530. – Hírműhely 1.0

híradó1A most következő poszt (melynek elkövetője Pici kolléga) egy kicsit talán kilóg a sorból, mert inkább műszaki területet érint (a technikai érdeklődésű olvasóink máris dörzsölhetik a kezüket), de mivel katonai telefonműszerészünk eddig még úgyse volt, úgy gondoltam, hogy belefér a katonasztorik sorába.

A kiképzés után mindenki megkapta a végső beosztását és kezdetét vette a 24 hónapig tartó éles szolgálat. A hírszázadnál hármunknak jutott az a különleges (megkockáztatom: kivételezett) lehetőség, hogy telefonműszerészek lehettünk. Hogy ezt milyen alapon mondom? Nos, a laktanyákban kifinomult technikája volt annak, hogy a szolgálati időn, pihenőidőn és a kötelező szabadidőn kívül milyen tervezett, módszeres foglalkozásokkal kell lekötni az állomány figyelmét, nehogy eszébe jusson bárkinek is megzakkanni a semmittevéstől.

Hát mi ez alól mentesültünk.

Reggel 8-kor fölballagtunk a hírműhelybe, délután 4-kor meg „hazamentünk”, mintha munkába jártunk volna. Nekem ugyan volt egy „mellékállásom” is, a kerületparancsnokság egyik razziariadó-csoportjának voltam a rádiósa, de ez nem sok vizet zavart. Viszonylag ritkán került rám a szolgálat, talán két vagy három alkalommal kellett futnom, de akkor nagyon; igaz, ez az R108-as rádióval a hátamon (kb. 22 kg), géppisztollyal a kezemben nem volt olyan egyszerű ám. Ezeknél az eseteknél talán csak az okozott némi izgalmat, ha közölték, hogy az üldözendő egyén szökött szovjet katona és fegyver van nála. Ezeknek a srácoknak nem volt veszíteni valójuk. Ha elkapták őket, és az én időmben mindet elkapták (6-7 esetről tudok), azonnal visszavitték a Szovjetunióba és nagyjából 12 és fél perc alatt hazaárulás vádjával halálra is ítélték őket.

A Szombathelyi Kerületparancsnokság és a felügyelete alatt álló 130 km-es határszakasz távközléstechnikai szempontból négy szektorra volt osztva. Az első szektort felügyelte a központi hírműhely, ide tartozott a kerületparancsnokság és három őrs (Bucsu, Narda, Szentpéterfa) és az ezekhez tartózó, mintegy 15 km-es határszakasz. A másik három szektorba állandó vezényléssel kitelepített híradók voltak, szektoronként 6-7 hálózatszerelővel és 1-1 műszerésszel. Ezek egyike volt északon a zsirai műhely, 25 km-es határszakaszon négy őrs (Und, Zsira, Peresznye, Ólmod). Középen a kőszegi műhely, 60 km-es határszakasszal, Kőszegen két laktanyával (Petőfi, Kiss János), a FEP (határátkelő) és öt őrs (Kőszeg, Hétforrás, Keresztkút, Hörmannforrás, Bozsok). Délen a pornóapáti műhely, 30 km-es határszakaszon négy őrs (Felsőcsatár, Vaskeresztes, Horvátlövő, Pornóapáti). Nekem volt szerencsém ennek a 130 km-es határszakasznak minden telephelyét, minden magasfigyelőjét, minden telefonos bejelentkezési pontját végigjárni két alkalommal is az országos parancsnokság műhelykocsijával, mikor évente egyszer általános hírtechnikai ellenőrző szemlét tartottak a kerületnél, amikor is javítgatással nem foglalkoztak, de előzetes felmérés szerint minden selejtezésre ítélt hírtechnikai eszközt kicseréltek.

