515. – A Nagy Kummantás

nyitKelempájsz kolléga felvezetője: a most következő kép némi disputa tárgyát képezte a közelmúltban, a Facebook „Szombathelyi Határőr Kerület” című oldalán. Buksitizedes arra tippelt, hogy a képen látható katona meghalt, én pedig arra, hogy csak be van b*szva. Aztán a kép tulajdonosa és készítője, Pöczön Attila bajtársunk felvilágosított bennünket, hogy szerencsére egyáltalán nem halott, és nincs is beb*szva, a kép beállított jelenetet ábrázol. Ő maga látható rajta éber szolgálatellátás közben. Nekem ez a kis jelenet nagyon megtetszett, ihletet merítettem belőle, annyira, hogy elkértem tőle a képet és engedélyt kértem arra is, hogy az alább következő történethez illusztrációként felhasználhassam. Ugyanis ez a kép akár rólam is készülhetett volna! Attila bajtárs pedig volt olyan kedves, hogy beleegyezett a kép felhasználásába. Ezért itt is kifejezem neki hálás köszönetemet. És ha már róla van szó, megemlítem, hogy számos elfogása volt, igen kiélezett helyzetben szolgált a határon, épp a délszláv háború idején. Érdemes lenne felkérni, hogy kalandjait foglalja írásba és ossza meg velünk.

Most pedig elmesélem, hogy milyen emléket idézett fel bennem a lenti gyönyörű látvány. Először is lapozzunk vissza a kalendáriumban kerek 40 évet, térjünk vissza 1975 forró nyarára, amikor még újonc katona voltam, túl az első megrázkódtatásokon, alig néhány héttel az eskütétel után…kumm1

…éleslövészet és kézigránátdobás zajlott a Szombathely melletti Szünöse majorban levő lőtéren. Ilyenkor le kellett zárni a lőtér körzetét, tehát biztonsági őrséget helyeztek ki. Jómagam is sorra kerültem. Este 9 órakor engedélyezték a pihenőt, mert éjfél után 15 perccel ébresztették az őröket, és egyben három kampó pihenő mégiscsak járt. Az ágy vasára ki kellett kötni a trikót, az ügyeletes ebből tudta, hogy kiket kell ébresztenie. Alig tettem le a párnára a fejemet, még hallottam, hogy kezdődik a takarítás és zörögnek a vödrökkel, de egy perc múlva már aludtam is.

Mindössze pár másodpercet alhattam, amikor ébresztett az ügyeletes, hogy immár elmúlt éjfél. Felsorakoztunk a folyosón és megkaptuk az eligazítást. Minden őrhelyre két főt vezényeltek ki, kaptunk fejenként 5 darab vaklőszert (éleset még nem mertek ránk bízni). Volt előkészítve egy rádió is, ez sajnos éppen nekem jutott. Sajnos, mert legalább 50 kg súlya mellett akkora volt, mint egy cementeszsák, nekem kellett cipelni. Gyuri nevű bajtársammal kerültem egy helyre, ő lett a járőrparancsnok, aztán felugrottunk a Csepel platójára és nekivágtunk az éjszakának.

Körbejártuk a vidéket, mindenféle poros dűlőutakon zötyögött velünk az autó, közben itt-ott megálltunk, és sorban szórtuk le róla az őrség tagjait. Aztán rám és Gyurira is sor került. Szerencsére megszabadítottak a rádiótól, azt más őrhelyre vitték, Gyuri meg én leugrottunk a platóról egy erdő szélén: Perenye, egy bűbájos kis Vas megyei falu közelében.

Alig pitymallott még kelet felé, amikor tanyát vertünk az őrhelyen, egy dűlőút szélén. Az út egyik oldalán sűrű erdő, másik oldalán kiterjedt málnaültetvény húzódott. A málna éppen ekkor érett, ezt a felfedezést nemsokára hasznunkra fordítottuk. Megállapodtam Gyurival, hogy ő alszik 2 órát, addig én őrködök, aztán cserélünk. A többiekkel pedig úgy tartjuk a kapcsolatot, hogy amikor kipihentük magunkat, minden órában egyikünk átmegy a szomszéd őrhelyre.

