474. – Éjszakai lövészet

Legutóbbi posztom legvégén megígértem, hogy elmesélem azt az orbitális kummantást, amit a tökszar csúzli miatt úsztam meg. Hát íme, eleget teszek vállalásomnak – írja Zweitakt kolléga, s mivel a tettek embere, bele is vág a mondandójába.

Éjszakai lövészetre került sor, de hogy az események elejébe ne menjek, a dolog ott kezdődik, hogy csilliárd őr-, felvez- és őrpók-szolit adtam már, de belgépben még sosem voltam egész addig, míg a századpékának ez fel nem tűnt és tizedesként bevezényelt AEGÜ-nek. Ez nálunk zászlóaljszintű szolgálat volt. A belgép feladata volt a két század(szint) ellenőrzése, nyilvántartása, s bizony tudni kellett, hogy ki, hol, mit tesz éppen.

– „Zlalj, vigyázz! Jelentem, a századok napirend szerint tevékenységüket hajtják végre, 1. század parancsnoka (szolgvez, vagy épp rangidős elöljáró) az irodájában (vagy a búbánatban) tartózkodik, a 2. század parancsnoka…”, stb.

Hogy a felettünk lévő szinten zajló eseményeket, meg hogy hol a p…-ban van a péká, honnét a bánatos pokolfenekéről kellett volna tudnunk, azt nem tudta senki megmondani, de tudni kellett, pont. Ha ezen bukott csak a szolgálat, az már jó volt. Általában volt egy – még épp megfelelő – formula (saját találmányom, hogy fényezzem magam kissé), amivel át lehetett hidalni az ismerethiányt, hogyaszongya:

– „A zászlóalj rangidős elöljárói a századszinteken tartózkodnak, prmskhgdta szerinti tevékenységüket hajtják végre!”

Soha senki nem kérdezte meg, hogy tudom-e, mekkora linket jelentettem… A századszinten ugye mindig van rangidős (hogy ki, az éppen a szitutól függ, lehettem éppen én is), és az éppen tevékenységet hajt végre, mert mondjuk az alvás is tevékenység. Magyarán kb. azt jelentettem, hogy vannak a szinten valakik és élnek. Atyai jóbarátom örökérvényűje jut erről eszembe: „Nem ésszerű, nem célszerű, DE ROPPANT KATONÁS!” Egyszer kaptam csak kétértelmű reakciót a zpk-tól:

– Nanebasszontényleg?! – s odébbállt, ment a szdpk. irodába…

Amúgy mindig bevált, bár lehet, hogy úgy gondolták, ezt jobb nem firtatni, mert még elhatalmasodik rajta és dühöngeni kezd.

Na de visszatérve a történethez: az AEGÜ felelőssége volt a fegyverszobában található fegyverek számosságának nyilvántartása, kivételezésük céljának és a kivételező személyek ismerete. Vagyis tudni kellett, hány stukker van bent, mennyinek kéne lenni, és a különbség hol van, miért és kinél. Őrök felveszik név szerint, leadják név szerint, fegyvernaplóban aláírják, visszaveszem, ki-betételnél üvöltik a fegyverszámot, beírom, aláírás, passz. Mi ebben a probléma?

Lett. Nem is kicsi. Akkor adtam kábé az ötödik belgépszolgálatomat, öregként. Az eső egész nap és egész éjjel szakadt, átáztatva ezzel mindent: talajt, ruhát, sátrat, teherautó-ponyvát, s mindenki tudta, hogy nem lesz egy öröm reggeltől késő estig a hírhedten hideg püspökszilágyi lőtéren ázott ürgeként fedél nélkül lófrálni.

Már a szolgálatbalépéskor tudtam, másnap lövészet lesz, pörgés, fejetlenség, szaladgáló hangyák ezerrel. Próbáltam éjjel aludni, de sokat nem lehetett, amúgy is rosszul aludtam, a másnapi kilátások nem hagytak nyugtot. Dupla őrségváltás, rohangálás, feszült tisztek, zavarodott kopaszok… és egyszercsak eljött a csoportos fegyverfelvétel is.

Solesz hv. beállt a fegyverszoba előtti rendeltetésszerű négyzetbe, ami a metlakira volt célirányosan felfestve, és számolt a bakákkal együtt. Egy sor a fegyvernaplóba, 65 darab AMD ki lövészetre, XY hadnagy aláírja, passz. Vonal, fegyvernapló lezár. Megyen ez, mint az ágybaszarás. Ha tudtam volna, mi következik, hagyok a vonal és a szöveg között vagy 8 centit.

