455. – A nagy szívás

Amikor már azt hittük, hogy Kelempájsz mindent kiírt magából, amit csak tudott, hálistennek újabb történet jutott eszébe. Igaz, ez inkább a kellemetlenebb emlékek sorát gyarapítja, de így van ez rendjén: egy objektív visszaemlékezés-sorozatba bőven belefér a szopások megörökítése is…

Mindeddig a határőr élet humoros, vagy éppen kellemes oldaláról írtam. Ilyen volt például a lövészverseny meg a lovasportya is. A minap azonban Zweitakt Kolléga és Bajtárs (mindkettő egy személyben) eljött velem kirándulni, ahol a következő kérdést tette fel:

– Mondd, Kelempájsz, nektek minden olyan szuperjó volt? Mindig csak a jó dolgokról írsz, kellett, hogy valami rossz is történjék!

Némi gondolkodás után beláttam, hogy igaza van Zweitakt bajtársnak: a határőréletben (éppúgy, mint a civilben) voltak vidám napjaink, és bizony voltak keservesek is. Egyik ilyen nehéz napról szeretnék beszámolni az alábbiakban. Akkora szívás volt, hogy soha el nem fogom felejteni, amíg az eszemet tudom, és azt is látni fogjátok, hogy egyetlen hülye miatt egy egész őrs hogyan tud ráb… ráfázni. De most már kezdem.

Egy szépséges, napsugaras nyári délutánon történt, hogy jómagam és Feri bajtársam (ő volt a csöves a villámcsapás idején) parancsot kaptunk: járjuk végig a birtokot, vagyis ellenőrizzük a járőröket. A löket 18:00 órától 22:00 óráig tartott.

Telt-múlt az idő. A járőröket sorban végiglátogattuk, nagyjából mindent rendben is találtunk. A nap szépen lehanyatlott Ausztria hegyei mögött, eljött az alkony, majd a sötétség is, de ez utóbbit mi már régen megszoktuk. Lámpa nélkül is bárhová el tudtunk menni, annyira ismertük már a Kőszegi-hegységet. Ha pedig telihold volt – mint elbeszélésemkor is –, akár olvasni is lehetett volna a világánál.

Már csak mintegy háromnegyed óra volt hátra a szolgálatból, amikor a Szénégető-gerincre értünk. Ez a gerinc az Írottkő nyúlványa, ami Hörmannforrás felé ereszkedik le, és akkoriban kopár volt, mert az előző télen sok fát kitermeltek innen. Most is ott voltak a farakások a járőrcsapás szélén. Napjainkban itt szép, sűrű erdő van, és az egykori járőrcsapás most a Zöld sávval jelzett Vasfüggöny túraút, ami együtt halad az Országos Kék jelzéssel az Írottkőre.

No de akkor még csak az általunk használt ösvény húzódott itt. A kopár gerincről szép kilátás nyílt északi irányban, Hörmannforrás és a Kendig felé.

Feri barátom azt mondta, hogy másszunk fel az egyik farakásra, nézelődjünk egy kicsit, úgyis van még vagy háromnegyed óránk. Így tettünk, felmásztunk, aztán a rönkök között viszonylagos kényelembe helyeztük magunkat és elgyönyörködtünk az ezüstös holdfényben fürdő tájban. Az őrs épülete is látszott, ablakai még világosak voltak, jeléül annak, hogy odabenn a bajtársak még nem tértek pihenőre.

Amint így nézelődtünk, Feri barátom megszólalt:

– Nézd, Kelempájsz, milyen csodaszép ez a holdfényes táj! Ha majd leszerelünk, biztosan emlegetni fogjuk, hogy 1976. augusztus 9-ről 10-re virradó éjszaka a farakás tetején gyönyörködtünk ebben a látványban.

És bizony igaza lett! Ezt a napot soha, egyikünk sem fogja elfelejteni.

Amikor eljött az ideje, lemásztunk a farakásról, és annak rendje-módja szerint 22:00 órakor bevonultunk a szolgálatból. Elmentünk zuhanyozni, aztán még elalvás előtt diskuráltunk egy kicsit a körletben.

