472. – Átkelés a Kárpátokon

Nem tudom, a blog olvasói közül hányan élték át a mai poszt címében megfogalmazott tevékenységhez kapcsolódó érzést. Vélelmezem, hogy nem sokan; a Második Magyar Hadsereg egykori katonái, akiknek ez tömegesen megadatott (igaz, bárcsak ne adatott volna…) már nem nagyon vannak abban a helyzetben, hogy blogokat olvasgassanak… Nos, közel harminc évvel ezelőtt janicsár barátunk magyar egyenruhában bizony átlépte a magyar-szovjet határt.

1985. július 27-én indulunk. Alig két hete jöttünk vissza a Bakonyból, a Duna-85-től függetlenül gyakoroltunk. A harcászati gyakorlat neve Kárpát-85. Cél: a Szovjetunió közelebbről meg nem határozott lőtere. Program: lőgyakorlat egy szovjet hadosztály kötelékében (akik a hírek szerint Afganisztánt is megjárták), valamint az, hogy a ’technika’ gyakorolja a magashegység-átkelést. Hátha egyszer mégis nekivágunk az Alpoknak.

Egyébként valóban érdekes kérdés: maguk a szovjetek sem igen próbáltak ilyesmit, a világháborúban is főleg a sztyeppéken, síkságokon vitézkedtek sikerrel – vajon hogyan készültek föl az Alpokra?

Mondani sem kell, hogy többségünk fölöttébb ideges: augusztus 15-én szerelnénk le, de ekkora cécóval hogyan lehet végezni addig? Mert ha vissza is érünk 11-én, a karbantartás, sátormosás, BMP-pucolás, stb. napokig tarthat, az ódörögdi fesztivál után is három TKN-ra volt szükség. De nincs mit tenni. Öregek vagyunk már nagyon, egyetlen porcikánk sem kívánja a harcászkodást.

Még az elutazás előtt kiválasztottak néhány katonát a századból, akiknek tábor-előkészítő feladatot adtak (megérkezésünkkor tényleg fölhúzott és beüzemelt sátrak vártak, legnagyobb megdöbbenésünkre tábori ágyakkal – ilyet eddig csak tiszt alatt láttam). Utólag mesélték, hogy a remek Varsói Szerződés-szervezésnek köszönhetően a záhonyi-csapi határon órákig kellett várniuk, mivel senki sem tudott róluk – sőt, ki kellett tölteniük valami hivatalos „polgári” nyilatkozatot, többek között arról, hogy nincs náluk fegyver…). Velünk ez már nem történt meg.

Az egész gyakorlatból az iszonyú hosszú utazás a legerősebb élményem. A határig pullmankocsikban haladunk, amelyekben nem lehet rendesen lefeküdni, s emiatt utáljuk is őket. Záhonynál aztán átszállunk a szovjet marhavagonokba – gyors történelmi asszociációk. Történelmi műveltségünk ezen a téren persze elég hiányos, de valamit sejtünk az igazságról, főként arról, hogy fegyverrel utoljára ebben az irányban még a 2. Magyar Hadsereg vonult. Igaz, nem marhavagonokban. Ezek nemcsak az ülő-, hanem a bocipullmanban megszokott fekvőhelyeket is nélkülözik, s legföljebb saját matracainkra feküdhetünk-ülhetünk le, alattunk koszos, olajos-kátrányos deszkák, a berendezés meg egy hordó víz. S mivel ablak sincs, a deszkák résein meg a félig elhúzott ajtón keresztül bámuljuk a Kárpátok lenyűgöző hegyeit, Munkács várát, szívjuk a hegyi levegőt és próbálunk, nagy röhögések között, könnyíteni magunkon. Aztán véget ér a vonatozás, teherautókon megyünk tovább. Az ukrán falvakban többen – főleg a gyerekek – meg is jelennek a kereskedelmi kapcsolatok fölvétele céljából. Mindannyian el vagyunk látva némi rubellel, másunk viszont nincs, legföljebb cigaretta, magyar katonai konzerv, meg az otthonról hozott kantinból vásárolható csokoládé.

