519. – Pici mesél 1.0

hőremblémaPici kolléga (isten hozta köreinkben!) meglepett egy ötven oldalas visszaemlékezés-sorozattal, ennek az első részét olvashatjátok az alábbiakban.

Bemutatkozásként csak annyit, hogy én 1964. november 25. – 1967. február 14. között őriztem a Magyar Népköztársaság államhatárát a Szombathelyi Kerületparancsnokság hírszázadának mondhatom oszlopos tagjaként, merthogy 187 cm magas vagyok, amiből aztán nem meglepő módon következik, hogy „Pici” néven váltam ismertté, nem csak a „Vörös Bika Szálló”-ban, hanem Kőszeg mindkét laktanyájában, a FEP-en és Undtól Szentpéterfáig a kerület mind a tizenhat őrsén.

Nos, én azon kevés ember egyike vagyok, akinek nem áll föl a hátán a szőr, ha azt a helységnevet hallja, ahol a sorkatonai szolgálatát volt kénytelen letölteni. Az osztrák határon eltöltött 27 hónapot minden keserűsége, nehézsége, izgalma, szomorúsága, nyűgje, bánata, lemondása ellenére életem legszebb időszakai között tartom számon. Annyi emberséget, segítőkészséget, együttműködést, odafigyelést, ha tetszik, egyszóval bajtársiasságot soha, sehol máshol nem tapasztaltam. Nyilván ennek az érzésnek a kialakulását nagymértékben segítették a körülmények. Ne felejtsük, a ’60-as évek közepét írtuk és a magyar-osztrák határon azidőtájt állandó harckészültség volt és kötelező volt a fegyverhasználat.

Szóval én a leszerelés óta rendszeresen visszalátogattam Kőszegre és környékére feleségemmel, gyerekeimmel és a civil munkámból eredően nem ritkán egyedül is. Feleségem meghalt, gyerekeim felnőttek, néhány éve egy kedves győri barátommal, aki még alsó tagozatos iskolásként osztálykirándult Kőszegen, támadt az a furfangos ötletünk, hogy milyen jó is lenne legalább egy hetet eltölteni ebben a szép kis városban. Persze rögtön elindult az agyam, nincs határsáv, nincs aknazár, nincs EJR, nincs okmányos, megmutathatom hát neki a hegyet a maga szépségében, úgy, ahogy én annak idején megismertem. Csak a teljesség kedvéért, oda is szoktunk rendesen és immár negyedik éve vagyunk visszatérő vendégei a Várkörön, a Kóczián vendégháznak. Tudtam, hogy már vannak kijelölt turistautak, elkezdtem hát kutakodni a neten, hogy mi a kínálat és ekkor botlottam bele a Katonatörténetek blogba. Aztán mikor megláttam az ismerős neveket: Hörmannforrás, Hétforrás, Vörös-kereszt, Stájerházak, Írott-kő, bizony összeszorult a szívem és egyre jobban beleásva magam a történetekbe, lelkes olvasóddá váltam. Azért kellett néhány év mire eljutottam ide, hogy tollat, vagy mit is beszélek, klaviatúrát ragadtam.

Bevonulás

Mint már említettem, 1964. november 25-én, Katalin napján vonultam be. Tudtam, hogy a határőrséghez fogok kerülni, mert nyáron volt nálunk a BM-ből egy százados környezettanulmányon és elmondta az okot, sőt még azzal is kiegészítette, hogy valószínűleg nem kerülök messze, mert a munkám miatt (a Krisztina Távbeszélő Üzemnél dolgoztam, mint kijáró alközpontos műszerész) jó eséllyel Adyligetre fogok kerülni, az Országos Parancsnokság központi hírműhelyébe. A behívóm kézhezvétele nekem nem okozott sokkot, úgy voltam összerakva, hogy egy egészséges férfiember életében eljön az az idő, mikor katonának kell menni, hát most itt van. Előző héten elbúcsúztam a barátaimtól, ismerőseimtől, majd előtte nap délután – már csak egymagam – nyakamba vettem a gondolataimat és körbesétáltam a várost (Rómer Flóris u. – Margit u. – Margit híd – Nagykörút – Rákóczi út – Kossuth Lajos u. – Erzsébet híd – Budai rakpart – Batthyány tér – Csalogány u. – Moszkva tér – Margit körút – Mechwart tér – Keleti Károly u. – Marczibányi tér – Aranka u. – Barsi u. – Szemlőhegy u. – Rómer Flóris u.) és ezzel a combos sétával elbúcsúztam Budapesttől is. Másnap reggel fél 6-kor kellett jelentkeznem Óbudán, a Dugovics Titusz téri művelődési házban. Ott a szokásos bevonulási protokoll (létszámellenőrzés, a sorozás és a bevonulás közötti időszakban felmerült anomáliák tisztázása, igazolások elbírálása) után név szerint kiszólítottak 25-30 embert, akik haladéktalanul teherautóra szálltak és vitték őket Adyligetre, nélkülem.