Alig telt el egy bő félóra, amikor az ügyeletes rátenyerelt a csengőre: RIADÓ!!! Ezúttal nem előzte meg a „kakukk” nyivákolása, tehát nem az elektromos jelzőrendszer riasztott minket. Mint kiderült, a bakter (hivatalos nevén őrs-őrszem) látott valakit, amint a határ felől kijött az erdőből, majd megállt az őrs előtti műúton, zseblámpával körbevilágított, végül eloltotta a lámpát és visszament ez erdőbe. A hülye bakter nem ténykedett rá úgy, ahogyan kellett volna (felszólítás, figyelmeztető lövés, végső esetben durrbele), hanem odaszaladt az ablakhoz, és beszólt az őrsügyeletesnek, hogy mit látott. Az őrsügyeletes szólt a csövesnek, aki – mi mást tehetett volna – riadóztatta az egész bandát, egyúttal jelentette az esetet Szombathelyre, a kerületparancsnokságra.

Én már ismertem a hegyi viszonyokat, ezért a hónom alá kaptam a mikádómat is, és úgy rohantam a fegyveremért. Felsőágyasom (Misi, egy fiatal katona) lett a járőrtársam. Elfoglaltuk a helyünket a határtól néhány méternyire, ott, ahol a határnyiladék északi irányból érkezve élesen nyugatra, az Írottkő felé fordul. Ezt a pontot Törésnek neveztük. Megkezdődött a zárásban töltött végtelen órák egyike. Mint kiderült, naiv voltam, amikor néhány órára gondoltam.

Már jócskán elmúlt éjfél, közeledett a hajnal, keleten derengeni kezdett az ég, de még mindig nem dördült el a három egyeslövés, ami a megváltást, azaz a riadó végét jelentené. Viszont olyan hideg lett, mintha tél lett volna. Most jött jól a mikádó! Szegény Misi dideregni kezdett, úgy vacogott a foga, mint a kasztanyett. Megsajnáltam a fiút, legomboltam a mikádóról a külsőt, és odaadtam neki, nem is törődtem azzal, hogy a tizedesi stráfjaim is rajta vannak.

Még mindig nem tudtuk, hogy mi a helyzet. Az üldözőcsoport tevékenységének semmi jele nem jutott el hozzánk.

Fokozatosan kivilágosodott. Emlékszem, annyira álmos voltam, hogy ültömben, ahogy lehunytam a szememet, azonnal elaludtam, és azt álmodtam, hogy egy rózsaszínű WC-n ülök. Pár pillanat múlva hirtelen leestem róla és felébredtem, mert Misi bajtársam oldalba bökött. Persze ő se volt jobb állapotban, mint én. Amint elaludt valamelyikünk, a másik rögtön fölébresztette, mert a hadbírósággal nem akartunk kikezdeni. Ha egyikünk elalszik, akkor utána hamar a másik is, és máris kész a lebukás.

Reggel felé megjelent a terepjáró, valami kaját meg meleg kávét hoztak ki. Annyit megtudtunk, hogy az üldözőcsoport a kutyával egész éjjel kergette a nagy semmit. Számtalanszor visszamentek arra a helyre, ahol a bakter a lámpázást látta, újra meg újra elindultak, de tüskebokrokon, szederindán meg rengeteg pókhálón kívül semmit sem találtak. Alaposan helybenhagyta őket a sűrű bozót. Parancsnokunk erősítést kért a kerülettől, de nem kapott, mert egy másik őrsön is határesemény volt, az egész tartalék oda vonult ki. Tehát magunkra maradtunk.

Aztán tovább vártuk sorsunk jobbrafordulását, de hiába. Kisütött a nap, újra meleg lett, levetettük a mikádót. Délelőtt már annyira álmosak voltunk, hogy kínunkban kis kemencét építettünk lapos kövekből, apró ágakat dobáltunk bele, és meggyújtottuk, így próbáltuk magunkat ébren tartani. Gyakorlatilag már előző este hat óra óta szolgálatban voltam, leszámítva azt a fél órát, amit a riadó előtt az őrsön töltöttem.

Eljött az ebédidő is. A kaját kihozták egy duplafalú edényben, hogy meleg legyen. Kaptunk tányért, evőeszközt, mindent, és a mohapárnán ülve megebédeltünk. Aztán a kocsi továbbállt, mert a többiek is várták.