Merthogy a fegyverek nem egyszerre érkeztek vissza, hanem apránként, részletekben, közben őrségváltás, egyesével bevenni, csoportban kiadni, újabb adag jön vissza, hat be, tizenkettő ki, nyolc vissza, negyven megint vissza… A végén azt sem tudtam, férfi vagyok-e, vagy katona.

Amikor először került porszem a gépezet finom művű szerkezetébe, próbáltam intézkedni, leállítani a ki-be pakolást, bezártam a fegyverszobát, hogy utánaszámoljunk, akkor most hogy is van ez, de a tisztek leüvöltöttek, hogy ne izéljek, kint ázik az egész zászlóalj a lőtéren, f@xuk televan, csak gyorsan, kint vár a GAZ meg az URAL, gyerünkmá, legyünk túl rajta… Hát mit tehettem..? A sokadik ki-be pakolás után egy kis csöndesebb időszakban felszóltam Imre bátyánknak, a 2. század szolgálatvezető főtörzsének (a miénk kint volt a lőtéren), jönne már le, nézzük át ezt a cuccot. Lejött. Rendes volt, segített. Elkezdtük megszámolni a stukkereket. Solesz ismét számolt, ez itt az, ez amaz, ennyi az annyi, őröknél ennyi, második őrségváltásnál amannyi, ebből ez vissza, az oda, b@zz ez nem fér ide, csillagozd át… te Solesz, mennyi volt legutóbb?

No, ekkor Solesz sem tudta már, mi van. Érdeklődve figyeltük, hogy mialatt mi számoltunk, ő eközben, ahogy ott áll a felfestett négyzeten, szép tánclépésekkel kísérve énekli magának a „Hopp Juliska, hopp, Mariska” kezdetű örök népdalt, s valahol a sokadik versszaknál tart, ahonnét már a 18+ részek jönnek.

Rettentő sok ilyet ismert, őrségváltás felvezetése közben tőle tanultam a „Vö betűbe’ repülnek a darvak…” kezdetű profán kontextusban emlegetett kertek aljáról, és az ott rendszerint végzett tevékenységekről szóló eposzt is.

Tudatom – az akkor már sok-sok óra alváslemaradás okán is – ekkor siklott át könnyeden egy másik dimenzióba. Összenéztünk a főtörzzsel, ezt láttam rajta is. Kész. Magunkra maradtunk, elhagyott az utolsó szamurájom is, ketten vagyunk a futkosóval szemben. Sehogy sem stimmelt a fegyverszoba. Jön a szoliváltás, hogy lesz ez… Számoljuk át újra… És újra. És újra. Írd át. Nem tudnánk kitépni a lapot és újraírni? Bazz, a másik oldalán is van. Nem lehet. Aztán sok fejtörés, számolás; még a surranónkat is levettük, gyufaszálakat pakoltunk ide-oda, a sapka a lőtér, könyv a szoba, őrség a cigisdoboz… Na, csak összejött. Na. Kész.

Jött a váltás, délután négy óra. Surranótársam, Román szkv. vette (volna) át a cuccot, de azt mondta, ezt a córeszt ő nem veszi át, mert ez életveszély. Amíg egy látásra nem egyértelmű, ő nem írja alá. De legalább leszarja. Szóljak, ha kész, addig cigizik odakint az előtető alatt.

Telik az óra, kettő, ÜTI telefonál, mijafaxvan, miért nem jelentettük a váltást?

– Mert még nem történt meg.

– ?

– Jelentem, a fegyverszoba…

– Add ide! – vette ki a kagylót a kezemből a szolgvez. Phühh…

És elrendezte az ÜTI-vel.

De Román nem vette át. Sokáig. Jött a vacsora (a többieknek, én kissé cidriztem helyette).

Úgy éjjel már viszonylag rendben ment a dolog, üvöltöttem mindenkivel, hogy ne lazulja el a fegyverleadást, de a végén csak bekerült valahogy az összes stukker a helyére. Csak az enyém, csak az nem lett vizes. Merthogy addig nem mehettem lőni, amíg át nem adom a szolit, azt meg addig nem tudtam átadni, amíg a stukkerek vissza nem jönnek. Amikor erre ráeszméltem, egyfelől örültem, hogy nem ázom bőrig, másrészt sajnáltam, mert kaptunk nyomjelző lövedékkel szerelt töltényt is, harmadrészt be voltam szarva, hogy ebből olyan cirkusz lesz, de olyan, hogy ahhoz képest a Szervusz, Szergej smafu. De bíztam a szerencsecsillagomban, meg Imre bátyánk kedvessége is bizakodással töltött el, bár ő második, én meg első százados voltam.

