027. – Az „I” kategória

Ismét egy olyan történet kerül terítékre, amelyből kicsit elkésve bár, de megtudjuk, hogyan is lehetett (volna) megúszni a katonaságot egy enyhe beszédhibával. A sztori (egyáltalán nem) szenvedő alanya Tschöppy volt, akinek ilyetén történő távolmaradásával nemcsak a Honvédség, de az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete is szegényebb lett – blogunk olvasóiról nem is beszélve.

 

Mint majdnem mindenkinek, nekem is van egy katonatörténetem. De csak egy, mivel ez az egy esemény olyannyira meghatározta pályafutásomat a seregnél, hogy utána rögtön haza is mehettem.

Történt, hogy amikor megérkezett a sorozásra felszólító levél (biztos van ennek hivatalos neve, de nézzétek el nekem, hogy nem vagyok birtokában eme tudásnak), a sorkatonai szolgálat már igencsak a végét járta. Számolgattam is, hogy vajon megjön-e még a dokument, vagy nem? Hát, megjött.

Már itt viccesen indult a dolog, hiszen a visszaküldendő papíron két lehetőség közül lehetett választani, hogy hova akarok majd kerülni, ha elvisznek: lehettem volna sofőr, vagy ejtőernyős. Ez utóbbi érdekesen hangzott, főleg egy féléves sorkatonai szolgálatnál, de mivel apám kijelentette, hogy kitagad, hogyha azt választom, így maradtam sofőr. Na, de nem is erről akartam írni, hanem a sorozásról.

Már meg is feledkeztem az egészről, amikor jött egy levél, hogy legyek szíves megjelenni a hadkiegen, sorozás céljából. Megörültem nagyon (napersze…), de mivel kellett, hát elmentem. Inkább magamtól, mint pár vápossal karöltve, ugye. Megérkeztem, leültem és vártam. Volt elég sok ismerős, mert sok velem egykorú, néhai általános iskolai osztály- és évfolyamtárs kapta meg a levelet, így legalább nem unatkoztam. Slágertéma volt a beszélgetések közt, hogy ki milyen módon próbálja megoldani, hogy ne vigyék el. Az én zsebemben egy iskolalátogatási lapult (mivel akkoriban ténylegesen suliba jártam), így annyira nem izgultam.  Plusz úgy voltam vele, hogy ha kell, akkor elmegyek; azt a fél évet kibírom, lövök hármat a lövészeten, és legalább megtanulok vezetni B kategória felett, ha már sofőrnek akartak. De legrosszabb esetben is polgári szolgálat.

Nosza, irány egy tanterem-jellegű szoba, teszt. Megírtam elsőként, kijöttem. Szóltam a kiskatonának, hogy én akkor itt végeztem is, mi jön? Mondta, hogy várjak, majd szólítanak. Így is történt. Mondták a nevem, és már repültem is a pszichológusnő karjai, izé, asztala elé. Itt ha összesen beszéltem három mondatot (bemutatkozás, köszönöm jól vagyok, stb., vagyis a kötelező trash-talk), miután a doktornő nekem szegezte a következő mondatot:

– Maga dadog?!

Erre én – kissé meglepődve – ezt válaszoltam:

– Néha elő szokott fordulni; főleg, ha ideges vagyok.

Gondoltam: ezt a témát letudtuk, és megyünk tovább a sorkatonaság felé, de egy kicsit elhűltem, mikor (azóta) kedvenc pszichológusom ajkait elhagyá volt a következő mondat:

– Rendben, akkor az orvoskollegák megírják a felmentést, majd szólítják.

Mi van? Felmentés? Dadogásért? Hol vannak a kamerák, kiskezit’ csókolom? Elég hülyén nézhettem (szoktam…), mert még azt is hozzátette, hogy az indok "enyhe dadogás", amivel megkapom az "I" kategóriát. Egy év múlva pedig jelentkezzek megint, addig pedig keressek fel egy pszichiátert, hogy kigyógyítson ebből.

"Köszönöm, csókolom!" – mondtam, és kimentem a folyosóra. Nem hittem el, amit hallottam. Mint már írtam, attól nem nagyon féltem, hogy elvisznek (iskolalátogatási), de azért erre a fejleményre nem számítottam. Néhány perc múlva szólítanak, két öreg katonaorvos vár a szobában, mondom mivan, ők mondják, hogy igen, már itt a papír előttük. De azért a biztonság kedvéért gyors szemle, pólót le, szívhang, stb. Megtörtént, ők is mondják, hogy ebből nem lesz sereg, de a végső szót a főhadnagy elvtárs mondja majd ki a bizottságban.

