418. – A tiltott gyümölcs

Kelempájsz barátunk már eddig is tanúbizonyságát adta, hogy annak ellenére, hogy városi gyerek, a természet mindig is közelebb állt hozzá, mint a Nagykörút vagy az Astoria zsúfoltsága és benzingőze. Mai posztjában ismét kultúrmissziót teljesít: túl azon, hogy megismerteti olvasóit egy amatőr, de jól képzett gombász-határőr (vagy határőr-gombász?) élményeivel, még étvágyat és kedvet is csinál egy jó gombaételhez.

Egy régi – talán mindenki által ismert – viccel kezdeném. Két katona áll az őrségen és nagyon unatkoznak. Egyikük megszólal:

– Tudod mit? Barkóbázzunk! Én gondolok valamire, te meg találd ki!

– Oké. Szőrös?

– Nem.

– Akkor SÖR!

Ez a kis viccecske jól illusztrálja, hol jár a katona esze. Ehhez még hozzátenném, hogy a fenti két témán kívül még egy harmadik is állandóan visszatér: a kaja. A katona, ahol csak lehet, igyekszik kiegészíteni az ellátmányt, különös tekintettel a menázsira. Ez még nálunk, Hörmannforráson is így volt, pedig a Határőrség konyhájára nem lehetett panasz. Rigi nevű géppuskás bajtársam pisztrángokat fogott a Hármas-patakban, este aztán ki is sütötte a konyhán. Máskor nyulat ettünk, és volt eset, hogy őzpörkölttel toldottuk meg az ellátmányt.

De minden gyümölcsök között a legjobb a tiltott gyümölcs. Ezt a tételt bizonyítja az a történet, amit a következőkben elmesélek. 1976 nedves őszén történt velünk, és ámbár csak kisebb füstöt kavart, mégis emlékezetes maradt számomra.

Az előzmények visszanyúlnak 1969 szeptemberére, amikor még kamasz voltam. Egyik gyerekkori pajtásommal a Budai-hegységben csavarogtunk. Csodálatos nyárvégi idő volt, a nap besütött a fák közé, madárdal meg minden. Ahogy az erdőben bóklásztunk, észrevettük, hogy mindenfelé rengeteg sárga gomba virít a fák tövén. Barátommal összenéztünk: biztosan rókagomba, szedjük gyorsan le! Le is szedtük, amit csak találtunk, majd a biztonság kedvéért elvittük a szakértőhöz, megvizsgáltatni. Amint leszálltunk a villamosról, és az úttesten áthaladtunk, egy néni megszólalt mögöttünk, így:

– Hová viszitek azt a sok világító tölcsérgombát, gyerekek?

Oldalba böktem a haveromat, hogy ez talán mégse rókagomba. A néninek megmondtuk, hogy ide visszük a gombavizsgálóhoz, mire ő azt felelte, hogy menjünk vele, ő is éppen odajön. Bevitt minket egy üvegfalú kuckóba, aztán elkezdte a gombáinkat egy kukába dobálni, miközben szörnyülködött, és azt mondta, hogy ezzel egy század katonát is meg lehetne mérgezni. Mindenféle borzalmas halálnemekről beszélt, már térdünk is remegett, aztán elővett valami papírokat. Megkérdezte a nevünket, lakcímet, egyéb személyi adatokat, és kitöltögetett néhány rubrikát. Végül elénk tette a papírokat, hogy na, itt írjuk alá. Aláírtuk, aztán egy szál gomba nélkül elkullogtunk.

El is felejtettem a dolgot. Ám alig egy hét múlva nagypecsétes, hivatalos levelet kaptam. Kibontottam, és az állt benne, hogy előzetes jelentkezésem alapján felvettek a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat gombaismerői tanfolyamára, első előadás ekkor meg ekkor, itt meg itt. Tűnődni kezdtem: mikor jelentkeztem én erre? Aztán rájöttem: hát persze! A néni kitöltötte a papírokat, és azt íratta alá velünk!

Így kezdődött. Minden szerdán este tantermi előadások voltak, vetített képekkel, hétvégeken pedig tanulmányi kirándulásokra jártunk a környékbeli erdőkbe. Sok érdekes tudnivaló ragadt rám, aminek később nagy hasznát is vettem, sőt, az is kiderült, hogy ez az esemény egész életemre meghatározó jelentőségű volt.