Még nem adtam át a szolgálatot, amikor az utolsó GAZ elment Püspökszilágy felé, úgy este tíz körül. A visszatérők fegyveranyag-karbantartása után végre átadtam a szolgálatot. Úgy éjfél körül jártunk, 32 óra szolgálat után, akkor már mindenki verthadsereg állapotban volt, mentünk a fenébe szárítkozni és aludni. Csak az aggasztott, hogy miközben a visszatérő utolsó pelotonnal a pacallá ázott századparancsnokom elviharzott az asztal előtt, odaszidkozódta, hogy “Hol a 3,14CSA-ban volt, Simpson, a jó búbánatba, ezért még felelni fog, b@xa+! Nejelentsen!

Mit mondjak: nem aludtam valami jól.

Másnap reggel, még reggeli előtt, a hangszórón bevezényeltek a szdpk-i irodába. Hijj….Eznemleszjó…Önvédelmi bociszem, surci villog, szőnyeg széle, stb.

Kaptam egy olyan leoltást, hogy mégis mijafax, rám várt a zászlóalj (na persze, ha nem voltam a GAZ-on, gondolták, kisétálok? Vagy stoppolok?) és különben is, miért nem vettem részt az éjszakai lövészeten?

– Jelentem, annak több oka is van! – válaszoltam büszke vigyázzban.

A százados szeme elkerekedett, néma döbbenet ült ki az arcára, mert ekkora pofátlanságra nem számított.

– Sorolja!

– Jelentem, szolgálati pihe…

– Ha annyira tudja a szolgszabot, azt is tudnia kell, hogy harcfeladat végrehajtásakor nincs pihenő, a lövészet meg harcfeladat!!! – mondta ingerülten, emelt hangon, de nem üvöltött.

– Másfelől meg nem tudtam átadni a szolgálatot, mert az xy hdgy. leüvöltött, nem tudtam a megfelelő intézkedést foganatosítani a fegyverszoba…ki-be tétel… – és zanzában elmondtam neki a sztorit.

– Ez a maga felelőssége, ez nem ok, szorulni fog!

– Kérek engedélyt…

– Mi?! Van még?!

– Jelentem, a kijelölt harcfeladatot akkor sem tudtam volna végrehajtani, ha mindez nincs.

– He?

– A szolgszab. szerint a lövészetet mindenki a saját fegyverével kell, hogy végrehajtsa, másként ez nem lehetséges, az én fegyverem meg nem működik.

– Mi az, hogy nem műk..?

– Nem lehet vele sorozatot lőni, egyest is nehezen.

– KINEK jelentette ezt? Miért mulasztott erről jelentést tenni? Őrségbe se mehetett volna!!! – ekkor már kissé kiakadt és dühös is volt, már majdnem üvöltött. Én meg tudtam, hogy jól van, ez most ül, ezzel nyerhetek.

– Jelentem, a legutóbbi lőgyakorlat alkalmával jelentettem.

– KINEK???

– A századparancsnok úrnak. Ön ott volt velem akkor a lőállásban, Darázsi főtörm. fegyvermesternek, a Cz. főhadnagy szakaszparancsnok úrnak, F. törm. rajparancsnoknak. Illetve, amikor a kopaszok kaptak új fegyvert, akkor is jeleztem.

Mint a hidegzuhany, úgy érte a századost a jelentés. Fújt egyet, pár másodpercig várt, aztán normál hangon folytatta:

– Tényleg mondtad, bazmeg, fel is írtam… Akkor erről többet nem beszélünk, ha szerelsz, selejtezzük, addig kuss és jegyezd meg: jó eredményt lőttél… Lelépni.

– Kérek engedélyt kérdezni.

– Nos?

– Kérelmem mikor lehetne…

– Hogynemsülkiaszemed!!! – elakadt a hangja és vörösödni kezdett a feje.

Gyorsan távoztam. Nem mentem kimarcsira egy darabig.

Azóta tudom: jó a szabályokat ismerni, mert még jól jöhet, és nem csak akkor, ha kérdezik egy kvízműsorban…

13 hozzászólás

 1. Rókakígyó — 2014-03-04 09:01 

Hát mi nem szarakodtunk ennyit ilyesmivel. Eleve nem jártunk be más századok fegyverszobáiba, sőt szolgálat idején a sajátunkba sem. Azt intézte a szolg vez, azért tartottuk. Tehát a szoli nálunk viszonylag nyugodtan el tudott telni, ha valaki nem hülyült meg privátilag.