Így is történt: Gyuri bebújt az erdőbe, aztán elszundított, jómagam pedig figyeltem –leginkább a napkeltét, no meg málnát szedtem a katonasapkámba. Telt az idő, két óra múlva felébresztettem a bajtársamat, és lepihentem az erdő szélén. Emlékszem, úgy helyezkedtem el, hogy a géppisztoly szíját a karomra tekertem, fejemet a gázálarctáskára hajtottam, aztán bevágtam a szundit. De mennyire… nincs az a mormota, amelyik egy katonával – főleg határőrrel – felvehetné a versenyt. Horpasztottam is, mint akinek tiszta a lelkiismerete, lásd a fent bemutatott képet. Nem tudtam még, hogy ez a Gyuri mekkora barom, hogy kis híján futkosóra kerültem miatta.

Hirtelen arra ébredtem, hogy csattan a fegyver zárja, valaki csőre tölt mellettem. Kábán felültem, és láttam, hogy Gyuri ott áll vigyorogva, mellette a szomszéd járőr egyik tagja, kezében a csőre töltött géppisztoly (mint említettem, vaktölténnyel), és éppen lőni akart a levegőbe, hogy engem felébresszen. Mint egy perccel később kiderült, égi szerencse volt, hogy nem lőtt.

Gyuri elmondta, hogy amíg aludtam, átment a szomszéd őrhöz, akivel együtt jött vissza. Útközben találkoztak egy csőszforma biciklis emberrel, akinek a vállán duplacsövű puska volt, és azt mondta nekik, hogy igyekezzenek, mert a barátjuk úgy alszik, hogy mindenét el lehetne vinni, kivéve a fegyverét, mert annak a szíját a karjára tekerte.

Amint ezt elmondták, a dombtetőn felbukkant egy GAZ-kocsi, oldalán a HÖR emblémával. Hú – mondok –, ez meleg helyzet: biztosan valami ellenőrzés!

Nem tévedtem. A kocsiban nem akárki ült, hanem a kiképző zászlóalj törzsfőnöke, az az alezredes, aki híres volt arról, hogy a legnagyobbat tudta ordítani. Hangosítás nélkül is be tudta kiabálni a nagy alakulóteret a Söptei úti laktanyában, ezért ő vezényelte a zászlóaljszintű megmozdulásokat. Híres volt arról a szavajárásáról, hogy „BÉZÁRATOM!!! Úgy, hogy magára rozsdásodik a lakat!!!” – erről minden volt szombathelyi határőr rögtön ráismer, annyi év után is. Mindenesetre hozzá kell tennem, hogy igen rendes fiú volt az öreg, később volt vele dolgom a határszolgálatban, és talpig úriembernek bizonyult. Katonái szerették, manapság is elismerően nyilatkoznak róla.

De most még minderről semmit se tudtam. A szomszéd őr pánikszerűen elindult vissza a helyére, ami úgy 800 méternyire volt tőlünk. Gyuri megijedt, azt mondta rémülten, hogy „b+, nem tudok jelenteni!” – pedig ő volt a parancsnok. Nem baj, mondtam neki, majd én jelentek, az öreg úgysem tudja, hogy melyikünk a járőrparancsnok. Majd vezénylek, hogy „Járőrtárs hozzám!”, erre ideállsz a jobb oldalamra, a többit majd én elintézem.

