398. – Harckészültség és egyebek

Katonai objektumokban ugye vannak a 24 órás őr- és ügyeleti szolgálatok, melyek egy része civilek számára is ismerős lehet, más részükről már kevesebben tudnak. Léteznek viszont a készenléti szolgálatok is, amelyeket szinte csak azok ismernek, akik (vagy alkotmányos kötelességből, vagy hivatásosként) maguk is viseltek egyenruhát. Estván barátunk ma ez utóbbiakról osztja meg velünk emlékeit.

A készenléti szolgálatok lényegét katonaember a legegyszerűbben úgy magyarázhatta meg a civilnek, hogy azért van bent, hogy ne legyen kint. Ebből rögtön érthető, hogy az ilyen nemes feladatra vezényelt harcos bizony délután nem tudott átvedleni civilbe (illetve a hőskorban még kimenőbe), hogy kistársaival besétáljon a városba némi szesz elkortyolgatása és/vagy nőnemű egyedek becserkészése céljából. Helyette a körletablakból bámulhatta a kapun kifelé szállingózó szerencsésebbeket.

Persze volt olyan hely is, ahol a kimaradás nem jutalom volt, hanem szinte büntetés. Egyik kiképzőközponti surranótársam az Újdörögd “fedőnevű” bázisra került szakkiképzésre. Innen csak gyalog lehetett eljutni a legközelebbi emberlakta településre, és a srác elmondása szerint ahogy megitta az ember a kocsmában a sörét, már indulhatott is vissza, ha nem akarta az utolsó pár száz métert futásban megtenni, hogy még időben beessen a kapus orra előtt.

Fehérváron az öregeket és a gumikat az érkezésünk nagy örömmel töltötte el. Onnantól valamivel több esélyük lett a szabad estére, hiszen rögtön konyhamelóra (és hamarosan készenlétbe is) beoszthatott minket az írnok. Egyik remek ilyen szolgálat volt a HKSZ (ez az alakulat harckészültségbe helyezését jelentette). Ennek elrendelése esetén századunk feladata – a velünk egy szinten lakó szállító századdal szoros együttműködésben – a kiértesítés lett volna. És hogy hogyan is működött ez?

Hát tegyük fel (természetesen csak pedagógiai céálzettal), hogy a Gaz Imperialisták ledobnak egy (húsz Hiroshima erejű) Fukushimát a Béketáborra. 

Jó, tudom, az én katonaidőmben ezek a fogalmak már nem léteztek, viszont a rendszer alapjait az előző érában  – még tán születésem előtt – fektették le, illetve ide vonatkozó okmányainkat is akkor gépelhették, azóta már kifakult tintával, a megsárgult papírra…

Nos tehát nagy bumm, villanás, lökéshullám, satöbbi. Áramszolgáltatás megszűnik létezni, elektronikus eszközök behánynak. A kommunikációnak márpedig (egy jól szervezett hadseregben) akkor is működnie kell! Ilyen helyzetben legelőször valahogy be kell rángatni az otthon békésen szunyókáló parancsnoki állományt (mert a filmekből tudjuk: a riadó meg a háború mindig éjszaka van). Erre az a legegyszerűbb mód, hogy egy rakás katona autóra pattan, és szépen becsönget mindegyikhez, de nem ám össze-vissza, ahogy sikerül! Meg volt határozva, hogy hányas számú kiértesítőhöz mely utcák tartoznak (ezeket fejből tudni kellett, szóval pl. a kopasz eleinte egy körzetet tudott, csak abba lehetett beírni, később már kettőbe-háromba, aztán bármelyikbe). A kiértesítések befejeztével a lehetőségekhez képest leghamarabb vissza kellett volna térni az objektumba: honvédségi jármű leintésével, tömegközlekedéssel, civil autó megállításával, kerékpár lefoglalásával, vagy akár gyalog.

Kíváncsi vagyok, hogy adott esetben ilyenkor hány ember kísérelt volna meg dezertálást és nyugat felé indulást, bár biztos vagyok benne, hogy Kelempájsz vagy Buksitizedes, vagy a köztük eltelt idő alatt valaki másnak a szolgálati ebe rendesen a fenekükbe harapott volna.

