Katonáéknál – mai szerzőnk, proletair szerint is – a tervezés legalább olyan jelentős szerepet tölt be, mint az ifjú házasok esetében. A különbség csak annyi, hogy egyenruháséknál nem a hüvelyhőmérőzés dívik segédmódszerként.

Vagy legalábbis nagyon-nagyon reméljük.

A szolnoki mélységi felderítőknél nem csak ejtőernyőzésből állt az élet, így elég sokszor jártunk lövészetekre, ahol nem kellett spórolni a lőszerrel, és még gyakrabban jártunk ilyen-olyan gyakorlatokra.

Történt, hogy egy hetet az Újdörögd mellett a Honvédség részére "felépített" romvárosban (vagy fantomvárosban) töltöttünk, hogy gyakoroljuk a városi harcászatot. A hely nagyjából úgy néz ki, mint Mogadishu a Sólyom végveszélyben című örökbecsűben, csak kissé szellősebben állnak az épületek. Ezek közt van emeletes téglaház, de van egyszintes panel is. Igazi non plus ultraként a "település" alatt egy egész kiterjedt csatornahálózat húzódik, ami úgy 1-1,5 méter átmérőjű betongyűrűkből áll, és aminek majdnem minden épület előtt van lejárata.

Az egyik napon a századot két részre osztották. Egy csapat volt a városvédő, a másik a támadó. Három órát kaptak a csapatok a felkészülésre. Vaklőszer, hangjelző és füstgránát állt rendelkezésére mindkét csapatnak, nagyjából korlátlan mennyiségben (a hangjelző gránát egy gumiborítású hengeres tárgy, belőle kiálló 10 másodperces égésű kanóccal. Ehhez képest a leghangosabb szilveszteri petárda csak egy elhaló fülemülefütty).

Szóval minden készen állt arra, hogy háborúsdit játsszunk. A század vezetése pedig bíróként sétált a terepen, és eldöntötte, ki halt meg.

A támadó fél egyik motivált és lelkes rohamosztaga azt tervelte ki, hogy az egyik csatornában kúszva közelíti meg a védők kiszemelt épületét, majd az aknafedelet (ami olyan volt, mint a vízóraaknák fedele: jó nehéz és zsanéros) felhajtva kimászik a csatornából, és behatol az ojjektumba, de előtte azért bedob egy hangjelzőt az ablakon, ami pont az aknanyílás felett volt.

Tehát így nézett volna ki a terv:

1.) úgy 100 méter csatornában kúszás után a csapat a kijáratnál az aknafedél alatt kucorog (5fő);

2.) a  hangjelzőkanóc meggyújtása, pár másodperc kivárás;

3.) aknafedél nyitása, a gránát ablakon történő bedobása;

4.) a fedél lecsukása, az épületben ekkor történik a Mindent Elsöprő Termonukleáris Robbanás;

5.) az aknafedél ismételt nyitása, az ablakon történő behatolás;

6.) a "foglyokat nem ejtünk" aranyszabályt követve az esetleges túlélők lemészárlása.

Kiváló terv volt, csak a védők sem voltak hülyék: az összes közelükben lévő csatornanyílásra több köbméter építési hulladékot raktak, ami ezen a helyszínen szinte kizárólag vasbetont jelentett. Erről persze a támadó csapat mit sem tudott.

Ennek fényébe rekonstruálva a történteket, eképpen nézett ki a dolog:

1.) úgy 100 méter csatornában kúszás után a csapat a kijáratnál kucorog;

2.) a hangjelzőkanóc meggyújtása, pár másodperc kivárás;

3.) az aknafedél nyitása a rajta lévő tonnányi vasbetontól nem sikerül;

4.) a hangjelzőkanóc végigég, majd bekövetkezik a Mindent Elsöprő Termonukleáris Robbanás, ami a felszínen egy tompa dörrenésként hallatszik;

5.) –

6.) a röhögéstől a háború percekre félbeszakad, a szembenálló feleket a rekeszizomgörcs tizedeli, a pórul járt rohamosztag a nap további részében csak a normál zenei "A" hangot hallja megszakítás nélkül.

Így esett, hogy felderítők estek áldozatául a hiányos felderítésnek.