Azért nem maradtam sokáig kétségek között, hátra maradt néhány százunkkal közölték, hogy egyet se búsuljunk, mert az ország egyik legszebb helyére, Kőszegre kerülünk. Rögtön az jutott eszembe, hogy ez még jó is. A barátnőm alig pár hónappal ezelőtt szakított velem, nem volt se kutyám, se macskám, gondoltam még jót is tesz a lelkemnek ez a drasztikus kiszakadás a megszokott környezetemből. Ösztönösen ráéreztem arra is, hogy sokkal kevésbé fog fájni, ha a több, mint 200 km-re fekvő Kőszegről nem jöhetek Budapestre, mint ha a lakásunktól légvonalban alig 6 km-re lévő Mandrézából nem ugorhatok haza. És ez így volt igaz.

Egy kis kultúrtörténet

Az adyligeti országos parancsnokságot nevezték a határőr szlengben „Mandrézának”, így tévesen, szinte szándékosan kihangsúlyozva a szó közepén a felesleges d betűt. Az objektum egykori neve helyesen Manréza volt. (Ismerjük az 1931-ben bemutatott Hyppolit, a lakáj c. film mára szállóigévé vált szövegét: így is lehet mondani, de így semmi értelme). Tehát az épületet 1927-ben jezsuiták építették lelki gyakorlatos és noviciátus háznak. Neve a spanyolországi Manresa nevéből származik, ahol Loyolai Szent Ignác a Lelkigyakorlatok című könyvét írta, valamikor a 16. században.

Miután tisztázódott az úticél, alkalmat kaptunk arra, hogy elbúcsúzzunk a minket elkísérő szeretteinktől (engem Édesanyám kísért el), aztán mindenki fogta a katonaládáját és többé-kevésbé rendezett sorokban átvonultunk a Flórián térre.

A katonaláda

Bizony ám, akkor még a határőrséghez bevonuló regrutáknak kötelező volt katonaládával együtt bevonulni. Ez egy előírt méretű és belső felépítésű, zöld színűre festett faláda volt, sokunknak hagyományosan a munkahelyük biztosította ezt, én családi körből kaptam ajándékba. A szolgálatunk első három hónapját átfogó alapkiképzés idején ez volt a „szekrényünk” és egyben kimeríthetetlen tárháza a kiképzők és kiképzendők véleménykülönbségének, már ami a rend fogalmát illeti. A kiképzés után aztán kezdetét vette a 24 hónapig tartó éles szolgálat, és immár teljes értékű határőrként mindenki kapott saját szekrényt, a ládát pedig hazaküldhettük. Jó szolgálatot tett a későbbiekben is, életem első hangfalát ebből csináltam és egy pillanatig sem vérzett miatta a szívem.

Akkoriban még volt egy remiz a Vörösvári út és Bécsi út sarkán, a mai 1-es villamos végállomásának magasságában, onnan jött értünk külön villamosok egész sora és azokra felcihelődve meg se álltunk a Déli pályaudvarig.

Jut eszembe, akkor még voltak több városrészt is összekötő villamosjáratok, pl. a 18-as egyik végállomása a Flórián téren volt, a másik pedig a Kelenföldi pályaudvaron. Aztán ezeket a praktikus és éppen ezért népszerű járatokat szétverték, ma meg évekig tartó harc után próbálnak meg ezekből valamit helyreállítani, persze nem ugyanazt, meg már fonódó villamosnak hívják, mégis csak elegánsabb új néven „kitalálni”, mint elismerni azt, hogy az átkosban is akadt ez-az, ami jó volt.