És most térjünk vissza a Határőrséghez. Amint a csodálatos Kőszegi-hegységben róttam a járőrcsapásokat, feltűnt, hogy az erdő tele van gombával. A határövezet zártsága miatt a helyi lakosok nem jöttek fel, hogy leszedjék, így aztán bőven volt alkalmam a szakmát gyakorolni. Előképzettségemnél fogva jóval több fajtát ismertem, mint a bajtársaim, de egy darabig csak nézegettem a gombákat, nem mertem hozzájuk nyúlni, mert tudtam, hogy nagy balhé lenne belőle, ha kiderülne.

Csakhogy egy napon Atamán barátom – akiről már megemlítettem, hogy járőrtársam volt a villámcsapás idején – talált egy gyönyörű vargányát az Asztal-kő közelében. Friss volt, rugalmasan kemény, egyetlen kukacrágás sem volt rajta, szóval olyan volt, hogy én „nulla kilométeres” vargányának neveztem. Este Atamán bekéredzkedett a konyhára, ahol szépen bepanírozta és kisütötte a gombát, de nem volt igazán bajtársias, mert felfalta egyedül, olyan jóízűen, hogy folyt az egész társaság nyála.

Néhány nappal később hajnali riadóban ugrottunk, le kellett zárni a határt a Gyilkos-szikla környékén. Én voltam a zárócsoport parancsnoka. Fázósan és álmosan gubbasztottam a nyirkos reggeli szürkületben az öreg Csepel platóján, amikor véletlenül megláttam, hogy a nyomsávon hatalmas őzlábgombák virítanak! Rögtön felélénkültem. Alig vártam, hogy vége legyen a riadónak. Visszafelé megálltunk a mondott helyen, és leszedtük a zsákmányt. Este, amikor tiszta lett a levegő, a szakács bepanírozta, és amíg a gomba sült, főzött egy fazék kakaót is hozzá. Három lyukkal bővebbre eresztettem a nadrágszíjat! Öten ettünk belőle, a többiek nem merték megkóstolni. Úgy jóllaktunk, hogy majd megpukkadtunk, mint a véres hurka. Másnap reggel a többieket ugrattuk. Hangosan jajgattunk a folyosón, hogy „jaj, a hasam, jaj de fáj!” – aztán hozzátettük: „jaj, úgy jóllaktam tegnap!” – amire a többiek megjegyezték, hogy marhák vagyunk.

Pár nap múlva valósággal berobbant az erdő. Csodálatos volt! Úgy nézett ki, mint a terített asztal.  Amerre elláttam, a földön mindenfelé gomba virított.

Az erdő legpompásabb dísze volt a közismert mesegomba: a légyölő galóca. Ez fenyők és nyírfák alatt terem, és főként a határnyiladékban fordult elő tömegesen, ahol a mondott fák is nőttek. Erről a gombáról szólok pár szót, mert nem mindennapi külseje mellett elképesztő dolgokra képes.

A nevét onnan kapta, hogy régen legyeket irtottak vele. Vízben oldódó hallucinogén idegmérget tartalmaz, aminek 90 %-a a szép piros kalapbőrben van jelen. A gombakalapokat cukros tejbe áztatták, a legyek rájártak és sorban fordultak fel. Igaz, később precíz vizsgálatok kimutatták, hogy a legyek nem döglenek meg tőle, mert pár óra múlva magukhoz térnek. Úgy látszik, köztük is vannak drogfogyasztók.

A szibériai néptörzsek körében szokás volt, hogy a nagysámán megitta a varázsgomba főzetét, és amikor összevissza beszélt, a törzsbeliek azt hitték, hogy a szellemvilággal társalog. A zagyva beszédből próbáltak jósolni. A szegényebb törzsbeliek – nem tudván, mit ivott a sámán – megitták a varázsló vizeletét, így jutottak hozzá ők is a mámorhoz. A továbbiakat a szakirodalomból idézem: „…morális és etikai elmélkedés helyett itt és most beérjük annak megállapításával, hogy a vese hatékonyan kiválasztja a légyölő galóca méreganyagait.” Sajnos, mindezt csak olvastam, saját élményeim nincsenek a dologról. Remélem, olvasóim megbocsátják ezt nekem. Tudnék még további gyomorforgató részleteket is mondani, de a pisiszex nem az én műfajom, és ezúttal ennyi is elég. Lényeg, hogy nem próbáltuk ki a légyölő galóca hatását.

Most pedig térjünk vissza az erdőbe.