Így is történt. Időközben a terepjáró odaért, megállt mellettünk, az öreg kidugta a fejét az ablakon. Elég meleg nyár volt, no meg az is lehet, hogy alezredesünk egy-két fröccsöt is benyomott korábban, mert élénkpiros volt az ábrázata. Mielőtt megszólalt, vezényeltem Gyurinak, aki mellém állt, aztán szabályszerűen jelentettem az öregnek a szolgálat lefolyásáról, miszerint nem történt semmi rendkívüli esemény. Az alvásról elfelejtettem beszámolni, mert az járt az eszemben, hogy ha az a címeres ökör lő, akkor az öreg biztosan meghallja, és a fegyverhasználatot aligha tudom megmagyarázni. Arról nem is beszélve, hogy ha csak egy perccel előbb jön, engem ott talál az őrhelyen legmélyebb álomban, Gyuri meg sehol. Képzelhetitek!

Amint végeztem a jelentéssel, kiszólt, vagyis inkább kiordított az öreg az autóból, hogy aszongya: „Mit keres itt a másik őr!?” – erre a madarak ijedten felröppentek a közelebbi fákról.

Sikerült elsimítanom a dolgot, jelentettem neki, hogy egyikünk minden órában egyszer átmegy a szomszéd őrhöz, így tartjuk a kapcsolatot. Alezredesünk arcán egy pillanatra meglepetés látszott, hogy „no, ez azért nem is olyan hülyeség”, de aztán felhangzott szokásos mondása: „Bézáratom úgy, hogy magára rozsdásodik a lakat!!! Nagyon könnyű ám innen a hadbíróság elé kerülni!!!” – ezzel a végakkorddal visszahúzta a fejét az autóba, és elindult a szomszéd őrhely felé. „No, csak jöttél volna egy perccel előbb, bemutathattad volna nekem azt a hadbíróság elé kerülést” – gondoltam magamban.

Fellélegeztem, valamennyire összeszedtem magam. Még láttuk, ahogy néhány száz méterrel arrébb utolérte az időközben visszafelé igyekvő szomszéd őrt. A srác tisztelgett, valami hangfoszlányok is eljutottak hozzánk, de már túl voltam a veszélyen. Ennek ellenére olyan gyomoridegességet éreztem, hogy se a kiutalt kaja – pedig jóféle sonkakonzerv volt! –, se a málna nem ment le a torkomon. Állandóan az lebegett a szemem előtt, hogy mit szólt volna az öreg, ha csak egy perccel előbb ér oda…

Csak estefelé nyugodtam meg úgy-ahogy, amikor márt bevonták az őrséget, és vacsorázni indultunk. Később az öregebb katonák elmagyarázták, hogy „ne foss tőle, csipasz, amikor kiabál, akkor nincs semmi baj. Akkor van nagy gáz, ha szép csendesen, barátságosan közli veled, hogy: “nézze, fiam, sajnos én magát lecsukatom – az írnok ilyenkor már veszi is elő a fogdajegyet”. Hm, na jó, gondoltam, de akkor is iszonyú nagy mázlim volt. Gyuri határtalan baromságáról pedig jobb nem is beszélni: ez az idióta magamra hagyott, míg én aludtam, pedig amikor ő kummantott, én vigyáztam. Éppen hogy megúsztuk a futkosót.

Hát, mindennek immáron 40 esztendeje, talán épp ezekben a napokban ünnepelhetnénk az évfordulót. Most, miközben leírtam, szinte újra átéltem a régi kalandot, no meg azt a belső remegést, ami akkor elfogott.

Attila bajtársunk fenti képéről ez a történet jutott eszembe. No meg az, hogy a mi sokat emlegetett, vajszívű és humánus Haynau barátunk mit szólna a képen látható jelenethez, és főleg mit szólt volna, ha engem valóságosan is ilyen helyzetben talál a törzsfőnök. Mit szólt volna? Úgysem találjátok ki! Hát azt mondta volna, hogy „egy évtől öt évig, öt évtől kötélig!”…

Határőr kézszorítással:

Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

9 hozzászólás

 1. Bigjoe(HUN) — 2015-10-13 15:29 

Üdvözulet!

