441. – Túlélés 2.0

Janicsárról már eddig is sejtettük, hogy nem igazán nevezhető a Magyar Néphadsereg feltétlen rajongójának. A mai posztban felvillantott, s egy téli kitelepülés életképeit tartalmazó posztja futó benyomásunkat meggyőződéssé változtatja: a tél és a hideg még a megrögzött militarysok kedvét is el tudja venni a katonáskodástól.

Az a tél tényleg nagyon hideg volt. Alig vagyunk még túl az éjszakai téli szöcske nyújtotta élvezeteken, kiderül, hogy mindez csak fölkészülés volt az egyhetes bakonybéli sátortáborozásra.

1985 január valahányadika. Hajnali két óra: ébresztő. Takarodóra már mindenki összerakta a zsákját, a napi ellátmány a szimatszatyorban, tompa undor az arcokon. Levonulunk az épület elé. Fölbukkan a zászlóalj politikai tisztje, L. százados, érdeklődik, hogy vagyunk. Nemigen kap választ, bár mindenki gondol valamire. Még megkérdezi, hogy kapjuk-e a Népszabadságot (nem kapjuk és soha nem is kaptuk: alapkiképzésen a tévéhíradó volt a kötelező napi menü, hétvégén a rajparancsnok rádióján viszont a Szabad Európát hallgattuk, valamint a Poptarisznyát, esetleg az Ö-Drei-t).

A BMP-ken zötykölődünk ki az állomásra. Berakodás, várakozás, kavicsrugdosás. Vonatőrség: ezúttal a mi rajunk adja. A francba. Két óra a pőrekocsin, harcjárművek között: ez a hét is jól indul. Nekem jut az első váltás, őrhely az utolsó kocsi, két BMP között, egy lecsavarozott széken, őrbundával ugyan, de mégis. Egyetlen társaságom egy R-107-es rádió.

A vonat elindul. Világosodik. Az állomásokon olykor mutogatnak rám, nyilván vicces látvány lehetek, egy szemüveges medve. De nem érdekel, csak az, hogy mikor váltanak le. A két óra lassan letelik. A vonat néha megáll, de csak egy-két percre. Merőben szokatlan, mivel ezek a szerelvények a Szombathely-Tapolca (Zalahaláp) távolságot köztudottan öt-hat óránál rövidebb idő alatt nemigen küzdik le. Fülemre teszem a hallgatót. Hallom is: „Itt a központ, központ hívja a mozdonyt, mozdony, jelentkezz!”. Semmi válasz. Újra. Aztán egyszer csak: „Itt a mozdony, mozdony hívja a központot, központ jelentkezz!”. De erre sincs válasz. Elgondolkodom: hátha segíthetek, annál is inkább, mert a két óra már letelt: tíz perce, húsz perce. Bekapcsolom az adót, mondok valamit, hátha meghallja valamelyik fél. De nem, nincs reakció. Néhány próbálkozás mindhárom fél részéről, aztán a magam részéről lemondok a rádióról és a váltásról is, bár a néphadsereg technikai fölkészültsége még mindig meg tud lepni.

Eltelik egy újabb óra. Majd hirtelen, egy mezei megállónál lihegve fölbukkan a kocsi mellett az őrmester a váltással. „Gyorsan, ugorjon le!” Föltápászkodom, őrbunda átad, fegyver megmarkol, ugrásról viszont nemigen lehet szó, annyira átfagytam. De megpróbálom, lábaim érdekes szögben tartanak meg, majd elindulunk a pullmanok felé. Megtudom: partizánváltásról van szó, a mozdony nem tudja, hogy őrséget váltunk. Meg is lódul a szerelvény. Fölmászunk egy BMP elé. Rajtam némi téli fölszerelés, az őrmester azonban zubbonyban jött. S a vonat megy.

Tapolcáig támasztjuk a járművet, szerencsére már nem volt nagyon messze. Belépünk a pullmanba: a bent ülők úgy néznek ránk, mint akik kísértetet látnak.

