475. – A kettes norma

Pilotax olvasgatta daneel kolléga konyhai történetét, ami eszébe juttatott egy saját, ugyancsak konyhás sztorit. Arról volt már szó itt a blogon, hogy az ejtőernyősök más mércével mérettettek meg kajaügyileg (is). Részükre hozták létre az úgynevezett kettes normát, ami majdnem kétszerese volt a Néphadsereg egyéb szerveinél a napi étkezésekre fordított költségvetési keretnek.  Na, ennek tudatában olvassátok az alábbi történetet.

Összegszerűen az én időmben az egyes norma (ez volt az általános) 17,50 Ft/nap, a kettes norma 33 Ft/nap volt. Ez mai szemmel igen csekély összegnek tűnik, de abban az időben ez elég volt egy katona napi élelmezésére (négyszeri étkezés volt, úgymint reggeli, tízórai, ebéd és vacsora), persze nyilván csak a tömegben főzés miatt. Ha a 17,50 Ft/nap elég volt, akkor ugye elképzelhető, hogy mennyivel jobbat lehetett alkotni a majdnem kétszer nagyobb, kettes normás költségvetésből.

Azért emlékszem az összegekre meg a részletekre, mert mellékállásban nyilvántartó írnok is voltam, és én állítottam össze a napi létszámjelentéseket és az étkezések pénzügyi jelentéseit, illetve igen gyakran voltam konyha ügyeletesi szolgálatba vezényelve. A problémát legtöbbször az okozta, hogy az egyes normára jogosultak és a kettes normára jogosultak közös étkeztetésben részesültek (a meleg étkezés ugyanaz volt, a kettes normások a pluszt pótlékként kapták, mint pl. sör, téliszalámi, csokoládé stb.), és az egyes normások nehezen viselték el, hogy a kettes normások mennyivel jobb ellátásban részesülnek.

Különösen érzékeny pontot érintettek a lopkodásban, amikor a sör járandóságot dézsmálták meg. Mivel a sörjárandóság egy üveg/fő volt, ezt nem lehetett úgy ellopni, hogy a darabra kiszámolt üvegszám ne legyen hiányos. Jó néhányszor előfordult, hogy az utolsónak érkező 10-20 embernek nem jutott sör. Hiába reklamálták a srácok, mindig el tudták ütni a dolgot azzal, hogy pl. leesett egy láda sör és összetört, de bizony ők erről nem tehetnek, na és persze arra hivatkoztak, hogy biztosan a konyhára vezényeltek lopták el.

A szakácsok szakmai tudásával ismereteim szerint nem volt probléma, mert vagy már civilben is ez volt a szakmájuk, vagy olyan vendéglátóipari végzettséggel rendelkeztek, mint pl. pincér, akiknek voltak fogalmaik a szakács-mesterség mibenlétéről, illetve hozzánk már csak másod időszakosként, egy több hónapos szakácstanfolyammal a hátuk mögött érkeztek. Viszont azt nem hallottam soha egyetlen egyes normára jogosulttól sem, hogy szívesen vennének részt a kettes normára jogosultak embertpróbáló gyakorlatain.

Az ejtőernyősöknél is szükség volt olyan személyzetre, akik nem ejtőernyős beosztásban szolgálnak, mint pl. a szakácsok, gépkocsivezetők, szerelők,  fegyverzetisek, őrszakaszbeliek, raktárosok, írnokok, hadtáposok és egyéb kiszolgálók.  Az egyes normásoknak a létszáma körülbelül a kettes normások harmadára volt tehető.
A fő problémát a szakácsok jelentették, hiszen ők voltak azok, akik hozzáfértek, és nemcsak hogy hozzáfértek, hanem rendszeresen dézsmálták is a kettes normások kiegészítő pótlékait.

A szakácsok porciózták az ételt, és ugye nem kell mondanom, hogy nem volt mindegy, hogy a kondér melyik részéből merítenek, és hogy meddig van az a merőkanál. A vételezett anyagok megfelelő elszámolásán és felhasználásán kívül a konyhaügyeletes tisztes egyik legfőbb feladata az volt, hogy megakadályozza a szakácsokat a pótlékok kiporciózása közbeni lopkodásban. Csakhogy nem voltak egyenlőek az esélyek. A szakácsok voltak kb. öten-hatan egy több helyiséges (zöldségelőkészítő, húselőkészítő, átmeneti raktár, mosogató, konyha, fürdő, WC, stb.) intézményben. Szegény konyhaügyeletes nem lehetett jelen egyszerre több személy mellett, több helyiségben – legalábbis a fizika jelenlegi állása szerint – így aztán esélytelen volt a bújócska a szakácssággal.

