420. – Előhang és bevonulás

Örömmel tapasztalom, hogy a jócskán késve beköszöntött tavasz megbizsergette a mindeddig read only üzemmódban működő kollégákat, s egyre többen jelentkeznek saját katonatörténeteikkel. Ebbe a csoportba tartozik mai szerzőnk, Stocky is, aki egy dupla írással mutatkozik be szakértő közösségünknek. Látni fogjátok, hogy módszeres, precíz ember, aki kronológiai sorrendben vetette virtuális papírra emlékeit, tehát egy előhanggal és a bevonulással kezdi memoárjait.

Mondhatni egy korosztály vagyok a jelenlegi országvezetővel, mégis másképp szocializálódtam. Bár ugyanakkor teltek ifjú éveink, nem lettem párttag (oké, azt elismerem, hogy apám belépett, mint még másik 5 millió ember), KISZ vezetőségi tag sem lettem, igaz, így jogi egyetemi tanulmányokat sem kezdtem meg az állam pénzén. Nem kaptam plusz pontokat ilyen alapon a felvételem elősegítendő. A politikai rendszerről az volt a véleményem (részben neveltetésem kapcsán), hogy fogjuk mi még 56-ot ünnepelni (a 80-as években érlelődött meg ez a vélemény bennem) de így utólag párszor elgondolkodtam azon, hogy ilyen ünneplésre vágytam-e. Furcsa lovas nép a magyar; az Isten legbarátságosabb kedvéért sem bír megmaradni a lovon, mindig átesik a paripa túlfelére, amikor fel szeretne szállni rá.

Ha annyi partizán lett volna a ’40-es években, mint ahányan ’50 környékén annak vallották magukat, akkor a II. világháború idején a németek nem veszik át a hatalmat az országban. Ha annyi ellenforradalmár-szabadságharcos lett volna, ahányan ’89-’90 után annak vallották magukat, akkor az oroszok nem állomásoznak évtizedekig kis hazánkban. És biz’ a történelem során akad még pár ilyen eset.

Középiskola után (és plusz szakma tanulása előtt) egy rövid évet dolgoztam kohászatnál. Akkoriban valahogy nem volt szokás tejbetök gyanánt a szülőn való élősködés, de mivel bérből-fizetésből éltek világéletükben, nem is nagyon tudtak volna segíteni, eltartani. Nekem pedig a pofámra nem fért volna, hogy egy éven keresztül csak henyéljek. Kifejezetten jó felkészülés volt az életre és a sorkatonai szolgálatra. A kohászok között az első munkahelyet megélni nem azonos egy leánynevelőintézeti légkörrel. Amíg be nem fogadják az új kollégát, elég vaskos tréfákkal tudják szórakozatni, és – csakúgy, mint a katonaság során – nem a WC-n való sírdogálás a megoldás a problémákra.

Egy alkalommal, amikor betelt a pohár, a 9 db. acélműi kemence előtti ún. pódiumon az ügyeletes diszpécsert sikeresen végigkergettem, azzal a felkiáltással, hogy ha utolérem, akkor a kezemben lévő csővel fejbeverem (más kifejezést használtam futás közben). A történteket végignézte (csendes drukkolás közepette) 9×6 ember legalább. Aznaptól már nem szerepeltem céltáblaként. Pár dologra megtanított az eset. Arra például, hogy csak magamra számíthatok, és csak annyit ismernek el belőlem, amennyit kiharcolok.

Az egy év többműszakos munka rádöbbentett arra, amit éveken keresztül anyámék hiába magyaráztak, vagyis hogy tanulni sokkal egyszerűbb és kényelmesebb, mint dolgozni, így gyorsan elmentem még egy szakmát tanulni (csak érettségi után lehetett).