Így kezdődött. A folytatás pedig, ha lehet, még rosszabb. A tábor néhány sátorból áll, amelyeket szerencsére már fölvertek. Tábori ágy viszont nincs, csak matrac és hálózsák, de itt legalább van kályha. Előfordul, hogy reggelre a száradni tett bakancs pántja megpörkölődik, a fejemnél lévő kulacsban pedig a víz megfagy. Az imbolygó olajlámpa tompa és állandóan eltakart fényénél öltözködni sem kifejezetten élvezet, hol egy zokni, hol egy gatya nincs meg, a szemüveg állandó aggodalmam. Tüzet rakni pedig csak este szabad, s ébresztőig éghet. Mindenkire jut tűzőrség, amiben a legfőbb élvezet a váltás fölkeltése. A másik katona ébresztése mindig kockázatos: hol egy rúgás, hogy egy ütés a reakció. Ráadásul a sötétben mindenki egyforma, a fene se látja, hol is fekszik a váltásom, s egyáltalán emlékszik-e rá, hogy be lett osztva. S amíg nem kel föl, a tűzért én vagyok a felelős.

Meg az a nyomorult forró kályhacső. A sátorban nincs miben kapaszkodni, egyszer véletlenül alaposan nekitámaszkodom. Az égési sérülés pedig elég ronda dolog, sokáig kínlódom a kezemmel (az utolsó nyom évekkel később tűnik el). Még jó, hogy a hó hideg. S van belőle bőven, mivel másféle víz nincs, legföljebb langyos tea. Általában nincs semmi, csak a fogcsikordító hideg, reggel hattól este tízig. Mosakodni meg borotválkozni is legföljebb a hóban lehet. Ez utóbbit nekem még szerencsére elég hetente.

A lőtéren van kantin, egyszer-egyszer be lehet jutni. Ekkor szoktam rá a kávéra. Ez az egyetlen meleg, sőt, forró holmi napközben (a cigaretta mellett, de azzal ritkán éltem: otthon eleget szívtam mások füstjét). Helyesebben akadt még egy meleg pillanat. A századparancsnok valahonnan friss kenyereket szerzett: ahogy dobálták le a platóról a vekniket, úgy marcangoltuk szét őket nyomban, nekem azóta is ez a mértékadó meleg kenyér-élményem.

Egy hétig éltünk így. És még valami: lehet, hogy volt valahol latrina is, nekem mindenesetre egy álló hétig nem volt rá szükségem…

14 hozzászólás

 1. komojtalan — 2013-09-12 09:09 

Szerencsére soha nem voltam hadgyakorlaton, mert kiszolgáló egység voltunk, viszont hasonló – na jó ez túlzás – élményem volt az osztrákoknál. Nyár eleje, meleg, mennyünk túrázni Ausztriába. Szlovák paradicsomban már többször voltunk, tehát annyira nem voltunk kezdők. Ausztria drága így inkább sátorban aludjunk. A csapatból senki nem volt még sátorozni, de a sátorverést úgy-ahogy abszolváljuk, viszont a Szlovák paradicsom nagyjából 1000 méterről indul, itt 1500+ -on sátorozunk. Bent a falu közepén van a kemping, minket eldugtak jó hátra, így nagyot nem égtünk :-). Viszont az az 500 méter különbség annyit jelentett, hogy nem hogy pólóban, de még pulóverben is megfagytunk, legalábbis én. Hajnalban beültem az autóba, mentem vagy 10 kilométert, bemelegítettem az autót és ott aludtam tovább :-).

 2. szkv — 2013-09-12 13:43 

Mi HATÁRŐRÖK mindennap “élvezhettük az időjárás áldásait”, viszont egy előnyünk volt a leírtakhoz viszonyítva, hogy a leghosszabb szolgálat ( nyolc kampó) után is meleg helyre ( A szó nemes értelmében) vonulhatott be a járőr, kivétel a razzia riadó.
Vasutas koromban megtapasztaltam a katonai szálitmányok körüli bonyodalmakat, mind két fél részéről. Maga a káosz már akkor elkezdődött, amikor a szállítás még csak tervezési szinten volt. A kiadott rendelkezések parancsok, sok estben inkább gátolták az előre haladást. Néha voltak olyan megjegyzések hogy azért van a káosz, mert ezzel tévesztik meg az ellenséget.