Újonnan előléptetett friss, lelkes és mindig éhes tisztesként eleinte megpróbáltam a lehetetlent: megakadályozni a lopkodást. Őszintén megvallva, nem sok sikerrel. Annyit sikerült elérnem, hogy a rajtakapott szakácsot bevarrták három vagy öt napra, de ennek is mi ittuk meg a levét. Az őrséget főleg az őrszakasz adta, akik szintén egyes normások voltak és inkább a szakácsokhoz húztak. Ezért a fogda inkább wellness üdülés volt nekik a napi hajnali négytől éjfélig tartó állandó robot helyett. Azt azért meg kell adni, hogy igen lélekölő volt a robotjuk, az állandó hajnali fél négyes négyes keléssel, illetve az éjfélkor vagy még később történő zárással. Hiába feküdt le éjfélkor, reggel hatkor neki is ébresztő volt, illetve hiába kelt hajnali fél négykor, neki is csak este 10-kor volt a takarodó és nem feküdhetett le hamarabb. Persze ha fogdában voltak, akkor utána járt az egy-két hónapi helyben járás, ezért aztán volt egy kevés eredménye a dolognak, de nem volt igazi megoldásnak nevezhető.

Sajnos a konyha ügyeletesi szolgálatot ellátó ejtőernyős tisztesek között is volt több is, aki inkább a saját pecsenyéjét sütögetve látta el a szolgálatot – szó szerinti és átvitt értelemben is – , és csak az érdekelte, hogy ő személy szerint ne járjon rosszul, ami persze lehetetlenné tette, hogy normalizálni lehessen a helyzetet. Ezt ma simán úgy hívjuk, hogy korruptak voltak.

A kettes normások sziszüfoszi küzdelme a kajájuk lopkodása miatt érdekes sztorikat is produkált.

A konyha ügyeletesi szolgálatba általában havonta egy, legfeljebb két alkalommal vezényeltek egy-egy tisztest. Az egyik szakácsot rajtakaptam az egyik ilyen alkalommal, hogy három teljes rúd Pick téliszalámit lopott el. Ha nem lett volna ilyen mohó és megelégszik egy jó kajálásra elegendő 20-30 dekával nem is csináltam volna belőle ügyet, de ez azért már kiborította nálam a bilit. Szemérmetlenül pofátlan is volt, arra nem vett fáradtságot, hogy az ellopott csokoládé nyomait eltüntesse a képéről.

Lelkes és meleg ajánlásomra be is csukták 5 napra. Letelt az öt nap és újra szakácsként kezdett dolgozni.

A hasamra mindig érzékeny voltam, csak a gyerekeimnek volt megengedve, hogy ételt csenjenek a tányéromról, de akkor is morogtam és vicsorítottam. („Csak a korgó gyomrok forradalma veszedelmes.” B.N.)

A bűnös szakács gondosan ügyelt rá, hogy az ételosztásnál mindig annál a kondérnál ossza az ételt ahol én is sorban állok. Hát jó néhány alkalommal maradtam éhes. Vagy csak olyan keveset mért ki nekem, hogy azzal csak összepiszkította a tányéromat az étellel, vagy olyan ehetetlen részt adott – pl. csontot vagy mócsingot, amit még az éhes katona gyomra sem tud befogadni.

A többedik alkalom után tele lett vele a bakancsom, és kértem a szolgálatvezetőt, hogy több alkalommal közvetlenül egymás után vezényeljen konyha ügyeletesnek. Nem igazán értette, miért akarok én többször is ilyen nemszeretem szolgálatot. Már nem tudom mivel ütöttem el a kérdés élét, de nem akartam a szakáccsal kialakult konfliktusunkat az orrára kötni. Mikor a kb. egy hónapig tartó sűrű ügyeleteskedésem alatt a bűnös szakács már harmadszor került fogdába (emelkedő mértékkel, 3 – 5 – 10 napra), és igen erőteljesen be lett ígérve a következő tettenéréskor a hadbíróság, kénytelen volt belátni, hogy hosszabb távon ő fogja húzni a rövidebbet. A kihallgatás miatt nyilvánosságra is került az ügy, nem a kettőnk konfliktusa lett a dolog, a többi kettes normás is érintettnek érezte magát. Két alkalommal is olyan pokrócozásban volt része, hogy üknagypapa korában sem felejti el. Ebben nem volt részem. A felszerelését, a szekrényét rendszeresen átkutatták, és folyamatosan ellenőrizték ismeretlen kezek, gondosan ügyelve arra, hogy ez ne maradjon előtte sem titokban.

