411. – A kapu, télen

Bár őszintén remélem, hogy mire a poszt megjelenik, a tél már az utolsókat rúgja, azért egy kis aktualitása van mai írásomnak. Igaz, én nem tudok olyan telekről beszámolni, mint az egész katonaidejüket a természet (néha nem annyira) lágy ölén letöltött határőr bajtársak, vagy a huzatos toronyban órák hosszat ácsorgó-toporgó őrök. Kapus élménybeszámoló következik megint, ezúttal arról, hogy mik történtek 2000/2001 telén, a koronázóvárosunkban elterülő, annak latin nevére keresztelt honvédségi objektumban – Estván így vezeti fel a mai posztját, s ami a téltemető jelleget illeti, mi is csak remélni tudjuk, hogy elkezdődött végre az igazi tavasz…

 

Mint ahogy a sorozásról szóló bemutatkozó posztban említettem, választhattam, hogy bő egy hónap múlva, májusban vonuljak be, vagy inkább egy átmulatott nyár után, augusztusban. Akkor még csak az villant be, hogy minél előbb túl legyek az egészen, de a hamarabbi kezdés utólag is jó döntésnek bizonyult. Mire beköszöntött a hideg idő, addigra elértem az „öregkort”, azaz harmadidőszakos katona lettem. Ez azzal járt, hogy mentesültem például a népszerűtlen takarítási munkák, köztük a reggeli külső körlet-rendbetétel alól, illetve leggyakoribb szolgálati helyemen sem kellett a kapu előtt vagy az EÁP-on ácsorognom; bérelt helyem lett a kapuszoba íróasztalánál.

Mivel a laktanya minden épületében központi fűtés volt, a kapuszobára is jutott egy – szinte megérinthetetlenül forró – radiátor, mégpedig az ügyeletes és az ügyeletes-helyettes széke mögé. Ezért szoktam gyorsan rá, hogy – bár az Öltözködési Szabályzatot ezzel megsértettem – reggelente nem húztam molinót, a gyakorló alatt csak alsógatya és a póló volt rajtam, meg gyakran a vékonyabbik zokni, hogy ne rohadjak teljesen össze a 24 óra alatt.
 
Meg kell említeni, hogy nem voltam ám egyedül a szabálytalan öltözködéssel. Az egyik zászlós a 93M pulóverét viselte szolgálatban, ami ugyan rendszeresített cikk volt, de szóvá tették neki azzal az indokkal, hogy a szolgálatot ellátók megjelenése  egységes kell legyen, de a legénységnek nincs ilyen ruhadarabja. Egy zászlós asszony pedig (fázós dereka miatt) a zubbony fölött hordott egy – military shopban vásárolható – horgász-vadász mellényt, ami csak azért nem volt feltűnő, mert a gyakorlónkkal megegyező anyagból készült…
 
Tehát a meleg alsó öltözet szinte soha nem volt rajtam, amire egyszer ráfaragtam. Úgy adódott, hogy valami kavarás miatt egyszerre két rendészt kellett pihenőidőre engednünk. Bent a kapuszobán az ügyeletes tudta tartani a frontot, de nekem ki kellett állnom az utcai kapu elé, aztán az EÁP-ra is. Elég hamar rájöttem, hogy ez érdekes lesz így, de mázlimra legalább kesztyű meg sál volt nálam. Viszont így is össze kellett szorítanom a fogamat, meg mozogni, jönni-menni, hogy legalább az melegen tartson egy kicsit. A másik szerencsés dolog az volt, hogy az EÁP-tól nem messze volt egy akna, amiben valami fűtésvezeték szivároghatott, mert folyamatosan jött fel a jó meleg gőz. Igazán hideg téli koraestéken vagy hajnalokon (éjszaka nem voltunk ott, az EÁP zárva volt) még molinóban is jól esett fölé állni. Ha pedig valakit láttunk közeledni, két-három lépéssel a fülkénél tudtunk teremni, hogy meggyőződjünk a belépésre való jogosultságról, illetve a telefont is normaidőn belül fel tudtuk kapni, ha megcsörrent. Mi tagadás, ez a gőzfelhő akkor nekem szinte életmentő volt.
 
Az előző esetből is látszik, hogy ügyeletes-helyettesként amennyire tudtam, megpróbáltam megkönnyíteni a rám bízott srácok dolgát. Igaz például, hogy (az ügyeletest leszámítva) én aludtam a legtöbbet éjszaka, de egy öreg rájának járjon már ennyi… Viszont a többiektől sem követeltem meg, hogy egyszerre ketten legyenek ébren, illetve az ügyeletes nyugovóra térése után is rögtön elengedtem mindhármukat egy (kb. kétórás) rövid szundira.

