471. – Felüljárók

Kelempájsz kolléga mai posztja most sem nélkülözi a tőle megszokott, csöndesen nosztalgikus, lírai hangulatot, ugyanakkor azt sem tartom kizártnak, hogy vita kiváltására is alkalmas. A sorállomány és a hivatásosok közötti viszony mindig is neuralgikus pontja volt a laktanyák és az őrsök belső életének, s mindenkinek megvannak a szubjektív történetei a témáról. A szerző visszaemlékezéseit követően érdeklődve várjuk az olvasók pro és kontra élményeit.

Itt, a Milstory hasábjain gyakran kerülnek szóba a különféle rendű és rangú tisztek. Mindeddig inkább rosszat olvastam róluk, legtöbben bunkónak, tahónak meg hasonlónak titulálták az elöljáróikat – vagy ahogy a katonai szlengben nevezték: a felüljárókat – sőt, néha még az előbbieknél is alpáribb kifejezésekkel is illették és mélyen lenézték őket. Nem tudom, mennyire volt megalapozott e lesújtó vélemény, de ha igaz, akkor bizony elég szomorú. Nálunk, a Határőrségnél a valóság ettől a negatív képtől nagyon elütött.  A katonaságnál éppúgy, mint a civil életben, mindenféle emberrel összeakadtunk, jókkal és rosszakkal egyaránt. Ezúttal azokról szeretnék írni, akik szerencsére többségben voltak: a normális elöljáróinkról.

Igaz, nálunk is szigor uralkodott, annyira, hogy itt, a Milstory hasábjain olvasható kihágásokat el sem tudtuk képzelni. Vajon milyen jelzőkkel illették volna a mi tisztjeinket a szolgálatban leittasodó, fegyvert és őrhelyet elhagyó katonák? Köztük olyanok is, akik büszkék voltak sikeres egyetemi/főiskolai felvételi vizsgájukra, ugyanakkor mélyen lenézték parancsnokaikat, nem ritkán alacsonyabb iskolázottságú bajtársaikat is?

A sorkatonák és tisztjeik között mindig valamilyen szakadék tátongott. Ennek így kellett lennie, hiszen a katonaságnál nem is lehetett volna másképp a fegyelmet fenntartani. Az elöljárónak szigorúan tilos volt az alárendeltjeivel való „bratyizás”, tegeződésről, közönséges viselkedésről szó sem lehetett (elvileg). A kötelező távolságtartás azonban nem zárta ki a tisztjeink részéről megnyilvánuló emberséget, és ezt éreztük is. Férfiak voltak ott összezárva, ezért a vaskosabb humornak is volt helye. A hangsúly a szellemességen volt, a közönséges, mocskos dumát és a durvaságot nálunk nem tűrték meg. Így fogadtak újonc koromban: „a nagy f*szokat szeretjük, de szemteleneket nem”. Mint később meggyőződtem róla, sok tiszt valóban szerette a katonáit.

Parancsnokunk, akiről már elmondtam, hogy kiabálós természetű volt, esténként beszállt a rexasztalnál folyó csatározásokba. Ilyenkor kevésbé hivatalos hangot használt, valahogy így: „Lökjed, Spéci, ne tökölj!”. Egyik este összeszedte a szabadnapos katonákat, és a GAZ-kocsival levitte őket Kőszegre, megnézték a Vármúzeumot, aztán beültek valami vendéglőbe, végül este visszajöttek. Egyszer, amikor a barátnőm meglátogatott, kaptam 24 óra eltávot, és telefonon elintézte nekem a szállást lenn a városban. Már említettem valamelyik régebbi írásomban, hogy egyik riadóban a zárócsoport nem bontakozott szét a határon. Amikor ez kiderült, az egész társaságot jól megfuttatta ugyan, de az ügy házon belül maradt, lovagiasan intézte el.

Néhány évvel a leszerelésem után furcsa körülmények közt találkoztam vele: buszt vezetett itt, Budapesten. Ahogy felszálltam, rögtön kiszólt a vezetőfülkéből, és azzal kezdte, hogy mostantól pedig tegeződünk. Amikor a névnapomat ünnepeltük, meghívtam, el is jött, és jót beszélgetett a haverjaimmal meg a faterommal, talpig úriemberként.

Ezek után mondjak rá rosszat? Nem, inkább igazi férfiöleléssel borultunk egymás nyakába, amikor a közelmúltban kijött elém a vasútállomásra és mintegy 20 év után viszontláttuk egymást.

Aztán itt van Spí Bácsi esete az önkéntes határőrökkel megkezdett, majd velünk folytatott mulatsággal, amiről ugyancsak beszámoltam már. Róla elmondtam azt is, hogy komoly és csendes ember volt. Emlékszem, hogy az egyik sorvány leszereléskor átadott neki egy kis ajándékot: szódás szifon volt, és a dobozára mindegyik katona ráírta a nevét. Spí Bácsinak könny szökött a szemébe, és megjegyezte, hogy nem érti, ő semmivel sem követelt kevesebbet, mint bármelyik másik tiszt. Erre azt válaszolták neki, hogy emberséget is követelt, és ugyanazt, amit másoktól elvárt, önmagától is elvárta. Nagyon rendes és normális stílusú ember volt, ennek ellenére egyikünknek se jutott eszébe olyasmi, hogy a parancsait ne hajtsuk végre.

A politikai tisztünk is rendes srác volt, kár, hogy már nincs köztünk. Egyszer a nyomos járőrrel megittunk egy sört Velemben, a Gombában. Amikor a szolgálat lefolyásáról jelentést tettem neki, azt mondta, hogy sörszagot érez, leheljünk rá. Megtörtént, mire ő azt mondta: „Érdekes, én határozottan sörszagot éreztem. Rendben van, pakoljanak le!” – és ezzel elvonult. Tehát nem csinált ügyet belőle. Leszerelésem után egy évvel pertut ittunk – éppen Velemben, a Gombában.

Megemlékeztem már Papáról is a lövészverseny kapcsán. Őt kifejezetten kedveltem, olyan atyásan bánt a katonáival – való igaz, hogy idősebb is volt nálunk. 34 év után láttam viszont, hála Szkv. Bajtárs szervezői zsenijének. Jóféle vörösborral koccintottunk, és amikor megkérdeztem tőle, hogyan szólíthatom, azt mondta, hogy csakis a keresztnevén, és csakis tegezhetem őt. Már nem emlékezett rám, a kis határköve, amit egykor faragtam és sokáig a kocsijában lógott, rég nincs meg, de a centitartóm most is nagyon tetszett neki. Rá is csak azt mondhatom, hogy talpig úriember.

