430. – A kantinos

Napjainkban, amikor élelmes vállalkozók az átlagos halandótól több százezer forintot is elkérnek egy-egy párnapos tanfolyamért, amelyen állítólag a jó kereskedés és a hatékony üzleti tevékenység rejtelmeit el lehet sajátítani, amikor négy-ötezer forintos könyvek tucatjai figyelnek a polcokon, amelyek arról szólnak, hogy hogy adjunk el bármit bárkinek, daneel kolléga elmeséli, hogy mindezt ő teljesen ingyen, a seregben tanulta meg. Igazi katonai kantinos eddig még nem lépett fel a Milstoryblog színpadán, úgyhogy mi, akik annó csak fogyasztói oldalról ismerhettük a szakmát, érdeklődéssel figyelhetjük a bennfentes információkat.

Miért jó üzlet a kantin, avagy, hogyan legyünk jó kereskedők? Mint az életben annyiszor, ez a történet is egy véletlennel kezdődött. Bevonuláskor az első nap találkoztam egy ismerőssel, akivel egy középiskolába jártunk. Néhány nappal később ő keresett meg azzal, hogy nem akarok-e kantinos lenni. Az igazat megvallva, azt sem tudtam, mi az. Hallottam, hogy az öregek kantinba mennek, de minket a közelébe sem engedtek az első héten  (gondolom, nevelési célzattal). Így aztán elmondta, hogy őt hamarosan egy másik alakulathoz vezénylik, és arra gondolt, hogy én lehetnék az utódja. Azt, hogy miért is vállaltam el, a mai napig sem tudom, de így utólag mégsem bántam meg, mert sok tapasztalatot szereztem arról, hogyan kell egy boltot vezetni.

Alaphelyzetben a kantinnak nem lehetett nyeresége. Nekem csak alkalmazni kellett a már elfogadott szabályokat, azaz árakat. Az árukészlet  csokiból, üdítőből és kávéból állt. Semmi becsempészett pálinka, sör vagy bor! Csak ennyi! Ugyanakkor esténként láttam, hogy a „főkantinos” több száz forintot kivesz a kasszából és elvonul kártyázni. Kérdeztem, nem fog-e hiányozni az a pénz? Erre elmagyarázta, hogy az üdítők árán plusz 50 fillér van, mivel vissza kell vinni a betétdíjas göngyöleget, és ha nem hozzák vissza, akkor a kantinosnak kell a hiányt kifizetnie, valamint az egész laktanyában egységesen 3,5 forintos kávén is van legalább egy forint haszon. Tehát innen van az a minimális plusz, amiről mindenki tudott, de hallgatólagosan ez a kantinos haszna volt.

Három hónapig voltam kantinos, ebből csupán az utolsó hónapban lettem „főkantinos”. Az első napokban még bántam, hogy elvállaltam, mert – mint kopasz katona – többször kimaradtam a reggeli tornából, az alaki kiképzések egy részéből és az esti takarítások jó részéről is hiányoztam, amit társaim zokon vettek. Az sem nagyon tetszett, hogy egy órával ébresztő előtt már lenn legyek a kantinban, hogy főzzem a kávét, este meg – amikor a többiek lefekvéshez készülődtek – én még mindig a pult mögött állok és kiszolgálom a még szomjas, csokira éhes társaimat.