Ebéd után ismét befűtöttünk a kis kemencébe, tovább senyvedtünk a nagy semmiben, majd eljött a délután is, és még mindig semmi hír, se jó, se rossz. Ez a bizonytalanság volt a legborzalmasabb az egészben. Végül délután négy órakor megtört a jég: lefújták azt az átkozott riadót! A zárócsoport vert seregként vonszolta be magát az őrsre, mindenki kivolt, mint a kacsa. Én 17 órától őrsügyeletes lettem, ami azt jelentette, hogy 21 órakor lepihenhettem. De társamnak, a szegény Nagytalpú Samunak fenn kellett maradnia reggel ötig. A lőszeres ládán ülve bólintgatott, amikor tudott, szerencsére éjjel kevesebbet kellett ugrálnia. Éjféltájt felkeltem, le akartam váltani, hadd hunyjon egy kicsit ő is, de azt mondta, hogy inkább reggel ötig fennmarad, mert utána egyben pihenhet nyolc órát.

Szerencsére az éjszakát nyugodtan töltöttük, az elektromos jelzőrendszer megkönyörült rajtunk – ami nem volt jellemző rá.

Másnap délutánra úgy-ahogy kihevertük a kalandot. Parancsnokunk elővette a baktert. Olyan hangerővel kérte számon rajta az őr kötelmeit, hogy azt talán még Kőszegen is hallották. Mit mondjak, ezúttal teljesen igaza volt. A bakternek szabályosan rá kellett volna ténykednie a mozgásra, ahogy azt nem csak a határon, de minden más alakulatnál is tennie kellett volna a felállított őrnek. Miatta szívott az egész társaság akkorát, mint a torkos borz. Én is hasonló véleményen voltam, mint a századosunk, és ahogy láttam, a többiek is. Egyetlen kivétel volt: Kulhanek, aki – a legnagyobb meglepetésemre – védelmébe vette a baktert.

Ezek után még napokig azzal telt a szabadidőnk, hogy az összes ráérő katona – sőt, még a belszolgálat nélkülözhető tagjai is – csatárláncba fejlődve, századosunk irányítása alatt újra meg újra átfésülte az erdőt. Magam se maradhattam ki a jóból. Minden akció után úgy néztünk ki, mint aki macskával szeretkezik, és a karmolásokat pókhálóval gyógykezeli. Persze nem találtunk semmi nyomot, ma is szilárd meggyőződésem, hogy ember nem járt abban a bozótban évek óta.

Végül fokozatosan visszatért az élet a megszokott kerékvágásba. Teltek a napok, szolgálat és pihenő követte egymást. De Ferivel mélységesen egyetértek. Igaz volt az, amit a farakás tetején mondott: 1976. augusztus 9-ről 10-re virradó éjszakát soha nem fogjuk elfelejteni!

Határőr kézszorítással:

Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

7 hozzászólás

 1. dafko54 — 2013-11-12 17:41 

Én 1976 augusztus 10-én reggel vonultam be a Határőrséghez . A vacsorámat már Körmenden fogyasztottam el . A kiképzés után a történetben szereplő helyszíntől nem messze ( még 20 kilóméter sem volt a távolság ) töltöttem le a szolgálati időmet. A tér és az idő hasonló párhuzamos történéseket produkál ! Üdvözlettel.

 2. daneel — 2013-11-12 17:50 

Hiába, Kelempájsz Kolléga stílusával nehéz felvenni a versenyt!
Remélem, van még egy-két „nagy szívás” történeted, mert szívesem olvasnám azokat is. ( Nem a kárörvendés miatt! ). :-)
Üdv. Daneel Szkv. Budaörs-Nagytarcsa