 3. Bigjoe(HUN) — 2013-09-12 21:08 

Neked bepasszolt az élet.
A sok magasan képzett tiszt bebizonyította, hogy legalább annyira alkalmatlan volt mindenre, mint a felszerelésük zöme.

“Platóról ledobált vekni”…..szánalmas.
Őszinte részvétem.

 4. Bigjoe(HUN) — 2013-09-12 21:16 

Az ÖregBig mesélte, hogy amikor Ők elindultak “felderíteni” akkor a technikát kitömte minden elérhető kajával, ez többnyire páncélos volt.
Aztán amikor rutinosabb lett – meg közelebb került az élelmezéshez, de főleg a raktár kulcsához- egyes “túrákhoz” zsák krumplit, egy oldal szalonnát is oda csapott pluszban a páncélosok, meg a rúd felvágottak mellé.
Más kérdés, hogy amit lehetett elcseréltek háztájira, de főleg házi pálinkára és kíséretére.
A HŐR-ségben sátoroznom soha nem kellet, bár a hidegből nekünk is jutott.
És működött a hír technika, fogalmam nincs a nevéről, annyi van meg, hogy TBK ; URH és nem emlékszem arra, hogy hibás lett volna.
Más cég-más idők.

 5. kelempajszmadar1 — 2013-09-13 07:56 

Nálunk, fent a hegyekben kegyetlen hidegek voltak. Kaptunk rendes meleg holmit, de a kapcát kevésnek találtam, ezért otthonról kértem vastag térdzoknit, és azt húztam fel.
A tisztjeink is normálisan álltak a dologhoz, nagy hidegben, szélviharban lehetőség szerint megosztották a szolit: egyben 8 kampó helyett 4+4, vagy 3+5 volt, közte legalább 3 óra pihenővel. Soha nem adták ki úgy a pihit, hogy 3 óránál kevesebb legyen. Voltak termoszaink is, forró teát adott a szakács, azt vittük ki a járőrtáskában (a zsíros deszka mellett). A jó termoszban 4 órán át maradt meleg a tea.
BigJoe, nálatok szar lehetett, hogy a tisztjeitek annyira alkalmatlanok voltak mindenre -ahogy írod. Nem tudom, máshol milyenek voltak, de nálunk a legtöbbjükön meglátszott az iskolázottság. Sokszor voltam kinn tiszttel löketben (ellenőrző járőrben), ilyenkor sokmindenről elbeszélgettünk. Egyáltalán nem voltak bunkók. Néha meg is jegyezték: “megparancsolom nekik, hogy menjenek ki, de a kutyát se engedik ki ilyen időben”. Majd írok róluk is.
Bajtársi kézszorítással:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 6. janicsar — 2013-09-13 08:27 

Nem volt azért kibírhatatlan, bár többen úgy értékeltük a dolgot pár nap után, hogy leszerelés után először alighanem egy gyógyfürdőben jövünk össze. De kétségkívül ez volt az év mélypontja. Viszont a kenyéresőnek inkább örültünk.
Ma azt mondom, legalább jobban tudom értékelni a Don-kanyarbeliek teljesítményét…

 7. Rókakígyó — 2013-09-16 10:52 

@Bigjoe(HUN): Igen. A hadgyakorlatok ellátmányozása katasztrófális volt. Nem tudom mi lett volna éles helyzetben…Viszont amikor kaptunk valamit, az jó minőségű volt. Kaptunk pl téli szalámit a 7 napból egyszer. El tudom képzelni a Don-kanyar tragédiáját, amikor nagyrészt az ellátmányozás gyengesége okozta azt, ami történt. Azért erre a hozzászólásra válaszolok, mert épp a csókosok csókossága okozta ezt a helyzetet. Szerencsére mi az ellátószázad szomszédai voltunk, ezért mi is kivételezettek voltunk kajaügyileg, de a többiek emiatt eléggé szívtak.