Mi tehát hárman éltük világunkat a központi hírműhelyben, aztán úgy 6-7 hónap múlva minket vezényeltek ki a külső szektorokba és váltottuk le az addig oda kihelyezett műszerészeket. Azért ez a fél év sem telt el minden esemény nélkül. Nekem például bőven elég volt ahhoz, hogy kétszer is olyan helyzetbe navigáljam magam, mikor is ott álltam a híralosztály-főnök irodájában a szőnyeg szélén és megesett köztünk az előzőekben említett öt beszélgetésünk közül a második, majd néhány hónap múlva a harmadik, melyek a hadbíróság igen sötét felhőit borították a fejem fölé. Komolyan mondom, mindkét esetben a szakmaszeretet, a szakmai kíváncsiság, a tökéletes eredményre való törekvés és a műhely, a hírszázad presztízsének fenntartása, növelése vezérelt. Nem volt ebben semmi önös érdek, magamutogatás, egyszerűen csak arról volt szó, hogy én az igen kiváló és még a régi iskolai rendszerben szocializálódott szaktanáraimtól ezt tanultam.

Első alkalommal egy telefonközpont volt a kiváltó ok. Kőszegen két laktanya volt. A Petőfiben állandó élet volt, az év 12 hónapjában ott állomásozott a helyőrség, a városparancsnokság, két tartalékszázad és a kiszolgáló egységek, hírműhely, telefonközpont, ahogy kell. A Kiss János viszont csak a kiképzés alatt népesült be. Ez volt a kerületparancsnokság kiképzőpontja. Ezen időszak alatt ott is üzembe volt helyezve egy ugyanolyan típusú és kapacitású telefonközpont, mint a Petőfiben, melyet „békeidőben” a szombathelyi hírműhely raktárában tároltak, aztán, ahogy eljött az ideje, felvitték a műhelybe, ott leporolták, átvizsgálták, szükség szerint javítgatták és a soron következő kiképzés alatt ismét a Kiss Jánosban működött. Így járt körbe az óra már évtizedek óta.

Egy szép napon széles mosollyal fogadott műhelybéli hivatásos főnököm, Kása őrmester, hogy na, alközpontos, ebben az évben maga nyerte el a projektet, ha már ez a szakmája, hát élvezkedjen. Gondoltam, ez remek, végre egy kis szakmai kihívás a tömérdek törött járőrkézibeszélő javítása után. Hozták is a szerkezetet, egy igény szerint akár falra is szerelhető un. vertikális elrendezésű, kézi kapcsolású alközpontot és feltették az asztalomra. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a „kézi kapcsolású” nem azt jelentette, hogy a határőrségnél el voltunk maradva technikailag a világtól, hanem praktikus oka volt, nevezetesen, a „cég”-nél volt egy speciális riadóforma, a razziariadó. Ezt akkor rendelték el, ha határsértés történt, vagy arra utaló jelet észlelt a járőr. Ebben az esetben folyamatos telefonkapcsolatot kellett fenntartani több parancsnok között. Részt vett benne annak az őrsnek a parancsnoka, vagy ügyeletes tisztje, ahol az eseményt észlelték, a szomszédos két őrs parancsnoka, vagy ügyeletes tisztje, a hírszázad parancsnoka, vagy ügyeletes tisztje, a gépjármű század parancsnoka vagy ügyeletes tisztje, a kerületparancsnokság ügyeletes tisztje, a kerületparancsnokság hadműveleti főnöke, az elhárítók ügyeletes tisztje aztán az eset súlyossága szerint egyre följebb, akár az országos parancsnokság illetékes tisztjeiig.

Ezt a körözvénykapcsolást, vagy konferenciabeszélgetést az akkor forgalomban lévő gépkapcsolású alközpontok nem tudták, a digitális telefonközpontok pedig még az álmainkban sem léteztek. Ennek az őrületnek a hírtechnikai hátterét kizárólag kézi kapcsolású alközpontokkal lehetett biztosítani, ez tehát a magyarázata annak, hogy a határőrség minden egységénél ilyen telefonközpontok voltak.