Bátyám ekkorra már túlesett a Haza szolgálatán (az akkori szokáshoz híven az ország másik végébe vitték), túl sűrűn nem jutott haza, s amit mesélt, az – finoman szólva – sem volt egy vonzó perspektíva számomra. Próbáltam kitalálni valamit, amivel megúszhattam volna a másfél év időrablást az életemből, de reálisan szemlélve a dolgokat nem láttam esélyt a megúszásra, így másik alternatíva után nézelődtem. Szájhagyományok útján terjedtek a hírek bizonyos laktanyákról, ahol az átlagnál is jobban megkeserítették a bevonulók életét, ezeket szerettem volna minél messzebbre elkerülni. Lehetőségként merült fel, hogy ha elkerülni nem tudom a sorkatonai szolgálatot, akkor próbáljam irányítani, hogy mikor és hová kerüljek. Túl sokáig iskola után már nem akartam húzni az időt, hanem szerettem volna minél hamarabb letudni, minél kevésbé törje ketté az életem, az ország ellenkező végébe sem szerettem volna menni, valamint azt is mérlegre helyeztem, hogy mi a jobb-rosszabb: két nyarat, vagy két telet elb*szni a hadsereg kötelékében. A nyarat nem akartam beáldozni. Az élet, ha áttételesen is, de hozzásegített olyan ismerőshöz, aki tudott abban lépni, hogy igényeimnek megfelelő időpontban vonuljak be, és az átlagnál normálisabb laktanyába. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a fogadalom, hogy semmi esetre sem hagyom megtörni magam; ha szükséges, akkor nyelek és színészkedek, fájdalmat nem mutatok, de TÚLÉLEK!

Bevonulás, ismerkedés a katonaélettel

Búcsúztató tartása a haverokkal két nappal a bevonulás előtt (kaptam jó tanácsot: érdemes első nap észnél lenni és nem másnapos bagzó macskaként kóvályogni első nap a laktanyában, figyelemmel a ruházati, elszállásolási és egyéb problémákra). A kocsmalátogatás meghozta a kívánt eredményt: másnap hajvágáskor még nem voltam másnapos; igaz, józan sem. A fejfájás csak ezután következett.

Bevonulás napján frissen (üdén), késés nélkül jelentkeztem Miskolcon a sportcsarnokban, sorstársaimmal együtt. Telt-múlt az idő, időnként összeszedtek 20-30 embert, akiket elvittek, majd hallottam a saját nevem. Akkorra már csak 40 ember maradt a csarnokban, kezdtem izgulni, hogy csak tartaléknak hívtak és hazaküldenek, de nem így lett. Irány egy rozzant busz, felszállunk rá és elindulunk. Természetesen senki nem árulja el, hogy hová tartunk az egyébként szép nyári délutánon.

A rövidnek mondható zötykölődés után a lillafüredi laktanyában kötöttünk ki. Így utólag azt mondom, gyönyörű környezetben, fák között (nagyobbrészt tűlevelű, ami laktanyában nem egy hátrány) jó levegőn, bár ennek jótékony hatását erősen romboltam a dohányzással. Itt már ízelítőt kapunk a délután folyamán az általánosan megszokott hangerőből és a parancsuralmi logikátlanságból. A ruhakiosztásnál pont leszarják, hogy kinek milyen méretű ruházat, cipő lenne szükséges. Darabra megvan, azokat egymás közt kell cserélni megfelelő méretűre. A jellegzetes zöld pizsamán és a kimenő ruházathoz tartozó tányérsapkán kívül sikerült megfelelő ruházatot bizniszelnem. A pizsama viccesen kicsi volt, a tányérsapka pedig csak újságpapírral nem esett le a fejemről az orromra. Következett a surcitársak hálókörletekben való szétdobálása, a ruházat hajtogatásának elvárt bemutatása, takarodóig való gyakorlása. (stokizás). Egyéni tisztálkodás, sorakozó, népszámlálás, takarodó. Kis idő után, halk Jó reggelt elvtársak, majd ordítva mint a fába szorult féreg: ÉBRESZTŐ!!! BASSZA KI MAGÁT AZ ÁGYBÓL! HASÁRA SÜT A NAP! SÁTORBONTÁS! FUTÓLÉPÉS!!! Reggeli tornához felkészülni!

Na itt már „boldog” voltam, hogy milyen tuti kis helyre vezetett a sorsom.

Mosakodás közben ordítják a nevem, meg még másik 4 kopasz surcitársamét. Ó basszus, máris szivatóra fognak, hisz még meg sem melegedtem, baromságot időm sem volt csinálni. Folyosón felsorakozunk, aegü. közli: öltözzünk kimenőbe, takarodjunk reggelizni, aztán a málhazsákunkkal jelentkezzünk nála 15 perc múlva. A másik négy fickóval néztünk egymásra, mint borjú az új kapura, de senki nem tudott semmit, hogy mi is lesz ebből.