Azt, hogy hol vagyunk pontosan, nem tudjuk; utólag derítettem csak ki (valahol Sztrij közelében, egy Dubrovice nevű falu mellett). A tábort csak gyakorlatozás céljából hagyhatjuk el. Az egész nem sokban különbözik a bakonyi körülményektől. A sok tábornok miatt viszonylag kemény rendet tartanak a táborban, sőt, az utolsó nap még valahol a bejárat előtt díszmenetet is produkálnunk kell (díszmenet a leszerelés előtt nem egészen egy héttel!! – ilyenre valószínűleg magyar laktanyában sem azelőtt, sem azóta nem került sor), ami az egyenetlen talajon nem volt éppen az igazi. Szovjet katonákkal különösebb kapcsolatba nem is kerülünk. (Egyébként Magyarországon is csak egyszer: Szombathelyen volt ugyanis szovjet laktanya, s nekik külön egy lőterük Váton; egyszer ott lőttünk, s udvariassági gesztusként egymás főztjét ettük: megvallom, a nagy részét a magyar katonák egyszerűen kiöntötték, valami ehetetlen forró puliszkaszerűség volt.) Talán egyszer van egy ún. „druzsba,” ahol az oroszul tudók barátkozhatnak ezekkel a mindig levertnek, sötétnek, elnyomottnak látszó katonákkal és jelvényeket cserélhetnek velük…

Szerencsére az ellátás otthoni, vagyis a magunkkal hozott tápanyagból történik, s még kantin is van. A magyar katonával kétségkívül sok mindent meg lehet csinálni, ha normálisan főznek rá, s ha hagyják, hogy egy kicsit „kocsmázzon”, gondoskodjon magáról, civilkedjen. A kantin kínálata persze szegényes: cigaretta, kóla, traubi, kávé, sportszelet, kapucínerszelet, meg ami még akkortájt divatos volt, a lényeg azonban maga a lehetőség, az éltető, állandó kantin-kapcsolat.

A nagy zárólövészetből (úgy hívták: végrehajtás) egy jelenet maradt meg: az, ahol és amikor majdnem otthagytam a fogam: föl vagyunk szerelve lőszerrel, fölöttébb harciasan nézünk ki, csak kézigránátból vagy három van az övembe tűzve. Jön a parancs: ’Harcjárműre!’ Be is mászunk annak rendje s módja szerint, s már éppen zárni akarom az ajtót – a jobboldali deszantajtó kezelése a feladatköröm –,  amikor a BMP elindul, ahogy szokott, nagyot rándulva, holott elindulnia csak akkor lenne szabad, ha jelentjük, hogy „kész”. A szomszéd deszantajtó kezelője, Cz. honvéd ugyanúgy tüstént kiesik, mint én, csak nekem beakad a jobb lábam az ajtón futó üzemanyag-vezetékbe. Vonszolódom a földön, hülye érzés; átvillan az agyamon, hogy ebből baj lehet. A nyilván lámpalázas sofőr pár méter után azonban végre meghallja és megérti a többiek ordítását, hogy azonnal álljon meg, úgyhogy a dolog vége szerencsés.

A visszafelé vezető út gyorsabban telik, s már a szovjet szakaszon sem marhavagonokban, hanem személykocsikban utazunk (a klasszikus háromemeletes-fülkés kocsikra kell gondolni), ahol le lehet feküdni. Debrecentől K. honvéd, aki környékbeli, magyar nótákat fúj, csodálkozik, hogy milyen keveset ismerünk. Szombathelyre aztán mindenki halálosan fáradtan érkezik vissza. Másnap szerencsére megkezdik a leszerelési előkészületeket, de természetesen karbantartásra is sor kerül. Hogy a Néphadsereg önmagához illő módon búcsúzzon: B. főtörzs a munkára kivezényelt szakasznak leszerelés előtt két nappal még egyszer bemutatja a helyes söprési technikát, nyírfasöprű alkalmazásával. Ezek után nem csoda, hogy utolsó előtti élményem az, amint hiába próbálok némi hangulatot teremteni a leszerelés hajnalán, az üres vasrácsokon civilben döglik mindenki, hullafáradtan.

