531. – Tél a Bakonyban

ujdornyitÚjrakezdjük (illetve hát folytatjuk) a Milstoryblog katonatörténeteit. Nyitásként csak annyit, hogy kezdenek kifogyni a sztorik, még kettő-három van tartalékban, tehát ha nem küldtök újakat, végleg be kell zárnunk a boltot, amit szerintem senki se szeretne… Ismételten bátorítok mindenkit, hogy vegyen részt a katonaemlékek megörökítésében; ahogy mondani szokás: ki, ha nem mi..?!

Most pedig Troppauer barátunk 35 éves memoárja következik egy régesrégi hadgyakorlatról.

1981 januárjában elutaztunk a Bakony-81 hadgyakorlatra. Előtte sokat gyakoroltuk Sándorfalván az imitálást. Hogy ez mi, arról ZöPö kolléga Mimikri című posztjában olvashattok.

Pechünkre a forgalomirányító szakasz is mi voltunk, így hát amíg a többiek a kényelmes meleg vonaton közelítették meg a tetthelyet, mi a mínusz 10 fokban a CS-344 platóján tettük meg az utat, hiszen mi kísértük a konvojt. Ez úgy nézett ki, hogy előrement a Csepszonunk, sorban letettek minden csomópontban egy katonát, amíg el nem fogytunk. Az szívta meg legjobban, aki a végére került, mert annak kellett a legtöbbet ácsorogni. Bár lehet, hogy a platón hidegebb volt. Aztán elindult az oszlop, és az utolsó kocsi felvette az irányítót. Mikor az utolsót is meghaladta, megállt pihenni a konvoj, és kezdődött az egész műsor elölről.

Balatonfűzfőnél, a 71-es és 72-es kereszteződésében voltam felállítva. Ma már egész másképp néz ki, mint akkoriban. Nagyon félve adtam oda a pénzem egy kisebbségi srácnak, hogy hozzon már egy kétdekás radiátort a kocsmából, mert én nem mertem elhagyni a sarkot, nem tudtam mikor ér oda az oszlop. Mázlim volt, nem lépett meg, rendes csávó volt, odaadtam neki a visszajáró lóvét csokira.

Jól átfagyva megérkeztünk valahova Hajmáskér környékére. Mindent vastag hópáncél borított. Itt csak egy napot töltöttünk, aztán a mi századunk továbbköltözött Újdörögdre. Egy objektum üres udvarán felvertük a sátrakat, mi voltunk az első fecskék. Azután egyre csak jöttek a katonák mindenfelől. A végén egy igazi kis sátorváros alakult ki.ujdor1

Hamar megtaláltuk, hogy hol lehet pálinkát szerezni. Tisztán emlékszem, hogy pont egy tízesért adtak a fiúk egy feles házit. Éjjel órás váltásokban raktuk a dobkályhákat fával. Ezek olyanok voltak, hogy ha nem raktad folyamatosan, egyből kihűlt. Viszont jól lehetett rajta krumplit sütni, meg pirítóst készíteni.

Az első napok azzal teltek, hogy T alakú kerítésoszlopokból meg drótból szögesdrótkerítést építettünk, ami az államhatárt imitálta. Befúrtak a fagyos földbe a hó alá, majd B. alhadnagy utasítására belehelyeztük az oszlopokat, úgy, hogy a T két szára a kerítés vonalába esett, nem ám merőlegesen. Rákérdeztünk, hogy biztosan így gondolja-e, de azt mondta, úgy kell.

Már jó nagy darab kész volt, mikor Csülök alezredes – aki a laktanyaparancsnok is volt, itt meg aztán az imitálás irányítója – heves hörgő ordítások közepette kérdezte, hogy ki volt az az állati nagy a barom, aki ezt így rakatta le.  A T szárainak természetesen a kerítésre merőlegesnek kellett lenni, hogy ne másszanak könnyen át rajta. Persze ennél az imitált határnál tök mindegy volt, kidöntötték a ruszki tankok úgyis, amikor ellentámadásba mentek át – mert ugye a gaz olaszok meg osztrákok támadtak meg minket – de azért ki kellett szedni, újra rakni.