Ismét folyosó, ezúttal kicsit több várakozás. Látom az ismerős arcokon, hogy kinek jött be az elterelő hadművelet, és kinek nem. Elég rossz az arány. Engem elfog a röhögőgörcs, de igyekszem szolid maradni, mégse egy sorozáson szakadjon el a cérna. Volt, aki többszázezer forintot fizetett a háziorvosának valami kamu indokért, mégis elvitték.

Szólítanak a bizottság elé, elhangzik a már fent említett mondat, miszerint menjek egy év múlva vissza, addig is kezeltessem magam. Sajnálattal közlik, hogy "I" kategóriás lettem, nem tudnak elvinni, hogy megvédjem a hazát. Sajnáltam én is, de azért elővettem az iskolalátogatásit, ami szerint a következő két évben ettől függetlenül se számítsanak rám, felírták ezt is. Megköszönték a részvételt, és utamra bocsájtottak.

Így nem lettem én katona. Nemhogy két év, de már fél év múlva se volt sorozás; ha akkor elvisznek, akkor az utolsó brigádba kerültem volna. De így megúsztam a dolgot, és biztos vagyok benne, hogy a NATO sem hiányolt.

Enyhe dadogás. Ez volt az ok, amiért nem vittek el. Ami tény, mert szoktam dadogni, de hogy valakit ezért ne vigyenek el katonának? Ha nem velem történik, el sem hiszem. De mégis igaz.
 

22 hozzászólás

 1. ZöPö_ — 2009-06-19 08:58 

Nem is tudom, hogy ha lett volna rá lehetőségem, akkor megjátszottam volna-e valami hasonló kártyát. Nekem gágog a lúdtalpam, több, mint négy dioptria különbség van a két szemem között, de hallgattam a lábamról és hallgattam még arról is, hogy egyáltalán szemüvegem van.

Azt hiszem, szerencsém volt, hogy egy nagyon laza helyre kerültem. (A lazaság persze relatív, egy első lépcsős laktanyához képest értendő.)

 2. molnibalage — 2009-06-19 09:06 

Én szemüvegesen lettem ‘A’ kategóriás. Ez hogy is lehetett?

 3. ZöPö_ — 2009-06-19 09:08 

@molnibalage: Valószínűleg nem vették figyelembe. Egyébként én is A voltam. Valami hülye, önámító módon még büszke is voltam rá.

 4. Szalacsi_Dezső — 2009-06-19 10:21 

Hát 1990 előtt mindenki A kategóriás volt, én is szemüvegesen. A sorozáson mondták, hogy nem lehetek lövész és határőr a szemüveg miatt. Na de mivel előfelvételis voltam, így maradt a lövész.
Olyanok voltak nálunk A kategóriások, hogy alig bírt levegőt venni olyan asztmája volt a gyereknek, meg akkora gerincsérve, hogy derékszögben járrt és úgy vágta velünk együtt a harchozz-t, mint a kisangyal. Akkor mindenki leszarta, golyófogónak a szovjetek elé mindenki jó volt.

 5. S. Tamás — 2009-06-19 10:27 

Mi mocskosul féltünk, hogy elvisznek, szintén a legvégén. Megjött a dokument, ejtőernyős-sofőr. Persze(mondjuk vezetni szeretek). Vártuk a sorozást(hát hogyne), de fostunk is, kerestük a tuti megúszást. Egy 53-54 kg-s haverom fogyókúrát tervezett, mert hallotta, hogy 50 kg alatt nem viszik el. Mások külföldre terveztek szökni, ha nem sikerül megúszni. Mi azt a tuti tippet kaptuk, hogy a pszichológusnál legyünk lelkesek és kérdezgessük azt, hogy mikor kapunk már fegyvert, mert nekünk a fegyver a mindenünk és ha nem lövöldözhetünk, akkor nem is buli az egész. Sose derült ki, hogy vajon bejött volna a dolog vagy sem( biztos, hogy nem), mert megszűnt a sorkatonaság, és sorozásra se hívtak be végül. Az igazán szar érzés akkor fogott volna el, ha mégis behívnak, mint utolsó vonulókat. Emlékszem, hogy mit röhögtek azokon, akik az utolsó vonulást nem tudták kibekkelni.

 6. flimo13 — 2009-06-19 11:06 

@ZöPö (inda): engem is elvittek volna híradósnak, pedig szemüveg és lúdtalp mellett allergia meg tériszony is volt, meg talán bekamuztak valami gerincbizbaszt, biztos ami biztos. Lelkiekben kicsit örültem, hogy végül is B kategóriát vagy mit kaptam, mert elvinni úgyse vittek volna (2003, várt az egyetem). Azon a papíron azért sokat röhögtem, hogy nulla fok alatt bevethető, elképzeltem ahogy háború van, és tavasszal jön az olvadás, én meg bocs srácok, megyek haza, túl meleg van.