Aztán néhány nap után, amikor már rutinná vált a kantinosság, arra gondoltam, hogy a fene egye meg, itt vagyunk  összezárva, egész nap b@szogatnak bennünket, egyetlen örömünk egy jó kávé vagy egy csoki… Szóval rájöttem, hogy a kantinosság inkább egyfajta szolgálat. Nem egyszer nyitottam ki a kantint az éjfélkor visszaérkező katonatársak miatt. Ekkor vettem a plusz pénzből egy másik 6 személyes (szarvasi) kávéfőzőt és két 1,5 literes termoszt. Reggel 5-kor keltem és gyakorlatilag ébresztőig főztem a kávét, méghozzá Omniából (akkoriban az volt a legjobb). Így bárki, aki kora reggel betévedt, kaphatott friss kávét, nem kellett várnia. Egy idő után ismeretlenek jelentek meg; mint kiderült, a szomszéd alakulattól jöttek, mivel ott még ki sem nyitott a kantinos, kávéjuk meg pláne nem volt. De ha mégis, szar ízű lötty volt, nem olyan, mint az enyém. Azt vettem észre, hogy egyre többen jönnek, hétvégére már akár 15 rekesz üdítő sem volt elég. A kávéforgalom is a duplájára nőtt, így a bevétel is, annak ellenére, hogy a szolgálatban lévő tisztek, tiszthelyettesek „természetesen” ingyen fogyasztottak. Azt vettem észre, többet keresek, mint a civil életben a munkámmal!

A további forgalomnövekedés egy véletlennek volt köszönhető. Egyik társunk nagyon szeretett konyhai szolgálatra menni, s a nap végén megmaradt tejfölöket, krémtúrókat „kimentette” a konyháról. Hogy a rúd szalámikat, kolbászokat, párizsikat hogyan szerezte, nem kérdeztem tőle. Mindenesetre a hűtőszekrény tele volt a megszerzett cuccokkal. Mivel ezek beszerzési értéke nulla forint nulla fillér volt, én sem kértem érte semmit attól, aki vagy olyan öreg volt már, hogy nem tudta magát elvonszolni az étteremig – ez leginkább hétvégékre volt jellemző –, vagy attól, aki egyszerűen éhes volt. Csak annyit kértem, hogy a kenyeret azt szerezzék be maguk, én azt nem tudtam vételezni. Tehát bárki kaphatott a hűtőben tárolt kajákból ingyen. Persze aki mondjuk kolbász evett, az utána ivott is valamit, ami tovább növelte a bevételt.

Summa summárum, számomra ekkor derült ki, milyen nagy üzlet az élelmiszer-kereskedelem (enni mindig kell), s rájöttem, hogy tisztességesen üzletelve is lehet forgalmat generálni (igaz, mások rovására), de én senkit sem kényszerítettem, hogy nálam vegyen kávét, csokit, üdítőt.

Még egy kávés történet. Az egyik százados, mikor betért egy-egy kávéra, rendszeresen (igaz, viccesen) ezt mondta: Nagyon szar ez a kávé! Egyik éjjel rázogat az ügyeletes, hogy keljek fel. Azt hittem, hogy itt az idő, s mennem kell kávét főzni. Igenám, de ránéztem az órámra, s láttam, hogy fél négy van. Kiderült, hogy a laktanya ügyeletese (az a bizonyos százados) hívta fel, hogy főzzek neki kávét, MOST! Mit tehettem, lementem kávét főzni, de nem hagytam annyiban a dolgot: gondoltam, most majd kap egy olyan kávét, hogy megemlegeti. Fogtam a hatszemélyes kávéfőzőt és csak kb. 2 adagra elegendő vizet töltöttem bele, majd megtömtem kávéval a robbanás határáig. Ahogy főtt le, olyan volt mint a szurok, még az illatán is érződött, ez nem akármilyen kávé. Jött is hamarosan a százados, kérte a kávéját. Szokása szerint, egy hajtásra kiitta. Meg is jegyezte: Na látja, ez jó kávé! A 24 órás szolgálata 8-kor ért véget, így aznap már nem találkoztunk. Másnap viszont az udvaron  üvöltve kiáltotta, hogy azonnal álljak meg!

– T., milyen kávét adott maga nekem tegnap?

– Jelentem, egy jó kávét! A százados elvtárs még meg is jegyezte, hogy ez egy jó kávé!

– Ez igaz, de egész nap nem tudtam aludni, úgy vert a szívem.. Attól féltünk, mentőt kell hívni!