Lenn, Velem közelében, a Sötét-völgy kijáratánál terült el egy kis tó. Pár méternyire volt a nyomsávtól, ezért a járőrök mindig megpihentek a partján. Mohalepte sziklák vették körül, néhány fiatal fenyő állt a közelében, s egy forrás táplálta. Olyan volt, mint egy tündérmese díszlete. Nem is ért volna meglepetés, ha egy tiszta éjszakán előbukkant volna valami manó, vagy egy pöttyös galóca tetejéről rámmosolygott volna egy gyönyörű lány.

Itt, a fenyők alatt csodálatos rizikegombákat találtam. Ezeket a népnyelv fenyőalja gombának nevezi, az őrségi emberek pedig úgy mondják, hogy „fenyallagomba”. Tanúsíthatom, hogy igazi csemege, vetekszik a vargányával is. Ezeket a gyönyörűségeket sajnáltam otthagyni, gondoltam, inkább megesszük mi, minthogy kárba vesszen.

Közben a bajtársaim sem tétlenkedtek. Mivel szigorúan tilos volt gombászni, a zsákmányt a kapu közelében elrejtették, majd este becsempészték az őrsre, én pedig a garázsban néztem át, nehogy lebukjunk.

A fentebb már említett Rigi cimborám behozott egy csodálatosan szép kékhátú galambgombát. Rögtön bevitte a konyhára, ahol egyéni recept alapján egy remek pörköltet készített belőle. Feri bajtársunk (emlékeztek rá, ő volt a csöves a villámcsapás idején) meglátta és rögtön folyni kezdett a nyála. Könyörgött Riginek egy falatnyi kóstolóért. Azt mondta, hogy nem mer enni belőle, de ha Rigi nem ad neki egy katonát, akkor abba pusztul bele. Bajtársunk jószívű srác volt, kivett a pörköltből egy keveset, és egy darab kenyérre téve odaadta Ferinek, aki jóízűen megette, aztán elszaladt, miközben kiabált, hogy nem bírja ezt tovább. Inkább elmegy onnan, mert ilyen finomat életében nem kóstolt még, és ha ottmarad, felfalja az egészet, pedig úgy fél tőle, mint az ördög a szenteltvíztől. Hatalmas röhögés kísérte a folyosón.

Egyik délután a járőrök behoztak egy csomó „nulla kilométeres” vargányát. De szebbnél szebbeket ám! Akkora kupac volt a garázsban, hogy csak néztem, azóta se láttam ennyit egyben. Este a kutyakonyhán elkezdtük panírozni és sütni nagy gonddal. Már egy jó adag elkészült, amikor váratlanul betoppant a politikai tisztünk. Na, mondom, lebuktunk, ennél jobban se kell!

A hadnagy nézte, mit művelünk, aztán megszólalt:

– Ez nem semmi, fiúk, látom, szép volt a zsákmány. De ezt tudják, hogy ebből olyan balhé lesz, ha kiderül, hogy jobb se kell! Éhesek maguk? Hát nem elég a rendes kaja? Meg az éjszakai zsíroskenyér?! Már olyan széles a hátuk, mint egy lónak!

Mondtam neki, hogy a kaja ugyan elégnek elég, de ilyen ritka csemegét nem akartunk veszni hagyni (különben egy katona bármikor, bármennyit meg tud enni – tettem hozzá magamban), és igen, tudjuk, el is ismerem, hogy bukovári van, de most már mit csináljunk ennyi vargányával? Dobjuk ki? Kár lenne érte. Vigye hát el a hadnagy elvtárs. Erre ő:

– Tudják nagyon jól, hogy nem fogadhatom el! Az én is látom, hogy ez mind jó gomba. No, mindegy, most már ha nekiláttak, egyék meg, jó étvágyat hozzá, de az a kutya atyaúristen meg az ilyen szolgálatot, a gomba után kajtatnak, …sszákmeg, nemahatártőrzik!!! – majd ezzel a zengzetes akkorddal befejeződött az előadás, és magunkra hagyott minket.

Mi pedig ismét három lyukkal bővebbre vettük a derékszíjat és nekiláttunk. Aki evett már frissen kirántott, még forró vargányát, az tudja értékelni a dolgot. Reggelre fényes volt minden edény, nyoma sem maradt a lakmározásnak.