Kaja szar (valami jéggé fagyott szalámi (párizsi talán) és teának nevezett bojlervíz. Ennek következtében sikerült a 15 perces részidőt tartani és időben felsorakozni. Félóra múlva megjelent egy őrmester (nem volt idősebb nálunk), akinek mind a szemén, mind az arcán, mind az orrán látszott, hogy vizet leginkább mosakodásra használ. Már vártuk a lassan megszokott csataordítást, amikor meglepően halkan és érthetően megszólalt, hogy ha kipihenték a bevonulás fáradalmait, akkor legyünk szívesek követni őt.

A meglepetés hatására szó nélkül sorban követtük, le az első emeletről, át az udvaron, ki a kapun a szabad világba :-)

A helyi járatú buszra várva (5-ös busz végállomása volt) aztán már csak megkérdeztük, merre hány méter, mégis hová megyünk milyen célból. Mindenféle alakias sallangtól mentesen közölte, hogy ötünknek a kiképzése szakmai okokból a debreceni Kossuth laktanyában fog megtörténni mintegy kettő és fél hónapnyi időtartamban, majd annak leteltével kerülünk vissza Lillafüredre a hátralévő szolgálati időnket eltölteni. Debrecenig ő fog minket kísérni, aztán a többi a mi dolgunk.

Busszal eljutottunk (átszállás után) a Tiszai pályaudvarra, ahol bő másfél óra várakozás várt ránk a vonat indulásáig. Nyár volt, meleg is volt, nyeltük a nyálunkat, aztán csak megszólítottuk a csőrmestert, hogy van-e lehetőség egy üdítőt elfogyasztanunk közösen a restiben (a talponálló tiltott terület volt, a resti nem).

Fiatalabbaknak: resti = pályaudvaron lévő, étteremnek becézett koszos kocsma, ahol ételnek nevezett valami mellett ital is fogyasztható, természetesen jóval drágábban, mint a szomszédos talponállóban.

Csőrmester mondta, hogy ne húzkodjuk az oroszlán és a VÁP bajszát, ne kezdjünk el sörözni, töltessük a vodkát bele a tonikba, esetleg narancsba. Az arányokkal szolidak voltunk, 2 deci lónyálba került 1 deci vodka. A katonakönyv hiánya és a csoportos menetlevél miatt csak együtt tudtunk mozogni, így az öt kör után (a csőrmester italait mi álltuk) csoportosan célba vettük az illemhelyet, és az egyik kis közértet, innivalót vásárolni a hosszú útra. (Utólag visszagondolva a pincérek a fele vodkát biztosan kispórolták az italunkból, mert a várt hatás csak nem akart jelentkezni). A vonatozás szolidan telt, az elején azért, mert volt mit inni, utána azért, mert elfogyasztottuk az összes innivalót, s kicsit elpilledt a társulat. Debrecenben, útban a laktanya felé, még rávettük egy rövid bambira az őrmesterünket, mondván, hogy egy hónap absztinencia következik. Mélyen átérezte problémánkat, s ezt az italt ő rendezte a csipet csapat részére. Szóval még csak nagyon tarhálós sem volt. Vacsora előtt sikerült leadnia minket, így az aznapi társas foglalkozásokból már nem vettük ki a részünket, csak a szokásos takarodó előtti műsorszámok zajlottak a szállások elfoglalása után. Nem is hiányzott, az út nem volt rövid a két laktanya között.

Az esti cigi alkalmával az épületben más századoknál összefutottam pár régi osztálytársammal, akik alapban máshová vonultak, de szakmai kiképzésre Debrecenbe vetette őket is a sors. Este úgy hajtottuk álomra a fejünket, hogy reggel elkezdődik egy másik élet.