Amikor észlelték a konfliktust, a konyhaszolgálatban a krumplipucolásra meg mosogatásra, takarításra beosztott kettes normások a háttérből segítettek megfigyelni a lopásokat meg felderíteni az ellopott szajrék rejtekhelyeit. Elvégre tőlük is ellopták a pótlékukat.

A szakács nem változott meg emberileg, de behúzta a fülét-farkát, és nem tett jót a kedélyének az sem, hogy a zászlóaljparancsnoki ígéret szerint leszerelésig még kimenőre sem hagyhatja el a laktanyát, nemhogy eltávozásra. Ha hozzávesszük, hogy még közel egy éve volt a leszereléséig, illetve  azt, hogy most már Damoklész kardjaként lebegett felette a hadbírósági eljárás, elképzelhetjük a lelkiállapotát.

11 hozzászólás

 1. dmwd — 2014-03-07 11:01 

Konyhára először már csak “öreg táposként” kerültem, de az egyik legjobban megkedvelt helyem lett. A szolgálat átadása 2-3 óra körül volt, ám aznap délelőtt a harckocsinkat bütyköltük a telephelyen, kb tökig olajosan. A tisztasági ellenőrzéskor a konyhafőnök (aki egyébként civil volt) ránézett a kezemre és kijelentette: -Vízhez, élelmiszerhez nem érhet!
Először rá, majd a kezemre néztem, hogy ilyenkor mi van, hiszen mosakodni már egész rendesen tudok 18 éves koromra. Hét, vagy nyolc hónap után tűnt fel nekem, hogy valamitől kicsi piros foltok vannak a kézfejemen, amik pár óra alatt ugyan eltűntek, de tényleg ott voltak. Utána egy pár nap alatt kikisérleteztem, hogy a szervóolajra vagyok allergiás.
Mármost, hogy a konyhán gyakorlatilag semmihez sem nyúlhattam, akkorát kummantottam, hogy az már nekem is fájt. Másnap reggel ez már a konyafőnöknek is feltűnt, de normális volt: összeszedett egy pár kolbászt, egy rúd felvágottat, kenyeret, sajtot meg még egy pár apróságot és kivitt egy haverommal -aki addig nekem segített- a saját kocsiján hozzá a faluba fusizni. Egy pár bútort pakoltunk ide-oda, segítettünk otthon és csak ebéd után kellett visszamenni a szolgálatot leadni. Mondhatom, hogy nagyon megtetszett a konyhaszolgálat és ezután próbáltam direkt odakérni magam, de így is egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor voltam ott, mert a században akadt egy srác, aki egy kicsit “lassú” volt, neki több hasznát vették a konyhán.
Ennél lazább szolgálatom már csak a tűzőrség volt.

 2. Rókakígyó — 2014-03-07 12:08 

mindig az jut az ilyen sztorikról eszembe, hogy mi magyarok annyira csórók vagyunk, hogy egymástól lopkodunk és még nevetünk is rajta. Bezzeg, ha nem katonai a történet, hanem napjainkban civilben történik, akkor csak cigányok lopnak mindig és ha azt mondja valaki, hogy bizony nem csak a cigányok lopnak, ahol tudnak (hiszen csórónak, most is csórók vagyunk), akkor a nemzeti büszkeség azonnal képes lenne azt meggyilkolni, aki ilyet mond.