Tehát ott voltunk mindhárman a műhelyben, az asztal előtt Kása őrmester meg én, az asztalon meg a telefonközpont. Az őrmester röviden közölte velem, hogy pucolja meg, javítsa meg, vizsgálja le, tegye rendbe, majd elindult kifelé, de az ajtóból még visszaszólt: aztán csillogjon-villogjon ám, majd elment, mint kiderült hosszabb időre, valamelyik őrsön akadt dolga. Én ültem az asztalomnál és egyre-másra villantak fel a gondolatok a fejemben, hogy mi mindent is lehetne ezzel a központtal csinálni, majd összeállt a kép, megszületett az elhatározás: generáljavítás. Miután ezt így jól eldöntöttem, neki is álltam és annak rendje és módja szerint szétszereltem a telefonközpontot, de szó szerint, elemi darabjaira. Módszeresen külön halmazokba raktam a különféle szerelvényeket, kapcsolókulcsokat, jelfogókat, látjelzőket, lámpákat, lámpafoglalatokat, jackdugókat, zsinórokat, a csupasz acéllemez szerelvénytartó sávokat, számtárcsát, csengőt, a kiforrasztott kábelkorbácsot bedugtam az asztal és a fal közé, hogy ne legyen útban, mellettem, az ablak alatt meg ott tátongott a mindezektől megfosztott csupasz tölgyfa szekrény.

Délután két óra lehetett, mire idáig eljutottam és megelégedetten dőltem hátra a székemen gyönyörködve a művemen, amikor nyílt az ajtó, Kása őrmester visszaérkezett. Ahogy meglátta az asztalomat megmerevedett, először elsápadt, aztán elvörösödött, majd mikor levegőhöz jutott csak annyi jött ki belőle: maga mit művelt? Mondtam, elkezdtem a telefonközpont felújítását. Az első sokk után már meg tudott mozdulni, így kipattant az ajtón és, hogy rendesen beindult a vérkeringése azt az mutatta, hogy úgy vágta be az ajtót, hogy kis híján leestem a székről. Tíz perc sem telt el, szólt a telefon: jöjjön le a híralosztály főnökhöz, azonnal! No, gondoltam, ennek a fele se tréfa, de tartsunk rendet. Előhalásztam a sapkámat, mert mint tudjuk, egy határőr nem engedheti meg magának, hogy megfázzon, az épületet ennek okán csak sapkában lehetett elhagyni, a parancsnoki épülethez meg át kellett menni az udvaron. Bementem az előszobába, az írnok azzal fogadott, hogy majd meséljél ám, mert nagyon idegesek ott bent.

Bekopogtam, bebocsájtattam, lejelentkeztem, aztán az őrnagy elkezdte: az őrmester elvtárs jelentette, hogy maga szétszedte a Kőszegre fölszerelendő telefonközpontot. Tényleg csak a lényegre szorítkozva válaszoltam: igen. Aztán miért? – kérdezte, továbbfűzve a szót. Ekkor már elindult a nyelvem: úgy ítéltem meg, hogy ez a központ vastagon megérett egy teljes felújításra. Én fiatal korom ellenére már igen sok központot láttam, de ilyen elhanyagolt, lepusztult vacakkal még a Magyar Posta Központi Javító Üzemének selejtraktárában sem találkoztam. Különben is, őrmester elvtárs azt mondta, hogy csillogjon, villogjon, abban az állapotban meg még a port se lehetett volna normálisan letörölni róla. Hát ezért.

Mire az őrnagy: értem. Azt ugye tudja, hogy ennek a telefonközpontnak ekkor és ekkor (napra pontosan mondta a dátumot) üzembiztosan működnie kell Kőszegen a Kiss Jánosban. Énbelőlem már kijött minden, úgyhogy megint visszafogottan válaszoltam: igen. Ekkor felállt az íróasztalától, odaállt elém és az aranykeretes szemüvegén át mélyen a szemembe nézve a következőket mondta: akkor most jól figyeljen rám. Biztos lehet abban, hogy a Kiss Jánosban a jelzett időben minden körülmények között fog működni telefonközpont, vagy ez, vagy egy másik. Ha maga nem készül el időre ezzel a központtal, vagyis ha a maga hibájából arra kényszerülök, hogy a kiképzés zavartalan biztosítására idehozassak Adyligetről egy másik központot, akkor magát szabotázs vádjával hadbíróság elé állíttatom. Megértette, amit mondtam?