7 hozzászólás

 1. daneel — 2013-04-23 13:21 

A bevonulás napja valószínűleg mindenkibe beleégett. Én is szinte mindenre emlékszem, mi történt aznap. Az ide-oda rángatás nálunk is volt. A ruhaosztás dettó ugyanilyen volt. Engem kb. fél egykor akartak a Vasváriból (Budaörs) Debrecenbe vinni GK-snak. Még jó hogy rákérdeztem, nem baj e, ha csak segéd-motorkerékpár engedélyem van? Egy bajtársamat tévedésből elvitték (Lenti, Nagyatád?) és kiképezték harckocsivezetőnek, három hónap múlva került csak vissza! Egy másik, egyedül nevelte a három (3!) hónapos kisfiát, őt tévedésből hívták be, egy hónap múlva tudott csak leszerelni.

 2. szkv — 2013-04-23 19:56 

stocky: olvasói dicséretben részesítelek.
Minden hadkötelezett, attól függetlenül hogy volt-e valamilyen formában katona, egy “élményen” átesett, amit úgy neveztek hogy összeírás, amely abban az évben (Január 1-től) volt amikor az ifjú legény betöltötte a hadkötelezett kort.
Az én esetemben, vagyis a mi korosztályunknak 18 év. Volt olyan időszak ( előttünk) 20 éves kor volt a kezdő, vagyis a hadra érettség.
Alig hagytam magam mögött a 17 évet (Októberi vagyok) és a következő év januárjában hozta a postás a “FELHÍVÁST” (Hajdanán IDÉZÉSNEK NEVEZTÉK) amelyben felhívták figyelmemet hogy a levélben feltüntetett helyen és időpontban jelenjek meg összeírás céljából, majd részletezték ( nem apró betűkkel) hogy milyen következményei lesznek annak ha netán a saját akaratomból illetve feledékenységből nem jelenek meg. Itt még nem szerepelt az egy évtől őt évig, őt évtől kötélig. “Csak” egyszerűen a HATÓSÁG ÁLTALI ELŐVEZETÉS lehetőségére hívták fel a figyelmet.
De biztos ami biztos: egyet küldtek a lakhelyre és egyet a kollégiumba, mivel akkor még kollégista voltam Győrben..
Elérkezett a FELHÍVÁSBAN feltüntetett nap, vonatra ültem és irány Szombathely mivel a bizottság ott fogadott.
Még aznap megkaptam a katona igazolványt amelybe bejegyezték az “A” betűt, amely azt jelenti hogy katonai szolgálatra alkalmas.
Az összeírás után még kétszer hívtak sorozásra és 1974 június harmadik hetében megkaptam a BEHÍVÓPARANCSOT melynek értelmében 1974 07 04-én 08,00 órára jelenjek meg Szombathelyen a Haladás művelődési központban, katonai szolgálat megkezdése céljából.
Mivel nem lettem “létszám feletti” így 10 órakor már a söptei úton lévő ” vörös bika szálló” udvarán szívhattam a levegőt.
Beöltöztetés során. adategyeztetés (még civil ruhában), hajvágás nem számított hogy a behívón feltüntetett mérettel jelent meg a leendő katona, vetkőzés ekkor váltunk meg a civil ruhától, zuhanyozás, orvosi vizsgálat, védőoltás, beöltöztetés, itt még méret szerint adtak mindent és egy tizedes vezetésével elindultunk egy körletbe. Mikor már egy rajra való társaság össze jött, szintén megjelent a tizedes és mentünk takarítani a század Pk irodába.
Maga a takarítás számomra nem volt furcsa, mivel kollégista koromban megszoktam. (Parkettás irodát mostunk bőséges vízzel) Délben mentünk ebédelni. Hagyományok szerint babgulyás volt az “ünnepi” ebéd.
Este mikor lefeküdtünk még sokáig beszélgettünk, mivel aludni nem tudtunk.
Már említett tizedes (Kelempájsz te is ismered, M. Bertalan kutyás tisztes II. század) csak annyit mondott, beszélgessek nyugodtan mert a később már úgysem lesz kedvük. Igaza lett.
Másnap kiadták a teljes felszerelést, amit már ömlesztve kaptuk.
Rendeződtek soraink, mivel az alakulótéren nagyság szerint össze állították a rajokat, szakaszokat, századokat, majd megkaptuk a fegyvert, melyet A DOLGOZÓ MAGYAR NÉPTŐL KAPTUNK.
Röviden ennyi emlékem van a katonai szolgálatom kezdetéről.
SZKV BUCSU.

