488. – Kondíció

A fizikai erőnlét kérdése évezredeken keresztül kardinális pont volt a mindenkori hadseregekben. A többé-kevésbé kötelező reggeli tornától az akadálypáyán keresztül egészen az (egyéni vagy kollektív) büntetésként kiszabott lefutandó kilométerekig elvileg mindnek egy volt a célja: megacélozni az állomány izmait, tüdejét és ezeken keresztül a kitartását, ami néha még sikerült is. S ezt bizony még az olyan örök szkeptikusok is kénytelenek elismerni, mint Szögyi. És akkor majd arra is kíváncsiak leszünk: neked milyen volt a kondid a seregben?

Egyik reggel (ahogy az már majdhogynem szokásba ment át) a reggeli után „telefon”-üvöltéssel fogad a szolg-állat, na mi van, a koliból Zsolti a szakaszparancsnok üzeni (a szakaszpékák ugyanis ott aludtak, és a tiszti étkezdébe jártak kajálni), hogy ő most még nem ér rá, vigyük ki a szakaszt a kiserdő mögé a foglalkozási helyre, és ott csatlakozik hozzánk. Egyre inkább nem tetszett ez a stílusa, ahogy telt-múlt az alapkiképzés ideje, egyre több és több dolgot lőcsölt ránk, és mivel én voltam az első raj parancsnoka (egyszerű névsorbeli okból kifolyólag), állandóan nekem kellett helyettesítgetnem.

Oké fiúk, csúzli, szimatszatyor, meg az egyéb karácsonyfadíszek, próbáljunk meg összerendeződni, de ha nem álltok be gyorsan, akkor kénytelen leszek vigyázz, sorakozó-t vezényelni. Összeálltak, lám, lehet ezekkel normálisan is beszélni, nem kell állandóan úgy csinálni, mint aki parancsolgat ;-)

Azért nótát nem vezényeltem, eddigre már megtanulták a lépéstartást is, békésen kiballagtunk a kiserdő mögé, oda ahová szoktunk, ott megállunk egykupacban, hogy majd jön Zsolti és biztos mond valami érdekeset. Igenám, csakhogy befut egy másik szakasz is, és az ő seriffjük pampog egy sort, hogy mi az ő helyükön állunk. Áll az öregapád f…a rossz helyen, már lassan harmadik hete itt adjuk elő a műsorunkat, de csak mondja a magáét a srác, meg még azt is, hogy reggel az eligazításon valamelyik nagytudású felvetette, hogy meg kellene cserélni a szakaszok sorrendjét, mert aki a sor végén van, az nagyon sokat megy ki meg befelé is. Mondjuk nagyon nem tudott meghatni, de aztán ahogy körülnéztem, a mellettünk lévő szakaszok is mind ismeretlenek voltak, Zsolti kerek képe meg jóval arrébbról vigyorgott ránk, és még hozzáinteget is. No, akkor lehet, hogy most itt tényleg rossz helyen vagyunk, srácok, gyertek mögém, induljunk, aztán az egyre intenzívebb integetésre kénytelen voltam hátraszólni, hogy akkor fegyver (meg pofa) súlyba, futás!

Volt egy olyan kábé háromszáz méter, amivel arrább kellett mennünk, jó felén már túl voltunk, amikor gyanús csöndet észlelek a hátam mögül. Hátrapislogok. Jól tettem, mert akkor láttam, hogy szegény elsősévesek vagy ötven méterrel vannak lemaradva, de még csak azzal sem vádolhattam őket, hogy sunnyognak, mert küzdöttek szegények a távolsággal, mint disznó a jégen, vörös fej, meg fújtatás az volt olyan himnuszmódra, azaz jókedvvel-bőséggel. Bevártam a szakaszt, közben elindítottam magamban a morfondírt, hogy hát még csak meg se nagyon tekertem a tempót, csak olyan kényelmesen, mint ahogy a reggeli tornán szoktuk volt letekerni az ötkilométeres kört (persze, mert arra is ugyanannyi időnk volt mint a hármasra, tehát akkor egy kicsit szaporázni kellett), de addigra utolértek, eltrappoltunk ahová kellett, és elkezdtünk harcászkodni.