 3. szkv — 2014-03-07 20:10 

Hát igen . Aljas cselekedet a másik embert meglopni, attól függetlenül hogy a károsult katona vagy civil.
Mivel mi az őrsön nem nagy létszámmal voltunk (60 fő) ezért nem nagy esélye volt a kaja dézsmálásnak és nem is volt rá “igény”.
Ha netán valaki ilyen aljasságra készült volna az hamar, már az első körben kiderült volna.
A napi ellátásunk (1974–1976) 21,60 Ft. Járőrpótlékot (Téliszalámi, gyulai kolbász)) meg azok kaptak akik 22–06 között minimum négy órát voltak kint szakasz szolgálatban. Védő italnak (télen) teát, melynek nem nagyon volt felső határa. Sört nem kaptunk, melynek elsődleges oka: Állandó riadó készültség.
Civil életben az üzemi konyhákon gyakran tapasztaltam az adagok “elsoványodását”.
SZKV BUCSU.

 4. kszabo — 2014-03-07 20:12 

A konyha volt többnyire a szolgálati helyem, még riadó esetén is. A lérak hajtóanyag szervizesek is kaptak komoly mennyiségű pótlékot védőétel címén, amire emlékszem: vitaminos cukorkákat, csokit, gyümölcskonzerveket. Nem ki lett osztva, hanem dobozokban vitték el a szolgálati helyükre, egy külön lista alapján. Kis laktanyában más volt az élet, ha jött négy-öt éhes más alakulati szállító, akkor adtunk nekik, ami volt. Kerestünk egy pár üres ágyat, hogy aludjanak. Ha hirtelen indulniuk kellett éjszaka, akkor is összeszedtünk nekik valami ennivalót az útra. Elméletileg volt valami úti csomag, de hol kiírták, hol nem, az írnok sem varázsló. Így néha a mieinknek is önkényesen pakoltunk, egy Miskolc-Felcsút úton azért kell enni valamit:) A rizsnek, tésztának, kenyérnek és a felvágottaknak igen jó volt a normája, a zsíré már kevésbé. A hétvégi hideg vacsorákból is maradt mivel a városi kimaradókat nem vették ki kaja létszámból. Örült, hogy éjfélig otthon volt, vagy reggelig a saját ágyában aludt. Így szinte minden rajnak volt saját kajaraktára, mivel a konyháról elvitettük velük a hideg kaját, mert ott nem maradhatott.

 5. Hőrsofőr — 2014-03-08 11:22 

OPK. sofőr lévén sokszor előfordult, hogy az ország különböző határőr laktanyájában kellet volna étkeznem. Ez persze nem minden hol volt zökkenőmentes. Volt olyan hely, ahol a konyhaügyész azért nem engedett be az étkezdébe, mert én már felvettem a kajapénzt, /ami egy kiadós reggelire is kevés volt / így oldjam meg magamnak az ellátásomat. Ezért kimaradást kértem ” éhezésemre” való tekintettel. Sejthetitek mi lett a vége, amikor ez a általam szállított tisztek ( OPK ellenőrzési osztály ) fülébe jutott! De azért a legtöbb helyen, főleg a pihenőházak konyháján szinte mindig meghívást kaptam a szakácsoktól. Még csak fizetnem sem kellet érte, pedig ott még a hivatásosok is kifizették a számlájukat.

 6. janicsar — 2014-03-08 14:10 

Nem nagyon szerettük a csellót, főleg amiatt, hogy fegyvert nem látott szakácsoknak kellett engedelmeskedni. Ha lehetett, inkább őrségbe mentünk. Nekem meg ráadásul külön okom is volt rá, hogy ne legyek nagyon lelkes. A sztori külön posztot nem ér meg, de kommentként belefér. Szóval az élmény a moslékhoz kötődik. Ebéd után takarítás és mosogatás volt a menü, s persze a moslék eltávolítása. A moslékot a Garasinban is, mint másutt, a laktanya disznai fogyasztották el. De nem helyben, ezért az anyagot nagy bádogéthordókban le kellett cipelni a földszintre a hátsó kijárathoz, ahol már várta a szekér, a lovacska meg a hajtó. Az éthordókhoz két katona kellett. De volt két alapprobléma is. Az egyik abban állt, hogy az egyik éthordónak letört a fogantyúja, ami eleve kódolta a tragédiát. A másik problémát az okozta, hogy a lépcső kellően csúszós volt, csakúgy, mint az állandóan vizes felületen ázó surranók, így minden egyes fordulóval hatványozódott a valószínűsége, hogy a moslék nem az előírt és elvárt módon érkezik le. Mondanom sem kell, hogy az antikatarzis nálam következett be. A lépcsőn megcsúszott a surranóm, az edényt eleve alig bírtam fogni két ujjal, jókorát estem. A matéria persze szépen fölköszöntött, szerencsére nagyrészt az ún. kék kötényt. Ámde nem csak engem, hanem egy éppen arra járó tisztet is, aki ráadásul nem gyakorlót, hanem kimenőt viselt. Az elhangzottakból nem emlékszem semmire (a memória jótékonyan működik), kivéve, hogy sürgősen bevasalta rajtam a személyi adataimat, meg hogy ki a századparancsnokom. Aztán nem lett következménye, szerintem belátta, hogy leginkább ő válik nevetségessé, ha bárhol szóvá teszi vagy elpanaszolja, hogy aznap őt is leöntötték a moslékkal, mint a disznókat…