Aztán lebuktam még egyszer, de az már nem vert fel akkora port. Sajnos, én születésem óta utálom a káposztás cvekedlit, így ha az volt a kaja, inkább kértem a szakácstól egy szelet zsíros deszkát. Egyik ilyen cvekedlis estén kimentem a kapu elé, ahol egy fatuskón szép gyűrűs tuskógombákat találtam (ezt a vasi emberek törzsökgomba néven emlegetik). Rigi mindjárt összedobott belőle egy kis pörköltet, s éppen toltuk befelé az orcánkba, amikor a hadnagyunk betoppant. Úgy látszik, a vargánya kapcsán már megedződött, mert csak röviden megkérdezte:

– Mi van, fiúk, nem ízlik a cvekedli?

Mondtam neki, hogy a cvekedlitől kiütést kapok, de itt, az őrskapu előtt találtam egy kis törzsökgombát. Jó étvágyat kívánt hozzá, aztán elment.

Amikor később hazajöttem szabadságra, anyám szokásos, aggódó kérdésére nyugodt lelkiismerettel válaszolhattam:

– Naná, mami, úgy élünk ott, hogy sokan nem is álmodnak olyan finom kajákról!

Manapság is, ha egy szép, nulla kilométeres vargányát találok, eszembe jutnak a régi nagy kalandok, és nosztalgiával (no meg most korgó gyomorral) gondolok vissza azokra az időkre. Azt pedig nem lehet rám fogni, hogy nem látom a fáktól az erdőt!

Határőr kézszorítással:

Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

22 hozzászólás

 1. szogyi — 2013-04-16 09:07 

Kelempájsz barátom, úgy látom az évek számával te is úgy vagy mint az itteni szerzők többsége, azaz már annyira öreg, hogy neked (is) még a p..a is szőrös. Ezt a viccet egy XXI. századi fiatal már meg sem érti ;)
Amúgy egy gasztroblogba nem akarod beküldeni? Tudok egyet itt a “szomszédban”.

 2. daneel — 2013-04-16 09:34 

Ez a poszt felér kisebb gombaszakértő képző tanfolyammal! Köszönöm szépen! Sajnos, én képtelen vagyok megkülönböztetni az ehetőt a mérgezőtől, ezért nem is próbálkozom. Pedig ahol gyerekkoromban laktam (Szolnok megye), oda még Pestről is jöttek rendszeresen gombászni. A gombászás és a katonaság nálam egy igen szomorú történettel kapcsolódik össze. Az érdi lőtéren ’85-ben abbamaradt a lövészetünk, mint később kiderült, lelőttünk egy a zárt területen gombászó férfit (állítólag lapockán lőtte valamelyikőnk). Az én lelkiismeretem tiszta, mivel a lövéseim mind a tábla előtt a földben landoltak.

 3. krux — 2013-04-16 09:47 

Hát a nagy kedvencem, a lila pereszke hol maradt? A piruló galócát szereted? Kevesen szedik le, mivel könnyen keverhető a párduc galócával, ez utóbbi is hallucinogén, ha jól tudom. Az őzláb kalapja pecsenyezsírban kisütve, valami csodálatos. Egyszer vadászat közben szedtünk egy csomagtartónyit, de az egyik vadásztársunk kötötte az ebet a karóhoz, hogy amíg meg nem vizsgáltatjuk, addig ő nem eszik belőle. Aztán néhány stamp barack után úgy falta, hogy folyt a pofáján a zsír…

 4. Rókakígyó — 2013-04-16 11:08 

Hmmm…. Ez finom volt. Hamarosan kezdődik a gombaszezon. Tavaly ősszel sikerült egy nagy őzlábgombát levadászni: 40 dekás volt, ami nem tűnik túl nagynak, de a kalapja kb 30 cm-es volt. Van róla fénykép.

Nálunk az őrsáv karbantartása volt a feladat (rendszeresen), síkvidéken. Ott egyszer volt nagyobb fogás, de nem volt túl bizalomgerjesztő, sem a gomba, sem az elkészítés módja (felmosólavórban), végül senki nem halt meg tőle, bár gombaszakértőnk nem volt. Kezdő gombászoknak a vargánya jó célpont, mert könnyen felismerhető és a mérgezőek sem túl veszélyesek. Az őzláb is klassz, az is nehezen keverhető. A többihez meg vannak könyvek főleg a gombászok kézikönyve ajánlható a sok fénykép és a jó leírások miatt.