Egy alkalommal parancsot kaptam, hogy a postát vigyem be Szombathelyre, a kerületparancsnokságra. Éjjel kinn voltam riadóban, ezért másnap kissé kókadtan intéztem el a rám bízott ügyet. Délutánig még volt időm, de nem mehettem ki a városba, ezért úgy gondoltam, hogy szunyálok egyet. A szállító századnál volt egy jó cimborám, megkértem, hadd aludjak az ágyában. Semmi kifogása nem volt, csak annyit mondott, hogy körletszemle lesz, de ha akarok, hunyjak egyet. Gondoltam, megpróbálom, legfeljebb kiütnek, ebben viszont már óriási gyakorlatom volt. Alig húztam a fejemre a pokrócot, hallottam, amint bejött a századparancsnok, és megkérdezte, hogy ki ez itt az ágyban. Jelentették neki, hogy „Hörmannról hozott postát, éjjel kinn volt riadóban, és kérte, hadd hunyjon egyet, mielőtt visszamegy”. Még hallottam a százados szavait: „Ja, akkor hagyják, hadd aludjon!”. Tette ezt a körletszemlén! Pedig nem is ismert! Ez se vallott embertelenségre.

Már említettem a barátom esetét, amikor beszólt az ablakon, hogy lemegy és megdugja a hadnagy feleségét, mire a hadnagy kiszólt neki, hogy menjen le, otthon van a felesége. Ez a kínos eset is emberi módon intéződött el, igaz, bajtársam égett, mint a Reichstag, és egy darabig helyben topogott, kimarcsi, pláne eltáv nem került szóba. De a hadnagy részéről megnyilvánuló kicsinyes bosszú sem. Ez a barátom lepuffantott egy őzet, aztán éjjel, a lakoma közepén betoppant az őrsparancsnok. Meglátta, mi folyik, eltűnt, majd két perc múlva megjelent egy kanna borral. Amikor a barátom korosztálya leszerelt, a parancsnok valódi könnyek között búcsúzott tőlük.

Emlékszem a két szakaszparancsnokra, akik a főhadnagyi és a századosi rendfokozat között ingáztak. Nagyobb ünnepeken előléptették őket, de amikor az egyiküket vakon vezették ki az újperinti kocsmából, a másik pedig alkalmatlan pillanatban dobta ki a taccsot, Haynau botrányos lerészegedés címén ismét főhadnagyot csinált belőlük – a legközelebbi újabb nemzeti ünnepig. Bevallom, ezen mi nevettünk, nem botránkoztunk meg, mert amúgy jó fiúk voltak. Amikor kirámolták Körmenden a kocsmát, a korábbinál is több tiszteletet vívtak ki a sorállomány szemében.

Apropó, Haynau: ő volt az első tiszt a Határőrségtől, akivel találkoztam. Mint már említettem, személyesen jött ki hozzánk, és a munkahelyemen is érdeklődött irántam. Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy „a pöcsödre lépek, és hanyattlöklek!” – mire így válaszoltam neki: „jelentem, kibírja, csak megnyúlik!”. Erre elmosolyodott, és barátságosan hátbavert. Jelmondata szállóigévé vált: „Egy évtől öt évig, öt évtől kötélig!” – de ok nélkül nem hurcolt meg senkit. Mindenki, aki a karmai közé került, valahol maga is hunyó volt.

Tisztjeink néha még a magánéletben is segítették a katonáikat. Egyik bajtársunk úgy vonult be, hogy nem volt meg a nyolc általánosa. Ez eléggé frusztrálta a srácot, azt mondta, hogy így nem tud szakmát tanulni, pedig szeretne valami mesterségbe fogni. Erre hadnagyunk beíratta Kőszegen a dolgozók iskolájába, és a konzultációs napokon leengedték a fiút, sőt, időnként a tisztjeink, meg mi, az érettségizett bajtársak is segítettük a tanulmányaiban. Amikor aztán sikeresen befejezte a sulit és megkapta a végbizonyítványt, mindannyian gratuláltunk neki. Megjegyzem, kevés embert láttam olyan örömmámorban úszni, mint azt a fiút. Ezt nem is érthetik meg azok, akik az élet napos oldalán jártak, és szinte készen kapták az iskolai bizonyítványt.

Ezek után azt hihetnétek, hogy minden csupa öröm volt, szép és jó. Ez azonban nem így van. Természetesen nálunk is bőven előfordult összetűzés, mint mindenhol, ahol emberek vannak, összejött a rossz is. Kaptunk leb*szást, no meg fenyítésre is sor került néha. Sőt, egyszer olyan is előfordult, hogy a leszerelők nem fogtak kezet a hivatásosokkal (gyűlöletük okát ma sem értem). De nem ez volt a jellemző, inkább valamiféle családias jellege volt az összezártságunknak. Amikor valakit visszavártunk eltávozásról, gyakran úgy érdeklődtek utána a tisztjeink, hogy „hazajött már X. Y.?” – mire mondtuk, hogy „igen, már hazajött” – tehát nem „visszajött”. Lehet, hogy a kis létszám, az egymásrautaltság, a kemény szolgálati fegyelem tette, de nálunk nem a megvetés, a harag, vagy a rossz hangulat jellemezte a felüljáróinkkal való kapcsolatot.

Hétforráson is rendesek voltak a tisztek; említettem, hogy az Öreg lovasportyára osztott be több alkalommal is. Ugyanitt szolgált egy fiatal hadnagy (ma nyugalmazott ezredes, egyetemi tanár, tudományos fokozattal). Vele több ízben mentem ki löketbe (azaz a járőröket ellenőriztük). Emlékszem, egyik éjjel a Szabó-hegyen, az erdőben találtunk egy autót, lámpái le voltak kapcsolva. Közelebb mentünk, hogy megnézzük, és amikor rávilágítottunk, láttunk egy pár női lábat a kocsiban magasra feltéve, meg valami fickót, aki éppen pincemunkát végzett. Megriadtak, de mi nevetve, tapintatosan leléptünk. A hadnaggyal szolgálat közben rengeteg dologról tudtam beszélgetni, a gőzgépektől és az ipari forradalomtól kezdve a második világháborúig és az atombombáig, sokmindenről. Igazán kellemes társaság volt, ha ő is így gondolta rólam, akkor örülnék – ámbár ezt már soha nem fogom megtudni.