Tehát, mi az egykori 18-as vonalán hasítottunk akadálytalanul a Déliig, ahol is különvonat várt ránk, csak be kellett várnunk a Zuglóból érkező kontingenst és már el is indultunk Szombathely felé. Az út unalmas és hosszú volt, mert szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a különvonatok között is van különbség. Nem is kicsi. Van, ami attól különvonat (pl.: „Ezüstnyíl”, magyarul: kormányvonat) hogy lepucolják előtte a pályát, minden sorompót lezárnak, minden jelzőt zöldre állítanak, aztán a nevéhez illően hasít akadálytalanul. Aztán van, amelyik csak attól az, hogy a két végállomás között senki nem szállhat se föl, se le, viszont cserébe mindenkinek útban van, mindenhol félreállítják, hogy ne zavarja a menetrend szerinti forgalmat, de még a teherforgalmat sem. Nem emlékszem mikor értünk Szombathelyre, csak az maradt meg bennem, hogy sötét volt és havas eső esett.

Jó, tudom, novemberben már 5 órakor öreg este van, de hát könyörgöm: mégiscsak reggel fél 6-kor kezdődött a nap hivatalos része.

Az állomáson – a szokásos létszámellenőrzés után – teherautókra szálltunk és alig félóra múlva már a kőszegi Petőfi laktanyában terelgettek bennünket, a nap fénypontjaként egyenesen az ebédlőbe, ahol vacsorával vártak. BABGULYÁS volt. Így, csupa nagybetűvel, mert, ahogy mondani szokás: én még ilyen finomat életemben nem ettem. Az igazság az, hogy én még életemben nem ettem babgulyást, ez az étel hiányzott a családi kulináriából, aztán meg farkaséhes is voltam, mert bár Édesanyám csomagolt nekem néhány szendvicset, de én vonaton még „békeidőben” sem eszem, ebben a zaklatott helyzetben meg eszembe sem jutott. Megérkeztünk hát Kőszegre és mondhatom: fenséges fogadtatásunk volt.

14 hozzászólás

 1. Rókakígyó — 2016-01-11 16:40 

végre valami mozgás a blogon. Mi este 10-re értünk bajára és hajnal 3kor kerültünk ágyba. Reggel fél hatkor ébrsztő és az egyetlen étkezés amit kihagytam a seregben az első reggeli volt, a szuper szanaszét főtt lecsókolbásszal. na ilyen könyelműséget többet nem követtem el.

Kőszeg még egy dolog miatt nagyon fontos és híres. Itt van az iskola a határon. A K und K militarishe unterrealschule. Amiből Ottlik Géza megírta a legjobb magyar regényt. Ez persze csak vélemény, de nincs messze a valóságtól. Aki még nem olvasta, azonnal kezdje el. Ja, és persze a sulit és a fontos határőrizeti helyeket is érinti az országos kéktúra útvonala. Nagy élmény végigmenni rajta.

 2. Bigjoe(HUN) — 2016-01-11 19:57 

Üdvözlet!

Szerencsére katonaládát mi már nem láttunk.
Bevonuláskor kellett v.mi csomagot bevinni, de azt egy reklámtagyóban megoldottuk.
Talán a tisztálkodó szerek, “Castro anyag” volt benne,esetleg pár apróság, más nem.
A ládán kiívűl mit kellett még bevinni?

 3. molnibalage — 2016-01-11 21:03 

OFF

Az átkos azon szakaszában még azért volt jó a villamos, mert MÉG nem verték szét az “okosok”. Nem azért, mert az átkosban épült ki…

Akkor építették le legdurvábban a rendszert, hogy a sok Ikarusz busz fusson is valahol…

http://hampage.hu/trams/sinek.html

ON

 4. bistvan2 — 2016-01-11 22:18 

@Bigjoe(HUN):
Egy határral keletebbre mindig is alap volt a katonaláda, vagyis a kuffer, szép bakafing zőldre festve, monogrammal ellátva, vaspánttal és lakattal biztosítva. A helye az ágy alatt és benne miden vagyona a katonának. Szekrény az nem volt, de minek is lett volna.