S hogy ne maradjak adós az utolsó élménnyel se: hetekig beszéltünk róla, ezért nem maradhatott el, hogy amikor a Csepel kigördült a laktanyakapun, aki csak tudott, keményet sercintett a betonra.

21 hozzászólás

 1. Bigjoe(HUN) — 2014-02-15 12:11 

Minden jó, ha jó a vége.
Itt nem jó a vége.

Egy ismerős szintén vonatozott egy hasonló alkalmommal, városok közelében a vonat mellett futva könyörögtek “konzervát” a gyerekek.

 2. szvoboda — 2014-02-15 20:25 

Ukrajnával még is jól is jártatok, apám egy ismerőse annak idején (70-es évek vége) Kazahsztánban gyakorlatozott. Rakétás volt és az általuk használt hardvert a több száz kilométeres hatótávolság és a szintén kilométerekre tehető találtai pontosság miatt nem igazán lehetett belföldön tesztelni, úgyhogy időnként a sztyeppe közepén rendeztek éleslövészetet. Két hétig vonatoztak csak oda…

 3. krux — 2014-02-16 13:54 

@szvoboda: Arrafelé más léptékkel mérik a dolgokat. Egy cimborám – szintén a ’70-es években – vonatozott ugyanoda, ugyanebből a célból. Kitették a vasúti kocsira őrnek és azt mondták neki, hogy ha legközelebb megáll a vonat, akkor majd leváltják. Már tombolt a gyerek, mert a vonat sok órán át az istennek sem akart megállni, ő meg étlen-szomjan a kocsin…

 4. pilotax — 2014-02-16 16:20 

@krux: Hogy mennyire igaz amit mondtál egy kis történettel támasztom alá. Édesapám 1944 októbere és 1949 novembere között volt szovjet hadifogságban Novorosszijkszban. Szocsitól kissé ÉNY-ra a Fekete tenger partján. Egy alkalommal felsorakoztatták és tájékoztatták őket, hogy egy közeli kolhozba viszik őket mezőgazdasági munkára. Teherautóra ültették őket, majd három napig éjjel nappal utaztak – csak a szükséges technikai szünetekre álltak meg, úgymint tankolni, enni, a természetes szükségleteket elvégezni – a “közeli ” kolhozba.

 5. michaelk — 2014-02-16 18:46 

Én azt gondolom, Te még jól is jártál. Hogy eljutottál ki. Ma már rengetegen csak készülnek, és a töredéke jut el oda, ahová készül. Persze leszerelő katonaként a hátad közepére se kívántad, de biztos vagyok benne, ma már egy szép emlék.

Az ország nagyságáról meg …

Az öregem és barátom is dolgozott kint. Mint jól megbecsült szakemberek, mehettek kirándulni is de csak a KÖZELBE. Mert hát mégis…
Több album is van merre jártak. Mikor kérdeztem, hogy jutottak el, a válasz egyszerű volt REPÜLŐ. Mint a taxi, mert az ottani távolságok kicsit mások, mint a mi fogalmaink.