Azért a foglalkozás alatt a kihasználatlan agyterületeimen (volt belőlük bőven) ment tovább a számolgatás-gondolkodás. Hogy a fenébe lehet az, hogy 18-20 éves, általában fizikai melóból jött srácoknak ennyire ne legyen kondija, nem vagyok csak vagy négy évvel idősebb náluk, akkor még azt sem mondhatom, hogy ezek a mai fiatalok… Aztán elkezd felderengeni, ami az előbb volt az eszemben, az ötkilométeres kör tempójáról, no meg amikor nem öt, akkor három, ezt mi minden reggel megcsináljuk. Aztán még felmerült az első évfolyamon, amikor eleinte vettük a rohampályát, akkor milyen időeredményeink voltak, év vége felé meg már éppen csak el voltunk ketten is maradva a főiskolarekordtól (valami két-három tized hiányzott hozzá). Végül mikor elértünk odáig, hogy bevonultunk ebédelni, már meg is győztem magamat, hogy sikerült az eltelt egy év alatt észrevétlenül olyan kondit csinálni a főiskolán, amit eddig észre sem vettünk. Csak éppen állandóan meghajtottak, mint Singer a varrógépet, az meg, hogy az első év végefelé már nem is döglöttünk bele minden nap, az nem azért volt, mert akkor már lazább volt a hajtás, hanem azért, mert hozzáerősödtünk.

Szóval most így a végére azt azért jóvá kell írnom a katonaság számláján, hogy – legalábbis részemről – egész eddigi életem folyamán abban az időszakban volt a legjobb a kondim.

10 hozzászólás

 1. kelempajszmadar1 — 2014-05-27 13:29 

Nálunk is hasonló tapasztalatokra tehetett szert az ember. A kutyás iskolán annyit kellett futkározni, hogy amikor hazajöttem eltávra, bármilyen buszt vagy villamost lefutottam könnyedén, amikor a lámpa zöldre váltott, én előbb értem a megállóba, és még csak nem is lihegtem. Igaz, 39 évvel fiatalabb is voltam.
A tisztek is elég jó kondiban voltak, bármelyikük röhögve megcsinálta azt, amit a sorkatonáktól elvártak, még azok is, akik nem néztek ki nagyon sűrű fiúnak. Így pl. a körmendi kocsma két vitéz kirámolójáról is azt hitték a helybeliek, hogy elbánnak velük könnyedén. Nem sikerült nekik.
Határőr kézszorítással: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 2. Bigjoe(HUN) — 2014-05-27 15:29 

Én az elején leadtam pár kg-t, majd rövidesen gyarapodtam.
Sokkal jobb erőnlétben voltam, mint bármikor előtte.
A hideget is jobban tűrtem, mert meg kellett szokni.

Az ÖregebBig egyik Anyánmak küldött levelében olvastam, hogy rendesen terhelték őket, akkor még a Pocsolyásoknál Újpesten. Majd Szentesen még tovább erősítették őket. Menetelés, futás és úszás. Főleg úszás, nagyon sok úszás.
És ha volt egy kis idejük fociztak, valami külsős csapatok ellen is.

 3. buksitizedes — 2014-05-27 19:50 

Sose felejtem el Sopronban a kiképző zászlóalj parancsnokát aki olyan kövér volt, hogy a derékszíjáról lefolyt a hasa és az antant szíj (növekedésgátló). Ott “őrjöngött” az alakulótéren, hogy milyen sz*r az újonc állomány kondija…
Amikor a hivatásosoknak volt egy fizikai felmérő és engem is kivezényeltek írnoknak az egyik ilyen állomáshoz, oda jött a fentebb nevezett és megmondta, hogy mennyit írjak be. Hiába, ő az elméletek embere volt… :)