Némi megszeppenéssel a hangomban halkan válaszoltam: értettem, őrnagy elvtárs. Akkor tegye a dolgát, távozhat. Nem mondanám, hogy felszabadult estém és nyugodt éjszakám volt, de tény, hogy másnap újult erővel és teljesen lenyugodva fogtam munkához, pontosan tudtam milyen feladatok sora áll előttem és a legapróbb részletekig átláttam az egészet. Mindenek előtt átmentem asztalosba. Letakarítottam a tölgyfa szekrényt, fagittel kijavítottam a csorbulásokat, repedéseket. Alaposan lecsiszoltam, portalanítottam, majd lelakkoztam. Száradás után nagyon finoman ismét átcsiszoltam, eltüntetve az ilyenkor előforduló kiszőrösödést (elnézést kérek az asztalosoktól, biztos van erre pontos szakkifejezés) és még két réteg lakkot vittem fel rá. Nagyon meg voltam elégedve a látvánnyal. Aztán átminősítettem magam karosszéria lakatosnak és nekiálltam az acéllemez szerelvénysávok rendbetételéhez. Ezek több helyen festékhiányosak, rozsdásak voltak, sőt az egyik még be is volt horpadva, tán egy széket tett rá valaki rakodás közben. Satupadon gyönyörűen kiegyengettem mindet, a maradék festéket benzinlámpával leégettem, majd csiszolás, zsírtalanítás után a két réteg fekete nitrolakk csodát tett.

Aztán jöttek a szerelvények. Találtam közöttük szép számmal, ami egyáltalán nem működött. Mint megfejtettem, ezt a központot úgy javították, hogy az elromlott alkatrészeket egyszerűen hátrébb sorolva visszaéltek azzal a helyzettel, hogy a központ soha nem volt 100 %-osan kiterhelve. Nem működött a számtárcsa sem, mit nem működött, meg se mozdult. Nem érdekelt senkit, mert sose volt rá szükség, ezt a központot csak belső forgalomban használták, ha valakinek szüksége és joga volt városi számot hívni, akkor átszólt a Petőfibe és azt az ottani kezelő intézte. Rendbetettem a rugós érintkezőket is. A törött rugókat kicseréltem, az érintkezőket megpucoltam, a rugókat bejusztíroztam, a hibás látjelzőket megjavítottam, az összes elektromechanikus szerkezetet újjávarázsoltam és végül kicseréltem a kapcsolózsinórokat is. Rájuk fért. Ez a központ nagy valószínűséggel még a háború előtt készült. Nem tartom kizártnak, hogy ezek a foszladozó vasfonal szigetelésű zsinórok még eredetiek voltak.

Eljött hát a nap, mikor másodszor is hátradőlhettem a székemen, szemlét tartva kedvenc halmazaim fölött, de micsoda különbség. Az egykori szeméthalmazok helyén ma tökéletesen felújított és hibátlanul működő alkatrészek voltak, már csak össze kellett szerelni az egészet. Másnap reggel neki is álltam, illetve csak nekiálltam volna az építésnek, de akkor olyan néhány perc következett, amelyeket életem legborzasztóbb lapjain tartok számon. Már csavarhúzóval a kezemben mozdultam, mikor olyan sűrű köd borította el az agyamat, hogy azt sem tudtam, hogy működik egy telefonközpont, pláne, hogy kell összerakni, nem is említve az asztalon kazlakban álló számtalan alkatrészt, amelyekről fogalmam se volt mire valók, és hol a helyük. Aztán elindult az agyam, no, nem a megoldás, egyelőre csak a pótcselekvés felé. Rágyújtottam. Én akkor már bagóztam, igaz csak afféle kocadohányosként, naponta esetleg 4-5 szálat elfüstölve, viszont tökéletes felszerelésem volt. Volt jó öngyújtóm és egy nagyon szép ezüst, monogramos cigarettatárcám, melyet a már hírhedté vált gyűrűmmel együtt kaptam Édesapámtól a 18. születésnapomon, akkor ő már leszokott a dohányzásról, a bátyámat meg Kálmánnak hívták, nem stimmelt a monogram, így én örököltem ezeket a tárgyakat. A becses családi emlék tapintása, a cigarettára gyújtás mozdulatsora helyrebillentette a lelki egyensúlyomat és mire végigszívtam a mezítlábas Symphoniámat, már minden rendben volt. Két napig tartott, mire minden sáv, minden alkatrész, minden forrasztás a helyére került és minden összefüggésben, valamennyi alkatrészt, áramkört, elvárható és lehetséges kapcsolástechnikai összefüggést számtalanszor levizsgálva ki mertem jelenteni, hogy elkészültem, ez a telefonközpont üzembe helyezhető.