Haver nagy horgász volt. Mondták neki itt a közelben király hely van, ahol érdemes áztatni a botot. Menjen egyenesen, és az első útnál jobbra…

Hát ő elindult. Egy idő után már kezdett kicsit izgulni, úgyhogy az út mellett legeltető pásztoroktól érdeklődött. Ők megerősítették az infót, úgyhogy folytatta az utat. A végén tényleg megtalálta a letérőt, mert volt. Állítása szerint 10 órát ment egyenesen…aztán jobbra. Igaz szép halakat fogott. Fénykép van róla…

Igaz a közelt ő is átértékelte

 6. szogyi — 2014-02-17 10:41 

@szvoboda:
Kazahsztán, rakétások, Magyar Néphadsereg….
Anno a 70-es évek végén egy hasonló esetben, az üteg odakint két hétig gyakorolt orrba-szájba mindent, ugyanis a gyakorlatot meg fogja tekinteni az akkori legfőbb hadúrunk is. Meg is érkezik, fogadják tisztelettel, aztán amikor bólint, megszólal a riadó, mindenki a helyére, pikk-pakk… rakéta gyújt, elrepül. Tábornok elvtárs elégedett a látottakkal, leszalutál, és már szállna be szolgálati autóba, amikor bátortalankodik valaki megjegyezni neki, hogy várni kellene még egy csöppet… legalább addig amíg a megfigyelők nem jelentik, hogy egyáltalán talált-e a rakéta…

 7. Rókakígyó — 2014-02-17 15:58 

@krux: ez velem Mo-n történt meg télen

 8. Rókakígyó — 2014-02-17 16:01 

hajdinakása. Mármint az etettek-öntöttétek ki. Az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem szabad belőle sokat enni, mert mérgezést okoz. Amúgy ehető kaja:) Nem voltatok elég éhesek.

 9. janicsar — 2014-02-17 19:24 

@Rókakígyó:
Meg velem, szintén télen, erről már írtam. Mondjuk a két kötelező óra helyett talán csak három vagy négy óra lehetett a pőrekocsin töltött idő, de betyár hideg volt. 1985 januárjáról van szó, ugyebár, a hangulathoz van egy kis Nagy Bandó-aláfestés, este jót lehet rajta röhögni: http://www.youtube.com/watch?v=zP9g1C8uBLA

 10. janicsar — 2014-02-17 19:25 

@Rókakígyó:
kösz, most már tudom. Talán októberben lehetett, még túl finnyásak voltunk…

 11. tiboru — 2014-02-18 07:23 

@michaelk:

Haverokkal beszélgettünk, hogy ki milyen távol töltötte a katonaidejét az otthonától. Röpködtek a két-három, esetleg négy órák, s volt egy pillanat, amikor én álltam nyerésre a magam öt órányi vonatozásával. Aztán a munkácsi cimbora megelégelte és kibökte: az ő laktanyája hét órányira volt a szülői háztól. Elismerően hümmögtünk, mire hozzátette: úgy értem, hét időzónányira. Kárpátaljai gyerekként három évet töltött Jakutszkban harckocsizóként.

Nem volt több kérdés.

 12. szunditj — 2014-02-26 20:27 

Odafelé MÁV másodosztályú kocsikkal utaztunk, amiben nem lehetett rendesen lefeküdni, mert olyan kicsik az ülések. Én (és még néhány vállalkozó) felmásztam a csomagtartóra (ez már akkor is érdekes mutatvány volt) és a hálózsákot magam alá terítve úgy tudtam aludni, hogy a lábam átért a túloldali csomagtartóra és így ki tudtam nyújtani. Le sem gurulhattam, mert befelé lejtett. Összességében kényelmesebb volt, mint akik az üléseken próbáltak ülve vagy összehajtogatva aludni. Visszafelé pedig nem „klasszikus háromemeletes-fülkés kocsik” voltak, hanem un. szovjet harmadosztályú –fapados- hálókocsik, persze a tisztikarnak első osztály járt. Ezek hatszemélyes fülkékre voltak osztva, a harmadik szint a csomagtartó volt, de mivel ez is elég széles volt, kitalálták hogy egy katona oda is befér. Így egy-egy fülkébe kilenc személyt (bocsánat, katonát) zsúfoltak be, a felszereléssel együtt. Talán százan is lehettünk a kocsiban, lépni is alig lehetett, az egyetlen wc pedig kb. öt perc után eldugult. Második nap reggel kiraktak az utolsó kocsira őrnek és este már Magyarországon váltottak le aludni. Záhonynál csak zsámolyokat cseréltek a vagonok alatt. Így vonatoztunk Lvovtól Tatáig.