Szerencsére nem történt semmi baj, így megmaradt a béke, de még hónapokkal később is, minden találkozásunkkor emlegette azt a bizonyos „jó kávét”.

21 hozzászólás

 1. Rókakígyó — 2013-06-25 10:08 

Ez egy igazi jó sztori…. Senki nem szólt hozzá?:)

Nálunk a kantint külsősök csinálták, egy család. Szerintem ők is jól éltek belőle. A lány eladósorban… jól is nézett ki, aztán egyszer csak nőtt a pocakja. Valakivel összejött a csapatból, ez nem derült ki, mivel elég sokan voltak, mármint akivel összejött… A fiúgyerek is eladósorban volt, de szintén a katonákra bukott. Igen feszült pillanatokat okozva magának és a családjának. Kis cédulákat adogatott a neki tetsző katonáknak és randira és egyebekre invitálta őket. Vicces volt, mert engem pl nem invitált (tehát tudtam felhőtlenül kacagni). Akit meg igen, annak nem volt vicces:)

 2. Wendiii — 2013-06-25 11:03 

Nekem meg eszembe jutott, hogy Kecskeméten jó haveri viszonyban voltunk a zászlóalj-írnokokkal (ugye, micsoda lehetőségeket hordozott ez a tény magában? :D), és gyakran láttuk, hogy a századosoknak, őrnagyoknak, alezredeseknek milyen kávékat főztek. A töménysége szerintem elírta a posztban leírt kávé töménységét, viszont a derék tiszt urak úgy itták, mint a vizet. :)
A laktanyában volt egyébként 6 orosz repülőmérnök is, akiket szerintem a MiG-tervezőiroda exportált hozzánk, ők viszont kifejezetten gyengének találták. Nem mertem elképzelni, hogy ők tulajdonképpen hogy is isszák.
Mivel azonban jelenleg Moszkvában élek, most látom, hogy milyen is az itteni fekete: egy reggel megittam egy adagot, tejjel és két cukorral, és hajnali egykor nemhogy nem aludtam, de még álmos sem voltam.
És ha megengeditek, még egy sztori, egy kissé más területről. Nagyon sokáig hagyományőrzéssel foglalkoztam otthon, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az egyik legsikeresebb csapat tagja voltam. Évente egyszer kimentünk Lengyelországba a tengerhez, mert ott van egy hatalmas viking fesztivál. Hazaút előtt az egyik sofőr srác talált egy boltban egy másfél literes energiaital-rettenetet, és be is tolta. A kiindulási pont Sczeczin mellett volt, szó szerint a tengerparttól, a srác pedig legközelebb Brno-nál állt meg (Berlin-Prága-Brno útvonalon jöttek), de akkor is csak azért, mert a töbiek már szó szerint a fejét verték, hogy álljon meg, mert sürgős dolguk van. :)

 3. Wendiii — 2013-06-25 11:03 

Bocs, nem elírta a kávé a töménységet, hanem elérte. :)

 4. Bigjoe(HUN) — 2013-06-25 13:39 

Ez nagyon jó!!!!!!
És ha már kantin akkor egy saját élmény:
– a 3. őrben Szipu volt a kantinos, debreceni 94/3 vonulás.
A boltot olyan jól vezette, hogy igen ritkán dobták őrszoliba, viszont az “asztalt” gyakran őrizte.
Az első kimaradása alkalmával kiment egy NBI-s focimecsre, mivel HŐR így az UTE (vagyis BM)által biztosított jeggyel, azaz a lilák között ült többed magával.
Ja, UTE – Loki ez fontos.
Az UTE gólt kapott, Szipu meg felpattant a lila szurkolók között és örömében üvöltött…………..nagy csend mindenki őt figyeli.
Aztán futottal a HŐR-k az életükért.
Mint kiderült Szipu “hangolt” a meccsre, valamit szívott és ezért nem tudott uralkodni magán.