Mivel a kapuszolgálat rendje szerint nappali pihenőidőben a laktanya más helyiségeiben is tartózkodhattunk (századszint, étkezde, kantin…), ezt gyakran én is kihasználtam. Télen pedig amikor csak lehetett, fogtam egy kincsként őrzött kétliteres kóláspalackot, és útba ejtettem a konyhát, hogy magam és az átfázott kollégáim számára teát vételezzek. Ezt a fentebb említett tűzforró radiátoron tartottam., és innen szolgáltam ki a belépő leváltott rendésznek, szintén az étkezdéből menekített sárga műanyagbögrébe. Ha (konyhai kapcsolataimnak hála) valami máshoz jutottam hozzá (például reggeliről megmaradt kakaós csiga, vagy mondjuk télen vitaminpótlásra szolgáló gyümölcs), akkor is gondoltam társaimra, és púposodó zsebű nadrággal érkeztem vissza a szolgálati helyre…
 
A téli eseményekhez tartozik a karácsony is, ezzel kapcsolatban hadd idézzem magam, a 2011-es téli szünet szolgálati közlemény kommentjei közül:

Az ünnepek közeledtével nálunk is megfelezték a “téli szünetet”, és elosztották a banda két fele között. A századpk. közölte, hogy kitűz egy papírt a faliújságra “karácsony” és “szilveszter” felirattal, mindenki szépen firkálja oda a nevét az alá, amikor haza szeretne menni. Ha bármi aránytalanság (pl. létszám, öreg-kopasz, honvéd-tisztes) adódna, természetesen felülbírálja. Szerencsére magunktól megoldottuk. Mire elérkezett a karácsony, az írnokok összehozták a szolgálatvezénylést a “fél létszámra”, és az első turnus 23-án hazahúzott. Nekem december végén van a születésnapom, amit akkoriban barátaimmal, a szilveszterrel egy füst alatt ünnepeltem, szóval a karácsonyt vállaltam, hogy benn töltöm. 24-re és 26-ra kapuÜH-nak lettem beosztva, a többi napokra meg valami igen fontos készenléti vagy mozgósítási izére (mindegy, csak kerítésen belül legyen a baka).

24-én ügyeletesnek egy tőrm. hölgyet kaptunk, akit csak Giziként emlegettünk. A Gizi elvált asszony volt, gyereküket az exférjének ítélték, így inkább önként bevállalta a szentesti szolgálatot, ne legyen otthon egyedül. Mivel aznap nem volt munkanap, sok dolgunk nem volt, a belső kapura nem kellett embert állítanunk, sőt ebéd után a kinti kapunál állót is bevontuk. Az ünnepi ebéd a lehetőségekhez mérten komoly volt: rántott hús készült főtt krumplival, gyümölcslével öblítettük le, valamint fehérrel leterített asztalnál költhettük el, és ha jól emlékszem, kivételesen porcelán tányérból. Desszertként volt narancs, persze a szakácsokkal való jó kapcsolatom miatt naranccsal teletömött oldalzsebekkel tértem vissza a kapuszobára :) A nap további programjaként Gizi “nénivel” közösen megtekintettük a tévében az ilyenkor kötelező Jézusos olasz filmet, közben pedig folyamatosan legeltük a szaloncukrot a szolgálati helyünkön felállított karácsonyfáról :)

A következő napok is nyugalomban, bármiféle esemény nélkül teltek, hivatásos katonák nagyjából csak az ÜTI, ÜTIH, a konyhaÜ, meg az I. és II. kapuÜ-k voltak benn, de ők se sok vizet zavartak. A sorállomány a szinten naponta egyszer tessék-lássék takarított valamicskét, azon kívül papucsban csoszogott ide-oda, és lelkesen b@szta a rezet :)

Végülis hamar elröppent a “fél téli szünet”, és egyszercsak felvirradt a nap, amikor szolgálatleadás, zuhany, egy kis szundi és ebéd után mi, a második turnus is pakolhatott, és megkezdhette saját szabadságát.

Azon a télen gyakran igen hideg lett reggelre. Ekkor nem egyszer előfordult, hogy a sorompókban, illetve a motoros kapuban megadta magát valami: villanymotor vagy hidraulikafolyadék? Mindenesetre egyik se mozdult semerre. Ha ez történt, akkor az egyik fiókból elő kellett szedni egy kulcscsomót. A kulcsot a sorompó talapzatában a megfelelő helyen elfordítva a kar szép lassan függőleges helyzetbe emelkedett és ott fixálódott, a kapu „motorházán” lévő kapcsolóban használva pedig a kapuszárny függetlenedett a hajtástól, és onnantól kézzel lehetett ide-oda huzigálni. Iyenkor nem tudtunk mást tenni, mint várni, hogy a nap folyamán emelkedjen kicsit a hőmérséklet.
 