 7. ZöPö_ — 2009-06-19 12:02 

@S. Tamás: Az öngyilkosoktól nagyon féltek, ha valaki bevallotta, hogy volt öngyilkossági kísérlete, azt nem vitték. Van ismerősöm, aki így úszta meg a hetvenes(!) években.

 8. biga156 — 2009-06-19 13:56 

@Szalacsi Dezső: Hát én bizony szemüvegesen 1990 után lettem A kat és mellé határőr. A fene sem értette. Bár hozzá kell tenni, én magam gyalogoltam be a hadkiegre, hogy szeretnék bevonulni. Vissza is kérdezett vagy háromszor a hölgyike, hogy mit is akarok. Sztem nem igazán hitt a fülének. Én viszont egy nagyon szar munkahelyről és egy (számomra) nagyon előnytelen munkaszerződésből menekültem így el. Sajnáltak is a munkahelyemen, mikor „váratlanul” megkaptam rá 3-4 napra a behívót, meg jöttek, hogy segítenek elintézni, hogy mégse meg ilyenek. De én csak legyintettem, hogy á, hagyjátok. Aztán rá egy héttel (még a valódi bevonulásom előtt gyorsan) felmondtak nekem :) Szóval nem lehetetlen, hogy a bevonulásomnál úgy meglepődtek, hogy fittyet hánytak a szabályokra és így lehettem én szemüvegesként határör Adyligeten egy évig A kategóriával :P

 9. Zagato — 2009-06-19 16:33 

Én kontaktlencsés lövész voltam. Tapolcán a gyakorlólövészeten a a homokot finoman felfujta a könnyű nyári szél az MK1-es barna szemembe és ezzel el is lett intézve a pontos célzás…..

 10. Zagato — 2009-06-19 16:34 

Természetesen A kategoriás:D

 11. Szalacsi_Dezső — 2009-06-20 10:52 

@biga156:
Hát ezek komoly anomáliák voltak akkoriban a Magyar Nép(honvédség)hadseregben.
Alapkiképzőben közölték, hogy a géppisztollyal három lövésből min. 15 kört kell lőni, mert aki nem az nem tehet esküt.
Na én persze egyszer sem találtam, mert ha a szemüveges csóka hasra feküdt a sisakban, akkor a sisak letolta a szemüveget az orra végére, tehát pont az „optika2 fölött látott ki a „vakegér”. Így meg nehéz volt célozni. Szóval örültem, hogy nem kell esküt tennem, de sajnos golyóstollal kilyukasztották a lőlapot három megfelelő helyen.

 12. biga156 — 2009-06-22 13:30 

Lövészetről jut eszembe: sosem fogom asszem elfelejteni. Egy csöndes koratélo reggel mentünk lövészkedni valahová Pest alá. Nem gyenge ködben. Olyan 20m látótávolsággal. Így mikor felkészültünk lövöldözni, és ledarálták a kötelező litániát (…cél az előttem 100m-re lévő mellalak alsó széle közepe… vagy valami ilyesmi), vigyorogva próbáltuk kisilabizálni a tőlünk alig 20 méterre lévő acélgerendákon álló beton védőelemeket, merthogy kb addig láttunk el. Mikor ezt a tanácstalanságot megláttánk rajtunk, jelezték, hogy lőjünk csak nyugodtan, attól, hogy nem látjuk még ott a lőlap :D Szóval biztosan pontosan lőhettünk :)