 2. szogyi — 2014-03-04 12:34 

B+, nekem már az első bekezdés olyan volt, hogy majd kiestem a székemből….
Én személy szerint két helyen voltam, de ha tőlem ilyet vártak volna el, hogy ki hol van és mit csinál??? Keresse meg ha annyira érdekli.
Fegyvernyilvántartás? Olyan is van? Kinyitom a fegyverszobát oszt mindenki hozza amije van. Mondjuk olyanra emlékszem hogy volt hogy megszámoltuk a csúzlikat…
Úgy látszik itt vannak olyanok is, akik katonák voltak.

 3. kelempajszmadar1 — 2014-03-04 12:52 

Kösszenet a posztért, végre egy igazi, utánozhatatlan Zweitakt-stílusú szösszenet! Már hiányzott, és sok szép emléket felébresztett bennem.
Nálunk a fegyverrel nem volt adminisztrációs probléma, aki szolgálatba ment, annak nyilvánvalóan ott volt a kezében. Viszont egyszer volt némi összetűzésem a főtörmelékkel a lőszer miatt.
Történt, hogy az egyik őrsön egy újonc kapálgatta a virágágyást, és kikapált egy nylonzacskót, tele lőszerrel. Állítólag a leltárhiány kiküszöbölése céljából tartották ott, ha szükség van rá, legyen honnan pótolni. A pk el is simította volna a dolgot, de sajnos épp ott volt az elhárítós tiszt, aki meglátta. Lett is haddelhadd! Azonnali lősszerrovancs minden alegységnél. Nálunk éppen 60 db hiányzott, egy fő teljes készlete. A főtörmelék elkezdett kiabálni, hogy ellopták, a sofőr őrizetlenül hagyta valahol a kocsit, meg így, meg úgy. Annyira undorító volt, hogy meguntam, és mondtam neki, hogy megalapozatlan kijelentéseivel ne sértegessen minket, lopta a f@sz, örülünk, ha nem látjuk, nemhogy még lopkodjuk. Erre azt mondta, hogy feljelent engem, merthogy a parancs ellen lázítok, és parancsmegtagadásra biztatom a többieket, hogy ne hajtsuk végre a rovancsot (tényleg ilyen hülye volt!). Mondtam neki, hogy nyugodtan feljelenthet, ilyet nem mondtam, én azt mondtam, hogy az ő kijelentései elhamarkodottak, és sértőek. Legalább számolják át újra, még az is lehet, hogy rosszul számolták össze. Így is történt: pár perc alatt meglett a hiba. Egyfős járőr volt kinn mélységi portyán, és az ő lőszerkészlete nem volt beírva a naplóba. Sebtében leb@szták az ügyeletest, aztán századosunk, Spí Bácsi (róla már megemlítettem, hogy rendes fiú volt) igazi diplomáciai készséggel sikálta el az ügyet. Behívatott a narancsnoki irodába, és négyszemközt közölte velem, hogy a főtörzs elvtárs nem arra gondolt, hogy mi loptuk el, történhetett volna úgy is, hogy a kocsiból valami idegen fújta volna meg a lőszert. Mondtam neki, hogy ezért a sofőrnek levennék a f@szát és beledugnák a fülébe. De méltányoltam Spí Bácsi igyekezetét, mindketten befejezettnek tekintettük az ügyet. A főtörmelékkel mégsem barátkoztam össze soha. Bajtársi üdvözlettel: Kelempájsz tizedes

 4. zwumba — 2014-03-04 12:57 

Kedves Zweitakt!
Megtaláltam egy szolgálati és egy alaki szabályzatot,74-es kiadás,ha még érdekel!

 5. Wendiii — 2014-03-04 15:17 

A lőszerszámlálásról jutott eszembe, hogy egyszer mi is szorgosan összegeztük a 23 mm-es gépágyú-lőszert, és sokadik nekifutásra már nekünk is kezdte ledobni az agyunk az ékszíjat. Az egyik számolásnál kijött, hogy 6 db-bal több van, mint kellene. Százados úr kiadta a parancsot, hogy a hatodik oszlop ötödik ládájába bújtassuk el a felesleget. Mi elkezdtük megbontani a sofőrsráccal, mikor kiderül, hogy az a láda is bontott. Ámuldoztunk is ezerrel, aztán mikor kinyitottuk, a raktár őrsége többszólamú káromkodásfutamokat hallott perceken keresztül. Szóismétlés nélkül. Ugyanis abban a ládában csak és kizárólag hevedertagok voltak a gépágyú-lőszerhez!
Visszazártuk, vettünk néhány mély lélegzetet, és újraszámoltuk. Az eredmény pontosan annyi volt, mint amennyinek kellett lenni.