A körzetek megismerését a térképen kívül az is segítette, amit a fehérvári kezdetekről szóló posztomban már megemlítettem: úgy készültünk fel, hogy első ottani  “apánk”, Imredzsí százados úr betessékelt minket egy Transporterbe, hogy körbeautózzuk a várost. A laktanya elhagyása után nem sokkal egy nagyobbacska, feltűnő zöldre festett ház mellett haladtunk el, amelyben szemlátomást egy nagy létszámú, napbarnított család éldegélt. Ekkor Imredzsí felhívta figyelmünket városnéző kirándulásunk első nevezetességére:

– Itt jobbra a Brazil Nagykövetség látható.

Tőle szokatlan módon hagyta, hogy kikacarásszuk magunkat. Ezután megtekintettünk minden, a kiértesítő dokumentumokban szereplő utcát, megjegyezve, hogy melyikben milyen típusú épületek állnak, milyen színű kerítésekről vagy erkélykorlátokról ismerjük fel őket, melyik a páros, melyik a páratlan oldal, stb. A kör megtétele után, hazafelé jövet ismét elhaladtunk az ominózus utcán. Ekkor megkaptuk az ellenőrző kérdést:

– Honvédek, mi is ez a zöld itt balra?

Kórusban feleltük:

– A Braaaziiil Naaagykövetsééég!

– Helyes! Látom, figyeltetek! – Azzal ő is elmosolyodott. A “baj” csak az volt ezzel, hogy (ha jól emlékszem, Proletair bajtárs szerint Furkó Kálmánhoz hasonlóan) amikor mosolygott, akkor volt csak igazán félelmetes. Akkor a vér is meghűlt bennünk.

Persze ha lett volna olyan katona, akinek néhány utcanevet is nehezére esett volna bemagolni, annak még mindig ott volt az MVCS. A rövidítés feloldása emlékeim és a szájhagyomány szerint mozgósításvégrehajtó csoport. Ez ha lehet, még a HKSZ kiértesítőnél is semmittevőbb szolgálat volt. A kiértesítők meg a kiértesítő gépkocsivezetők legalább számot kellett hogy adjanak felkészültségükből a HDM ügyeletesnek, aki végigkérdezgette, hogy melyik kiértesítők hányas számú gépkocsival mennek ki, mit csinálnak, ha nem találnak valakit otthon, melyik gépkocsik hol szedik össze a berendelteket, stb. Mondjuk nem emlékszem olyan HKSZ gyakorlatra, amikor akár egy ilyen gépkocsi is elhagyta volna a laktanyát. Ugyebár előre lehetett tudni, hogy melyik nap lesz a riadó, mégpedig ébresztő előtt fél órával, tehát a hivatásosok is egyszerűen órával-fél órával előbb jöttek be. A különbség csak annyi volt, hogy aki általában köznapi egyenruhában dolgozott, aznap az is gyakorlóban érkezett.

De térjünk vissza az MVCS-hez. A riadó megtörténte után, amikor a kiértesítők lerohantak a szintről, az MVCS-s katonák elkezdenek bemálházni, zsákjukat az ágy elé teszik, és várják az újabb utasításokat. Közben folytatják a napirend szerinti tevékenységet, tehát pl. lemennek reggelizni. A reggeli után sorakozó az alakulótéren, az ügyeletes parancsnok ismerteti a “kialakult helyzetet”, és meghatározza a további tevékenységet.

A fehérvári katonazenekar tagjai készültség esetén forgalomszabályzónak voltak beosztva, és a sorakozón is megjelentek. Egyszer az egyik muzsikus kigombolt nadrágban, kicsatolt fehér derékszíjjal jelent meg, mivel testalkata fizikailag nem engedte meg a ruházat szabályos viselését. Nem kis derültség fogadta, leginkább közvetlen kollégái részéről. Kiderült, hogy a gyakorló évekkel azelőtt volt rajta utoljára, és azóta bizony felszaladt jópár kiló…