 13. szunditj — 2014-02-26 20:33 

@szvoboda:
Záhonynál álltunk a határon, már visszafelé jövet. Én kint zsibbadtam őrként az utolsó vagonon, amikor beállt mellénk egy másik katona-vonat. Légvédelmi rakétások voltak, mentek lőni Kazahsztánba. A leszerelők nagyon örülhettek, mert a személykocsik oldalára krétával fel volt írva hogy „még 3 nap”.

 14. szunditj — 2014-02-26 21:13 

Én a zárólövészetet (vagy végrehajtást) a szemledombról néztem végig, nagyon látványos volt. Messziről nézve klassz volt, hogy egy páncéltörő-rakétás jármű egyik rakétája az indítás után, közvetlenül a jármű előtt robbant fel. A BMP-k pedig olyan sebességgel vonultak fel, hogy szinte pattogtak a terepen. Azt csodáltuk hogyan lehet az, hogy a benne ülők közben nem hányják össze-vissza magukat. A lőtér állítólag kicsivel nagyobb volt, mint a Honvédség teljes bakonyi játszótere, volt rajta minden, tereptárgyak, mozgó célok, még falvak is. Az egyikben volt egy hagymakupolás templom is, aminek tetején a kereszt rikító sárgára volt festve, mert viszonyítási pont volt a tüzérségnek. A gyakorlat előtt un. gyalogkezelőiben végighajtották a lövészeket a terepen és mutogatták az irányokat, célpontokat, stb. Utána napokig gyakoroltak harcjárművekkel is. Az egyik BMP parancsnok vigyorogva mesélte, hogy mindig egymástól ellentétes irányban levő célpontokat adott meg a toronylövésznek, „hagy pörögjön a keze a kopasznak”. Az éleslövészeten néztük ahogy a lövészek a járművekből kiszállva rohamoznak valami lövészárok-félét, aztán pár méterrel előttük hirtelen volt egy robbanás-sorozat. Az egyik srác elkezdett lelkendezni, hogy milyen ügyesek a tüzérek, hogy onnan hátulról közvetlenül a gyalogság elé egy vonalba ilyen pontosan tudtak lőni egy zárótüzet, aztán felvilágosítottuk őt, hogy ez kézigránát volt. Ha a tüzérség lett volna akkor repkedtek volna a kezek-lábak, mert még a lövészek érkezése előtt igen nagy skulókkal nagyon látványosan pusztították az ellent. Lőttek ott mindennel, szinte csak a felmosóvödör nem repült az ellenség felé.

 15. szunditj — 2014-02-26 21:24 

Mikor elindultunk gondosan becsomagolva vinnünk kellett a kimenőruhánkat is, mert azt tervezték, hogy majd csoportokban kirándulhatunk Lvovban. Kaptunk fejenként 12 rubelt is. Aztán az egészből persze nem lett semmi, a kimenőruha csak nyűgnek volt jó, nem volt elég bajunk még külön vigyázni is kellett rá. Annyi történt, hogy a helyi GUM áruház kiküldött a táborba három teherautónyi mindenfélét és ott lehetett nagyokat vásárolni. 40 rubelért egyébként egészen jópofa elektromos szamovárt lehetett kapni. Sokan vettek olyan forgókéses borotvát, ami rugós volt, fel kellett húzni aztán vagy ment vagy nem. Azt hitték majd jó lesz a táborban. Hazafelé a vonatból az összeset kidobálták.