Voltam őr télen éjszaka vagonon. Nem volt őrbunda és váltásra sem volt lehetőség vagy 5 órán keresztül. Annyi előnye volt, hogy ezután a kaland után nem kellett pl tűzőrséget adnom. Sokat fáztunk az biztos. A bakonyi gyakorlatok úgy néz ki mindenhol hasonló szervezettséggel zajlottak. Volt olyan, hogy a század pk azt sem tudta, hova kell mennünk, mert a megkapott koordinátákat fordítva értelmezte. Eltévedtünk vagy 15 kilométerrel, konkrétan bekeveredtünk egy orosz gyakorlat közepébe, néztek is szegénykéim a vadiúj, állat technikájukkal.

 8. Bigjoe(HUN) — 2013-09-16 16:37 

@Rókakígyó:
15km-s eltájolás, nagyon szép.
“bekeveredtünk egy orosz gyakorlat közepébe”
Mit szóltak a muszkák?

 9. Rókakígyó — 2013-09-17 09:33 

@Bigjoe(HUN): Az oroszok csodálkoztak, mert a pszh-hoz meg a csepelhez nem voltak hozzászokva, de a szokásos történt: kérdezték, hogy kell-e benzin, van-e piánk, illetve adtak vizet, mert arra volt szükségünk, mi meg asszem a piát kímélendő, kaját adtunk nekik.

 10. Bigjoe(HUN) — 2013-09-17 13:45 

uff:
oszt a poszt?

 11. pilotax — 2013-09-17 14:37 

@Bigjoe(HUN): Szerinted is erős blogolvasói feddésben vagy elmarasztalásban súlyosbított ejnye-bejnyével kellene részesíteni Tiborut?

 12. Bigjoe(HUN) — 2013-09-17 19:09 

Begyürüzött a válság a blogrepublikba.

pilotax:
Hát elég súlyos a helyzet, és mint tudjuk…fokozódik.
Egy ilyen szintű mulasztás…..hát ha a Haynau…..
Nem irigylem….

 13. zajec — 2013-09-21 20:24 

A hideg kapcsán jutott eszembe, hogy sokan azt hiszik, hogy az orosz katonák jobban bírják a hideget mint mi. Nem így van. Ők csak tapasztaltabbak hideg-ügyben és alkalmasabb ruhájuk van. Vastagabb, melegebb. Mifelénk még csak nem is hallottak az emberek pl. a válenkiről. Vastag gyapjúcsizma. Formára préselik. Ronda, de meleg. Vattabéléses nadrág, kabát, amire kívülről még lehet posztóköpenyt felvenni. Csapon a vonat mellett álló összes biztosítónak irhabőr bundája volt. /1975/ A kesztyűjük háromujjú és vastag. Az usánkájuk sokkal melegebb / és nehezebb / a mi silány usánkánknál. Stb.http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Valenki.jpg?uselang=ru

 14. janicsar — 2013-09-22 12:41 

@zajec:
Steppelt nadrágot (molinóalsó fölé és a gyakorló alá) mi is kaptunk, továbbá – gondolom azért, mert az usanka fülének lehajtása mindig tilos volt – arcmaszkot is. A surranóban elfért egy piros és egy barna vastag zokni, ám a surranó valóban alkalmatlan téli lábbeli. De minden mérvadó háborús visszaemlékezés szerint a láb egészségének megőrzése amúgyis úgyszólván lehetetlen.
A kesztyű viszont tényleg nevetséges volt.
A negatív csúcs azonban a kimenő ruházat: mivel a cipő ugyanaz, télen, hóban elgyalogolni a vasútig (több kilométer) érdekes élmény volt. Hogy a tányérsapka alatt vidáman virító fülekről ne is beszéljünk.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.