Egy másik eset a kantinosunkról:
– A barakkunkat fel kellet újítani.
Engem meg Atist bezavart PZ melózni.
– az eseményeket már régen beküldtem, most nem írom le-
A festék egy raktárban pihent, várta hogy felkenődjön…..
Közben Szipu lett az Aeg…reggelre elszívta a hígító jelentős részét.
A festő srác (D. SZ. szkv) nem tudta mi történt..
Anyázás, új beszerzés.
Szipu megint szolis lett, most a festékből szívta ki az oldószert…..
Ezzel valahogy lebukott, de csak előttünk. A századpk-nak nem lett felnyomva.
Talán ki is kellett fizetnie az anyagot. Ebben az időben csak kávé volt a kantinban, gondolom kellet a zsé festékre.

Az ÖregBig elmondása szerint náluk még sört is lehetett venni, bár a kopaszoknak tilos volt.

 5. daneel — 2013-06-25 13:40 

@Wendiii: Az energiaitaloknak igen furcsa mellékhatása lehet!
Én életemben először (és talán utoljára is) 1992 körül ittam az első energiaitalomat. Akkoriban csak egy fajta létezett, így nem könnyű kitalálni melyik márka lehetett. Munkából hazamenet vettem egy dobozzal, kíváncsi voltam milyen hatása van. Kb. este fél 6-kor ittam meg az egészet. 6 órakor elaludtam, majd 12 óra múlva, reggel 6-kor ébredtem fel. Hát, nekem így adott szárnyakat a vágyaimnak!

 6. pilotax — 2013-06-25 14:38 

@Bigjoe(HUN): Üdv!
Megerősítem az ÖregBig emlékezetét!. Valamelyik már beküldött de még meg nem jelent sztorimban én is leírtam, hogy bizony az én időmben is alkoholként sört lehetett inni – más alkoholt nem! – a kantinban, és ha jól emlékszem 3 Ft volt egy korsóval 1,50 Ft volt egy pohárral. Másodidőszakos koromban tiltották be a kantinbeli sörmérést. Fel is mondott a kantinoshölgy. Az eddig történeteidet olvasva az ÖregBig nagyjából abban az időszakban volt sorállományú amikor én is (1973). Nálunk csak az esküig nem lehetett, még bemenni sem a kantinba, utána már lehetett akár sörözni is.

 7. kszabo — 2013-06-25 21:02 

A kiváló írásban a mi időnkben KISZ klubként üzemelő részleg kantinja lett igen szemléletesen bemutatva. Kis laktanyánkban volt még kettő. Az egyik a legénységi kantin néven volt iktatva. Itt hozzá lehetett jutni a reggeli nagygépes kávéhoz, herendi porcelán csészében, amelyek a gép tetején kerültek átadásra. Ha nem kértél kanalat, (ez volt a titkos jelszó) akkor jóféle pálinka került bele. Volt még kilós nápolyi, Diana és egyéb apróságok. A fő attrakció a minden délután csapra ütött hordó sör volt, ami a hidroforban volt előhűtve. A harmadik a tiszti lakótelep első épülete volt, mint tiszti kantin.
Ide a sornép be sem léphetett, kivéve ha hívták. Valamint nagyobb ünnepek táján telire cserélhettük a legénységi titkos sörös rekeszeinket szigorúan létszámarányosan. Ennek a kódja: töf – Mennyi a bent lévő létszám, és mennyibe kerül ennyi borsodi világos. A kielégítő válasz után: No akkor hozzák a rekeszeiket, úgyis tudom hogy hol dugdossák.
No egy-egy rekeszt, amit a konyhán rejtegettünk vételezéskor mi is telire cseréltünk, amit az ellenérték rendszeres átadásából eredően a kantinos néni természetesen nem vett észre.