 3. daneel — 2013-11-12 19:11 

Egy ember miatt szívni….. Jut eszembe két kis történet.
A Gránit ’84 (’85) hadgyakorlaton történt minkét eset. ( A Gránit hadgyakorlat a Varsói Szerződés tagállamai közti összehangolt légvédelmi hadgyakorlat ).
Épp a mocskos imperialista támadás elemzését végezték úgy éjfél tájt, amikor az ügyeletes parancsnok rápillantva a térképre meglátott két F-16-ost az NDK határhoz közeledni. Azonnal „megnyomta a piros gombot”. Ekkor elszabadult a pokol! Egyszerre szólalt meg egy csomó telefon, az összes telexgép beindult. Kb. 30 perc telt el mire lefújták az I. fokot, mert kiderült, hogy 4-5 MIG-23-as fogadta őket a határon, mivel előre bejelentett „békelátogatásra” érkeztek. A hibázó ügyeletest, ha jól emlékszem le is fokozták.
A másik történet egy másik napon történt, ekkor váratlanul megszakadt több fontos kommunikációs vonal. Az oroszok egyfolytában fenyegetőztek ( telexen ), hogy azonnal javítsuk ki a hibát, egy csomó ember rohangált össze-vissza, de nálunk rendben voltak a vonalak. Mint kiderült, Mátyásföldön kiküldtek egy orosz katonát kaszálni ( Hogy szép legyen a fű, ha már támad a NATO! ) , aki elvágta a kábelt. Mivel félt a fenyítéstől nem szólt senkinek, így beletelt egy kis időbe mire megtalálták a hibát. ( Az orosz katonák küldték az infót telexen, többen összebarátkoztak és levelezgettek egymással. Ők megtanítottak bennünket néhány szótárban nem igazán található kifejezésre, viszonzásul mi is őket. ) Üdv. Daneel

 4. szkv — 2013-11-13 13:18 

Nagy “szívás” tud lenni abból amikor az őr (HATÁRŐR, objektum őr stb) nem igazán áll a helyzete “magaslatán” és a képzelete nem létező eseményeket szül.
Nálunk is volt olyan aki mindig határsértőt, vagy arra utaló nyomokat látott.
Egyik alkalommal mikor kerületi ellenőrzés volt, bajtársunk riadóztatta az őrsöt hogy határsértőre utaló zörgést hall az erdőben. Azonnal razzia riadó. Nekem mint üldöző csoport pk jutott az a feladat hogy, teljes nyomsáv ellenőrzést kellet végre hajtani. (Kelempájsz te már ismered a területünket.) Mivel határsértőre utaló nyomokat nem találtunk ezért a zárást bevonták.
Egy másik alkalommal nyomsáv ellenőrzéskor nyomokat vélt látni és kérte a csövestől hogy az üldöző csoport menjen ki. De a csöves felhívta a figyelmét hogy milyen következménye lesz annak ha feleslegesen mozgatja, riadóztatja az őrsöt. Mindjárt nem látott nyomokat.
Volt mikor légi határsértést vélt látni, de mikor felhívtam figyelmét hogy neki kell személyesen jelenteni (telefonon) az eseményt, erre a berepülni akaró HŐLÉG BALON (nem traktor.) vissza szállt az osztrák területre.
SZKV BUCSU

 5. szkv — 2013-11-14 17:03 

@dafko54:
Tisztelettel köszöntelek.
Kelempájsz barátommal 2013 10 23-án közös “járőr szolgálatot tartottunk” a bucsui őrs működési területén. Mivel az őrsön nem volt senki aki eligazítást tartott volna ezért az emlékeimre hagyatkozva kezdtük meg a “szolgálatot”. Az őrs épületét csak az ablakokon keresztül, kukkolva néztük meg.
Sajnos itt is kezdenek meglátszani az állagromlás jelei.
Az őrsöt elhagyva elindultunk és a egykori III-s kapunál beléptünk az Sz100-as és a nyomsáv közötti manőver útra. Szabad erdő irányába folytattuk az utunkat. Számodra ismert helyig ( megszakítás) mentünk el. A F:E:P-re vezető úttól jobbra Bucsu irányába nagyon megváltozott minden.
Az egykori kaszáló (ugar) fel van szántva. Az a bokorsor amely a határ felé vezetett ma már nincs. Bucsu felől a mezei utak be lettek szántva. Tervezek egy kerékpáros “járőr szolgálatot” a bucsui fep-től indulva, Bucsu , Bozsok, Kőszeg fep-ig. Járőr társam egy fényképező gép lesz.
SZKV BUCSU.

 6. dafko54 — 2013-11-15 18:02 

Szervusz szkv. Esetlegesen nem veszitek tolakodásnak “betársulnék” egy tavaszi megerősített járőrszolgálatba . Kelempájsz barátod tudja az elérhetőségemet . Üdvözlettel.

 7. szkv — 2013-11-20 17:33 

Nem vesszük tolakodásnak.
“Járőrtársat” is hozhatsz magaddal.
SZKV BUCSU.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.