A nap hátralévő részében az MVCS egyes tagjai segítettek a laktanya szinte soha nem használt hátsó kapujánál sátrak felállításában, berendezésében (érdekes módon a dobkályhát még nyáron is be kellett rakni), miközben az akkor még létező törzsszakasz tagjainak világítás- és telefonvezetékeket kellett kihúzgálnia mindenfelé. Mások a vezérkar nagytermében helyeztek el meghatározott rend szerint asztalokat és székeket, hogy vezetési pontot alakítsanak ki, persze itt is előkerült egy halom telefonkészülék. Az más kérdés, hogy a hozzájuk tartozó dugaljak közül mennyiben lehetett élő vonal…

A ritkán (talán 3-4 havonta) előforduló, előre bejelentett riadón kívül az ég adta világon semmi más dolgunk nem volt ebben a szolgálatban. Maximum udvart takarítani meg bútorokat pakolászni vittek el minket, de azt is csak munkaidőben. Délután meg tényleg már csak azért voltunk bent, hogy ne legyünk kint.

13 hozzászólás

 1. szkv — 2013-01-29 09:49 

Estvan: Ez szenzációs. Gratulálok hozzá.
Nekünk az őrsön egyszerűbb volt, mert a hivatásos állomány az őrs mellet laktak és egy telefon, vagy az őrs ügyeletes átment hozzájuk. Számunkra csak annyi változás volt a megszokott napi élethez viszonyítva hogy a bakter vagyis az őrsőrszem rohamsisakban volt szolgálatban. Papiron meg szerveztük az őrs védelmet és ezzel számunkra véget ért az egész HADMŰVELET. IGAZ MI TECHNIKÁNK MÁSRA NEM IS VOLT ALKALMAS.

Egy estleges atom támadás esetén vajon ki és kit értesített volna ?
Egyik munkatársam mesélte, aki Tapolcán volt harckocsizó, hogy mikor beosztották értesítőnek és menni kellet, mert a gaz kapitalisták támadást indítottak a szocialista tábor ellen.
Megérkezett a kijelölt helyre és az illetékes őrmester elvtársnak jelentette hogy harcászati riadó van, vonuljon be a laktanyába. Az őrmester tudomásul vette és mondja a feleségének, anyukám pakolj elegendő élelmet mert kitudja mikor ér véget a háború. Az asszony megszólal dehogy pakolok a riadó után ne a kocsmába menj, hanem igyekezz haza.
SZKV BUCSU

 2. kelempajszmadar1 — 2013-01-29 11:58 

Köszönöm a remek posztot, kedves Bajtársam! No meg azt, hogy megemlítettél, mint a határ éber őrzőjét.
Csak annyit fűznék hozzá, hogy egy valamirevaló támadás esetén Hörmannforrás talán két percig tudta volna tartani magát. Elegendő lett volna egy harckocsi, és az őrs épülete másodpercek alatt még romosabb lett volna, mint manapság, belőlünk pedig fasírt vagy haleledel lett volna.
Ha pedig egy igazi Fukusimát odab@sztak volna, akkor légneművé váltunk volna, a szegény, jobb sorsra érdemes kutyáinkkal együtt. Azért az öreg Nambót sajnáltam volna.
Történt, hogy egy foglalkozáson Spí Bácsi kérdezte az egyik srácot, hogy mit tenne, ha Kőszeg felől atomvillanást látna. A srác elkezdte mondani a sablonszöveget, de belegabalyodott, és amíg kereste a szót, én beszóltam: elengedem a kutyát! Erre Spí Bácsi leb@szott, hogy ne csináljak kabarét, ez katonai foglalkozás, és ha nem férek a bőrömbe, akkor szó szerint kell tudnom a harcászati szabályzatot, ki fogja kérdezni.
Bajtársi kézszorítással: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 3. kszabo — 2013-01-29 18:45 

A tisztek jó része nálunk is a laktanyában lakott. A városi kiértesítő oktatás és útvonal bejárás a legveszélyesebb harcfeladat. Guriga főtörmi vezetésével kemény kocsmatúra volt. Ugyan emlékeim szerint valami kartonunk volt, hogy kit kell behozni, így nagyot nem hibázhattunk.
A riadó nekünk buli volt. Én voltam a riadó konyhaügyeletes, gyorsan felszedtem a konyhalegénység fegyvereit és átvittem. Utána telephely, Csepel élesztés, télen szélvédő kaparás a söför előtt, majd hajts. Ködös tél, tenyérnyire kapart lyuk a Papi előtt, a kapunknál fölszedtünk egy őrmestert, ő lett a jobbszélső, tejüveggel maga előtt. A laktanyájukig könyörgött az életért, Papi meg csak mantrázott: főnök a normaidő….