Na már kezdtem lemondani a blogról.

Köszönjük Tiboru!

Pont a napokban állapította meg a családom, hogy még mindíg úgy alszok, hogy minden neszre felébredek.
Én rengeteg szoliban kummantottam, ekkor szoktam meg az éber alvást.
Mindegy volt, hogy mennyire voltam fáradt, senki nem tudott a közelembe jönni észrevétlenül.
Vagy nem is akartak (éleslőszerrel adtuk a szolit).

Na mindegy lényeg, hogy újra van blog.

Tiboru, melyk napokon jönnek a történetek?
Küldjünk még?

 2. Estván — 2015-10-13 17:49 

Nahááát, új poszt! :)

Elvtársak, feltámadunk? Vagyis ööö… Fel! Támadunk!

 3. Hőrsofőr — 2015-10-13 20:08 

Üdvözlet Bajtársak !
A poszt nélküli időszak lassan telt mint az éjszakai ügyelet !
Kösz Tiboru !!

 4. tiboru — 2015-10-14 08:34 

@Bigjoe(HUN):

Még nincs konkrét ütemezési tervem, az októberem elég zsúfolt az új könyvem miatt, de küldjetek még történeteket, aztán lassanként majd felpakolom őket :-)

 5. szogyi — 2015-10-14 14:11 

Én sem hittem a szememnek….
Azért nagy észláda lehetett a járőrtárs, számolni nem tudott? Ha két főből egy fő kummant, egy meg lelép, akkor… akkor?

 6. Rókakígyó — 2015-10-17 12:24 

nálunk is volt hasonló. csak ott úgy éreztem, hogy a surranótársak iszonyatosan köcsög módon viselkedtek. mi ébren voltunk a mi etapunkban, majd a váltás után ők simán aludtak reggelig. majd minket lebasztak hogy nem figyeltünk. nagyon szemétnek éreztem ezt akkor, de most azt gondolom, hogy szinte igazuk volt, mert úgysem történt semmi.

 7. Pista — 2015-10-19 15:24 

Üdv!

Kelempájsz bajtárs, te aztán hamar el-/ki-/megtanultad a kummantás művészetét :)
Most már kíváncsi vagyok: összesen hányszor kerültél Haynau ales kötelének közelébe?

 8. kelempajszmadar1 — 2015-10-20 06:55 

@Pista: Határőr üdvözletem, kedves Pista!
Haynau ales kötelének közelébe elég ritkán kerültem, talán még egy eset történt, de akkor nem volt ennyire kiélezett a helyzet. Egyszer egy téli éjszakán löketparancsnok voltam, ki kellett (volna) mennem. Csakhogy fújt a szél vagy százzal, fákat tekert ki, és volt vagy mínusz 300 fok. A kinn levő srácok kérték is, hogy “ugye hozzánk is kijössz, Maduár?” meg ilyenek, mert akkor gyorsabban telt a szolgálat, ha többen összejöttünk. El is indultam a járőrtárssal, de annyira fáztunk, hogy a kutyakonyhán elbújtunk, felültünk a hideg kályhára, magunkra tekertük az esőgallért és ott húztuk ki a szolgálatot. Nem kerestek, mert mind azt gondolták, hogy másfelé vagyok, de persze nem árultam el az igazságot. Ma is szégyellem, hogy megszegtem a bajtársaimnak tett ígéretemet. Ha ezt megtudta volna Haynau, nem is öt, hanem még több év kötelet kiosztott volna nekem. Az általam elkövetett többi kihágás kisebb horderejű volt, általában csak a leb*szás kategóriájába esett.
Szögyi Bajtárs! Való igaz, amit írsz: ha egy kummant, a másik lelép, akkor nagy gáz lehet belőle. A Gyuri egy barom volt.

 9. cattani — 2016-01-25 15:32 

Köszönjük az újabb remek stílussal megírt történetet! Várjuk a többit is.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.