 8. daneel — 2013-06-25 21:30 

Egy kiegészítés a poszthoz. Csak egy mondattal jeleztem, igen rendesen lehetett vele keresni.
Most is hihetetlen számomra, de többszöri újraszámítás után is ugyanarra az eredményre jutottam. Ha 18 hónapig végig kantinos lehettem volna, minden svindli nélkül meg tudtam volna keresni egy budapesti 40-50 nm-es (nem nanométer! ) lakótelepi lakás árát.
Amikor a kantinosságom megszűnt, a nagytarcsai laktanyában kicsiben folytatódott a spájzolás.
Egyik fiatal katonának odaadtam a hétvégi hosszú eltávomat, aki cserébe nagyon finom igazi nagymama barack és szilvalekvárokat hozott. Mivel mindenkinek nagyon ízlett, többek füle hallatára viccesen mondtam, mostantól csak az mehet eltávra, aki igazi barack-szílva lekvárokat hoz. Sokan komolyan vették, így néha 15-20 db kilós üveg lekvár is volt az erre a célra fenntartott szekrényben. Mivel ezekből is bárki kaphatott aki kenyeret tudott szerezni hozzá, örömmel hozták a katonatársak. Úgy látszott, szinte kimeríthetetlen a forrás, mert sosem fogyott ki a készlet. Akkor még a nagymamák – ezúton is minden tiszteletem az övék- hatalmas üstökben órákig kevergették a lekvárt, mire elkészült 50-80 kg csemege. Én egyszer próbáltam keverni szilvalekvárt, egy óra múlva leszakadt a karom.

 9. daneel — 2013-06-25 21:57 

Olyan vagyok, mint Móricka! Mindig, mindenről eszembe jut valami. Egy újabb kantinos megemlékezés. Helyszín a budapesti OLP ( Országos Légvédelmi Főparancsnokság ) kantinja. Időpont 1984 októbere. Két hónapos katonák voltunk, amikor szolgálatba mentünk a ……….. –ba ( a jelzett hely hadititok! ) A kantinban normál helyzetben halandó sorkatona be sem tehette a lábát. De, banán érkezett! Erre mi beálltunk a sorba, próba szerencse. A kiszolgáló kantinos bár tudta, ebből balhé lesz, osztogatta a fejenként 1-1 kg banánt. Nem is emlékeztem mikor ettem előtte banánt. A tisztek későn eszméltek fel, a banán elfogyott, kitört a balhé! Egy-egy tiszt követelte, azonnal adjuk vissza a szerzeményünket. Erre mindenki tömte magába, ahogy csak tudta. A végén egy tábornok tett rendet azzal, hogy a sorkatonákat is megilleti az ami a tiszteket, hiszen ugyan ott teljesítenek szolgálatot, ahol ők. Nagyon szimpatikus volt a kiállása, nem szerepet játszott, látszott rajta, így is gondolja.

 10. Estván — 2013-06-26 00:32 

Az én időmben az ország négy (majd három) kiképzőközpontjának kantinjai arról voltak híresek, hogy kiképzési-, ill. munkaidő után (16 óra) csapolt sört lehetett kapni. Persze a kopaszok (kiképzendők) lehetőségei elég behatároltak voltak :) A Kinizsi laktanya két kantinja közül az egyik volt “sörös”, a másik inkább katonai vegyesboltként üzemelt: borotva, szappan, tusfürdő, cipőkrém egészítette ki a kávé, csoki, üdítő kínálatot, illetve kaphatók voltak még katona karikatúrás levelezőlapok, kopasznaptár, illetve a máig ereklyeként őrzött hímzett póló: https://fbcdn-sphotos-d-a.akamaihd.net/hphotos-ak-prn1/62788_561955010502917_103965402_n.jpg
Tizedes urunk (Laci remélem olvasod!) néha átsétált a másik laktanyába, az ún. logisztika kantinba, gondolom ott volt alkalma a surranótársaival találkozni. Mi, kopaszok abban az üzemegységben soha nem jártunk.