 5. kelempajszmadar1 — 2013-04-16 11:08 

@krux: Üdv, kedves Krux Bajtárs! A kedvencedet, a lila perecet kerestem én is, de csak a Sáros-forrás felé vezető járőrcsapás mellett találtam néhány darabot, mutatóba. Párducgalóca is volt bőven, de a pirulóra galócára nem emlékszem, hogy ott láttam volna.
A Kőszegi-hegység talaja szélsőségesen kisavanyodott, ezért csak a savanyú talajt kedvelő gombák fordulnak elő arrafelé. No meg olyan különleges növények, mint a fekete áfonya és a kapcsos korpafű. Az áfonya miatt is volt balhé, mert a katonák sűrűn legelték, és tiszta kék lett tőle az ember szája meg a keze, aztán jól leb@sztak bennünket ébertelen szolgálatellátásért.
Egyszer jött két geológus srác, akik néhány héten keresztül tanulmányozták a hegységet. Engedélyük volt belépni mindenhová, pár nap után már ismerősként köszöntöttük őket, ha találkoztunk velük. A Szikla-forrásnál voltam szolgálatban, amikor odatelepedtek mellénk, kibontották a tarisznyájukat és megették az elemózsit. Közben jól elbeszélgettünk, sok érdekes dolgot tudtunk meg tőlük arról a vidékről, ahol szolgáltunk. Ők mondták azt is, hogy a talaj nagyon savanyú, mert az ottani, kovasavas kőzetek mállásából keletkezett. Ezt éreztük ottani boron is.
Bajtársi kézszorítással:
Kelempájsz tizedes

 6. krux — 2013-04-16 11:49 

@kelempajszmadar1: Üdv! A vargányát hogyan rántjátok ki? Gondolom a kalapjáról a taknyos bőrt le kell kapni, de fogalmam sincs, mert felénk ezt csak pörköltnek szoktuk elkészíteni. Egyébként a lila periről annyit, hogy minden ősszel – kivéve a 2001-es évet – az a menetrendem, hogy amíg lila peri van, délután elkészítem a pörköltet, reggel a maradékra meg tojást ütök. Délután újra kezdődik a körforgás. Napokig nem eszünk mást, de hulla komolyan! Miskolcon a Búza téri piacon már ismernek. A lila periből – de a rizikéből is – isteni savanyúság is készíthető, csak ajánlani tudom. A tuskógombát felénk szentmihályinak hívják, azt csak akkor szoktam venni/enni, ha még/már nincs más.

 7. kelempajszmadar1 — 2013-04-16 12:34 

@krux: A taknyos (száraz időben lakkozottan fényes) kalapbőr a fenyőtinórukra (Suillus nemzetség) jellemző. Ezeket sokan nevezik vargányának, meg fenyővargányának, de ez tévedés, ámbár minden Suillus ehető, sőt jó. A kalapbőrt le kell róluk nyúzni, sőt, idősebb példányokról a csöves termőréteget is, mert nyálkássá teszik a kaját.
Az igazi vargányák (Boletus nemzetség) közül nálunk, Magyarországon három faj terem: leginkább a nyári vargánya (Boletus aestivalis), meg a bronzos vargánya (B. aereus), ezek tölgy vagy bükk alatt, és ritkán, a nyugati végeken a fenyőkkel kapcsolódó ízletes vargánya (B. edulis). Ezek kalapbőre még nedvesen sem szokott taknyos lenni, és a termőréteget sem kell lenyúzni róluk. Úgy, ahogy van, jól megmosom, majd kissé megsózom, aztán bepanírozom (liszt-tojás-prézli), és kisütöm. Általában jó vastag a húsa, van 2-3 ujjnyi, lehet csócsálni. Olyan puhára sül, mint a velő, ki is lehet szívni a panírból. (a francba, folyik a nyálam, ahogy írok róla).
A pereszkéket a kollégáim perverzkének nevezték. Tojással vagy pörköltben én is imádom. A tuskógombát bizonyára azért mondják szentmihályinak, mert őszi gomba -ámbár hallottam Miskolc környékiektől, hogy arrafelé potypinkának is mondják.
A savanyúságot hogyan készíted el? Nagyon megköszönném, ha megosztanád velem a receptjét!
Bajtársi üdv: Kelempájsz tizedes

 8. krux — 2013-04-16 14:01 

@kelempajszmadar1: :-) Valóban potypinka a neve errefelé, de ezt direkt nem írtam, nem gondoltam, hogy ezen a nevén ismered. Na szóval a savanyúság. Nemcsak rizikéből jó, hanem lila periből is, a lényeg az, hogy kemény húsa legyen. A gombát megtisztítod, felszeleteled és egy picit megabárolod. A levéhez víz, cukor, ecet, szemesbors, boróka, babérlevél és só kell, ízlés szerint. Amikor – a lehetőleg kis űrtartalmú – üvegekbe töltjük, a gomba rétegre egy réteg hagymát teszünk. Vörös- vagy lilahagymát négy negyedre vágunk, azokat szeleteljük fel, és az így keletkezett negyedkarikák mennek a gomba mellé. Az üvegekbe töltve légmentesen lezárjuk, dinsztelni nem szükséges. Elég karakteres az íze, meg – az illata miatt – van egyfajta “kéjelhárító” hatása is. Ha tudsz valódi kacsazsírt szerezni, akkor külön ajánlom ezt a savanyút a kacsazsíros kenyér mellé.

