a Karácsony közeledtével olyan posztokat válogattam, amelyek témája – legalább érintőlegesen – a legnagyobb keresztény családi ünneppel van kapcsolatban. Az idei első ilyet szögyi barátunk követte el, s azt kell mondanom, hogy az őt (illetve eddigi munkásságát) ismerők most sem fognak csalódni.

Katonai főiskolás koromban be volt írva a körletelhagyási utolsó oldalára, hogy „Eltávozás és szabadság alatt polgári ruha viselése engedélyezett”. Tegye fel a kezét az, aki ilyen bejegyzés mellett önként belebújik szabadság alatt az angyalbőrbe.

Jelen!

Főiskola, téli szünet, amikor is valamikor meg kellett ejteni a bemutatkozásomat az aktuális barátnőm szüleinél, mivel szegényt bevonulás előtt két-három héttel szedtem össze, a bevonulás előtti pánik mellékhatásaként, így a családi kapcsolatok feltérképezése későbbre halasztódott. Mondjuk volt tudomásom arról, hogy vannak szülei, különösen a faterja volt látatlanban szimpatikus, mert elmondása szerint állandóan figyelmeztette, hogy „akinek katonavőlegénye van…” (pedig ha tudta volna, hogy én miket művelek a messzi távolban).

Úgy jött ki a lépés abban az évben, hogy a szenteste előtti napon engedtek haza, akkor meg már a barátnőm is hazament Tiszalökre, úgy volt megbeszélve, hogy ünnep első napján megyek el hozzájuk. Családi program megvolt, karácsony első napján elkezdek készülődni, nah – mondom –, ha már ilyen rendes az apósjelölt a katonákhoz, akkor már megtisztelem azzal, hogy felhúzom neki az egyenruhát, lásson már légierőst is. Puccba vágom magam, lamentáltam azon, hogy kössem-e el a kocsit, de végül úgy döntöttem, hogy egy ilyen ünnepi ebéd alkalmával várhatóan kell fogyasztanom néminemű alkoholneműt is, aminek soha nem voltam ellensége, akkor már jobb a békesség, elmehetek én vonattal is.

Meg is történt, elballagok az adott címre, igen, ott vannak, várnak, be is mutatkozom illendően, apósjelöltnél bevágódok, anyósjelölt, hát, olyan so-so, éppen nem házisárkány, de nem túl kedves. Öreg előkapja a saját borát (na ugye milyen jó, hogy nem jöttem kocsival), aztán az első pohár után meg már azt bántam meg, hogy miért nem kocsival jöttem, mert broáááááá… Valami elborult elmével úgy sejtettem, hogy Tiszalökről át lehet menni a Tisza túlpartjára szőlőt művelni, ami éppencsak majdhogynem már a tokaji hegyvidék alja, szóval lehet, hogy van ott jó bor is, de ez biza sajnos itt termett, még csak nem is homokon, hanem valami istentelen kötött agyagos földben.

No, meg az apósjelölt megjegyzése is szíven ütött, hogy ha nem jött volna közbe a szüret, akkor éppen végzett volna a metszéssel, jajj, de hiányzott már akkor nekem a kocsi. Azért valahogy átvészelem, különösen, hogy a barátnőm már tudta az ízlésemet, és egy üveg konyakkal helyrebillentette a szám ízét (igaz, kisvárdai volt, de szükséghelyzetben az is elmegy). Mindenesetre jól eldumálgattunk, egészen addig, amíg nem figyelmeztettek, hogy nem-e kellene mennem a vonathoz. Aha, ebből levontam a következtetést, bizony itt azért még falun vagyunk, és errefelé úgy látszik, kicsit másképpen verik a cigányt, köszöntem szépen a felhívást, de azért én is okos voltam, amikor megjöttem az állomáson kikukkoltam, hogy az utolsó vonat 10 óra 8 perckor megy. Barátnőm nagyon csóvája a fejét, szerinte korábban, de énnálam ne legyen senki sem okosabb, megnéztem, tudom és kész.

Naná, hogy neki volt igaza, nem 10 óra 8-kor, hanem 8 óra 10-kor volt. Éjszaka ott kakukkolok egy bezárt falusi vasútállomás előtt, ettől hajnalig semmi jót nem lehet várni, mint rutinos öreg róka, na, akkor most jön a stopp. Ismertem már az utat, mert párszor vittem haza a barátnőmet kocsival, előbb ugyan felmerült, hogy nem-e kellene inkább előbb Tiszavasvári felé elindulnom, mert akkor hamarabb kijutnék a 36-os útra, mivel akkoriban még az volt a pesti út, ott nagyobb esélyem van, mint a közvetlen, de rövidebb úton. Áááá, a fene fog kerülni, menjünk csak toronyiránt, most még milyen jól is jön, hogy magamrahúztam az egyengöncöt, ebben úgyis tutibiztos a stopp.