Tisztjeink többségén meglátszott, hogy iskolázott emberek voltak. De gondoljunk csak bele: ha egy tiszt tényleg hülye, primitív tahó, akkor adott helyzetben meghalhat egy csomó ember miatta. És mit lehetne elmondani az olyan alárendeltekről, akik a flaska mellett töltik el a szolgálatot, szidják a felüljáróikat, de ők maguk egy jottányit sem különbek?

Végezetül megemlítem még Ali Bácsit, aki a századparancsnokom volt az újonckiképzésen. A Szombathelyi Spartacus Horgász Egyesület elnökeként meghívott bennünket (Szkv. Bajtársat és engem) a horgászversenyre. A bográcsparancsnokságot ránk bízta: egyikben halászlé, másik kettőben körömpörkölt főtt. Egy kis vörösbor mellett igen jól elbeszélgettünk. Néhány hónappal ezelőtt örökre itthagyott minket. Koszorújára Szkv. Bajtárs a következő mondatot íratta, mindkettőnk nevében:

Köszönjük, hogy a katonáid, később a barátaid lehettünk!

Igen, valójában ezt mondhatnám a legtöbb egykori „felüljárómnak” is. Az a csekély számú kivétel, aki valóban tisztességtelen volt, szerencsére nem számít, inkább erősíti a szabályt.

Határőr kézszorítással:

Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

24 hozzászólás

 1. pilotax — 2014-02-11 09:19 

Kedves Kelempájsz Barátom! Ugye szólíthatlak így?
Nekem is mindig gondom volt azokkal a sorállományú katonákkal akik nem az embert nézték hanem, azt, hogy mi van a parolin. Helyből elutasítottak minden olyan embert akinek volt valami a paroliján. Legtöbbször kisebbségi érzésből fakadó elutasítás volt ez. Pocsék egy hozzáállás volt , hogy törtetőnek meg nyalizónak próbáltak beállítani mindenkit aki legtöbbször a munkájának köszönhetően előrébb lépett mint ők. Én sem voltam hihetetlenül lelkes mikor be kellett vonulnom, de úgy álltam hozzá ha már kötelesség, akkor igyekezni kell azt tisztességgel teljesíteni. Nem muszáj seggnyalásig önként jelentkezni mindenre, de ami a sereg lényegét jelenti az a kötelesség, és azt teljesíteni kell.
Némi pszichológiai ismeretekkel felvértezett volt tanárként szerintem nálatok is meg nálunk a mélységi felderítőknél is keményebbek voltak a feltételek nagyobbak voltak az elvárások. Ti is meg mi is inkább kisebb néhány fős közösségekben éltünk, és az ilyen kis csoportokban jobban érvényesül az egymásra utaltság, a szorosabb testi (az a rossz ember aki rosszra gondol :)) lelki kapcsolat, ezért emberibbek voltak a személyes kapcsolatok is. Az ember az ember marad mindenféle ruhában.

 2. buksitizedes — 2014-02-11 15:09 

Végre egy újabb “kelempájszi” írás. Nagyon objektív! Viszont “kezdö” koromban ígértél egy posztot a Dunakeszin töltött idöröl. Mikor osztod meg a nagyérdemûvel?

 3. orvezeto — 2014-02-11 19:28 

Igen, egyetértek pilotaxszal. A Határőrség egészen a legutóbbi időkig jobban működő szervezet volt, mint a többi fegyveres (rendvédelmi) szerv, lévén mindvégig ügyeltek a kiválasztásra. És így volt ez a mélységi felderítőknél is, meg minden más alakulatnál ( lásd Krux kollégát a díszelgőknél), ahol nem szolgálhatott akárki. Ha nem lettem volna tápos, én is határőr lettem volna, a körzeti megbízott nálunk is volt környezettanulmányt készíteni: De, minthogy tápos kezébe (éles) fegyver nem való, be kellett érnem egy lövészezred súlyos hétköznapjaival.

Parancsnoknak nem könnyű lenni, viszont a mi időnkben súlyos hiány volt tisztekből, így aztán szinte bárkiből lehetett “felüljáró”.
Zalaegerszegen a közvetlen parancsnokaimmal jól jártam, de tele volt a laktanya kontraszelektált hivatásossal, akik csak foglalkozásnak tekintették a hadsereget. Megvallom, akkor ott nagyot csalódtam a katonaságban, amiben persze az is közrejátszhatott, hogy a hivatásosokkal telezsúfolt családom ( jól jelzi a helyzetet, hogy egy időben anyám is hivatásos volt, s még az a “szégyen” is megesett, hogy magasabb rendfokozata volt, mint a szintén “zenész” apámnak) egész más példát közvetített. Otthon például nem volt italozás, de még kicsit sem, nem hogy lerészegedés, Zalaegerszegen meg azzal szembesültem, hogy – tisztelet a kivételnek – de mindenki nagyüzemben piált, minden időben, minden helyen. Még akkor is volt piautánpótlás, amikor gyakorlaton voltunk a Bakonyban, minden civikizációtól jó távol. És nem szalonspiccről volt szó, atomrészeg hadműveleti (fő)tisztek hányták össze a gyakorlathoz készített térképet, úgy kellet az írnokoknak az éj leple alatt újra rajzolni.
És a többi kompetenciával is bajok voltak.
Voltak olyan tiszthelyettesek, akiknek lövésük sem volt arról, hogy a parancsnokságuk alá tartozó technika hogy működik. ( A giroszkóp volt az egyik legnagyobb talány.) Hivatásos páncélosok nem tudták, hogy kell beindítani a harckocsit.
MIndenkinek van élménye a HKSZ-ről (riadó), de talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy éles helyzetben a laktanya kapuig nem tudtunk volna kijutni, nem hogy a megindulási/várakozási körletig. És folytathatnám.Híradó voltam, egyszer kivezényeltek a közeli mezőre, azzal, hogy rádión segítsek leszállni egy tábornokot szállító helikopternek, fényes nappal. Meg sem mertem említeni, hogy a légi irányításra nem kaptunk kiképzést, sőt, az erre szolgáló rádiót sem tudtuk kezelni, azt meg végképp nem, hogy a tábornokot talán nem a pilótaiskolások fuvarozzák, így tán van esély arra, hogy maguktól is le tudnak szállni.( Ebben mondjuk igazam lett, idővel visszarendeltek bennünket azzal, hogy a pilóták időközben letteték a forgószárnyast a laktanya közepén.)
Hemzsegtek az alkalmatlan felüljárók, akik a hiányosságaikat üvöltözéssel próbálták kompenzálni.
Egy rövid ideig beosztottak írnoknak az ezred közvetlen alegységek politikai tisztjéhez. Hetekig egy szobában ültem vele, de nem derült ki, mi is a feladata voltaképpen( az én feadatom az volt, hogy ha jön Optika bajtárs későbbi zászlóalj parancsnoka, kínáljam meg azzal, ami a szekrényben van és nem a csokis piskóta) , de beosztottak a híradó főnökhöz is, de az ő feladatköréről sem tudtam meg sokat.
És persze legyünk tárgyilagosak, amennyire lehet: mi nem akartunk sorkatonák lenni, nem voltunk motiváltak és nem mindenki viszonyult a dologhoz úgy, ahogy pilotax írta. Nem volt könnyű velünk, de aki akarta, azzal szót értettünk, akkor is ha nem üvöltözött, sőt, akkor leginkább.
MIndezek eredőjeként nem sirattam meg a soraktonaság megszüntetését (csak a fiatalságomat). Viszont, komolyan elgondolkodtam, hogy jelentkezem önkéntes tartalékosnak, de sajnos van olyan feltétel, aminek nem felelek meg.
Őrvezető