 9. kszabo — 2013-04-16 16:23 

Simán megúsztátok, nálunk ezért két heti idegen bázison eltöltött fogda járt volna. Kis létszámú eligazításon rendszeresen meg is fenyegettek minket: tudom, hogy maguk ismerik az erdőt, de erről mondjanak le, mert sok béna radiátor kacsa főz magának valami hülyeséget, az meg egyikünknek sem hiányzik. Az erre tévedő felderítők, elhárítók is gyakran faggatóztak a gombatermésről. Így maradt a konyháról szerzett lábosban, a telephelyi gázolajjal a hidroforban főzött lopott kukorica és mindez 2000-es parancs idején. De hogy a gomba se maradjon ki: a jó pöfeteg házhoz jön – http://szkaresz.blog.hu/2007/09/04/ufo_gomba Üdv

 10. csapos — 2013-04-16 21:16 

Nagyon jó poszt. Pár évvel ezelőtt Csehországban, -akkor néhány évet ott dolgoztam- sikerült egy jó fotót készítenem két légyölőröl. Az egyiken egy légy is mereng az élet múlandóságán. ElküldtemTiborunak, kérve, hogy továbbítsa neked.

 11. tiboru — 2013-04-16 22:37 

@csapos:

Megtörtént :-)

 12. kelempajszmadar1 — 2013-04-17 08:27 

@krux: Kedves Krux Bajtárs! Köszönöm a receptet, feltétlenül kipróbálom, amint az első rizikéket megtalálom. Én úgy csináltam a gombasalátát, hogy húslevessel öntöttem fel, de boróka nem volt benne. Állítólag nyers rizikéből is jó, mert az nyersen fanyar ízű, és az a lazac-színe igen vonzó, de ezt még nem próbáltam ki. A keserűgombát egészben, juhtúróval, szalonnán megsütve, némi apróra vágott metélőhagymával megszórva imádom, meg a májjal töltött kucsmagombát. Ja, és a rizikét vagy az óriáspöfeteget paprikás lisztben (mint a keszeget) kisütve ajánlom.
kszabo Bajtárs! Nálunk is szaglászott néha az elhárítós tiszt, de én nem voltam vevő a dumájára. Sötét, sunyi gazember volt, szemtől szemben mosolygós és barátságos, aztán orvul feljelentette a katonákat. Egyszer próbált belőlem is kiszedni valamit, azzal jött, hogy valamelyik őrsön gombásztak, meg vadásztak, és hogy “bukóra vették az őzet” -így mondta. Láttam rajta, hogy szeretne tőlem is hallani valamit, de nem szereztem neki sikerélményt. Azt mondtam, hogy a lőszerrel el kell számolni, nem tudom, akkor hogyan tudtak vadászni, a gombászással pedig megmérgezhetik az őrsöt, nem is értem, hogy merészeltek ilyet csinálni (!!!). Nem sült ki a szemem.
Egyébként minden pöfeteg ehető, amíg fehér a belseje. Szerintem nem ez a legjobb ízű gomba, de elég kiadós, és jól meg lehet csinálni.
csapos Kolléga: A lengyeleknél sok a fenyőerdő, és hűvösebb a klíma, ezért ott sok légyölő galóca terem. Ott úgy méregtelenítik, hogy kalapbőrét lehúzzák, aztán a gombát felforralják, a vizet elöntik, és így már ehető. Nálunk nem terjedt el ez a szokás. Jankovics Marcell, a filmrendező és író, foglalkozik a gombák különböző kultúrákban betöltött szerepével. Egyszer tartott nekünk egy előadást, ahol érdekes dolgot mesélt. Állítólag a légyölő főzete rossz ízű, ezért nőkkel itatták meg, aztán a nők vizeletét itták azok, akik hozzá akartak jutni a mámorhoz. Nem tudom, mennyi ebből az igazság, de ha a lengyelek méregtelenítve eszik, akkor nem lehet annyira rossz íze, hogy még a női pisi is jobb annál. No meg egy Svájcban történt eset: erdei munkások szedtek belőle, megfőzték, aztán a kunyhójukban vadul üvöltöztek és táncoltak. Kipucolták őket, másnapra rendbejöttek. Ez is arra utal, hogy nem lehet nagyon rossz íze. De én nem fogom a gyakorlatban is végigpróbálni mindezeket.
Maradok továbbra is bajtársi kézszorítással:
Kelempájsz tizedes