 4. Bigjoe(HUN) — 2013-01-29 19:26 

Most már tom, hogy a Kisdobos (meg a piros izés) koromban miről szolt a a riadó-lánc.
Soha nem értettem, hogy minek kell az Őrsi naplóba beírni, hogy XY elmegy YX-ért, majd Fix Y- ért…..tehát ez már a honvédelmi alapképzés része volt, hasonlóan a kislabda dobáshoz.
“Ki vót az lelve”

Szerintem a HŐR-ők folymatosan HKSZ-ben figyeltek, csak más néven futott.

 5. Estván — 2013-01-29 20:53 

Kelempájsz: ne viccelj, hát van olyan olvasója a Milstory-nak, akinek a nyugati határ védelméről nem a rettenthetetlen Kelempájsz Maduár 0.1-es, kutyafelvezető jut eszébe? :)
Egyébként persze hogy elengedted volna a kutyát. Gyorsan tud futni, legalább annak legyen egy kis esélye hogy megússza…
Az atomtámadás esetén teendőket egy akkoriban ht. ftőrm. cimbora (mostanság azt hiszem már leírhatatlan, kimondhatatlan rendfokozata van: főtörzszszszszászlós, illetve ha minden igaz, érik neki a hadnagyi csillag) így kommentálta: jelentem amikor a szemembe folyt az acélsisak, akkor már tökmindegy. Nekünk meg még tanították ezt a földre kuporodást, VV-köpennyel betakarózást…

Kiértesítő kartonok nekünk is voltak, az alegység asztalban egy lepecsételt kazettában. Meg valami üzenőcetlik, amire rá kellett írni a riasztás időpontját, meg hogy azonnal vonuljon be, hogyha nem találtuk volna otthon a pácienst. Normaidők is voltak. Tudni kellett, hogy R + hány perckor kell az ÜTIszoba előtt felsorakozni a gk.-vezetőkkel, hány perckor kell elhagyni a laktanyát, mikorra kell állnia a sátraknak, berendezve a vezetési pontnak, stb. stb. Az R a riadó időpontját jelentette. Az egyik ilyen riadót volt szerencsém alegységügyeletesként átélni-levezényelni, lesz majd róla poszt :)

 6. kelempajszmadar1 — 2013-01-30 08:48 

Nálunk a riasztás abból állt, hogy telefonon leszóltunk a kb. 30 méterre levő tiszti lakásokra, hogy esemény van, gyüjjenek üstöllést. De ez csak határsértő esetén történt. Egyébként úgy kezdődött, hogy az SZ-100 jelzett, a banda ugrott, a csöves szólt Szombathelyre a Kerületpk-ra a hadműveleti ügyeletesnek, hogy honnan futott be a jelzés. Szombathely jelentette Adyligetre az OPK-ra. Közben kivizsgáltuk a helyszínt, aminek az eredményét a csöves ismét jelentette Szombathelynek, Szhely Adynak, aztán Adyról szóltak Szombathelynek, hogy fújják le a riadót, Szombathely szólt a csövesnek, a csöves kiszólt az üldözőcsoportnak és a határzárásnak, hogy vége. Ilyenkor három egyes lövést is leadtak, ez volt az egyezményes jel (ezért versengtek a katonák, hogy ki lője le a riadót).
De ha személytől eredt a jelzés, akkor az határesemény volt, tisztet kellett kérni, aki átvette az irányítást. Ilyenkor az üldözőcsoport két hosszú sorozatot lőtt, aztán tiszt irányításával elkezdődött a keresés. Ilyenkor pihenő helyett elszórakoztunk kinn a zárásban általában 4-5 órát, amíg meglett a faszi. Csodálatos élmény volt képzelhetitek.
Üdv: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 7. Bigjoe(HUN) — 2013-01-30 10:37 

Elnézést, de az OPK (19XX-ben) nem (vagy már nem) az Ady-n volt.
Persze lehet, hogy korábban ott volt, nem tom.