 3. kelempajszmadar1 — 2013-04-24 08:03 

@szkv: Berci nem volt rossz srác, úgy emlékszem, 75 szeptemberében szerelt le. Újonc voltam, és ő tartotta a kutyás foglalkozásokat. Ali Bácsi volt a századpk. Akkor nem hittem volna, hogy 37 évvel később Szombathelyen, az újperinti horgásztónál az ő vendégeként esszük a bográcsban főtt körömpörköltet meg a halászlét, és isszuk rá a vörösbort!
Amikor minket behívtak, a behívón volt egy sötét fenyegetés is, nem csak az, hogy elővezetnek, hanem börtönt is kilátásba helyeztek (hosszabbat, mint a katonaidő, már nem emlékszem, talán öt évet?).
Odabenn (hiába vágattuk le a hajunkat előírás szerinti 4 cm-re) tovább nyírtak. Kaptunk egy szolgálati zsávolyt, ami illett ránk, az esküt is ebben tettük le. A kimenőruhát is mustra után kaptuk, az is tökjó volt. Viszont a gyakorlót egy halomban kidobták a folyosóra, aztán válogattuk, és egymás között cseréltük. Ha végképpen nem stimmelt, akkor a raktáros kicserélte.
De mi csak másnap öltöztünk be, mert innen, Pestről estére értünk le Szombathelyre. A vasútállomásról teherautón vittek a Söptei útra. Akkor még nem motoros tolóajtó volt a bejáraton, hanem nagy vaskapu, amit kézzel kellett nyitni-csukni. Az autó behajtott velünk, és amikor a kapu döngve becsapódott mögöttünk, éreztem, hogy valami véglegesen megváltozott, ezután minden más lesz, és többé már én se leszek ugyanaz.
A szervezési osztály egyik őrnagya fogadott bennünket, mondta, hogy aki a nevét hallja, ne azt mondja, hogy “jelen”, hanem hangos “parancs!” szóval válaszoljon. Aztán névsort olvasott. Utána tarhonyás pörkölt volt a vacsora, normálisan készítették el, meg is tudtuk enni. Este mindenki ott aludt, ahol ágyat talált magának (volt elég ágy). Hát igen: az ember az ilyet nem felejti el! Üdv: Kelempájsz (később tizedes, Hörmannforrás)

 4. Bigjoe(HUN) — 2013-04-24 15:24 

A laktanyában ácsorogtunk az aklakuló téren “csürhe alakzatban” civilben, a tömegben megismertem néhány debreceni, közelebről Újkerti Ltp-s srácot, hát oda mentem, pacsiztunk (Atis barátommal már itt összeakadtunk).
Majd valami tiszt féleséggel bementünk valami nagyobb – talán elegánsabb hodályba – és előadta valaki, hogy mi miért is vagyunk itt.
Semmire nem emlékszem az egész “előadásból” csak egy dologra: az utolsó sorból valaki a tiszt úr minden mondatra reagált, a hang alapján nem volt teljeses józan.
pl: Ezt Te sem hiszed el! Ezt most komolyan mondod? Biztosan akartok ti engem?stb……
Magamban “kuncogtam” (az a tipusú elfolytott belső röhögés ami bármikor vulkán módjára kitörhet), míg volt aki hangosan, közben mindenki hátra- hátra nézett ki a vakmerő.

Ezt követően elosztottak minket a laktanyában (gyak: egy ht elmondta, hogy telcsis helyett őr leszek), persze csak elméletileg hiszen innen a raktáron keresztül a kiképzőbe mentünk.

Közben kiderült, hogy ki volt a hangoskodó ittas bevonuló: Rőzse, akit már itt összevont szemöldőkkel néztek.