Székesfehérváron a kantinban már nem volt sör, igaz, kimaradás is gyakrabban jutott (kiképzőközpontból 6 hét alatt egyszer voltam kinn a városban). Viszont volt remek, ízletes hamburger, ami nem egyszer életmentőnek bizonyult, ha az ebédet emberi fogyasztásra alkalmatlannak ítéltem meg :)
Akkoriban nem voltak már sorkatona kantinosok, hanem civil alkalmazottak (vállalkozók) szolgáltak ki. Fehérváron a kantinos család középiskolás lánya szabad idejében gyakran besegített a bizniszbe, aztán azt csiripelték a kismadarak, hogy megtetszett neki a ződ ruha, úgyhogy érettségi után elment tiszthelyettes képzőbe :)

A “titkos vésztartalék élelmiszerraktárt” a soros szakácsok üzemeltették az öltözőben. Érdemes volt velük jóban lenni (a szakáccsal hol nem érdemes?), mert alkalomadtán ellenszolgáltatás nélkül utaltak ki a rászorulóknak egy-egy konzervet. Ha a páncélos épp hiánycikk volt, akkor pedig egy fej hagymát meg némi sülthúszsírt a kenyér mellé.

 11. krux — 2013-06-26 09:51 

@daneel: Nem Stock Jánosnak hívták véletlenül azt a tántornokot?

 12. komojtalan — 2013-06-26 09:55 

Daneel mikor voltál Nagytarcsán? Én 89-90. Ott 2 kantin volt, a nagyot külsős vitte. Ott elhiszem, hogy volt haszon, üzleti vállalkozás volt. De ő ugye csak “munkaidőben” volt nyitva, amúgy is drága volt, hacsak nem volt a kaja ehetetlen nem sokat kereshetett, persze megélt belőle nyilván. Viszont a normál kantinosok meg szinte havonta cserélődtek annyira nem akart senki az lenni. Valószínűleg hülyék voltak az üzlethez, ha én lettem volna én is milliomosként szerelek :-). A raktárosok, a benzinkutas tényleg rengeteg pénzt keres(het)ett, volt akit ezért helyeztek az át hozzánk, az őrökhöz :-).

 13. daneel — 2013-06-26 10:57 

@krux: Kedves Uram! Ön nyert egy hangszórót! :-) Később, szolgálatban is sikerült vele pár szó váltanom, nagyon rendes embernek ismertem meg.

 14. daneel — 2013-06-26 11:08 

@komojtalan: Én 1984 augusztusától voltam katona. Kantinos a budaörsi Vasvári laktanyában voltam addig, amíg el nem költöztünk (’84 decembere) Nagytarcsára. Ott már laktanyaműszerészként ügyködtem. Nagytarcsán nem volt külön kantin az alakulatoknak, így nem folytatódhatott a kantinos karrierem.

 15. janicsar — 2013-06-26 12:07 

Ha már kantin: a fogyasztáson kívül a készlet-föltöltés is érdekes. Ez volt az egyik legutáltabb dolog, s valamilyen okból ezért nem kaptunk részesedést.
Máig sem egészen értem, hogy a magam akkori kb. ötvennyolc kilójával hogyan bírtam két ládányi, azaz 48 üvegnyi kólát vagy traubit (módszer: a ládák a derékszíjjal összekötve, vállra akasztva) a központi kantinból a zászlóaljépületig, majd negyedik emeletre fölcipelni.