 13. zweitakt — 2013-04-17 19:01 

Kelempájsz és Krux eftásak!
További receptmegosztászati tevékenységüket legyenek szívesek kizárólag az ebéd utáni kora délutáni időpontokra, vagy más fórumokra áthelyezni, mert a billentyűzetem tocsog a nyáltól!
Következő kihágásért ki kell, hogy osszak egy-két nap légyölő galóca nyalogatást (slap-slap), alternatív jerglivel;-)
Zweitakt t.örm 1.HTAZ Újpest Petőfi laktanya

Hurrá, jön a gombaszezon! Irány a Zerdő!

 14. daneel — 2013-04-17 19:17 

@zweitakt:
Teljesen egyetértek zweitakt sorstárssal! Olyan zaftosan ecsetelitek a gombaelkészítési módokat, hogy vén fejjel még lehet, hogy én is rákapok a gyűjtésre. Apropo: a Velencei-tó környékén van jó gomba lelőhely?

 15. Estván — 2013-04-17 21:47 

Katonatörténet és gasztroblog poszt nagyszerű elegye!

Jómagam sajnos nem ismerem a gombákat, de szívesen látom a tányéromon ezt a fura létformát :)
Az íráshoz kapcsolódóan katonaidőmből leginkább a svéd gombasalátára emlékszem. Ez a Tapolcai Kiképző Központ reggeli menüjének egy gyakran felbukkanó eleme volt. Származására nézve valami közeli hidegkonyhai termelőüzem terméke lehetett. Ami az ízét illeti, rossz nem volt (egyáltalán nem), viszont az élvezeti értékét erősen rontotta, hogy fogfájdítóan hidegen szervírozták. Lehet, hogy csak a hőmérséklete miatt volt “svéd”? Mert gondolom sima kínai üveges csiperkéből csinálták :)

 16. szkv — 2013-04-18 07:41 

@kelempajszmadar1:
Gomba szezonban külön “gombás járőr” lett vezényelve, nehogy valaki a gaz kapitalista gombával térjen haza.
Még szinte ki sem világosodott már gyülekeztek a beléptető kapu előtt.
Amíg a járőr nem foglalta el a szolgálati helyét addig nem lehetett beengedni senkit.
Mikor a járőr bejelentkezett és nyílt a kapu, meg indult a verseny, hogy kiér hamarabb a legjobb gombázó helyre.
Magának a versenynek nem voltak írott szabályai, de amilyen iramban mentek (rohantak), azt egy olimpiára belehetett volna nevezni, Pl kiér hamarabb a gombázó helyre.Helyi lakosságnak ez volt a reggeli torna. Történtek olyan esetek, amikor magát a “versenyzőt” kikellet volna zárni, magából a versenyből. Pl az előtte lévőt fellökte, vagy akadályozta a mögötte haladót stb.

Mi járőreink szerették a gombát és elég gyakran szedtek és készítették el a konyhán.
Egy esetben volt lebukás és a kész gomba pörkölt elkobzásra került, majd “ismeretlen helyre” eltűnt.
Később megtudtuk hogy, kinek a gyomra volt az ismeretlen hely. (Őrsellátó)
Magam is szeretem a gombát szedni és enni is.