 5. szlac — 2013-04-24 19:53 

Lillafüred majd Debrecen Kossuth? Csak nem légvédelmi rakétásokhoz kerültél? A Kossuth laktanyán belül 10 éve még megvolt az elzárt, üveghangárnak hívott rész.
Üdv!
Lac

 6. Estván — 2013-04-24 22:56 

Pont ehhez a poszthoz illik, hogy nemrégiben ismét Tapolcán jártam, de ezúttal jóelőre gondoskodtam arról, hogy barátaimmal (egyikük szintén oda vonult, három évvel utánam) akadálytalanul bejussunk a jelenleg egyébként semmire nem hasznosított Kinizsi laktanyába. Valami buszos cég használ egy területet parkolónak, illetve a kapuszobában van a biztonsági őr (az épp szolgálatban lévő úriember is Tapolcán volt katona annak idején), ezen kívül mást nem láttunk.
A csapatfürdő épülete volt nyitott állapotban, illetve az étkezde padlótól-plafonig ablakai tűntek el (gondolom alumínium keretesek voltak…)
Az iroda- és legénységi épületek viszont gondosan bezárva, elhagyott laktanyához képest meglepően jó állapotban, az ablaküvegek 99%-a ép, a volt épületemen (8-as) némi vakolathullás látható, mögötte a 100-ast (panelház) jóformán csak kitakarítani kéne.
A nagy alakulótér sarkaiból a tükrök meg a különböző lépésfázisokat bemutató, katonákat ábrázoló grafikák hiányoznak, a “buszmegálló” beton tetejét szétszedték, a mellvédről hiányzik a laktanya címere.
Az alakulótér melletti repülőtér épület ablaküvegei viszont eléggé meg vannak ritkítva, a hangárig pedig nem mentünk el. Összességében kellemes meglepetés volt a hely állapota, még mindig a Kádár-Czinege éra sajátos “báját” árasztja, bár a képbe némiképp belerondítanak a kantin ablakain még mindig stabilan pirosló Coca-Cola feliratok :)

A volt Csobánc (ex Dobó) laktanya lényegesen rosszabb állapotban van. Annak azon részén, ahol a legénységi épületek meg a nagy étkezde van, nem jártunk. Viszont a hátsó részt a tároló- és telephelyekkel alaposan megismerhettük; ezek tartogattak pár csemegét! Az objektum ezen része nekem fehér folt volt, katonaként itt sose jártam, fura, hogy 13 évvel később lett alkalmam bejutni (sőt lánctalpas harcjárművel furikázni benne!).
Először is nagyon vártam, hogy élőben is lássam az ún. “irodaépületet”; ez kívülről valóban egy többszintes irodaháznak látszik, belépve azonban kiderül, hogy hiányoznak a szintek közti födémek, a teljes földszint plusz három emeletnyi belmagasság rendelkezésre áll. És hogy miért? A NATO kémműholdjainak kíváncsi szemei elől eldugva itt gyakorolták a legendás R-11 “Scud” rakéta MAZ nehéz teherautóra telepített indító komplexumával (“állvány”) a rakéta felállítását és indítását, de persze csak “díszlet” rakétával. Éles lövészetre mindig a Szovjetunióba utazott a kijelölt állomány, mégpedig vonattal, a komplexumokat gondosan leponyvázva…
http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/ff/Scud_missile_on_TEL_vehicle%2C_National_Museum_of_Military_History%2C_Bulgaria.jpg

A másik érdekes területről nem sokat tudok, csak annyit, hogy a Baglyas vagy Bagolyvár valamiféle laktanya a laktanyában megoldás volt. Körben fal és külön őrség, három kapu, amelyek közül gondolom csak egyet használtak rendszeresen, mert csak ott volt kapuszoba, de fura módon az is a falon kívül… Ha minden igaz, fegyver- vagy lőszerraktár volt, tarthattak itt akár harckocsi vagy tüzérségi muníciót, akár az éles rakétákat. Az utóbbiakról azt hallottam, hogy a rendszer meglehetős pontatlansága miatt csak tömegpusztító fejjel lett volna értelme(!) használni. Remek :)

 7. safranek50 — 2013-04-29 16:12 

Jenőt, legénységet!
Vk. öregszárcsai dicséretbe részesítem a bajtársat, ki ügyesen ötvözi a volt V.örgy és a hőnszeretett ülöke nevét.
Amennyiben ki találna derülni, hogy a 9620 3. emeletének balszárnyát foglalta el a későbbiekben, megelőlegezem neki a tiszteletbeli ttk.-s címet, a hozzá tartozó tüköríró zsirkrétával.
00 4578 68578589 57 12 14 25
Lehet rajzolni, vagy diktáljam? :o)

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.