 6. zweitakt — 2014-03-04 15:51 

@zwumba:
Alkudjunkrá!
Vagy üljünk össze egy sörre, és böngésszük, ha az elidegenítésétől idegenkedsz;-))
Ha még 1.sz kiegészítés az ált…-hoz is van, na, az lenne a csúcs!

Tiboru BT!
Légyszi’ add meg egymásnak az elérhetőségünket!

 7. Rókakígyó — 2014-03-04 17:20 

Ilyen szempontból is paradicsom voltunk. Olyan sok őrséget adtunk és annyira utáltuk az örökös feszültséget, hogy a legelmebetegebb embernek sem lett volna kedve lőszerrel szórakozni. Ez nem jelenti azt, hogy a nyilvántartás precíz volt. Megadtuk mi mindenkinek, ami kellett. Nálunk hiány nem lehetett, mert mindig rengeteg plusz lőszerünk volt. Mikor nem számolták eltároltuk, ha hiányzott, kiegészítettük. Újra sosem számoltunk semmit. Ha 5-el kevesebbet számoltak, mikor számolták, hoztunk 5-öt és beraktuk. Az őrségben rendszeresen mi cseréltük ki az elhasználódott példányokat. Ez valszeg azért volt lehetséges, mert a lövészeten sem számoltunk soha. Sem a kiadást, sem a maradékot. Leadtuk és kész. Lehet, hogy valaki számolt, persze. Erről a rendszerről mindenki tudott, beleértve a törzsfőnököt is, de probléma sosem volt belőle. Egy lebukásra emlékszem, amikor befenyegettek egy századszint rovanccsal, akkor mindenki összeszedte, ami tartaléka volt és el lettek az ellenőrzés idejére távolítva, majd vissza lettek hozva. Azt mondjuk sosem értettem, hogy mi a frászért kellett a körletben lőszert tartani. Amúgy a tiszteknek is volt megfelelő számú tartaléka.
Volt néha vadulás. Volt egy lökött mesterlövészünk, aki gyakorlatra éles lőszert vitt és azzal szórta a hk tornyokat:) Ebben az esetben is mázlink volt:)

 8. tiboru — 2014-03-04 17:20 

@zweitakt:

Máris intézem!

 9. zolcsi67 — 2014-03-04 19:15 

Nálunk a HDM (hadműveleti) szolgálatváltás volt ilyen cifra. A katona a laktanyából fegyverrel jött ki a(z általában egy hétig tartó) szolgálatára a technikai területre, az ottani körletben is volt fegyverszoba, oda szépen betette, belszolgálat naplózta.

Namármost a HDM-váltás pénteken, ebéd után (úgy 2 óra tájt) volt, akinek volt könyve, nem igazán foglalkozott a belgéppel és a naplóval, felkapta a csúzlit, és rohant a laktanyába, mint akit seggberúgtak, kimenőbe öltözni. Aki meg onnan jött ki, szintén nem akart sokat vakarózni, behajította a fegyvert, utána ledöglött az ágyára és örült, hogy végre nem csesztetik (a technikai terület szanatórium volt, mindenki csak a kiképzés szerinti feladatát végezte, nem volt ugráltatás).

Volt, hogy este 10-ig számoltam azokat az istenverte AMD-ket, mire rájöttem, hogy fél kettőkor mit szúrtam el a könyvelésben.

 10. janicsar — 2014-03-04 19:49 

Na ezt pont olyan zizzent nap lehetett neked, mint az a bizonyos buktariadó nálunk. De fegyverkönyv nálunk sem volt, minek is lett volna, mindennap kihurcoltuk a szöcskére a stukkereket meg vissza, vagy ha nem oda, akkor karbantartáshoz, s nem is darabszámra ment, mindenki tudta, hogy hol a helye, így szinte ránézésre meg lehetett állapítani, hogy kié hiányzik. Riadónál meg végképp nem lett volna értelme könyvelni őket. Mondjuk arra nem emlékszem, hogy őrséghez a géppuskások, rpg-sek kinek a géppisztolyát vihették el és hogyan, de hogy nem könyveltek, az tuti.
Lőszert csak a lőtéren láttunk, igaz, ott eleget. De ott sem számolták, se az elején, se a végén. De hát ez a nyolcvanas évek.
A jelentéshez: a belállat csak reggel jelentett a szdpk-nak, s tartalmilag csak annyit, hogy volt-e esemény vagy rendkívüli esemény (sose tudtam az egzakt különbséget) az éjszaka. Ebből lett aztán egy ige is, az “eseményezés” (pl berúgás).