Másnap reggel letelefonáltam a híralosztályfőnök írnokának, hogy eszközöljön ki a főnökénél részemre egy időpontot, mert jelentési kötelezettségem van. Még a délelőtt folyamán jött is a visszajelzés, hogy várnak, így hát megint csak előkerítettem a sapkámat, mert, mint tudjuk, a határőr nem fázhat meg és jelentettem az őrnagy elvtársnak, hogy elkészült a telefonközpont, bármikor telepíthető. Ő sem volt bőbeszédű, csak annyit mondott: remek. Akkor mutassa meg. Miközben ballagtunk a két épület között egyszer csak meglökte a könyökömet és az aranykeretes szemüvege fölött rám nézve halkan megkérdezte: aztán mondja! Csillog, villog? Elnevettem magam, de csak bólintottam. A műhelyben simán pánikot okozott a nagyfőnök váratlan megjelenése, Kása őrmester azt sem tudta, hogy igyekezetében melyik lábára álljon, vagy éppen melyik széket nyalja tisztára. Bemutattam néhány tesztkapcsolást az egyes áramkörök működését demonstrálandó, az őrnagy nem nyúlt semmihez, csak mutogatva kérdezett ezt-azt, aztán váratlanul bedobta: szeretnék hazatelefonálni. Automatikusan rámutattam a műhely telefonkészülékére, de mondta, hogy nem, ő erről a telefonközpontról szeretne hazatelefonálni. Egy pillanat alatt belém vágott a felismerés: ez az őrnagy pontosan tudta, hogy ennek a központnak nem működött a számtárcsája és a maga ravasz, de mégis finom módján meg akart győződni arról, hogy én mire jutottam.

Néhány méter vezeték meg egy szétszerelt konnektor segítségével ideiglenesen ráakasztottam a műhely mellékének a vonalát az alközpont fővonali áramkörére, így az őrnagy a központ kezelőkészletén át be tudott jelentkezni a laktanya központjába, kért egy városi vonalat, majd az ily módon perdöntő tényezőnek átminősülő számtárcsát a világ legtermészetesebb módján funkciószerűen használva, hazatelefonált. Az inspiciálás végén, azért nem túlzásokba esve kifejezte elégedettségét, majd elvonult. A telefonközpont jóval a meghatározott határidőn belül, ráadásul igen jó minőségben elkészült, Kása őrmester a maga egyszerű észjárásával fel sem fogta, hogy voltaképpen leégett, mint a rongy, az én fejem fölött szétoszlottak a viharfelhők, nem kerültem hadbíróságra, cserébe viszont attól kezdve masszívan rendszeres dohányzó lettem.

13 hozzászólás

 1. flanker — 2016-03-02 10:22 

Na ez király lett, tetszik a stílusod :)

 2. pici0164 — 2016-03-02 10:43 

@flanker:
Kedves “flanker”!

Köszönöm, örülök, hogy sikerült átéreztetni az egésznek a hangulatát.

Üd, Pici

 3. jeff — 2016-03-02 23:39 

Ilyen jöhet még :)

 4. pici0164 — 2016-03-03 06:19 

@jeff:
Kedves “jeff”!

A további történetek megjelenését illetően “tiboru” kezében vagyunk. Hiszed, vagy sem, én is türelmetlenül várom a folytatást, pedig tudom, hogy mik következnek.