Ha jól emlékszem, hóval nem sokkal találkoztunk, viszont párszor ónos eső esett. Ilyenkor a kapu előtt ácsorgó emberke jobban tette, ha behúzódott az üvegezett „cerkába” és onnan próbálta azonosítani az érkező autók behajtási engedélyét. Persze volt olyan, hogy az autó el se jutott a kapuig. Egyik este békésen bámultuk a tévét, amikor kopogtak a már kulcsra zárt személybejáraton. Ajtót nyitva csodálkozva ismertük fel a küszöbön álló, főnökeihez (a „szimatokhoz”) hasonlóan civil ruhában járó, de sorállományú KBH-s sofőrt. Kíváncsian kérdeztük:

– És a Lada?

A srác megvonta a vállát, kifelé intett egyet:

– Lejjebb, a Nagysanyi (mármint a Nagysándor József laktanya) mellett az árokban. Majd keresek valakit, aki kihúzza….
 
De csinált az ónos eső viccesebbet is. Akkoriban jött az a szabály, hogy a középületekre ki kell tűzni a nemzeti trikolórt.  A honvédségi ingatlanok is annak számítanak, így a mi kapunk egyik oszlopa is kapott egyet. Egyszer az egyik szürke, borús reggelen szolgálatleadás előtt felnéztem oda, ahol a zászlónak kéne lengedezni. Az viszont nem lengedezett, mivel a selyem csontkeményre fagyott, és a rúdtól számítva bő arasznyira, több mint fele szélességben el volt törve.

Már nem emlékszem, hogy kinek kellett telefonálni az anomália miatt, de nem értette elsőre, hogy mi a baj.

– Jelentem, eltört a zászló, szeretnénk kérni egy újat.

– Á, majd egy karbantartó lemegy egy másik rúddal és átszögeli arra.

– Ööö… de nem a rúd tört el…

– Akkor mi?

– Jelentem: a ZÁÁÁSZ-LÓ!

8 hozzászólás

 1. kszabo — 2013-03-21 09:54 

http://www.panoramio.com/photo/1889307 Rumcájsz erdejében kis laktanya kis kapuja :) Olyan kevesen voltunk, hogy még a tiszti lakótelep is kapun belül volt, hogy többnek tűnjünk. Ebből eredően maga az üti, ütih szolgálat uralta helyben a kaput is, így az ügyfélablakot is. Egy sorállományú telefonos volt rendszeresítve, afféle öregkímélő beosztásban. Mint ilyen telefonon át vette az üzeneteket, utasításokat. Előfordult, hogy sziréna indítás után ébresztette az ütit, aki kiugorva az ablakon levegőbe lövéssel és: Háború van, én vagyok a parancsnok! – üvöltéssel vette át a hatalmat. Ki tudja, mit álmodhatott:) Hogy el ne lopjanak minket, volt az őrség tagjaként egy kapuőr is. Aki halálra rémült, amikor az oroszok nálunk keresték magukat, mivel azt mondták nekik lent a benzinkútnál, hogy még itt ők vannak. Üdv

 2. Rókakígyó — 2013-03-21 12:52 

Szerintem a zászlótörés is elmegy a hadseregben:) Azt is meg kell csinálni, azzal is telik az idő:)

 3. scaevola — 2013-03-22 12:27 

Zsír a cikk, köszi.
A szaloncukor legelésnél felsírtam. :)

Nálatok a hivatásos állományú hölgyek megkövetelték a hivatalos megszólítást?
Nálunk volt a hadműveleti osztályon egy főhadnagy hölgy, akinek egyszer kezítcsókolommal köszöntünk.
Azt válaszolta, idézem: “A seggemet!”
Erre kapott egy erőt, egészséget főhadnagy asszonyt, amitől azonnal helyreállt a vérkeringése a nyomorultnak. :)

Talán Gizinéni nem volt ilyen harapós – gondolom a szövegkörnyezetből, ill. a karácsonyból. :)

 4. Bigjoe(HUN) — 2013-03-22 16:20 

Civil mellény!!!!!
Ez nagyon durva, hogy mutatott példát a hölgy?
Sehogy. Nem kapott érte egy kis fejmosást?

Ja, ha nekünk soroknak barna alsó járt, akkor a hivatásos állománynak?
És a nőknek?
Tudom a tutit:
A nőknek barna alapon zöld csipkés – időjárásnak (bocs, naptárnak) megfelelő- “tundrabugyogó”, nyárára meg rohamtanga.

A csipke természetesen álcahálóból, és ernyőzsinorból a pántok.