Bajtársammal “jól felszerelt” műszaki katonaként kombinált fogóval szegeltük a drótot a fára u-szeggel,  baromi nehéz volt kesztyűben, de anélkül meg iszonyú hideg. Mellettünk pár méterre röfögtek a vaddisznók. Itt ittam életembe először és utoljára tejet, babakoromat nem számítva, annyira szomjas voltam. De elárulom: nem ízlett, úgyhogy ráfanyalodtam a hóevésre.

Közben B. alhadnagy bement Tapolcára ezért-azért, kérdezte, hogy mit hozzon. Természetesen pálinkát kértünk. Na az nem lehet! Akkor nápolyit. A végén hozott nápolyit is meg pálinkát is. Alapjában mégis csak rendes ürge volt. Aztán a gyakorlat végéig mondogatta: “Pista bácsi jó bácsi, hozott maguknak nápolyit Tapolcáról”

Elkészült a kerítés, másnap másodmagammal kiválasztott a századparancsnokunk, hogy elmenjünk kinézni az imitáló helyeket. Életem egyik legszebb téli élménye volt az érintetlen hólepte Bakonyban erdőn, mezőn, tisztásokon végigautózni, még az sem bántuk, hogy a ponyvás kocsin a plató végén csimpaszkodtunk, hogy mindent lássunk. Lassan mentünk, szép, szélcsendes, de jéghideg idő volt. Láttunk vadakat is. Végül a főnökök kijelölték a helyeket,  nekünk semmi dolgunk nem volt. De nem bántuk meg, hogy mi is mehettünk.ujdor2

Elérkezett az imitálás napja. Előző délután, még világosban felszereltünk mindent, berendeztük a kis bunkert. Egy méter mély lyuk volt, tetején hullámlemez, hóval leálcázva. Kaptunk egy híradó katonát Vásárhelyről. Elég döbbenetes volt, mikor megláttuk, hogy egy képes mesekönyvből a fedezékben a Hófehérkét olvassa.

Eljött az este, kint kellett aludni a havon, hálózsákban, őrizni a robbanószert. Le a kalappal a honvédségi hálózsák előtt. Igaz, nagy volt, ha cipelni kellett, de simán kibírtuk benne a mínusz tizenöt fokban a havon. A sapkámmal bedugtam a fejnyílást, és teljesen bebújtam. Egy őrmi is velünk volt a másik zászlóaljtól, pont az, aki velünk volt mezőgazdasági munkán is, így ismertük, jó gyerek volt. Éjféltájt hoztak forró teát. A sötétben lekaptam a csajkát a Csepel platóról, mivel én nem ettem húsos káposztát vacsira, tudtam, hogy az enyém tiszta. Jó meghúztuk a forró teát, nagyon jólesett. Reggel aztán kérdi az őrmi, maradt-e tea, nem baj, ha már hideg. Odanyújtottam a csajkát, beleivott, belenézett, majd felordított: “Troppauer, ez meg mi a lófasz?” Belenézek, és már mondom is: “Mi lenne főnök,  fasza kis húsos tea!”  :-) Úgy látszik mégsem az én csajkámat vettem le a sötétben, éjjel meg azt hittük a káposztára, hogy teafű.

Telt-múlt a délelőtt, felvettük a rádiókapcsolatot, a híradónknak hátrafelé kellett néznie. Ennek az volt az oka, hogy ha a ruszki tankok jönnének, akkor meneküljünk, mert azt mondták, azok ugyan észre nem vesznek, átmennek a bunkeren. Mikor ránk került a sor, elsütögettük a tölteteket, összeszedtük a maradék szerelési anyagot és vártunk. Közben köröttünk igen nagy háború zajlott, mindenfelől lövések, robbanások,  harckocsik,  helikopterek. Nagyszabású gyakorlat volt, kár hogy leginkább csak hallottuk, mint láttuk.