Üdv, Pici

 5. szogyi — 2016-03-06 11:24 

Ez a “bármit szétszedünk aztán rágyújtunk hogy hogy is kellene összerakni…” hozzáállás ismerős.
Amikor beleesett a Balatonba a térképész L-410-es (Elfelejtette a pilóta hogy nem húzható be az orrfutó, és beleakadt a vízbe. De volt olyan MIG-29-esünk is, amit szörfdeszkának becéztek), akkor megkaptuk az egyik Pratt&Whitney hajtóművét. Először elég volt szétszedni, a többszáz fokon üzemelő hajtómű meg a fürdésre még alkalmas hőfokú víz találkozása azt eredményezte hogy összeedződtek az alkatrészek.
Amikor aztán kiálmélkodtuk magunkat a szétszedett hajtóművön (na igen, a nyugati technika), akkor következett ugyanaz mint a posztban. Jó pár doboz cigi elfogyott, amíg egy leírás nélküli hajtóművet összelegóztunk. Beindítani ugyan nem, de átforgatni azt lehetett, nagy valószínűséggel majdnem jól raktuk össze.
Amikor meg belevágott a kaposújlaki reptér az AN-2-es felújításba. Az összes anyát egybeömlesztve vitték el újra kadmiumozni (olyan kábé 300 körül). Mikor visszakaptuk egyetlenegy hosszú drótra felfűzve, a sírógörcs kerülgette a bandát, de megoldottuk. Hamupipőke térden állva könyörgött volna a receptért!

 6. Bigjoe(HUN) — 2016-03-07 08:35 

Tetszik!

Műszaki tevékenység a 3.őrben:

Mi az egyik barakk festése előtt az előkészítésben segítettünk.Segítettünk?
Inkább bontottunk, szerszámot nem adtak, csak a kanágép volt velünk.
A fali dugaljakat azzal szedtük le, nem volt áramtalanítva, de leszedtük.
A vezetékek is leőjöttek a falról, valaki letépte, persze egy szép festés előtt mindet le kell szedni a falról.
Dányi szkv. szépen kifestett, jól nézett ki, csak sok festék lett elhasználva, főleg a zománc festék kopott.
Az néha magától eltünt, mert Szipu repülni ment….aztán meg higitóért, de azt is elszívta.

Később a szd. fürdő is felújításra került, új mosdók, csapok, tükrök, stb. Szép volt néhány hétig, aztán két jómadár a kimardás után erősre itta magát és leRakta a mosdótkat, meg a többit.
Szó szerint: lerakta a mosdótkat a földre, persze mozaikban.
Meg a tükröket is, meg amit csak lehetett.
Másnap azzal eteték a szdpk-t, hogy az egyik srác rosszul lett és neki esett a mosdónak, szép sorban mindegyiknek. Talán néhányat kihagyott, azok a falon maradtak.
Szép HTK lett belőle. A páros egyik tagja csinált egy nagyobb “dobást” azért meg ücsörgöt 2+ évet a sitten.

A hideg idő beköszönte előtt minden cerkába új üveglapokat vágtak, amit be is építettek. Előljáróink gondoltak a téli hidegre: Ne fázzon az őr a bódéban!

Az üvegek talán egy hetet bírtak-bár volt amelyik a nyarat is megért.
Véletlenek a 3.őrben is voltak.

A legtöbb üveg a késdobálás áldozat lett, a kanágép kése véletlenül kiverte. Bár szerintem volt ott némi szándékosság is.
Ha valamelyik Ht kérdezte az üvegeket, akkor a nagy mese az a köv. volt:
A fegyver csőve/tus kiverte.