 5. kelempajszmadar1 — 2016-01-12 07:57 

Határőr üdvözletem, kedves Pici Bajtárs!
Remek kis visszaemlékezés volt ez, nagyon szeretnék még ilyet (ilyeneket!) olvasni. Én 10 évvel utánad, 1975 május 20.-án vonultam be, hasonlóképpen, csak mi a zuglói Danuvia Művelődési Házban gyülekeztünk, és egyenesen Szombathelyre vittek. Nekünk ládánk nem volt. Amikor beöltöztünk, egy papírzsákba kellett gyömöszölni a cuccot, ráragasztottak egy általunk megcímzett cetlit, aztán a posta hazavitte.
Én is hasonlóképpen éltem meg a dolgot, mint Te: egy egészséges férfiember életében ez természetes dolog. Én is úgy gondoltam, hogy majd jót tesz egy kis környezet- és levegőváltozás, no meg bíztam abban is, hogy lesz egy csomó kalandban részem, és ha hazajövök, én is tudok majd miről mesélni. Ebben aztán nem is csalódtam. Viszont amire nem számítottam: mai napig tartó barátságok szövődtek, és a szívemből otthagytam egy darabot Vazs megyében. Fogadd határőr kézszorításomat:
Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 6. safranek50 — 2016-01-12 15:01 

“Kolléga” úr ! Újabb meghívója van:
Nedeczky László
Budapest
Remélem itt van velünk a szerző! Valaki hívja meg,……..szépen kérem!
https://www.facebook.com/groups/273731952832570/?ref=bookmarks

 7. koxi — 2016-01-13 08:23 

Elképesztő, hogy egyesek – és itt a Katonatörténetek alatt ez a jellemző- ilyen részletességgel emlékeznek 50 évvel ezelőtti eseményekre!! Én az évet is nehezen idézem fel mikor katonának állta, azt hiszem 97 volt, (de milyen nap ??) mégsem emlékszem közel sem ilyen részletekre, mint a szerző.

 8. tiboru — 2016-01-13 08:55 

@bistvan2:

Nekünk ládánk és szekrényünk is volt. A láda az ágy alatt természetesen! Én annó újat csináltattam (33 év után ma is megvan, a garázsban tárolok kacatokat benne!), de volt bajtársam, aki valamelyik idősebb férfirokonától örökölte: egy jól megcsinált, keményfából készült és megvasalt katonaláda két-három katonát, illetve katonaidőt is kiszolgált, csak át kellett festeni.

 9. bistvan2 — 2016-01-13 19:53 

@tiboru: Én már a harmadik gazdája voltam, és nekem is megvan majdnem 35 éve.

 10. pici0164 — 2016-01-19 10:58 

@Rókakígyó:
Igazad van Rókakígyó, a regény olvasni való és a város, mint egy kis ékszerdoboz, no meg a Kőszegi hegység is érdemes arra, hogy ellátogasson bárki arra vidékre.
Üdv, Pici

 11. pici0164 — 2016-01-19 11:15 

@Bigjoe(HUN):
Üdvözöllek Bigjoe(HUN)
Általános tisztálkodási dolgokat (borotva, fésű, fogkefe, fogkrém), “háromszínűtűcérna” (fekete, fehér, zöld cérna és tű), cipőpucoló kefe, cípőpaszta, rongy, körömvágó olló, zsebkés. Nagyjából ennyi. A kiképzés alatt az öregek tanácsait megfogadva viszont kiegészítettük a cipőtisztító cájgot a “talpfény” nevű kegyszerrel, mely nagyon sokat segített a csizma megfelelő állapotba hozásához.
Üdv, Pici

 12. pici0164 — 2016-01-19 11:21 

@molnibalage:
Igazad van molnibalage, bár nem állt szándékomban csúsztatni, ha még is ezt olvastad ki, elnézést kérek. A linket köszönöm, nagyon érdekes.
Üdv, Pici

 13. pici0164 — 2016-01-19 11:27 

@kelempajszmadar1:
Megnyugtatlak kelempájszmadar1 lesz még folytatás. Olyan történeteket próbáltam csokorba gyűjteni, melyek a mindennapi izgalmakon, a szolgálatunkkal rutinszerűen együtt járó nonstop stresszen túl jelentettek izgalmakat, érdekességeket, tanulságokat. Tiboru segítségével megpróbálok kapcsolatba lépni Veled.
Üdv, Pici

 14. pici0164 — 2016-01-19 11:35 

@koxi:
Kedves koxi!
Az én fejem sem káptalan, a pontos dátumokhoz puskáztam, kinéztem a katonakönyvemből. Ami az emlékeket illeti pedig csak annyit, hogy majd a te életedben is eljön az az idő (kívánom, hogy jó egészségben legyen szerencséd megélni) mikor jobban emlékszel majd régmúlt epizódokra, mint a múlt héten történtekre.
Üdv, Pici

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.