 4. janicsar — 2014-05-27 20:00 

Saját szemszögből: voltak keményebb részek, mint Rezi; vagy mondjuk négyszer gyalogkeccsben a harcmező (néhány km), átjáróra zárkózz-zal, arcvonalba fejlődj-jel, rohammal; néha egy-egy jobban meghajtott testnevelésóra, de mindezek középiskola után nem voltak különösebben megerőltetők. Éppen hogy a táposok voltak a rendszeresebb mozgáshoz szokva, ha talán nem is mindenki. A szdpk kifejezetten értékelte az efféle teljesítményt, mindenféle hadseregszintű biatlon meg triatlon bajnokságokon ért el jó eredményeket, szóval nem csak elvárt egyet s mást, hanem az élen futott. A nagyobb különbséget, ha jól vettem észre, talán a cigi okozta, aki rendszeresen szívott, az azért kevésbé bírta tüdővel. Beleértve a tiszthelyettesi állományt is.
Azt viszont nem mondanám, hogy izomban sokat erősödtünk volna. Sőt, egy-egy gyakorlat végére le is fogytunk, a csapnivaló kaja miatt. Inkább szívósabbak lettünk, ha ez jelent valamit.

 5. orvezeto — 2014-05-27 21:00 

Semmilyen kondícióban nem voltam. A sorozás idején – a gimnáziumi idők végére esett – fel voltam mentve testnevelésből, sőt, gyógytestnevelési órákat kellett látogatnom. A sorozó orvos elküldött röntgenre, hogy tényleg ekkora gerincferdülésem van-e. Végül, már a seregben, kaptam egy papírt, hogy fel vagyok mentve az akadálypálya alól. Ez pont nem érdekelt senkit, de aztán látták, hogy felmentő papír nélkül sem megyek végig a pályán, adtak egy gereblyét, hogy azzal egyengessem a homokot.

ŐRvezető

 6. szkv — 2014-05-28 06:07 

A mi időnkben az Sz100-as (Vasfüggöny) naponta gondoskodott a kondi szinten tartásáról.

 7. szkv — 2014-05-28 06:14 

@buksitizedes:
Kelempájsz egykori szd pk-ja századosként is volt olyan kondiban hogy a “hali” (Szombathelyi Haladás) sportolóival kiállt versenyezni és nem maradt “szégyenben”.

 8. kelempajszmadar1 — 2014-05-29 07:38 

Na ja, Ali Bácsi nem volt piskóta. Egészen az utolsó napjáig igen jó kondiban volt, és tökéletes szellemi frissességnek örvendett. Jó szívvel emlékezünk rá. Üdv: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 9. kelempajszmadar1 — 2014-05-29 07:51 

Persze jómagam is hozzászoktam a dolgokhoz. A reggeli torna nem volt nehezebb, mint egy iskolai tornaóra, nem is értettem, amikor olyasmit hallottam, hogy valahol X meg Y összeesett rajta. De a kutyás szakkiképzésen, majd később Dunakeszin, a kutyás iskolán annyit futottam, hogy amikor hazajöttem eltávra, bármilyen buszt vagy villamost könnyedén lefutottam, amikor a lámpa zöldre váltott. Előbb értem a megállóba, és még csak nem is lihegtem. Meglepetésemre a Kilián Haditorna bronz fokozatát is elnyertem, szép jelvény volt, jól mutatott a kimenőruhámon (amíg át nem öltöztem civilbe). No meg Hörmannon a Kőszegi-hegységet futva is bejártuk hosszában-keresztben. Hát igen. Ennek az idén 39 éve. Üdv: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 10. Rókakígyó — 2014-05-29 17:00 

minket is terheltek rendesen alapkiképzés után és tényleg bámulatos teljesítményekre lettünk képesek feltűnés nélkül. De most azt kell hogy mondjam, hogy a jelenlegi kondim talán még attól is jobb, köszönhetően a rendszeres testmozgásnak.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.