516. – Alegységügyelet

aeguEstván kolléga újra színre lép minálunk:

Telt-múlt az idő, és egyszer csak megérkeztek az új kopaszok. El is kezdtek helyettünk járni konyhamalackodni, és ismerkedni a század többi tevékenységével. Ez persze csak rövid ideig tehermentesítette az én időszakomat, hiszen nemsokára leszereltek az előttünk vonultak, és át kellett vennünk a hagyományosan öregek (illetve tisztesek) által betöltött szolgálatokat is.

Mint ahogy már korábban említettem, a században elég kevesen voltunk, egyik napra egy ügyeleti, a másikra egy készenléti szolgálat jutott fejenként. A sormintát csak egy-egy hétvégi eltáv vagy egy esti kimaradás szakította meg. Úgy alakult tehát, hogy a kapuszoli mellett már alegységügyeletet (belgép, avagy belállat, de volt olyan laktanya, ahol még szebb névvel illették…) is kellett adnom. Mivel a legénységi épület legfelső szintjén laktunk a Szállító századdal (magyarul gépkocsivezetők) osztozva, az ügyeletest általában a mi századunk, a Biztosító, a helyettest meg a Szállító adta.

Nyilvánvalóan az AEGÜ szolgálat is eligazítással kezdődött. A szolgálatba lépőknek reggel le kellett menni az alakulótérre, ahol az ÜTIh (gy. k. : laktanyaügyeletes-helyettes) elmondta a mondókáját és meggyőződött róla, hogy a megjelent katonák alkalmasak-e a 24 órás szolgálatba lépésre. Jelentett a később felbukkanó ÜTI­-nek, aki néha szintén szólt pár szót, aztán az oszolj! után mindenki mehetett leváltani az elődjét. Volt, hogy az egyik kopasz hadnagy első alkalommal nyerte meg az ÜTIh szerepet. Megérkezett annak rendje­ s módja szerint az előírt időben, vadiúj gyakorlóöltözetben, derekán egy 0 km-­es P9RC-­vel. Szétnézett, és fennhangon elkezdte:

– Ma, [év, hónap, nap] a laktanyaügyeletes [X.] százados! Helyettese… ööö…

Itt tanácstalan képet vágott, majd (mint akinek kigyúlt az isteni világosság a fejében), a zsebe fölötti névfelvarróra tekintett. Ekkor elégedetten bólintott, majd kimondta saját nevét, de a rendfokozatnál megint elakadt. Gondolom, kitalálják a T. Olvasók, hogy most pedig a gallérját hajtotta kicsit feljebb, és az ott látható egy arany csillag megszámolása után vígan rikkantott:

– Hadnagy!

Sorainkban persze végighullámzott a kacaj, de gondolom ez is volt a cél; a figura némiképp a saját feszültségét is oldani igyekezett a rendhagyó bemutatkozással. Emlékszem még egy humoros esetre az eligazításon. Szépen, alakzatban ácsorgunk, az aktuális ÜTIh pedig nekifog:

– Ma, [év, hónap, nap] a laktanyaügyeletes [X.] őrnagy! Helyettese: német zászló…

Itt már megijedtem, hogy a Vezérkaron található „NATO-téren” büszkén lengedező poliészter germán trikolór lesz az aznapi szolgálati elöljárónk, de emberünk folytatta:

– Baaahh… na szóval: Németh László törzszászlós!

Onnantól egy darabig „Németh Zászló törzslászlós”-­ként emlegettük az illetőt a haverokkal.

Az alegységügyelet napközben kellően mozgalmas: mindig van valami szervezni vagy elintéznivaló. Ébresztő, takarítás, sorakozó ezért vagy azért, ilyen-olyan eligazítások, közben a szinten jönnek-mennek a tisztek, tiszthelyettesek. Bár szerencsére a Szállító században (a miénkhez hasonlóan) nem volt sok hivatásos, szóval könnyű volt észben tartani, hogy melyikük hol van. Rajtuk kívül még néhány szerződéses szakaszvezető (szintén gépkocsivezetők) volt az állományban. Őket a laktanyában messziről is ki lehetett szúrni: a zöld gyakorlónadrághoz ing helyett inkább az akkor nemrég bevezetett pólót hordták előszeretettel.

Gyorsan telik tehát az idő egészen az esti takarításig, majd takarodóig. Viszont éjszaka, amikor az ember egymaga ül a csendes folyosón, ólomlábakon ballagnak az órák. Ilyenkor számolgattuk, hogy hány fekete és hány szürke kőlap borítja a padlót, unalmunkban századszor és százegyedszer is áttanulmányoztuk a falra kifüggesztett tablókat, és egy idő után már fejből tudtuk, hogy a folyosón melyik ajtót kik nyithatják fel, és mi a pecsétnyomójuk száma. Voltak, akik olvastak virrasztás közben (elvileg tilos volt könyvet kivinni a bútorhoz), de nekem az nem vált be, egy idő után csak jobban elálmosodtam.