 4. Bigjoe(HUN) — 2014-02-11 20:33 

Felüljárok…ismerős.
Igazából a hivatásos állománynak (vagy mondjam, mindenkinek akinek a galamb a vállára csinált) az előljáróinknak kellett volna lenni.
Mondjam ki: elől kellet volna járni mindenben, példát mutatni az állománynak.

Na ilyen azért csak ritkán volt.
Nézzem csak, az 1 év alatt:
Kik:
-Csondír őrvezír……hát nem.
– Shrekszerű képződmény aki őrvezÍrből őrmi lett….az Isten őrizzen meg, hogy a kutyám se üssön rá:)
– kik2 század pk: egyszer láttam, elzavart az ügyészségre -káromkodva, hogy ilyen dolgokkal kell foglalkoznia.
– kik2. x szakasz pk (nem tom hanyadik szaksz voltunk), soha nem dugta le a képét a kiképzésre. Sosem láttuk, de egyszer bejött a szakszba – az ügyészség után – az arcára volt írva, hogy utálja az egészet, határőrőstől, katonástól, ruhástól. Ő máshol szeretett lenni.
– kik2 szolgvez. Ő a kivétel. Boroviczény A. már irtam róla a gránát dobásos történetben.
Emberként kezelt minket a pokrócozás, a parancs megtagadás után is, bejött a körletbe beszélgettünk, behívott az irodájába, mutatott érdekes holmikat. Elmondta, hogy a lövészeten mire figyeljünk, stb.
Külön kiemelte, hogy harcászat után körömkefével a körömágyat, mert csúnya gyulladás…(erre most is emlkészem, mintha tegnap lett volna).
Vicces, de olyan volt mint a szakasz anyja.
A kiképzés vége felé Hemann barátom rajzolt neki egy sast vagy valami hasonló “jószágot” egy alkalmas deszkára A4-A3 méret környékén.
Boró kirakta az irodájában.

3.őr
Palla százados
– komoly bajom nem volt vele (esetleg a pénzügyi elszámolási problémák)
Ritkán láttuk, főleg az irodájában volt.
Spisák ftő.
– nem volt barát. A leszerelés után fenyegető leveleket kapott.
Sokszor betartott.
Angel:
– vigyorgó, laza figura, csíptük. Még viccelt is néha.
Palcer:
– kifejezetten jó fej, alakizni nem szerettet
Fróna:
– szolgvez.kopasz/gumi voltam amikor elment, az öregekkel közös sörözést rendezve ment másik századhoz.
Harkály (nem tom nevét):
– újszolgvez. Talán neki is köszönhető, hogy nem maradatam bent.

Valszeg azért nem alakult ki barátság a ht-kal, mert mentünk szoliba és az őrszobán a Löket az nem feltétlen barát, örültünk, ha elment.
A századon meg alig-alig találkoztunk.

A végére hagytam:
– egyszer egy LAKUH-val mentem A-ból B-be testi fenyítéses ügyben.
A következőt mondta: Már semmit nem lehet kezdeni a katonákkal, annyira meg van kötve a kezünk. Olyanok lettek mint a hímes tojás, hozzájuk sem lehet érni.
Na ez betette az ajtót, ezek szerint hiányolta a kopasz verést.

 5. krux — 2014-02-11 20:59 

Ha már meg lettem szólítva…. Valami azt súgja, hogy ehhez a témához nem lesznek rövid kommentek, mivel ezt nem lehet néhány szóval elintézni. Nagyon igaza van őrvezető kollégának, aki azt hangsúlyozza, hogy a valóban komoly helyekre alaposan kiválogatták a sorkatonákat. Ezt én csak megerősíteni tudom. Ez az alapos kiválasztás azonban nemcsak ránk, hanem – szerintem bizonyos értelmben – a hivatásosokra is igaz lehetett. Nálunk nem voltak csúcsbunkó, ordítozó alkoholista állatok. Na jó, bunkó az volt, a Sötét László főhadnagy elvtárs, de azon még a saját kollégái is röhögtek. De ő is csak relatív bunkó volt, a többiekkel meg semmi baj nem volt. Írtam már, hogy a szakaszparancsnok hadnagyok egy részével tegeződtünk, persze, nem mindenki előtt. Meg civilben söröztünk a városban a századparancsnokommal, meg egy másik szakaszparancsnokkal is. Kopaszként, gumiként és öregként is. Mindnyájan civilben voltunk. Nekik kellett volna elsőként szétrúgni a se… sejhajomat, hogy civil ruhát tartok Budán, a Műszaki Egyetem egyik kollégiumában. Egy szót sem szóltak. Szóval, embere válogatja… Más alakulatokra semmi rálátásom nincs, nem is volt, azokról nem tudok véleményt mondani.