 7. pici0164 — 2016-03-08 08:25 

Kedves „szogyi”!
Jó ez így, hogy kinek-kinek megvan az ilyen típusú története. Én is emlékszem 1977 nyarára, mikor az a tragikus eset történt Siófoknál az L-410AF géppel. Bizony annak az orrfutóját a magyar igényeknek megfelelő átalakítás miatt nem lehetett behúzni. Készséggel elismerem, hogy a cigaretta ártalmas az egészségre, de be kell látni, hogy a szakmai önbecsülés építgetését nagy mértékben képes egyengetni. El tudom képzelni milyen érzelmek futottak át rajtatok mikor visszakaptátok kifényesítve a több száz anyacsavart, de a lényeg, hogy megoldottátok és sokkal erősebben maradt meg az emlékezetetekben a végső eredmény, mint az odáig vezető út kín-keserve. Szerintem aki még életében nem jutott el tengernyi szíváson át valaminek a megoldásáig, hanem már az elején úgy állt hozzá, hogy na ez kuka, majd veszünk másikat, abból soha az életben nem lett jó szakember.
Üdv, Pici

 8. pici0164 — 2016-03-08 08:49 

Kedves „Bigjoe(HUN)”!
A te történeted egy kicsit más típusú, mert felteszem jellemzően nem azokból a szakmákból keveredtetek abba csapatba, akiknek lehetetlen körülmények között meg kellett oldani azt a festési, villanyszerelési, vízszerelési, én nem tudom milyen felújítási őrületet. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy az én időmben az osztrák határon nem voltak ilyen eszelősen kirívó baromságok. Nagyon leegyszerűsítve azért ott mindenki tisztában volt azzal, hogy mindkét oldal fel volt fegyverezve, sőt a sorállomány tűzerősebb volt, mint hivatásos oldal. Szóval nálunk ügyeltek a lelkek egyensúlyban tartására.
Üdv, Pici

 9. Estván — 2016-03-30 23:58 

A napokban találtam ezt a filmet: http://film.indavideo.hu/video/f_a_hatrr_rs_tevkenysge?token=ddcb0a1c499429d0831a2323ce78c977

Még az sem lehetetlen, hogy valamelyikőtök lát benne ismerős helyszínt, személyt, esetleg kutyát, lovat? :)

 10. pici0164 — 2016-03-31 16:25 

Kedves “Estván”!

Érdekes volt visszanézni, hogy is működött anno ez a ma már gondolom egészen más protokollok mentén működő gépezet. Jó, tudom ma már határőrség sincs, de kiterjesztve értem a dolgot NATO kompatibilis környezetben. Amúgy örömmel fedeztem volna fel ismerős helyszínt, személyt, esetleg kutyát, lovat, de az idő már csak olyan, hogy szalad és ez az oktató film 10 évvel az én időm után készült.

Üdv, Pici

 11. SzJoe — 2016-05-03 18:48 

Na végre, valaki más is van itt mundéros műszerészként! Nagyon jó az írás, szinte látom magam előtt a központot… :-) Az akkori technikából a mai napig használunk dolgokat, bár másik cégnél. Szidom is a szénmikrofon gyártásának megszűnését eldöntő valakit.
Várom a folytatást!

 12. pici0164 — 2016-05-10 11:24 

Kedves “SzJoe”!
Örülök, hogy tetszik, én is szívesen emlékszem vissza a pályám korai éveire és nem csak a fiatalságomra, inkább a technikára.
Magam is várom a folytatást, de “tiboru” nagyon alámerült. Március eleje óta egyetlen posztot sem töltött fel, remélem csak elfoglalt, nem egyéb gond akadt.
Üdv, Pici

 13. Estván — 2016-05-11 00:18 

Sziasztok!

Amíg várunk új olvasnivalóra, egy rendezvényt szeretnék a figyelmetekbe ajánlani!

Május 28-29.-én kerül megrendezésre a IV. Országos Hadikulturális Fesztivál Tapolcán, az egykori Csobánc laktanyában (valaki még biztos Dobó Istvánként ismerte).
Harcjárművek, tankos és teherautós sétakocsikázás, az ország nagyjából összes komolyabb (hazai és külföldi tematikájú) XX. századi katonai hagyományőrző csoportja, statikus kiállítások és dinamikus bemutatók, illetve többek között a “Surranótárs – valaha voltam sorkatona” facebook-csoport csapata várja az érdeklődőket.
A szervező ezen kívül rengeteg füstöt és lőporszagot ígér!

Talán milstory szerzők és olvasók is leszünk páran?

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.