Aha. Ha jön valaki. Karácsony első napjának éjjelén, egy vidéki bekötőúton. Az első öt kilométer után rájöttem, hogy ennek annyi esélye van, mint vákuumban gyufát gyújtani. Ragozni nem nagyon akarom, szóval sétáltam egy jó nagyot, olyan harminc kilométert. Azért közben olyan is volt, hogy jött mögöttem autó, két esetben is, meg is örültem, ki is raktam a stoppot, de mindkettő mentő volt…

Majd húsz kilométer után becsatlakoztam a 36-os útba, na itt is van még majd egy tízes, de itt azért lesz (lesz?) forgalom, reménykedtem egy sort. Egy autó jött, az is kamion, már kezdtem megörülni, de úgy repesztett el mellettem, mint akinek pisilni kell, ja, meg láttam hogy amúgy is lengyel rendszáma van. Még az is lehet, amilyen vallásos népek vannak arrafelé, hogy éppen lopták a kocsit, mert a lengyelek legközelebb legfeljebb jövőre néznének rá. Ahogy közeledek a városhoz, már látszanak a fényei is, na még egy jó húsz-huszonöt perc és már haza is érek, amikor megint lámpa tűnik fel mögöttem. Le vagy te sz@rva, ha már eddig eljöttem, akkor innen már elmegyek tovább is magamban, de lelassít mögöttem és követ. Hátrapislogok, persze hogy nem látok semmit a lámpától, különösen hogy elkezd rám villogni. Aztán villog tovább, de már kéket. Aha, akkor ez a testvéri fegyveres testület, biztos akarnak valamit, megállok hogy meghallgassam. Kipattannak, a sofőr egyből rákezdi, hogy közúti ellenőrzés.

Mi? Ez csak ezt a szöveget tudja, és ha kiszáll az autóból, akkor automatikusan kezdi? Most akkor mit adjak? Személyi nincs, a katonakönyvemhez meg nem sok közük van, jogsi az ugyan talán nálam van, de fogja a fene előkapkodni, forgalmiról meg ne is álmodjon, hogy az van nekem. Különben is mit akar ellenőrizni? Profilmélységem az még van, mert abban a cudar hidegben már árkok fagytak az arcomra, tartalék izzó na az egy szál se, de az ellankadásjelző derékszög az köszi szépen, prímán működik (akkor még – ez vagy harminc éve volt). Erre azért nagyon felhúzta magát a yard, hogy mit pofátlankodok itt vele, különben is részeg vagyok, hát igen, vagy öt órával meg harminc kilométerrel arrébb ennek a kijelentésnek még lehet, hogy volt esélye. Na, akkor soroljam, csak mit ittam, de akkor már a társa rászólt hogy ugyan Géza (vagy Béla, már nem tudom pontosan), hagyd már a fenébe szegény srácot, inkább vigyük haza, úgysincs most semmi dolgunk. Úgy látszik, ő volt a parancsnok, mert az eddigi puffogó viperához hasonlító ürge bekussolt és visszakushadt a volán mögé, én meg kényelmesen (és örömmel) helyet foglaltam a járőrkocsi hátsó ülésén (ilyen is ritkán esett meg velem). Béla (vagy Géza) vadul indít, aztán a következő váltáskor megszámolja a fogaskerekeket, oké, megvan mind, aztán valahogy mellévált, és majd’ előre repültem, úgy megtorpant a kocsi, ekkor már kénytelen voltam előreszólni, hogy ha csinál még egy ilyet, akkor kérdés nélkül is megmutatom hogy mit is ittam én az éjjel, mert az egész az ölében fog landolni, én még ilyen kimerült állapotban is képes vagyok kanyarban hányni.

A válaszát sajnos viszont már nem volt időm bevárni, mert a délutáni-esti italozás meg a fagyos időben végigvitt menetgyakorlat hatására villámsebesen vetettem magam Morpheus (az álomisten) ölelő karjaiba, de szerencsére az úticélt már előzőleg közöltem a sofőrömmel. A megérkezéskor Géza nem fárasztotta magát a kapucsengő keresésével, lazán benyomta a szirénát, amire talán az egész utca felébredt, persze engem kivéve. Fateromék naná, hogy – mint a nyúl – ki az ablakba, hogy mi is történik itt… aztán a látvány éppencsakhogy nem sütötte ki az agyukban az összes biztosítékot.