 6. janicsar — 2014-02-11 21:08 

Well, jó, hogy most Te eveztetek filozofikusabb vizekre. A határőrség biztosan családiasabb és emberibb volt, no meg valóban nem volt szükség különösebb (nem üzemelő, éppen EZÉRT mérhetetlenül züllesztő hatású) technikára. De egy dologra tényleg kíváncsi lennék: ha mondjuk afféle NDK-rendszer lett volna nálunk is, azaz sok honfitársunk szeretett volna az országból dobbantani, mit tettek volna a magyar határőrök? Lelkesen védték volna a hazát tőlük is? Gondolkodtatok ilyesmin?
Majd egyszer küldök egy kicsit politikaiabb posztot, mert azért voltak ilyesféle dilemmáink, igen fiatal táposként is (őrvezető kollégának mondom, tápos kezébe való igazán a fegyver, mert van felelősségtudata). Még hozzáteszem, hogy nekünk bizony tanítottak tömegoszlatást is (!).
De maradva az elöljáróknál: Potrienről már megemlékeztem. De érdemes abból kiindulni, hogy az egész (elsőlépcsős!) zászlóaljnál összesen ha tíz (!) tiszt volt. Ebből a fele, ha rendelkezett némi tapasztalattal. A zászlóaljtörzs állt a pk-ból, a törzsfőnökből, a technikai főnökből meg a poltisztből. Egyikkel sem volt soha semmi személyes dolgunk, a zpk időnként dizsit tartott, ahol megkaptuk az ilyenkor szokásos lecseszést (“Eftársaim!” (hangsúly fölfelé megy – mindig így kezdte), aztán annyi.
A századunknál volt egy (!) tiszt, a parancsnok, továbbá még két hivatásos tiszthelyettes mint szakaszparancsnok. A harmadik szkpk meg a pol.tiszt rigó volt. Képzelhető, milyen felkészültséggel, hivatástudattal és tekintéllyel. S ez volt a helyzet a többi századnál is.
A mi szakaszparancsnokunk a tiszthelyettesképzőről frissen kikerült kopár őrmi volt. A századpk előtt semmilyen súlya nem volt, nem volt partnere, ezért azt csinálta, hogy kiválasztott magának két tápost (!), akikkel úgymond jóban volt, őket vitte magával kapuügyelni meg mittudommég hová, ők voltak a kegyencei, ők adták a belső bizalmasi kört. Szerencsére mi többiek ezzel nem sokat foglalkoztunk, de éles helyzetben ez a stratégia csődöt mondott volna.
Belőlünk a rajparancsnokok faragtak katonákat. Nem a tisztek: nem is voltak. A saját rajparancsnokunkkal karácsonykor ittunk pertut.
Mindazonáltal a századpk volt az egyetlen figura, akiben volt valami hivatástudat. Tudta értékelni a teljesítményt, különösen a sportbélit, de a kitartást is. Tudott lelkesíteni, példát mutatni, viszont soha nem bizalmaskodott, senkit nem tartott pótolhatatlannak, mindenkit használt, ahogy és amíg tudott. De hát valószínűleg a nyulak sorsa mindig ez volt és ez is lesz. Arra valók, hogy fogyjanak. S ezt meg is értettük.
S bizony ő is része volt a legaljasabb dolognak, amiben az MN részesített minket: tőlünk mint táposoktól ‘elvárták,’ tiszti szinten, hogy leszereléskor írjuk alá kisebb dolgok elvesztését, mert, úgymond, mire önálló keresők leszünk, addigra a veszteség elévül. Én is bevettem ezt, aláírtam valamit.
Máig megvan a csekk, amit leszerelés után pár héttel kiküldtek. Anyám majdnem rosszul lett. Alig bírtam elmagyarázni, hogy rendszerszintű átverésről van szó.
A szolgálatvezetőről meg majd máskor.

 7. zolcsi67 — 2014-02-12 00:56 

A feladat nélküli hadsereg előbb unatkozni kezd, aztán elzüllik. Márpedig békeidőben voltunk katonák. Ezen a ponton más a határőrség: ők békeidőben is éles helyzetben voltak, mindig.

Az én 18 hónapos katonaidőm alatt (Mezőfalva, légvédelem) két igazán éles eset volt. Egyszer egy eltévedt hőlégballonost sodort a technikai terület fölé a szél (csak nem kell arra is rakétát indítani…), és 89 karácsonyán, a romániai forradalom alatt minket is beriadóztattak, amikor áttévedt egy helikopter a határon. A többi 532 napon csak úgy elvoltunk. Namármost ha hozzáképzelem, hogy voltak, akik még ennél is ingerszegényebb helyen töltötték katonaidejüket…

 8. kelempajszmadar1 — 2014-02-12 09:19 

Üdv a Bajtársaknak!
Elég szomorú, hogy ilyen figurák lehettek tisztek, mint amilyenekről olvasok a hozzászólásokban. Nálunk is volt egy-két genny alak, erről a “Spiclik és árulók” című posztomban már írtam. De ezek inkább feltörekvő senkik voltak, és viselkedésük nem a többségre jellemző.
A múltkor olvastam Bús János, Maruzs Roland, Rácz Balázs szerzőhármas “Tiszti kaszinó, avagy szilárd bástyánk rései” című könyvét. Ebben közölnek egy statisztikát, miszerint az ötvenes években a tiszteknek mintegy fele (!) mindössze 4 (négy!) általános iskolai végzettséggel rendelkezett. No igen, de az 50-es évek már rég voltak, és az én időmben sokkal iskolázottabb -és kulturáltabb- elöljáróink voltak. Megdöbbentő, amit olvasok, hogy sok helyen még a 80-as, meg a 90-es években is annyi sötét alakkal volt dolgotok. Úgy látom, nekünk különös szerencsénk volt.
Eszembe jut még egy eset. Szombathelyen voltam a pol tisztünkkel, valami fejtágítót tartott egy ales. A nagy teremben ültünk. Mellettünk foglalt helyet egy fiatal hadnagy, kimondom a nevét is, mert közismert: Orodán Sándor, később doktori fokozattal vezérőrnagy és a Határőrség szóvivője (no meg a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnökségi tagja).
Sajnos, van egy rossz szokásom: néha az ujjaimat rágcsálom, nem a körmömet, hanem mellette a bőrkeményedést. Az alezredes észrevette, és mindenki előtt otrombán elkezdett sértegetni, hogy én itt tisztogatom a mocskos körmeimet, meg ilyenek. Olyan undorító volt, hogy Orodán hadnagy a pártomat fogta: “mondja meg neki, hogy alezredes elvtárs, kikérem magamnak, és hagyja el a termet”. Én azt mondtam, hogy oké, de én csak tizedes vagyok ő meg ales, nem egyenlők az erőviszonyok, meg aztán nekem előbb-utóbb letelik. Végül a saját pol tisztem is beszállt, és ketten elsimították a dolgot. Ők rendesek voltak hozzám, de az ales elvti azóta nálam kevesebb, mint a lakatlan szigeten a tömegverekedés.
Határőr kézszorítással: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 9. krux — 2014-02-12 16:58 