 16. janicsar — 2014-02-26 21:51 

@szunditj:
Kösz a sok kiegészítő emlékért, meg a korrekcióért is, sosem voltam naprakész a szovjet vasúti kocsikból. Tény, hogy a csomagtartó is be volt vetve, ott is aludtunk, nekem így jön ki hat fő egy fülkére (három-három katona egymás felett), de persze tökmindegy. Odafelé még jobban bírtuk a magyar kocsik kényelmetlenségét, a csomagtartókon nem aludtunk, azt hiszem.
Kimenő ruhát nem kellett vinnünk, a rubelt meg tényleg nem volt mire költeni.
A lőtér is marha nagy volt. Vagy két éve megszereztem a gyakorlatról készült néhány hivatalos beszámolót (publikált anyagok), az egyik ki is tér arra, hogy a magyar tisztikarnak mennyire szokatlanok voltak a méretek, ideértve már a bozót és a gyom magasságát is…
A BMP és a hányás: erről már írtam, megszokás kérdése, mint a tengerhajózás.
Egyébként az egész gyakorlat egyik fő célja nem is a lövészet volt, hanem a magashegységen való átkelés gyakorlása lánctalpas és kerekes járművekkel. Az egyik beszámoló rögzíti, hogy a szűk keresztmetszetet a kisegítő technika, a HK-vontatók jelentették (azaz a bikák). Azok dolga többek között, ugyebár, a sárból való kiráncigálása minden más járműnek. Mármost amíg a bmp-k hozták a teljes távon a 20 km/órás átlagot, a bikák – ha egyáltalán bírták – a 6km/órás átlagot. El lehet képzelni, mi történt volna az ezreddel az Alpokban előrenyomulva…

 17. szunditj — 2014-02-27 19:05 

@janicsar:
Hát (amivel nem kezdünk mondatot) sár volt a tábor környékén is. Mi rádiósok csak elhűlve néztük a GAZ 66-os terepjárónkkal, hogy a BMP-k mi mindenen átgázoltak. Egyik nap ahogy vonalban vonultak fel a lőtérre, szabályos árkot gyalultak a felázott talajba. A sofőrünk a rádióskocsival inkább kerülőutat választott, nem mert utánuk menni. Viszont ahol kemény volt a föld, ott nem voltak gátlásai. Egyik nap kint álltunk a szemledomb mögött (kitelepülve ahogy kell), amikor szóltak hogy rohanjunk be a táborba valami fontos tiszthez, aki ad valamit, amivel ahogy csak bírunk siessünk vissza a szemledombra. Kocsit gyorsan lebontottuk, a sofőr valami eszeveszett tempóval behajtott a táborba, jelentkezünk, kapunk egy kis dobozt, aztán vissza olyan tempóval, hogy csak pattogtunk össze-vissza az autóban. Én fogtam a dobozt mint valami kincset, végig azon izgulva hogy nehogy elejtsem, közben borultam mindenfelé, mert kapaszkodni nem tudtam rendesen. Aztán amikor kiértünk és átadtuk személyesen Annus ezredes hadosztály-parancsnoknak, akkor láttuk hogy a kávéscsésze készlete volt benne.