Tiszt úrak!
Hogy is volt/ van ez?

 8. kelempajszmadar1 — 2013-01-30 10:46 

@Bigjoe(HUN): Ja, igaz, én úgy tudom, hogy az OPK a Labanc úton volt. Az épületet Manrézának hívták, korábban az egyház tulajdonában volt. Még a rendszerváltáskor is a HÖR OPK lakott benne, ezért az egyháznak az egykori Manréza helyett a dobogókői pártüdülőt adták át, ma azt nevezik Manrézának.
De visszatérve a mondottakra, emlékezetem szerint Szombathely nem a Manrézának, hanem Adynak jelentett.
Kösz a javítást! Üdv: Kelempájsz

 9. kettleb — 2013-01-30 11:09 

Tiszteletem!

Ha megpusztult a delej, hogyan csönget be a szolgálat? Ki lettek képezve kopogásra is ? Én nem emlékszem ilyen mozzanatra…
Jó a cikk! : )

 10. Bigjoe(HUN) — 2013-01-30 12:26 

@kelempajszmadar1:
Ahogy mondja!
Máe emlékszem az OPK a Labanc úton volt, szép kis telek, (domboldal, cserjék, park, sétány, stb.)patinás épületek.
Szép hely.
A fülembe cseng a kapu ügy. vezényszava:
Határőrség Vigyázz!
Elhangzott többször is.
És olyankor mindig vigyáztunk….

 11. szkv — 2013-01-30 18:18 

1975 nyarán egyik csöves ( HATÁRŐRIZETI ÜGYELETES) szoliban 21óra magasságában a hadműveletestől kaptam a parancsot, hogy az őrs valamennyi hivatásos állományát kiértesíteni és azonnal vonuljanak be az őrsre.
Értesítés meg történt, ami nagyon egyszerűen ment mivel az őrs mellet laktak.
Az őrs pk parancsba kapta hogy a meghatározott számú borítékot bontsa fel és a benne meghatározottakat hajtsa végre.
Az első ténykedés hogy az őrs őrszem (Bakter) vegye magához a gázálarc táskát és a roham sisakot tegye fel (Nem a polcra) a fejére. A pk megszerveztük hogy a géppuskások, golyószórósok, Rpg-sek hol foglaljanak tüzelő állást. Szabadságon, eltávozáson lévőknek távirati értesítés hogy azonnal vonuljanak vissza az őrsre és a táviratot hozzák magukkal, mivel az utazást ebben az esetben díjmentesen (Akkor még nem volt Díjmentes utazási utalvány) utazhatnak. A táviratok ugyan meg lettek írva, de feladva nem lettek. Számomra ami nagyon tetszett hogy a rohamsisak a szolgálat szervezés ideje alatt az asztalon volt készenlétben. Lehet hogy szabálytalanságot követtünk el, hogy nem a fejünkön volt.
Megtörtént a szervezés és a pk jelentette a hadműveletnek, hogy a borítékban kapott parancs végre lett hajtva. Eljött a reggel és a gaz kapitalisták vissza vonultak és a riadó le lett fújva. ” Bizonyára megijedtek hogy milyen felkészültek vagyunk”.
SZKV BUCSU