Egy pótos Csepel összeszedte a szerelési anyagokat, hogy visszaviszi Ercsibe a raktárba. Egy – szintén fehérvári – bajtársammal jelentkeztünk önként a lerakodáshoz, mivel Fehérváron is át kellett mennünk. Így esett, hogy este tízkor fel kellett csengetnem a házmesternénit. Kaputelefon akkoriban a mi házunkban nem volt. Alig ismert meg. Gyakorlóban,  mocskosan, füstösen, lőporszagúan…  Egy fél órát voltam otthon, megkaptam a karácsonyi ajándékokat, de legjobban annak a liter pálinkának örültem, amit nagyapámtól kaptam.

Már elévült az ittas vezetés bűne azóta – 35 éve volt, meg úgysem árulom el, ki volt a sofőr – bizony  hármasban Ercsiig megittuk az egészet. Ott a szó szoros értelmében ledúrtuk az összes cuccot, mondván, majd reggel elpakolják, nekünk sietni kell vissza.

Visszafelé megint megálltunk Fehérváron. A házmester néni most már nagyon kiakadt. De megint kaptunk pálinkát, apám odaadta a részét, amit ő kapott a nagyfatertól. Világosodott, mire visszaértünk a Bakonyba. Útközben egymást bökdöstük, el ne aludjunk mind a hárman. Közben sátorbontás volt, a többiek a cuccainkra figyeltek, szóval minden szépen össze volt pakolva. Irány a hajmáskéri vasútállomás, visszafelé már nem mi, szegediek voltunk forgalmisták. Itt ácsorogtunk délig, mire megjött a vonat. Aztán cuccokkal felszálltunk és pont kitöltöttük nyolcan a nyolcas fülkét, se ki, se be senki. Aludtunk Szegedig.

Kemény tél volt, sok szívással, mégis máig ható nagy élmény volt ez a két hét.

5 hozzászólás

 1. szogyi — 2016-10-10 16:24 

Üdv a fedélzeten, akkor most már jönnek az utolsó (előtti) töltények?
A T-elemek iránya az igazi hivatásosra vall. Az a csoda hogy egy másik hivatásos tudta. ja, persze lehet neki nem csak azért volt a feje hogy legyen mire tenni a sapkát.

 2. Bigjoe(HUN) — 2016-10-11 13:59 

A katonákhoz mindig közel volt a pálinka, régen is-most is.

Egyszer Bögre őrnagy (lökni volt nálunk) említette, hogy kint a Szu-ban a vodkás üveg a szájához fagyott, miközben szoliba mentek és ültek a platón a nagy orosz télben.

 3. untermensch4 — 2016-10-12 18:54 

“kezdenek kifogyni a sztorik, még kettő-három van tartalékban, tehát ha nem küldtök újakat, végleg be kell zárnunk a boltot, amit szerintem senki se szeretne…”
Ha ilyen nagy az ínség, van a családi készletem (nagyapám mint tisztnövendék a háború alatt, hogyan nem lett besorozva ’53-ban, apám hogyan nem lett katona két fordulós, én hogyan nem lettem katona – ez utóbbi mondjuk tök lapos sztori). Meg egy-két mozaik katonáktól mert régebben kocsmában ha ittam mindig úgy alakult hogy katonákkal beszélgettem végül.

 4. falugazda — 2016-10-19 20:27 

Estére egy kellemes meglepetés. Végre!
Tiboru! Dobj fel valami nyereményt a beküldőknek.
Szegeden a Török Ignác (ex-Zalka) laktanyában jártam még én is. Életemben többször is. Általános iskolás koromban a suli igazgató nőjének a férje ott szolgált valami főmuftiként, ezért évente látogatott el a komplett suli a laktanyába. Sajnos csak a felszámolásakor voltam ott később, már katonaként. Szentesre hordtuk el a még menthető műszaki anyagokat. Akkor még volt a laktanyában őrség is szentesiek adták, vagyis inkább aludták…
Mondjuk nem derült ki melyik laktanyából “diszlokáltatok” imitálni, Szegeden lehettetek még a Kossuthban is. Ott később már csak a KIEG működött.

 5. troppauer — 2016-10-24 12:25 

@falugazda:
Szia, a Zalkában voltam 80-81 ben, de pár évre rá a két zalkás és a két kossuthos zászlóalj helyet cserélt. Tehát a 1753 ahol voltam a Kossuthba került.
T.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.