 18. szunditj — 2014-02-27 19:50 

Nekünk ez a gyakorlat azzal kezdődött, hogy három kocsival lementünk Szombathelyre és a páncélosokkal vonatoztunk el Munkácsig. Ott három csoportba osztottak minket úgy, hogy mindegyikbe tartozott egy műhelykocsi, egy rádióskocsi és egy mentő. Az volt a dolgunk hogy előremenjünk egy-egy adott pontig, bevárjuk a páncélosokat, majd miután ott átvonultak menjünk előre a következő állomásig. Közben a műhelykocsi és a mentő készenlétben volt, mi pedig átjátszóállomásként is működtünk ha kellett, a BMP-k rádióforgalmazását tudtuk szükség esetén a lőtéren levő táborba továbbítani. Emellett folyamatos ök-t is tartottunk mindkét féllel. A mentő egy dobozos UAZ volt, ami indulás után azonnal lerobbant. A műhelykocsiban sem volt hozzá alkatrész, ráadásul az egy amúgyis túlterhelt öreg Csepel volt, ezért mi vontattuk át a Kárpátokon a lőtérig. Így is púpozva voltunk az összes holminkkal (+ az a rohadt kimenőcucc) meg egy rakás konzervvel, beraktak hozzánk egy térképész századost is szintén a teljes felszerelésével és még átült a mentős őrmester is. Valóban „találtunk” lerobbant BMP-t, nem volt komoly baja hamar megcsinálták, akkor láttam hogy milyen kompakt jószág is az. Akárki is tervezte nagyon jól sikerült, legalábbis nekem ez volt a véleményem róla. Délután egy kis faluban álltunk meg és másnap délelőtt indultunk tovább. Gyerekek jöttek kíváncsiskodni, adtunk nekik csokit. Megnéztük a helyi kocsmát, nem volt benne semmi csak egy csempézett pult, rajta egy üveg savanyúuborka. Még ember sem, rajtunk kívül senki, tébláboltunk egy darabig aztán eljöttünk. A helybéliek összejöttek megbámulni minket, mert orosz katonákat már láttak, de ilyet még nem. Jött arra egy lány –annyira megmaradt bennem-, szürke elegáns kosztümben, szőke hajjal, tényleg csinos volt, az egyik srác ugrott és megkínálta valamilyen bonbonnal, ő pedig szélesen elmosolyodott……és tele volt a szája aranyfogakkal.

 19. szunditj — 2014-02-27 20:13 

„El lehet képzelni, mi történt volna az ezreddel az Alpokban előrenyomulva…”
Nem sok jó. A Magyar Honvédséggel az oroszok is úgy kalkuláltak, hogy támadás esetén pár ÓRA alatt elfogy. Csak addig kellett volna kitartani, amíg az ő erőik felvonulnak. Abban az időben szerintem a Honvédség legnagyobb ellensége maga „A” Honvédség volt. A –tisztelet a kivételnek- alkalmatlan alkoholista tisztikarával, a 20-30 éves lerobbant toldozott-foltozott járműparkjával, a néhány alakulat kivételével csak hiányosan kiképzett, motiválatlan és unatkozó sorállományával. Igaz ebben a konkrét esetben a BMP-k és legénységük jól teljesítette feladatát, bár harcfeladat nélkül, hegyi utakon és biztosítás mellett vonultak át a Kárpátokon.

 20. janicsar — 2014-02-27 20:52 

@szunditj:
Sár… behunytam a szemem … s nem az jelent meg, ahogyan sárgöröngyök között rohangálunk, hanem az, ahogyan az ilyen gyakorlatok után a lövegig mocskos bmp-ket próbáljuk megtisztítani, néhány vödör víz és néhány olajos rongy kombinációjával…
A jármű tényleg kompakt jószág volt, egy-két közismert hátránnyal (aknák ellen gyakorlatilag nem véd, ezért Afganisztán óta a katonák nem benne, hanem RAJTA ülnek …), talán a lánc volt hajlamos olykor leesni (nagyon keskeny), ilyet láttunk néha.
Alpok: abban tévedsz, hogy “ki kellett volna tartanunk” valameddig: ahogy már máskor írtam, támadni készültünk, nem védekezni. És sajnos, vagy nem sajnos, nekünk bizony önálló harcászati feladataink lettek volna, helyesebben együtt nyomultunk volna az oroszokkal alkalmasint Graz felé.
De ha már a lánctalpakról szó esett, nem tudom, ismeritek-e Belij Tyiger – Fehér Tigris c. orosz II. vh-s fél-fantasy filmet. Alig ismert, igazi tankos film, low budget, de nagyon jó. Kissé bizarr és oroszosan misztikus. A youtube-on egyszer megnéztem talán angol vagy német felirattal, most csak trailereket találok, illetve az orosz eredetit, hátha ha valaki megtalálja a nemzetközibb verziót.

 21. janicsar — 2014-02-27 21:26 

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.