Ebben a témában mindenképp említést érdemelnek az ÜTI esti, éjszakai udvariassági látogatásai is. Ugyebár az őröket nem lehetett túlságosan meglepni, mivel az ellenőrzés csak a váltással vagy a járőrrel történhetett, viszont az alegység, telephely, segélyhely ügyeletesei szabad prédák voltak. Igaz, a legfelső szinten mi szerencsés helyzetben voltunk, hiszen nappal a lentebbi szintek ügyeleteseinek „Század vigyázz!” rikkantásai, a takarodó utáni csendben pedig a bejárati lengőajtó nyikorgása előre figyelmeztetett. Az ÜTI megjelenésekor az AEGÜ pedig figyelmeztette az állományt, hogy a körletben leledző szabálytalanságokat időben megszüntethessék.

Az ügyeleti asztal fölött két gomb foglalt helyet: az egyik a HKSZ villanykapcsoló volt. Ezzel lehetett riadó esetén felkapcsolni az összes hálókörletben az ajtó fölötti gömblámpát, hogy a harcosok ne egymáson átbukdácsolva keresgéljék a ruháikat. Na ezt a kapcsolót kezdtük szaporán nyomkodni, ha baj közeledett. Persze akadtak olyan tisztek, akik ismerték ezt a jelzést: pl. Batman. Ő amikor még egy emelettel lejjebb tartott, már onnan ilyen kedvesen szólt fel:

– Nehogy villogtasd a HKSZ lámpát, mert letöröm a kezed és a hátadba állítom!

Ennek magyarázata, hogy ha sötét volt kint, a lépcsőház üvegében tükröződve gyönyörűen látszott a lépcsővel szemben álló asztal és környezete. Ugyanebből a „tükörből” látták az említett szállítós szakszik, amikor szállingóztak vissza a gk. telephelyről (az elhúzódott munka után), ha az ügyeletes felállni készült, és a sapkáért nyúlt (aminek ugye a fején kellett volna lennie), hogy tiszteleghessen, és a mozdulatsort megelőzve szóltak, hogy „hagyjad csak…”

Az asztal fölötti másik gomb a riadócsengőé volt. Ezt használtuk napközben akkor is, ha valami kihirdetni való volt a század számára, hogy mindenki figyeljen. Persze segítségünkre volt ébresztőkor is: jóóó hosszan megnyomtuk, mielőtt elszavaltuk a következő rigmust:

Jó reggelt, honvédek!
Vége van az éjnek!
[X] napra ébredtek
a májusi vének!
Májusnak szép jó reggelt!
Augusztusnak jó reggelt!
Novembernek ÉBRESZTŐ! FÖL!

Akkor is célszerű volt csengetni, ha egy katonát azért kellett előkeríteni, mert (a belső) telefonon keresték. Persze telefonhoz hívásból is akadtak vicces helyzetek. Tibi barátom mesélte, hogy a földszinten (Logisztikai zlj.) esett meg a következő: csörög a telefon, és épp valami rutintalan, de lelkes AEGÜh vette fel. A faszi bejelentkezik, hallgat, megereszt egy határozott „Értettem!”­et, majd a csengőre tenyerel és felüvölt:

– PREININGER! TELEFON!

Semmi nem történik, még egy csengetés, még egy üvöltés:

– PREININGEEER! NAAA! MI VAN MÁÁÁ’?

Továbbra se jön elő senki, hősünk elveszti türelmét:

– PREININGER! PÖRÖGJÉ’ MÁÁÁ’ FEL!

Ezután kinyílik a szolgálatvezetői iroda ajtaja, kinéz Peti főtörzs.

A Peti az illető vezetékneve volt. Béla barátom, amikor először meglátta a névkitűzőjét, hozzánk fordult, és megkérdezte, hogy mit gondolunk, ő kirakhatna­-e az ingére egy Béci feliratot?

Szóval megjelenik Peti főtörzs, és érdeklődik:

– Szolgálat, te kinek kiabálsz?
­

– Jelentem, valami Preiningert keresnek, de nem hallja…

A főtörzs visszalépett az irodába, és kituszkolt az ajtón egy másik tiszthelyettest, és rámutatott:
­

– Na, akkor bemutatom neked zászlóaljunk egyik oszlopos tagját, Preininger törzsőrmestert! És ha legközelebb keresik, akkor bekopogsz, bejössz, és mondod, hogy törzs úr, legyen szíves a kinti telefonhoz jönni!

Sajnos azt nem derült ki a történetből, hogy ki kereste akkor a törzs urat, de akkor lehetett a szituáció a legmókásabb, ha netán épp az idősebb Preininger volt az (és a vonal másik végén végighallgatta a jelenetet). Ő ugyanis egy kerítéssel arrébb, a Szárazföldi Vezérkarnál üldögélt, piros csíkos nadrágban, meg valami növényzettel a gallérján…

6 hozzászólás

 1. komojtalan — 2015-10-23 14:14 

Váltáskor nem az őrök adták a laktanyaőrséget, ezért adtam én is AEGÜ(H) -t. Hát nem volt a kedvencem, mint ahogy senkinek. Őrségben a csúcs 17 óra alvás volt, azért a 2 nappali készenlétet, meg az őrségváltást nem lehetett átaludni :-). Ezzel szemben AEGÜ -ként volt 3 óra “rendes” alvás, meg 3 óra az első szobában nyitott ajtó mellett. Mondjuk el is ismerték, mert szolgálat utáni 4 óra pihenőidő nem járt csak a 2 AEGÜ -nek, az őrökről mindenki tudta hogy szolgálatban pihenik ki magukat :-).