Az eltávos/kimarcsis srácokat is Ti engedtétek ki?

 5. Estván — 2013-03-22 23:47 

@scaevola: A hivatásos hölgyekkel szigorúan magázódás ment. Egy kivétel volt, aki fiatal kora miatt kérte hogy tegezzük, de speciel én nagyon sokáig nem is tudtam, hogy katona. Mindig civilben járt dolgozni, csak leszerelésem után 1-2 évvel láttam az Ármádia magazinban egy képen egyenruhában :)
Az érettebb korúak (mondjuk 45-től fölfelé) a csókolomozásért sem haragudtak.

 6. Estván — 2013-03-23 00:10 

@Bigjoe(HUN): Szerintem a mellényét észre se vették, beleolvadt a környezetbe :)

Hivatásosok alsóruházatát nem vizsgáltam (pár hölgynél azért nem ellenkeztem volna a lehetőség ellen…), de mi pl. már össze-vissza kaptuk. Kiképzőközpontonként illetve vonulásonként is különbözött, hogy kinek milyet adtak. Én fehér gatyákat, zöld atlétákat, a vékony zokniból barnákat, a vastagból fehéreket kaptam.

Ezen a kapun kevés kivételtől eltekintve nem közlekedett sorállomány. Hozzánk csak a vezérkarhoz volt bejárás gyalog vagy személyautóval. Szerintem pl. Ford Transitnál nagyobb kocsi be se fért. Tervezek írni olyat, ahol ez a probléma is előkerült :)
A laktanya részhez tartozó sor és hivatásos állomány a II. kaput használta, ott történt a körletelhagyási ellenőrzése és a kilépőkarton leadása. Aki volt olyan állat hogy kimenőruhában menjen haza, annak csak a képére vetettek egy pillantást, hogy borotválkozott-e, és választ nem is várva kérdezte az ügyeletes, hogy a táskában ugye minden megvan?
Ezeken kívül még talán két további kapunk volt haditechnika közlekedésére, de szerintem azokat 30 éve nem nyitották már ki. Tuti nincs meg a kulcsuk se :)

 7. krux — 2013-03-23 10:03 

Ha már kapu, meg katonahölgyek, akkor egy emlék az akkori időkből, amikor az MN fölött is diadalmaskodott az SI mértékrendszer, és ennek okán a Haditechnikai Intézetben volt valami összeröffenésen alapuló eligazítás a hivatásosoknak. Karácsony és Újév között őrséget adtunk, és ki tudja miért, engem zavartak ki a kapura, hogy minden érkezőnek írjam fel az adatait a személyi igazolványa alapján. Jöttek szép csendben különböző helyekről a hivatásosok, tiszteleg, igazolvány elkér, adatokat felír, tiszteleg stb, ment minden a szokott módon. Egyszer jött egy huszonéves csaj civilben. Nem is nézett ki rosszul. Mondtam is neki, hogy “Szia!” Ő is mondta, hogy “Szia!”. Mondta azt is, hogy a továbbképzésre jött. Mondtam neki, hogy oké, de akkor add ide lécci a személyi igazolványodat. Amikor elővette, már a színén láttam, hogy nagyon elközösültem a megszólítást, merthát hivatásos volt a lelkem, méghozzá mérnök-főhadnagy. Elnézést kértem, de csak nevetett, mondta, hogy semmi baj. És úgy köszönt el, hogy “Szia!”.

 8. cattani — 2013-04-06 21:43 

Nálunk Körmenden is volt ilyen kapus szoli az objektum főbejáratánál. Egy HT (általában valamilyen zászlós) adta egy hallgatóval. Nem volt vészes, bár én talán csak egyszer voltam ilyen szoliban. A kollégiumi épületben is volt egy kapuügyelet, ezt két hallgató adta, nagy dolguk nem volt csak ki kellett adogatni a kulcsokat, inkább csak arra volt jó, hogy kicsit beleszokjunk az igazi szolgálatokba, persze a tisztek gyakran, “lökdösték” ezt a helyet. Volt még egy kétfős ügyelet a “sportkombinátban” is. A rendészeti sulinak elég jó kis sportcsarnoka volt amúgy, volt hogy a körmendi kosárcsapat is ott edzett, amikor az ő csarnokukat felújították. a kedvencünk az internet-terem szolgálat volt, (ez csak a tanítás után ment takarodóig) oda önként lehetett jelentkezni és sokszor túljelentkezés is volt :) Ha valamelyik haver volt az ügyi akkor este magunkra zártuk az ajtót és a napközben letöltött filmeket átraktuk egy külső vinyóra… :D A suliban sokkal nagyobb volt a sávszélesség, mint amiről otthon álmodni mertünk…

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.