 12. szunditj — 2013-01-30 22:27 

Szegény kiértesítők! Nálunk Tatán a hírzénél (de biztosan máshol is) ezt a feladatot mindig a kopaszok kapták. Közvetlenül az eskü után, amikor már ténylegesen a századokhoz tartoztunk. Mindenki rettegett attól, hogy nehogy kijelöljék őt is, én szerencsémre ebből kimaradtam. Mert ők aztán riadónál kirohanták a lelküket is!
Nekünk nem igazán rendeztek riadókat, normál esetben ez annyiból állt, hogy az állománynak (már azoknak, akik éppen nem valamilyen gyakszin voltak) a kocsik szerint rendezve fel kellett sorakozni a zászlóalj épülete előtt és max. kérdésre el kellett tudni mondani a teendőket. A „buli” akkor volt, amikor az ujjoncok belépésével újra kiegészült az állomány és a kiképzés részeként egy hétig riadógyakorlatokat tartottak. Hétfő-kedd-szerdán naponta többször is alegység-egység szintűt, csütörtökön hadosztály-szintűt, pénteken pedig az egész 5.-dik hadseregnek. Ez utóbbi kettő ténylegesen kitelepüléssel is járt, valahol egy Környe melletti erdőben.
A riadó végrehajtásának ideje HÉT PERC volt. De nem úgy mint a határőröknél, ahol beleugrott a ruhába-csizmába, kapta a fegyvert, aztán a kocsin befejezhette. Nálunk ez teljes menetfelszerelést jelentett. Teljesen felöltözve (április eleje lévén mikádó is), surranó befűzve, derékszíjon hátul a gyalásó, baloldalt a gázálarc-táska, alákötve a papucsokkal, háton a VV-köpeny, rohamsisak és málhazsák, teljes harci felszereléssel. Utána ehhez jött még jobboldalra a tártáska (szintén a derékszíjba fűzve, majd a sisak ráakasztva) és végül a fegyver. Ezt rendesen kellett csinálni, mert utána futni kellett a telephelyre és már nem volt lehetőség igazgatni rajta. Tata egy bazi nagy laktanya volt sok alakulattal és valami ismeretlen logika alapján úgy rendezték el, hogy minden egységnek a körletétől a lehető legmesszebb volt a telephelye.
A kiértesítőknek öltözésre mindössze másfél perc jutott, utána indulniuk kellett futásban a laktanya melletti lakótelepre. Mindegyiküknek megvolt, hogy személyesen kit kell kiértesíteni, holmijukat a rajuk többi tagja vitte magával. Ilyenkor aztán futottak annyit, de annyit….. Utána pedig vissza a telephelyre, a kocsijukhoz. A riadógyakorlat hetében pedig mindezt naponta többször is.
Az első napokban un. gyalogkezelőiben kellett végigtrappolnunk azt az utat, ahogy besorolunk a konvojba a hadosztály épülete előtt. Ez úgy nézett ki, hogy elől a sofőr, majd a kocsipk, utána a kezelők, fakultatívan akár berregve is. Jópofa látvány lehetett, ahogy tele volt a laktanya ilyen négy-öt fős rajokban kocogó csoportokkal. Mindezt „éjszaka” is, akkor kicsit később volt a takarodó. Végül pedig kocsikkal élesben, a teljes tisztikarral, kitelepülve egy erdőben és rádiózva orrvérzésig.
A harckocsizóknál előfordult, hogy valamiért nem boldogultak a kapuval, végül kimentek rajta úgy, hogy még be volt csukva (állítólag egyszer a kapu melletti kerítésen is). A tanknak az nem volt akadály, a normaidő pedig szent dolog.
Valaki unalbában kiszámolta, hogy ha egyszer tényleg meglepetésként lőnének ránk (mint ahogy pl. a lengyelek, vagy az oroszok jártak a II. VH.-ban), akkor mire a hadosztály épületénél felsorakoznánk a törzstisztekért, addigra kb. vége is lenne az egésznek. Szerencsére háborúk akkor már nem meglepetésként kezdődhettek volna.
Elvileg minden gyakorlat vagy éleslövészet riadóval kellett hogy induljon, lehet hogy pl. a lövészeknél ez így is volt. Mivel nálunk mindig csak néhány kocsi mozgott, a riadó úgy nézett ki, hogy hajnalban az ügyeletes csendben felrázta azokat akiket kellett és mindenki nagyon vigyázott arra, hogy akik maradnak, nehogy felébredjenek.
Azon is erősen elgondolkodtunk, hogy a teljes zászlóalj minden technikai és élelmiszer utánpótlásának szállítására EGY db. platós GAZ-66-os teherautó volt rendszeresítve.

 13. Estván — 2013-02-03 16:04 

@szunditj: Na hát ezek legalább “igazi” riadók voltak. Bár nálunk (a kiértesítésen kívül) azért nem kellett kapkodni, mert mi nem harcoló cég voltunk. A mi dolgunk (úgy a laktanyában, mint esetleges hadiállapot esetében) a parancsnokság kiszolgálása, komendáns, rendészeti feladatok ellátása volt.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.