@kelempajszmadar1: A bunkókkal szemben nálunk is működteték a normális hivatásosok a fékek és ellensúlyok rendszerét. A már említett Sötét László főhadnagy volt egyszer a laktanya ÜTI, és mint olyan, a növekedésgátlós öltözékében feljött a századunkhoz menősködni. Mi ott néhányan öregek támasztottuk a falat és pörgettük a golyós láncon lévő centijeinket. Ez a baromarcú nagy boldogan nyújotta érte a mellső lábait és el akarta venni tőlem, de én nem adtam oda neki. Egy kicsit meglepődött, de mondtam neki, hogy a Szolgálati szabályzat nem tiltja, a magántulajdonom felett meg nem rendelkezhet. Erre pulykavörös lett és másnap reggelre kihallgatásra rendelt. Mentem, jelentettem. A szolgálatvezetőm berendelt az irodájába, és részletesen kikérdezett, hogy mi volt, hogy volt stb. A végén annyit mondott: “Kisfiam! Máskor ne kötekedj vele, tudod, hogy milyen…” Azt éppen nem mondta ki, hogy HÜLYE, de azt meg mindketten odagondoltuk. Az ügy ezzel el volt intézve.

 10. krux — 2014-02-12 16:58 

@krux: működteték = működtették

 11. orvezeto — 2014-02-12 21:04 

krux: hát, ilyen névvel, hogy Sötét….

kelempájsz: igen, a háború után kiszórták a korábbi tisztikart a hadseregből és az 50-es években még tábornokok is voltak 6 elemivel.A hatvanas évek elején jelent meg az a korosztály, akik már értelmezhető képzettséggel rendelkeztek.
zolcsi67: egyetértek, az volt a legnagyobb baj, hogy nem volt értelmes feladat, viszont valamit csinálni kellett, így aztán állandóan ugyanazt ismételtük, csak vagy kiképzési feladatnak hívták, vagy körlet takarításnak.

Talán nem voltam elég árnyalt, de tényleg az volt, hogy a lövészezred volt a “káderutánpótlás” mostoha gyereke. Akik jobb eredménnyel végezték a főiskolát, szinte nem is kerültek ilyen alakulathoz, mert eleve elvitték őket gógyisabb fegyvernemekhez, sőt, már a főiskolán sem választották a gyalogsági szakot. Tapolcán a rakétásoknál – akik a hadrendben egyébként harckocsizók voltak – sosem fordult volna elő pl. olyan, mint nálunk Zeg-en, hogy vonatra tették az egész GVOZGYIKÁS önjáró tüzérosztályt ( ezek olyanok voltak, mint egy túlméretes harckocsi), két napig vonatoztunk, majd megérkeztünk a lőtérre, ott kiderült, hogy köd van, senki nem lát semmit, így aztán irány vissza vonatostul, mindenestül. Senkinek nem jutott eszébe időjárás előrejelzést kérni.
Biztos máshol sem volt fenékig tejfel, de a lövész alakulatoknál szerintem nem volt lejjebb. Már az megrémisztett, hogy a kiképző század parancsnoka, egy hadnagy azzal nyitott – tudván, hogy apám is “kolléga” – hogy nem tudnának intézni nekem valami jobb helyet?(Nem.) Sőt, annak is tanui voltunk, hogy a normálisabb, hozzáértőbb tiszteket elvitték más beosztásba. ( A századparancsnokomat pl. Szombathelyre a mélységi felderítőkhöz.) Tartalékos meg rigó tiszthelyettesek voltak a szakaszparancsnokok, ami nekünk nem volt baj, mert nem verték magukat különösebben, így viszont minden a szd.pk. nyakán maradt.
Továbbszolgáló(!!) szakaszvezetők hitték magukról, hogy náluk van a marsallbot, csak épp nem találják, viszont betettek hozzánk olyan sorkatonát is, aki már elvégezte az egyetem programozó matematikus szakát, de a sereg úgy látta jónak, hogy egy vidéki gyalogezrednél tengesse napjait.( Miközben a központi szervek alig találtak szakembert az akkortájt éledező vezetésautomatizálásos projekthez.)
No, de ideje abbahagyom a már-már siránkozás gyanus kommentelést; de igaza volt tiborunak a felvezetőben, miszerint a téma szerfelett alkalmas a pro és kontra érvek felsorakoztatására.
Őrvezető

 12. 75antikati77 — 2014-02-12 21:21 

Én a Honi Légvédelem II.lépcsőjében, nevezetesen a Lillafüreden állomásozó hírzászlóalj egyik (vagy másik nem is volt?) adószázadánál, nevezetesen a Nagy-Hárson húztam le 2 évet. Mi nyomattuk a Sziklából érkező infót a testvéreknek. Volt 6-8 állandó irány, nagy hatótávolságú RH adók (800 W kimenőteljesítmény), szóval nem volt valami jelentéktelen alakulat. Legalábbis a néha előforduló technikai problémák okozta idegességből itélve. Na ehhez képest a századnál csak a kissé lenézett szakaszparancsnokomnak X századosnak (akit nem mi néztünk le hanem a tiszttársai) volt érettségije és könyvelő képzettsége, meg a századpk technikai helyettese volt technikus. Ez akkoriban a már nem szakmunkás, de még nem mérnök szintnek felelt meg. Hab a tortán, hogy nem híradó hanem gépjárműtechnikus volt. Ez két értelmes ember. A többi hivatásos, beleértve a századpk őrnagyot is 8 általános, földműves, vasmunkás meg hasonló végzettséggel rendelkezett. Egyszer véletlenül megláttam a gyenguszon az eü kartonokat, onnan tudom. Igazi jellemóriások voltak a maguk nemében, tisztelet a néhány kivételnek. Azért ezt érdekesnek tartom még ma is. Megfelelő embert a megfelelő helyre? Mondjuk ha az általam megismert Magyar Néphadsereg általános logikájára gondolok, ebben semmi meglepő nem volt.

 13. Wendiii — 2014-02-12 21:22 

És akkor legyen egy légierős is.