 17. kelempajszmadar1 — 2013-04-18 09:07 

@daneel: A Velencei-tó déli oldalán, Gárdonyból vezet egy út Zichyújfalu felé. Ezen az úton kb. 5 km-re Gárdonytól, volt egy disznóhizlalda. A disznósz@rt csatornákon kivezették az erdőbe, ahol a jól megtrágyázott talajon sok óriáspöfeteg nő. De ugyanott késő ősszel töméntelen laskagomba is van a fákon. Az északi oldalon, az ingóköveknél, meg Pákozd-Nadap-Sukoró környékén csak száraz időben jártam, ott még nem találtam gombát.
A nagyobb méretű (jó tenyérnyi) laskákat flekkenként szoktam kisütni, panír nélkül. Ha kisült, rászórok egy kis pirospaprikát, vagy őrölt borsot. Aztán hasábburgonyával, apróra vágott hagymakockákkal és ajvárral együtt betolom az orcámba.
A nagyobb csiperkékből kikaparom a lemezeket, és a helyét megtömöm csirkemáj-tojás-zsemle-petrezselyem gyurmával. Két ilyen kalapot szembefordítok, és a massza összeragasztja. Ezután panírban kirántom. Királyi eledel! Lehet juhtúróval vagy körözöttel is tölteni. A fiatal őzlábgomba (a “dobverő”) fejét, vagy a nagyobb kucsmagombákat is a legjobb így elkészíteni.
Novemberben a kolléganőm dagadót töltött meg májas gombával. Ezt a gombát Krux Bajtárs potypinka néven ismeri, és Zweitakt Kolléga is kapott belőle. Aztán a lány a dagadót másnap behozta egy közös reggelire, fontolgattam, megkérjem-e a kezét.
Estván: a svédgomba hidegen, persze nem fagyosan jó. A régi munkahelyemen a főnököm felesége szokta csinálni, egyéni fűszerezéssel. Másnap a főnök hozott be mindig egy kis kóstolót (ez kölcsönös volt, ha én csináltam valami jót, akkor én vittem a kóstolót).
Szkv Bajtárs: képzeld el, nálunk, Hörmannon a kiabálós parancsnokunkat is elkapta a gombászösztön. Vele voltam kinn lökni, amikor talált a Stájer-házaknál egy szép őzlábat, még dobverő volt, de már jól kiemelkedett az aljnövényzetből. Aztán egy darabig ő se a járőröket lökte, amikor kiment az erdőbe. A pol. tisztünk felsége a vargányát a napon szárítgatta, fehér ruhára kiterítve. Talán ezért is volt a hadnagyunk lovagias, amikor elkapott bennünket. No de mára ennyit! Gombász-határőr üdvözlettel:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 18. zweitakt — 2013-04-18 12:09 

@kelempajszmadar1:
Valld be, Te Gaz, hogy ezt direkt csinálod;-))))

Legalább értesíts, ha elindulsz valamerre az erdőbe, veled tartanék, családostul…

Nos, amit Tőled kaptam, azt az asszon’ kuszkusszal készítette el, pörkölt-szerű alapot készített, de zöldfűszeres-tejszínes szutymákkal volt dúsítva, és némi sáfrány, öreganyó, bolondította meg. Mit monnyak, fenséges volt….

Zweitakt t.örm.

 19. daneel — 2013-04-18 12:50 

@kelempajszmadar1:
Köszönöm szépen! Azt hiszem, tudom hol van az a hely. Hamarosan utána járok a dolognak.

 20. cattani — 2013-04-18 13:57 

“…sszákmeg, nemahatártőrzik!!!” :D Én nem értek sajnos a gombákhoz, pedig szeretem nagyon. Egy szép nappalos szolgálatban, a Tisza-töltésen sétálgatva az egyik kolléganőm is összeszedte a vacsorára valót, mondjuk ő ért is a gombákhoz. :)

 21. kelempajszmadar1 — 2013-04-23 13:31 

@daneel: Kedves Daneel! Ha szétnéztél azon a környéken, lécci írjál róla, hogy mi van ott! Én már rég jártam arra, érdekelne, mit találni ott manapság. Előre is köszönöm!
Határőr kézszorítással:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 22. daneel — 2013-04-23 19:28 

@kelempajszmadar1:
Kedves Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás! :) Sajnos csak valamelyik hétvégén tudok elmenni arra a helyre!
Kicsit tartok tőle, hogy magánterület lett és esetleg még körbe is kerítették, de majd meglátom. Az északi oldalt ( Pákozd-Sukoró ) környékét is ezzel a szemmel is próbálom majd átvizsgálni. Bringával szoktam közlekedni arrafelé, így rejtett helyekre is el tudok jutni. Bár a pákozdi emlékmű alatt (délre) van egy csapás amit a tulaj úgy véd, hogy egy (vagy több) szöges lécet ásott be a csapásba. Ez úgy derült ki, hogy egy család ( 3fő ) jött velem szemben és mind a 6 gumijuk defektes lett. Én vittem el a Velencénél hagyott autójukhoz a apát.
Amint tudok valamit, jelentkezem!
Üdvözlettel: daneel szakaszvezető, Nagytarcsa :)

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.