 7. szkv — 2014-03-09 07:22 

@janicsar:
A “bádogváros” vagyis a disznó (Sertés) telep maradványai most is meg vannak a kőszegi vasút és a laktanya (Börtön) között, de már “élet” nincs benne.
Nálunk a lovászok feladata volt a disznók gondozása, időnként konzerves dobozokat is kaptak, (nem volt előírva, csak úgy spontán alkalom szerűen) nehogy vashiányosak legyenek. Volt amelyiknek sikerült lenyelni, de már az emésztéssel gondjai támadtak, ilyenkor a “vashiány” egy késsel meglett oldva.
Ma már ezért az állatvédők falhoz állítanának bennünket.

SZKV BUCSU

 8. proletair — 2014-03-14 08:41 

Igen tanulságos történet. Mivel én is kettes normásként húztam le az egy év sorállományt, nekem is van tapasztalatom ezen a téren.
Nálunk a kettes normát mindig ebéd után osztották, minden nap. Ez három valamiből állt, rendszerint konzervgyümölcs, csoki, mogyoró. A legtöbbször ananászkonzerv volt, amit egy év alatt nagyon meguntam, emiatt később hazavittem a konzerveket, a kisöcséim legnagyobb örömére. Szerződésesként már nem volt kettes norma, hanem valami “normakülönbözet” nevű dolog volt, ami minden hónapban egy forintosított összeg volt emberenként. Ezt az összeget lehetett beváltani egy listában lévő élelmiszerekre. Én csak és kizárólag két csomag kávét kértem, mert ezeket a szüleimnek vittem haza, mindig a legnagyobb megelégedésükre. Az irnok gyerek viszont nem volt kettes normás (értsd: ejtőernyős) és hiába volt hogy hónapokon keresztül kávét kértem, amikor nem voltam ott mert mondjuk szabadságon voltam, vagy szolgálatban, és le kellett adni az igénylést, kegyetlenül megszivatott. Egyszer 8 kiló cukrot kaptam. És tudtam, hogy anyám már vett egy mázsával befőzéshez. Ott álltam a folyosón iszonyat pipán, nyolc kiló cukorral. Szembe jött egy sorstárs, kezeiben 10 tábla tibicsoki, és hasonlóan tanácstalan fejet vágott. Mondanom sem kell, hamar leboltoltuk a szajrét, jóideig emlegetve a cukor/tibicsoki árfolyamot. A kisöcséimnek is lett pár boldog hetük:) Az írnok még egyszer bepróbálkozott, akkor egy bontatlan karton Balaton szelet lett a “jutalmam”, aztán pár hasonlóképpen járt katonatárssal demonstratív látogatást tettünk az irodájában, és előre kitöltöttük a falon lévő igénylést, és szép-nem szép, nagyon megfenyegettük.

A szolnoki laktanyában a konyhások nem voltak igazán szemetek. Egyszer fordult elő zendülés, amikor a légvédelmi tüzérek adták a konyhát, és az sorban előttünk álló légvédelmisek szép darab császárszalonnákat kaptak vacsorára. Mire mi felderítők sorra kerültünk, már csak az a síma fehér rágós nyúlós zsírszalonna maradt, azzal magyarázták, hogy elfogyott a császár. Beletörődtünk. Aztán vagy 10 perccel utánunk letévedt két légfúrós belszolgálat enni, és ők csodák csodájára császárszalonnát kaptak. Ezt észrevette néhány gyanakvó felderítő, és olyan patáliát csaptak, hogy a konyhaügyeletes sem tudott mit tenni. Kiderült, hogy van még császárszalonna, csak nehogymá a felderítőknek jó legyen, nem adták ki nekünk. Aztán persze kaptunk bőséggel.