 16. krux — 2013-06-26 17:21 

@daneel: Az OLP-n életemben kétszer adtam őrséget. Hétvégenként néha ránk is sor került, hogy a kutyák haza tudjanak menni. A Sziklához két sztori kapcsolódik. Az egyik, hogy akkor játszottunk a norvég válogatott ellen, és az őrség szerette volna nézni a meccset, ami teljesen szabálytalan, de én elmentem – pontosabban a többeik elküldtek – az ÜTI-hez, hogy ugyanmá’, nemelehetne-e… A válasz meglepett. Leb@szás helyett azt a parancsot kaptam, hogy később menjek vissza, mert időbe telik, amíg egy tévét szereznek. A laza repülős ÜTI-nek köszönhető, hogy láttam Kiss Laci emlékezetesen pofátlan, átemelős gólját. A másik, hogy a Schweidel utcai oldalon álltam felállított őrként, amikor Stock tábornok ment haza. Amikor kilépett az épületből, meglátott és tisztelgett. Előre. Tuti, hogy nekem, mert hogy rajtunk kívül a kutya sem volt ott. Elvileg nem lett volna szabad, de én is vigyázzba vágtam magamat, és fővetés… Mindenesetre meglepett. A nagyontitkos objektum kantinjában egyébként én is voltam. A repülősök világa más volt. Lényegesen lazább. Amikor azon a szűk folyosókon mentem, volt úgy, hogy tisztek félreálltak és intettek, hogy “gyere”, mert két ember nem fért el egymás mellett. Ilyenhez azért nem nagyon voltunk szokva…

 17. daneel — 2013-06-26 18:50 

Én a sziklában szolgálatban 5-6 alkalommal lehettem. Én is azt tapasztaltam, hogy teljesen emberként kezelték még a legmagasabb rangúak is a sorkatonákat. Igaz, ők legtöbben műszaki végzettségű mérnökök voltak, és én akkor híradásipari technikusként el tudtam velük szakmai dolgokról is beszélgetni. Lekezelő magatartást részükről és nem tapasztaltam. A gond a zászlóstól lefelé lévő fokozattal rendelkezőkkel volt. Ott rengeteg volt a suttyó. Hát mi tagadás, hazánk nagyjai között sem kellene sokat kutakodni, hogy egy ZIL-re valót össze lehessen szedni belőlük. :-) Katonatársaim némelyike volt több alkalommal Cinege nyaralóját takarítani. Ők mesélték, hogy volt amikor beszélgetett velük, sőt meg is kínálta őket. A folyosót most hogy említetted, valóban úgy volt ahogy írtad. Sőt én még arra is emlékszem, hogy rendszeresen eltévedtem. :-)

 18. Rókakígyó — 2013-06-26 20:48 

@daneel: Mekkora buli lehetett a Czinege nyaralóját takarítani, mi több építeni:) Még el is beszélgetett… mekkora jófej voltmár:)

 19. daneel — 2013-06-26 22:23 

@Rókakígyó: Igazad van, nem vagyok egy nagy író, félreérthető volt talán amit a nyaraló takarításról írtam.
Akkor pontosítanám a dolgot. Nekem is lehetőségem lett volna elmenni a takarító brigáddal, de ELVI okokból nem voltam hajlandó. Ha az előtte lévő két mondat tartalmával kapcsolod össze takarítási motívumot, akkor az jobban kifejezi a valódi érzéseimet a dologgal kapcsolatban. Az hogy megkínálta őket, egy szimpla tényközlés, érzelmi tartalma nincs. Így már O.K ? :-)

 20. outatime — 2013-07-12 06:14 

hopp hopp, Czinege nyaralojat epito zaszloalj csinalta, pecsrol is mentek ( en nem ) en osztaly irnok voltam majd kikavartam a kantinossagot. – az jo volt benne hogy szigoru ellenerozesek voltak van e szesz ( vodka volt mindig mert az nem “hangos”, nincs szaga ha megittad ) es vagy Erat hadnagy jott “vizsgalni” vagy Toth fotorzs – ez ugy nezett ki hogy ebreszto elott lent voltak KV+cigi+vodkazni majd fel8kor lejottek ellenorizni, van e szesz a kantin teruleten :))

 21. cattani — 2013-07-12 13:44 

Jó kis poszt volt, köszi! Nekem annyi élményem van a kantinról, hogy mikor Körmenden végeztem a határőr sulit, megismerkedtem a Hatlapos nevű isteni finom süteménnyel. Ezt nálunk Csongrád megyében nem nagyon ismerik, Vas megyében viszont helyi jellegzetesség. Azóta már idehaza is sikerült meghonosítanom :)

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.