Che olvasónkat sem lehet kifejezetten egy Rambó pályafutású katonának nevezni, de története neki is van. Nem is akármilyen: a hadsereg emberi arcát véljük felvillanni látni egy futó tizedmásodpercre, ami a Petőfi laktanyában egykoron sürgőforgó, hadkieges hivatásosok esetében felér egy dicshimnusszal.

Nekem is van katonasztorim, bár inkább olyan… olyan civilizáltabb, mint a szokásos.

Az egészségügyi vizsgálat a penge „A” kategóriát adta, így az azonnali bevonulás csak a tanulmányi halasztás okán maradt el, viszont a várható diplomaszerzés időpontját alaposan feljegyezték.

Még egyetemre jártam, amikor megszületett első gyermekem, aztán a hurráoptimizmusunk miatt nekiveselkedtünk a másodiknak is, ami gyors ütemezések miatt – hehe – sikerült is. (megjegyzés: akkoriban a két gyermekes állapot felmentést adott.) Viszont a behívómat annak rendje és módja szerint megkaptam: vonuljak be a Petőfi Laktanyába január tizenmittudoménmikorra, a második gyerek várható születése után két-három héttel.

Hjajj! Felhívtam a hadkieget, ahol hamarjában kapcsoltak is egy tiszthez, aki – és itt meglepődtem – igen kulturált volt és normális. Elmondta, hogy nincs mit tennem, be kell vonulnom a többiekkel, mert ha már kiment a parancs, hogy menjek, úgy mennem is kell, mert ellenkező esetben keresni kezdenek a váposokkal.

Én itt szartam be először.

Aztán lassan, érthetően elmagyarázta, hogy csináljak mindent, amit mondanak, ne dumáljak, mert gond. Viszont ő odaszól, intézkedik, és amikor kérdezik a bevonulókat, akkor jelentkezzek.

Eljött a nap, vonultam befele. A laktanya bejáratánál őrség feszült, arcukon a jól ismert vigyorral. Nem dumáltam, csak mutattam a papírom. Intézkedtek. Kaptam valódi katonát kísérőnek, aki betuszkolt egy terembe, ahol már egy jó adag, velem egy sorsra szánt kopaszjelölt ült, és egy talpig katona magyarázott. Ez is normális volt, épp magyarázta, milyen alakulatok vannak a petőfibe’, és próbált a krétafehér arcúakba valami életerőt beledumálni. Lassan eljött az ideje, hogy több megroggyant térdűt nem hoztak be; összeszámoltak minket és elindítottak a laktanya tornaterme felé. Elöl két katona, hátul szintén. Nem lófrál, nem dumál.

A tornateremben hosszú padokra ültettek, elöl két – katonának öltözött – írnoknő, velük egy feszes és nagy hangrobbanásokat produkáló kiképző tiszt. Láthatóan már el volt b*szva a napja.

Ő az elb*szott napjára való tekintettel már nem volt kényes-fényes, inkább ideges típusnak mondanám, de ahogy végignéztem magunkon, neki volt igaza. Ő bemondott egy nevet, a név tulajdonosa felállt és bevallotta, hogy ez pont ő, majd leült. Amikor végére ért, megkérdezte – csak úgy foghegyről -, hogy van-e valakinek bármi hozzáfűznivalója, és már fordult is volna az iratkupachoz, amikor kezem illemtudóan szólásra emelkedett.

Na. Ott megállt a növésben minden, láthatóan az elb*szott nap fokozódni látszott, arcát végignyúzta kezével, és csöppet remegő hangon megkérdezte: Namár, maga mit akar?

Én – miután összeszartam magam – felálltam  és elmondtam a helyzetet.

Ekkor jött, amire számítani lehetett: fokozott hangerőn emlegette fel rokoni szálaim relációit különböző, eddig számomra ismeretlen állatfajtával, felhánytorgatva az ő napjának szoros beosztását, melybe – legnagyobb sajnálatára – egyáltalán nem maradt hely a fent említett fajták gondozására. Ekkor az egyik írnok katonahölgy odapisszentett, emez odahajolt és kis sustorgás után a kiképző tiszt nyájas lett, ahogy csak egy pszichés terheltekkel foglalkozó szakorvos tud lenni, és annyit mondott: vagy úgy…

Odabiccentett egy sarokban feszesvigyázba vágódó közlegényhez, akinek odaröffentett valamit, amiben a kísérje és a ki szó is szerepelt. Még kérdeztem, hogy más egyéb nincs-e, de arcáról kezdett fogyni a pszichiáterekre oly jellemző arcvonás, így elköszöntem, és kikísérettettem onnan. A sorompónál szolgálatban lévők arcát kellett volna felvenni valami roppant maradandó adathordozóra, amikor elköszöntem tőlük.

Nos, így voltam fél órát katona.