 11. michaelk — 2014-03-04 22:47 

Meg tudlak érteni, hogy zabszem volt a seggedben. Alapvetően kettő dologgal lehetett bukni nagyot a seregben. Ebből az egyik a FEGYVER és a LŐSZER. A dolgokat 99% el lehetett rendezni, “házon belül” ezt nem. Egy eset maradt meg ilyennel kapcsolatban bennem. Karbantartás után egy túlbuzgó katona elfelejtette az ütőszeget visszarakni a zárba. Ugye minden alkatrészben benne van a gyári szám. Kivéve ezt az egyet. 300 fegyver volt a szobában….

Lőszer. Minden HT rendelkezett 3-5 db lőszerrel (minden sorozatból ami forgalomban volt az őrségnél). Az ok egyszerű egy (sima) hangos ürítésnél egyszerűen pótolva lett a hiány. Két seggberúgás és kész. A baka örült hogy megúszta ennyivel, és nem kellett mindenféle vizsgálatot lefolytatni.

Esemény és rendkívüli esemény közötti különbség. A sima esemény olyan dolog, ami eltér ugyan a normális rendtől de reggelig bőven várhat. pl Józsika nem ismerte az órát, és később ért vissza. A rendkívüli esemény ami már feljebb kell hogy kerüljön. pl HKSZ, jobb helyeken késelés stb. De ezt már nem reggel jelentetted, hiszen ilyenkor berendelték az arra illetékest, és akkor mondtad meg mikor elöször jelent meg

 12. komojtalan — 2014-03-05 10:30 

Végre új poszt. Ha valaki sok belszolgálatot adott, akkor én feltétlen. Váltóidőszakban csak 3 külső őrhelyünk volt, 31, 32 csókos, a 30 -as meg kiemelt, oda “megbízhatatlan” voltam :-). Ennek ellenére azért voltam párszor míg rájöttek erre, ahogy délelőtti “kiképzésen” is kapálni az áramkerítés környékét, tehát kb. mindent tudtam az objektumról, amit egy sorkatona tudhat, de őrséget nem adhattam egy idő után. Laktanyaőrséget vegyesen adták, de az őrszázad nem, marad a belgép helyettes, mert tisztes volt a főnök. A legnagyobb szívás volt, ezt mindenki elismerte, mert a 3 óra pihenőidő senkinek nem járt, csak a belgépeknek, de még öregen is csak oda tudtak betenni az alatt az 49 nap alatt, sőt ráhúzáskor is az voltam, mert annyira kevés volt a létszám, hogy aki odakerült az egyből számolhatott a +49 nappal, kivéve ha családos volt. Kártya ment az első szobában, TV -t is lehetett nézni a folyosóról, de aludni nem lehetett. 10-1 voltam én, 2-5 meg a főnök. Igaz ugyan, hogy az első szobában én is alhattam, de azért az nem ugyanaz. Minden másnap aludtam vagy 5 órát. Nálunk nem emlékszem, hogy volt a fegyver, de szerintem a SzPK, vagy legalábbis egy hivatásos adta ki, az asztalban csak a kulcs volt lepecsételt dobozban. Lőszer az ÜTI szobán volt, úgy vitték az őrségek ládában, 90 darabos fadarabokba tűzve, egy pillanat alatt kiderült volna ha hiányzik egy is.

 13. chph — 2014-03-23 21:13 

Ajh, átérzem.
Volt meleg helyzetem ilyennel nekem is. Bár itt csak a kiadással volt baj. Reggel azt mondták ráérünk előkészíteni a kiadást, de reggeli után kb. azonnal akart indulni az őrnagy, mi meg sehol sem jártunk.
Volt is szőnyeg széle, meg hétvégi eltáv elvonás. Pedig unokatesóm esküvője volt. Szerencsémre rájött az őrnagy, hogy nem mi keféltük el (erős kopaszok voltunk) és végül elmehettem.

Azután mindig figyeltem minden olajozottan menjen.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.