Kecskemét legnagyobb előnye az volt, hogy az igazán magasrangú tisztek jelentős hányada pilóta, akik lényegesen lazábban állnak a katonaélet kérdéseihez. Velük lehetett jókat beszélgetni, elvégre ők is nagyon jól tudták, hogy – kis túlzással – a karbantartó századokon múlik az életük. A többi tiszt is nagyrészt rendes volt, de természetesen mindenhol voltak igazi alkoholista sötétlelkek. Szomorú, hogy elsősorban a kiképző zászlóaljnál találkoztam velük, tehát ki is alakították az újoncok véleményét, rögtön a legelején. De amikor már a végleges szolgálati helyemre kerültem, két igazán jó emberrel hozott össze a sors. Mindkettőnek leírtam már a nevét, de megteszem újra, mert a mai napig is felnézek rájuk, bár lassan már 20 éve, hogy utoljára találkoztunk: Répás István százados és Sipos Zoltán főtörzs voltak azok, akik kifejezetten kellemessé tették az ott-tartózkodásomat. A százados urat (ahogy most visszaemlékszem), nem nagyon szerették a tiszttársai, mert őszinte volt, és kertelés nélkül elmondta a véleményét, viszont a melléjük beosztott katonákkal mindig emberségesek voltak. Ennek mondjuk egyszer megtapasztaltam a hátulütőjét. Mikor ’97-ben Tápiószecsőn jártunk, ők elszaladtak papírügyeket intézni, mi meg bóklásztunk a laktanyában, mikor jött velünk szembe egy őrnagy. Én pedig annyira hozzászoktam, hogy nem tisztelgek, és “Erőt, egészséget!” köszöntést kajabálok, hogy neki is csak annyit mondtam, hogy “Jó napot, őrnagy úr!” Lett is üvöltözés. :)
Mivel a munkánk során elég gyakran találkoztam a nem pilóta magasrangúakkal is, róluk is kialakult bennem a megfelelő kép. Volt olyan ales, aki jobban szívatta a hivatásos állományt, mint a sorosokat. Volt olyan is, amelyik, csak szemétkedni tudott. Volt egy-két csőlátású, aki nem bírta felemelni a fejét a Szolgálat Szabályzatból (egy repülős laktanyában ez néha komikus helyzeteket szül). Volt olyan szolgálatvezető, aki mindennel és mindenkivel seftelt, meg persze olyan is, akiről tudtuk, hogy ha keresni kell, akkor a kedvenc raktárában issza épp hülyére magát. Találkoztam kopaszt hadnaggyal, akivel jóba lettem, és őrségben a hülye őrparancsnokot ő állította le, amikor épp ÜTI volt, és jöttek ellenőrizni (ez az őrpók egy igazi népművészeti agyagedény volt).
A sorállományban pedig mindenféle végzettséggel találkoztam. Volt olyan, akinek csak nyolc általánosa volt, de olyannal is találkoztam, akinek egyetemi diplomája (és nem táposként vonult be). Viszont nagyon ritka volt, hogy valaki szívatta volna a kopaszokat. Emlékszem, mikor felkerültem századszintre, én érkeztem oda elsőként a kopaszok közül. Beraktak egy körletbe, délután pedig megérkeztek az öregek. Azonnal beültünk a szobába, és elmondták, hogy a feladatom a körlet rendbentartása, és mivel hozzájuk tartozik, a hosszúpályáé is. Ha ezeket megcsinálom, jóban leszünk. Tartották a szavukat, elképesztően jó társaság alakult ki. Nemegyszer előfordult, hogy az öregekkel mentünk ki sörözni.
Mindent összevetve nekem nagyon kellemes emlékeim vannak arról az időről, bár abban is egyetértek, hogy alapvetően az egész (abban a formában) teljesen időpocsékolás volt.

 14. zolcsi67 — 2014-02-12 21:42 

@Wendiii: A Nagy-Hárs tetején levő ojjektumot tavaly nyáron jól körbenéztük egy bükki túra alkalmával :-)))

 15. kelempajszmadar1 — 2014-02-13 09:10 

@janicsar: Üdv, kedves Janicsár Bajtárs! Ezt kérdezed:
“De egy dologra tényleg kíváncsi lennék: ha mondjuk afféle NDK-rendszer lett volna nálunk is, azaz sok honfitársunk szeretett volna az országból dobbantani, mit tettek volna a magyar határőrök? Lelkesen védték volna a hazát tőlük is? Gondolkodtatok ilyesmin?”
Igen. Mint minden katona, aki szolgálatban van: mi is a parancs és a lelkiismeret között éltünk. Ha nem fogod el a határsértőt, kapsz 18 hónap futkosót. Ha felállított őr vagy (bármelyik alakulatnál), és rendkívüli helyzetben nem ténykedsz, dettó. Ha téged kényszerítenek bele ilyen helyzetbe, te sem teszel másképpen: végrehajtod a parancsot. Hogy mennyire voltunk lelkesek? Azt el tudod képzelni -talán.
De az eredeti poszt nem erről szól, hanem a felüljáróinkkal való kapcsolatról, arra térjünk inkább vissza. Katonapolitikai kérdésekről majd máskor.
Üdv: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 16. 75antikati77 — 2014-02-13 11:36 

@zolcsi67:

Nem Wendiii volt a Hárson, hanem én. Jópár éve jártam arra, de nem nagyon tudtam szétnézni. Hisztis anyu (jajeltévedtünkmosthogyjutunkinnenhaza), belül acsargó ebállat és varjúruhás civil őr. Ott voltál te is? Ha lehet, mesélj már mi van most arra. Ha Tiboru atya megadja az emilcímet esetleg priviben? Bocs az OFF-ért.

 17. safranek50 — 2014-02-13 17:13 

@75antikati77:
Mélységes diszlövésem kolléga úr. Sulc távfirkász jelentkezik a Bagolyvárból, vagy ha nem onnan, akkor a Szertárból.
Volt szerencsém néhányszor arrafelé járni, nem irigyeltelek benneteket. (69-70)

 18. krux — 2014-02-13 18:13 

@orvezeto: A László volt a családi neve, meg természetesen volt utóneve is, csak mindenki Sötétnek (vagy teljes nevén: Sötét László főhadnagynak) hívta. A hivatásosok is. A századparancsnokom évfolyamtársa volt Szentendrén, utálták egymást rendesen, amit nem csodálok. Az egyik április 4-i laktanyai ünnepséget a zártláncú tévén közvetítették. Sötét hadnagyot ekkor léptették elő – soron kívül – főhadnaggyá. A századpékám meglehetősen dühösen kommentálta a történteket… 18+-os megjegyzéseket tett a kollégájára. Hozzá kell tenni, joggal.

 19. orvezeto — 2014-02-13 20:23 

@krux:
Na, most az ilyen hivatásos Lászlókból Zalaegerszegen kitelt volna egy egész zászlóalj.