A járőrkocsi kellemes melege plusz a kimerültségem nem tett annyira jót nekem hogy az ötperces alvás után képes legyek felébredni. Emiatt aztán drága családom, na meg a fél utca tanúja volt annak, amikor karácsony második napja hajnalán a dicső tisztjelölt egy járőrkocsi hátsó ülésén heves küzdelmet folytat két rendőrrel… Nagyon nem akartam felkelni.

Ezzel kívánok itt és mindenhol minden milstorysnak és családjuknak ennél kellemesebb, de nagyon boldog karácsonyt.

5 hozzászólás

 1. cattani — 2012-12-20 12:45 

Nagyon jó sztori volt ez is!
Emlékszem mikor a legutóbbi ex-barátnőm bemutatott a szüleinek. Eléggé izgultam, az apuka ugyanis elég szigorú ember volt, hihetetlenül erős igazi szakmunkás ember, olyan lefelé konyuló bajusszal mint az American chopper című műsorban az öreg. Néz rám szoborarccal, kérdezi hogy akkor én most határőr vagyok? Mondom igen (nem firtattam, ezt a rendőrség dolgot, az öregek ezt már nehezebben értik meg, a nagymamát pl. meghagytam abban a hitben hogy polgárőr vagyok, ugyanis nem értette a különbséget ezen szervezetek közt). Szóval kiderült, hogy az apósjelölt is sorhatárőr volt, így egyből bevágódtam nála, ráadásul az is kiderült, hogy a régi szakasz pk.-ja akkor még kopasz hdgy-ként, volt az én ex-HRK vezetőm (azaz kirendeltség vezetőm) öreg alez.-ként… Ezt persze pálinkával kellett megünnepelni. :-)

 2. szkv — 2012-12-20 19:14 

szögyi: Olvasói dicséretben részesítelek.
1970-ben egy esti vonaton, annak ellenére hogy nem lehetett Tv Híradót nézni. elaludtam. Nagyon kedves utastársaim voltak mert nem keltettek fel és így nem szálltam át a csatlakozó vonatra. Mikor felébredtem és elolvastam a megállóhely nevét, (Tormásliget) az álmosságom gyorsan elszállt. Leszállni már nem tudtam mert közben a vonat elindult, így “megnyertem” egy 20km-es gyaloglást. Rengeteg autó jött, de mivel válogatós voltam ezért egyiknek sem integettem. “Válogatásomnak” egyszerű oka volt, mind velem szemben jöttek és semmi kedvem nem volt az ellenkező irányba menni.
Szerencsére az időjárás kedvezett. Már a 18-ik km után voltam amikor megállt mellettem egy tejes autó és kegyesen felajánlotta hogy hazavisz. Megköszöntem neki, de a “fuvart” nem kértem a házunkig, Meglepődött, de megnyugtattam hogy a tejcsarnoktól a második házban lakunk.
SZKV BUCSU.

 3. kelempajszmadar1 — 2012-12-21 10:15 

“meg kellett ejteni a bemutatkozásomat az aktuális barátnőm szüleinél” -nem inkább a barátnőt kellett volna megejteni?
De ha már ilyen remek autóstopos sztoriról van szó, az egyik haverom jut eszembe róla. Dunakesziről jött haza, és a sötétben leintette az első reflektorfényt. Éppen a vápos járőrkocsit stoppolta. Rögtön el is kapták a grabancát, aztán a Petőfiben eltöltött egy hangulatos éjszakát. Másnap egy főtörmelék hallgatta ki. Aztán azt mondta neki, hogy “Te határőr vagy? Na, le van szarva, ez a stoppolás piti ügy, húzzá innét, öcsi!” -és a bajtárs azt mondta, hogy kis híján kidobták a vápról, hogy minek tartja fel őket a hülyeségeivel.
No, minden Bajtársnak boldog világvégét kívánok:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 4. szogyi — 2012-12-21 20:22 

@kelempajszmadar1:
Megejtésről akkor (már) szó sem lehetett… ;)
Annak egyedüli esélye az esküm utáni négynapos eltávon volt, de a körülmények összejátszása miatt éppen haza kellett mennie valami családi okból kifolyólag. Emiatt az eskü utáni ünnepi khmmm…. mondjuk úgy hogy kitárazást egy 40+-os hölgy (-val -vel- ban -ben) ejtettem meg. Még szerencse, mert a barátnőm valószínűleg belepusztult volna;)

 5. krux — 2012-12-23 12:01 

@szogyi: Baszki Szögyi! Ha most találkoznál az utcán azzal az egykori “kitárazósnegyvenpluszossal”… Gondolj csak bele: lassan a nyolcvanat veri…:-)))

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.