 2. janicsar — 2015-10-23 20:01 

A “kopasz hadnagy” részhez: a rituálé szerint a napiparancsot nem a parancsot kiadó olvasta föl, hanem valamelyik beosztottja, még akkor is, ha a parancsnok jelen volt. A parancs felolvasása végén elhangzott a „Zászlóalj/század, vigyázz!!! A parancsot aláírta: XY százados!!! Pihenj!!!” Igen ám, de valamilyen okból egyszer az történt, hogy a parancsot maga az aláíró olvasta föl. Alighanem zászlóalj szintű parancshirdetés volt, de ebben nem vagyok egészen biztos. Amikor az aláíráshoz ért, egy pillanatra érzékelhetően megzavarodott, hogy a szabályzat mit is ír elő ilyen alkalomra. De megoldotta a problémát, a következőképpen: „Zászlóalj vigyázz!!! A parancsot aláírtam!!! Pihenj!!!
Ez a megoldás, mondanom sem kell, a táposok között azonnal szállóigévé vált.

 3. Bigjoe(HUN) — 2015-10-24 19:31 

Ugyeletesség…nekem ez kimaradt-szerencsére.
Egy koma (Rőzse) mesélte, hogy egyállandó AEGuh-t (Sziput)mivel nem volt más megoldás – nem lett volna ki az őrség létszáma- belökték őrszoliba egy külső objektumba.
A történet röviden:
– Szipu kimész a 33-ra és leadsz egy bódét…..
– Az kizárt, én nem foghatok fegyvert..papírom van…öreg vagyok…még pár nap és HALI!
-Ez parancs.
Fel az IFA-ra, irány a 33-as ojjketum.
Belép az őrszobába, fegyvert letámasztja az első stabil pontra a fal mellé- naná majd fegyverállvány-fegyverszoba-ebben a korban az már túl nagy séta..

Majd az első ágyra lefeküdt és elaludt. Még csak nem is köszönt azoknak akiket leváltott.
Az őrpk csak lesett, biztosan értesítette, hogy ez nem szanatórium, itt ki kell állni 2 órára a bódéhoz, fegyvert a helyére, stb.
De Sziput nem izgatta magát.akkor kellt amikor megéhezett,vagy WC-be ment és feküdt egész nap. Olyan, hogy váltás….kit érdekelt.
Komoly szoli volt.

 4. troppauer — 2015-10-26 13:16 

Üdv.
Én is voltam a Münnichben, Fehérváron, 1984-85-ben. Emlékszem, már akkor akkor az asztaltól villogtattunk a körletekbe, ha ment valami fejesféle arra.
Amit előző helyeimen nem tapasztaltam, hogy itt szokás volt kopogni egyet a körletajtón. Ezzel jelezted, hogy nem fejes vagy, nem kell abba hagyni az ivást, ultit, stb …, mert azok úgysem kopognak.

 5. Estván — 2015-10-26 18:04 

@komojtalan: Kiképzőközpontban még az volt a rendszer, hogy egy ügyeletes, két helyettes. Nyilván a takarodótól ébresztőig intervallumot az üh.-k “nyerték”, de talán ők aludhattak felváltva. Megesett, hogy az ügyeletes munkaidő után zsebre dugta a karszalagot, és vacsoráig valamelyik kantinban múlatta az időt. :)

Fehérváron ketten nyomtuk, a mi emeletünkön két öreg, vagy egy öreg-egy gumi összeállításban, így az éjszakát egyenlően osztottuk el. A földszinten viszont akár kopasz is lehetett üh., ott az is előfordult, hogy az illető egész éjszakára sztenderre lett vágva.
A legszarabb az volt, hogyha valami keményebb ÜTI-t fogtunk ki (pl. Imredzsí, Takács őrgy., Vass hdgy. …): lehetett fosni, hogy pont akkor szólal meg a telefon vagy érkezik a löket, amikor az ember épp beugrik a vizesblokkba hugyozni, vagy a váltótársát ébreszteni az asztaltól legtávolabbi körletbe.

 6. Estván — 2015-10-26 18:27 

@troppauer: Szervusz!
Akkor a villogásnak nagy hagyománya van! A 3/3-as épületben legalábbis. A másik épületben ami az étkezdével meg a hírközponttal szemben van, sose jártam, akkoriban a Fejér Javítózászlóalj lakott benne.
A kopogás is rémlik. Mondjuk egyszerű és nagyjából megbízható módszer a “nem kívánt” látogatók kiszűrésére. Persze kivétel is akad, egy ismerősömet a jelenlegi VKF (akkor még csak laktanyapk.) viccelte meg a telefonközpont ajtajánál, ugyanis teljesen ugyanúgy kopogott, mint a “beavatottak”, a haver meg hétvége lévén egy szál boxeralsóban meg papucsban nyitott neki ajtót. :D

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.