Később szerződésesként előfordult, hogy szerződéses tiszthelyettes kapta meg a konyhaügyeletesi melót. A nap végén, amikor zárt a konyha, megnézték, mi maradt, és elosztották a konyhások közt úgy, hogy a bent pihenő szerződéseseknek is jusson (nekünk nem járt kaja, saját költségből kellett megoldani az étkezést) Volt hogy csak barackíz jutott, de volt hogy joghurt is meg kolbász is.

 9. fux6769 — 2014-04-04 15:12 

Sziasztok!
Én is “Boldog lakója”voltam az MN3100 alakulat. Annó Zagyvarékasi út melletti Fogadójának. A mi időnkben nem volt ilyen probléma. A vásárnapi ebéd után járó sör az mindig meg volt.A szakácsok is akik nálunk teljesítettek szolgálatot “jó nevű” helyekről kerültek behívásra.Emlékezetem szerint csak egyszer volt bonyodalom a vasárnapi ebéddel amikor is ragu leves volt kiírva a menüben.Valamilyen oknál fogva valaki kitalálta,hogy abba bizony tojás is kell.De ezt valaki utólag találta ki.Természetesen a szakácsnak is parancsoltak így kénytelen volt minden szakács tudása ellenére a tojásokat bele verni a levesbe.Természetesen az eredmény nem maradt el.Mi az elkényeztetett gyomrú ejtőernyősök egyöntetűen felállva a moslékos edény felé vettük az irányt és az edényünk 180 fokos megfordításával szabadultunk meg a förtelmes ízű levestől.Természetesen a jelenlévő ügyeletes tisztnek ez mindjárt feltűnt. Ő is kóstolót vett a levesből.Majd telefonált az őrségre,hogy fegyveresőr kíséretében szegény szakácsot elvigyék a fogdára.Természetesen nem maradt ott sokáig,mert vasárnap este szükség volt rá a vacsora elkészítéséhez pedig az csak konzerv melegítés volt.
És még volt egy jó történet a töpörtyűs mákos tészta de azt talán máskor mesélem el.
üdv fux6769

 10. katonakukta — 2014-05-03 20:07 

Ez egy jó kemény általánosítás a szakácsokról, akik úgy-e lopnak és kész.
Magam sorállományú szakács voltam az OLP környékén.
Lopni nem loptunk. Mi főztünk. Reggel négykor keltünk és este tízkor feküdtünk.Magam is megszívattam a hülye őrkutyát, ki már tartalékosként benttartott koromban felnyomott a körbeérő körletegyhagyáisim miatt.
Szerintetek mi nem dolgoztunk ?
Csináld utánnunk!

 11. pilotax — 2014-06-08 17:30 

@katonakukta: Kedves Barátom!
Nem tudom milyen általánosítást láttál a sztoriban.Én konkrét helyzetről és konkrét – bár nem nevesített személyekről írtam, negyven év után talán már el is évült, úgyhogy nem lenne értelme a nevesítésnek – személyekről írtam.
Ha figyelmesen olvastad, el is ismertem, hogy a szakácsok munkája igen lélekölő és fárasztó robot volt. Ez azonban nem ment fel senkit a lopás alól.
Az a mondás, hogy alkalom szüli a tolvajt itt is érvényesült. Abban az időben amikor szolgáltam olyanokat kaptunk pótlékként amik csábítottak a lopásra, sör csokoládé déligyümölcs, Pick szalámi, gyulai kolbász stb.. Bizonyos szempontből érthető is volt a szakácsok magatartása, mert bár az ő dolguk volt a pótlékokat szétosztani, hivatalosan nekik nem járt belőle, mert egyes normások voltak. Mivel volt kb. 300 fő kettes normás meg kb. 80-100 fő egyes normás egy laktanyában, így a tömeg miatt ha ésszel csinálta a szakács, akkor neki is jutott belőle, anélkül, hogy kihívta volna a kettes normások haragját.
Mindenki pelepisál az uszoda vizébe, csak az itt szereplő már nem is a trambulinről, hanem a toronyból csinálta.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.