Más: a minap voltam sírhely ügyekben eljárni a Farkasréti temetőben és épp egy katonai temetés zajlott, jutottál is eszembe. Minthogy sajnos magam is voltam már elhunyt rokonom, családtagom katonai temetésén, ide kívánkozik, hogy köszönet jár mindenkinek, Neked és késői utódaidnak egyaránt (parancsnoknak,díszelgőnek, zenekarnak, rendjelvivőnek, kürtösnek stb.) akik megadják a végső búcsú méltóságát. ( Az egyik ilyen, a családot érintő katonai temetés nyáron volt, 35 fok melegben. Rezzenéstelenül álltak a díszelgők vigyázzban, miközben az állig begombolt zubbonyuk kezdett átnedvesedni az izzadságtól. Becsületes helytállás volt.)
Őrvezető

 20. szkv — 2014-02-14 07:38 

@kelempajszmadar1:
Kelempájsz barátom: Ahogy olvasgatom a hozzászólásokat, hivatásos állomány szempontjából, “szerencsés” helyre kerültünk. Igaz hogy nálunk is voltak ordító, kiabáló hivatásosok, (Szakasz pk, Zászlóalj törzs főnök), de a rohamuk nem terjedt át megtorlásba. Mikor a Pk helyettes az őrsre került fiatal hadnagyként, (Kelempájsz te ismered) azt ugyan úgy tiszteltük mint az idősebb tiszteket.
Esténként mikor csöves voltam, a szabadidejében bejött az őrsre és az eligazító szobában szerepet “cseréltünk”. Képletesen ő volt a beosztott és én határoztam meg a feladatát. Természeten a nagy nyilvánosság kizárása mellett tartott az “oktatás”. A Pk irodába való belépés illetve távozáskor nekem volt az az engedmény hogy nem kellet, kérek engedélyt távozni, illetve bent maradni. De ez csak akkor működött, mikor nem volt az irodában más hivatásos, illetve sorállomány. Bár én magam mindig azt vallottam hogy a tisztelet az elöljárónak hivatalból kijár, de az emberi tiszteletet azt mindenkinek saját magának kell kiérdemelni.

Az olyan ember milyen tisztelet érdemel, aki magasabb iskolai végzettségre hivatkozva lenézi a másik embert és ehhez nem kell hivatásos katonának lenni. Elnézést ha valakit megbántottam.

 21. kelempajszmadar1 — 2014-02-14 09:12 

@szkv: Üdv, Szkv Bajtárs! Már vártalak.
Emlékszem, amikor még újonc voltam, közös barátunk, Csúnya Bácsi alezredes komoly arccal, de barátságos hangon mondta nekem: “jegyezze meg, fiam, a csillagnak súlya van!”
No meg kedvenc zászlósunk, aki gyakran lila fejjel tajtékzott, csodáltam is, hogy a guta nem üti meg (azóta mégis megütötte). Mindennek ellenére ő se volt rossz ember, sőt: alapvetően igen jószívűnek mondhatom. A Lovasportya kapcsán említettem is, hogy a ti mélységi járőrötökkel milyen barátságosan elbeszélgetett Szünösén.
Aztán itt van a törzsfőnökünk, aki akkorát ordított rám, hogy madarak felröppentek a közeli fákról: “BÉZÁRATOM ÚGY, HOGY MAGÁRA ROZSDÁSODIK A LAKAT!!!” -és közben mindenki tudta, hogy amíg kiabál, addig nincs baj. Később ő lett a kőszegi városi őrs parancsnoka, és a katonái mind azt mondták, hogy szeretik az öreget, mert igen normális csóka.
A fiatal tisztek, akik kikerültek szoliba, természetesen nem ismerhették a helyszínt olyan jól, mint azok a határőrök, akik már régen ott szolgáltak. Nem szégyellték, hogy tanuljanak a katonáiktól. Én is voltam kinn egy negyedéves hallgatóval, aki zászlósként töltött nálunk, Hörmannon egy hónapot. Több ízben körbejártam vele a birtokot, teljesen el volt ragadtatva, hogy milyen gyönyörű helyen szolgálunk. Kicsit lehűtöttem, mondtam neki, hogy mindentől messze van, meg télen, éjszaka, hóviharban nem ilyen idilli a kép, és sajnos többször van szar idő, mint jó, meg többet kell kinn lenni éjjel, mint nappal, és akkor még nem beszéltem a riadókról. De ez nem szegte kedvét, azt mondta, hogy ha felavatják, Hörmannra szeretne kerülni. Úgy tudom, nem teljesült az óhaja.
Emlékszem egy másik zászlósra is, aki a második századnál volt szakaszpk. Teherautón vittek minket valahová, amikor átrobogva az egyik falun (talán Lukácsháza, vagy Gencsapáti?) láttuk, amint ott ment a járdán. Ő is meglátott minket, és ebben a pillanatban megszűnt minden katonai rangkülönbség. Nagyot kiáltottunk neki, és integettünk, hogy jó napot, mire ő széles mosollyal visszaintegetett, minden szolgálati merevséget mellőzve.
Kevés kivételtől (közös ismerősünkre is gondolok) eltekintve összefértünk ott egymással. Határőr kézszorítással:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 22. krux — 2014-02-14 15:24 

@orvezeto: Ez volt a dolgunk, és ez a mostaniaknak is. Ki kellett/kell bírni. Egyébként forróság tekintetében a Ferihegy betonja verhetetlen… El nem tudjátok képzelni, hogy nyomja a meleget.

 23. zolcsi67 — 2014-02-18 22:48 

@75antikati77: Elnézést a mellényomásért akkor.

A helyzet ugyanez, csak hisztis anyu nélkül :-))

Acsarkodó kutya bent, acsarkodó kutyák kint (velünk kirándultak), terepruhás járőr, szintén kutyával, aki megsúgta, hogy tulajdonképpen ide tilos feljönni. Namármost mi Kurtabérc felől mentünk, onnan nem volt egy darab tábla sem, csak a másik, kijártabbik úton, ami szintén a Lusta-völgybe vezet. Ja, és teljesen céltudatosan (mi az a torony ott fent, nézzük már meg) mentünk :-))

 24. szkv — 2014-03-27 08:28 

Egy barátom mesélte hogy, mikor a HATÁRŐRÖK 27 hónapig “élvezhették” a HATÁRŐRSÉG “vendégszeretetét” a 830 napból 345 nap fenyítést gyűjtött össze, az őrs parancsnokától, melyben fogda nem volt.
Ma a legjobb barátok, együtt járnak horgászni.

SZKV BUCSU

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.