 13. franta — 2009-06-22 13:38 

Hát az „I” és az „E” kategóriáról mindenkinek van története, ismerőseinek, barátainak, családtagjainak, stb. Ezek a „csalások”, „vagányságok” – ki ki hogy ártelmezi, mára már elmondhatók, mert – emlékeim szerint – a komcsi néphadseregre feltett eskű érvénytelen, mert kényszer alatt született. Tehát senki sem vonható utólag felelősségre.
Nos. A magam részéről nem éreztem a nyolcvanas évek elején olyan nagy szúkségét, hogy legszebb férfikoromat másfélévig naplopással töltsem, ráadásul egy olyan ideológiát képviselő világbirodalom szolgálatában, amely… khm… kissé távol állt tőlem.
A sorozáson „A”-t kaptam. A behívás előtti utolsó vizsgálatokon „C”-t. Tudniillik, hogy egy nagyon súlyos műtét előtt álltam – ez halál komoly -, de a szarfaszú katonaorvosok behívtak, mondván, majd ott „megerősödik”. Így a műtét prolongálva lett.
Na jó, miután ezt nagyon nagy méltánytalanságnak (geciségnek, kibaszásnak stb.) éreztem, és tudtam, ha már bent vagyok, senki nem segít rajtam, hát meg kell játszani a hattyú halálát.
Az alakulatnál lévő katonaorvosok (nők) persze ismerték a papírjaimat, de különösebben nem érdeklődtek az eü. problémáim iránt. (Hippkratészi eskű nyema?) Hát aztán menetelni kellett valami mezőn, én meg vagy 50 méterről kiszúrtam magamn ak egy jóképű pocsolyát. Oszt 10 méterre el kezdtem tántorogni, majd belezúgni a pocsolyába. Arccal. Gondolván, hogy csak van ezekben még valamennyi emberi érzés… („Arccal a sárban ne kérdezz, ne tiltakozz” copy right by URH.)
A dolog hatott. Onnan tól már halálos betegként kezeltek az előljárók, és hát ki a fasz meri vállalni a felelősséget, hogy ez a bunkó itt megbénul nekünk.
Végül le is minősítettek (füv) hamar, „E” kategóriára: leszerelés, többet nem hívható vissza.
Akkor sokat leszereltek eü okok miatt. Magyarázat: hát csak annyi, hogy a Varsói Szerződés megkívánt egy x összegű magyar békelétszámot. És el voltak maradva a korosztályokkal. Így behívták őket, leszerelték őket az első adandó alkalommal, hogy újabb „ágyak” nyíljanak meg a többi előtt.
Filozofikusan: voltam egy szám, ami javítja a statisztikát, és jön utánam egy újabb szám, oszt majd csak eljutunk oda – a békelétszám fenntartása mellet -, hogy már simán be tudják hívni a 19 éves csávokat az akkori átlag 22 évesekkel szemben.

 14. franta — 2009-06-22 13:43 

Ja, még annyit, hogy a szarfaszú katonaorvossal („majd ott bent megerősödik”) többször találkoztam az utcán utána; felismert, de zavartan elfordította a fejét. Mindig.

 15. Mirko — 2009-06-22 17:39 

Hej, de szerettem volna katona lenni…jó hülyének is néztek a kellemesen elit középiskolámban. Mindenki azon görcsölt, hogy miként ússza meg, én meg azon, hogy hogyan tartsam titokban a helyből „E” szemeimet. Aztán kirántották a lábam alól a hadsereget. Úgy volt, hogy ősszel még lesz egy vonulás, de aztán mikor a tavasziak bekerültek, bejelentették, hogy ennyi volt. Már a sorozóbizottság elé se kerültem…
Életem nagy traumája ez… :]

 16. gothmog — 2009-06-25 19:38 

Jó történetek. Engem csak az bosszant, hogy a színtévesztésem egy rakás dologból kizár, tipp, a honvédséget érdekelte-e? Lóf*szt. A-kat. 9 hó.

 17. SZITTYANINJA — 2009-06-25 20:38 

Engem derültégből villámcsapásként ért 21 évesen, még van hadsereg.
Be is hívtak, utolsó körösnek, gondoltam jó, megnézem mi van a hadkiegen, aztán legfeljebb lefizetek valami dokit.
Lényeg a lényeg, (minimális színészkedéssel) alvászavarral „I”-kategóriát kaptam, volt pszichiáter-pszichológus, menjek alvásvizsgálatra, jövő márciusban találkozunk.
Aztán már nem is volt hadsereg.
No velem sokat ugyan nem vesztett a Honvédség, a zöldiszony nálunk családi hagyomány, nagyfater hazasíelt a frontról, fater 21 napig volt katona, csodálkoztam is volna, ha pont engem bevisznek.

 18. Jedlik — 2009-06-27 16:38 

Négyszer hívtak sorozásra. Az első alkalommal gimibe jártam. A második alkalommal egyéves tanfolyamra. Mindkét alkalommal szépen kitöltöttem a tesztet. Harmadik alkalomnál nem volt semmilyen iskolai papírom, úgyhogy random kitöltöttem az IQ tesztet, majd X-eltem, hogy öngyilkos voltam, pszichológus kérdezze miért és hogyan. Elmeséltem. Elküldött a körzeti ideggondózóba, az továbbküldött valami korházi pszichiáterhez, az az ottani tesztek helyes kitöltése után megállapított a neurózist, aztán visszaküldött az ideggondozóba. Eközben felvettek egyetemre, szóval az ideggondozós orvos azt mondta, hogy akkor nem tölti ki a papírt, úgyis lesz iskolalátogatási. Aztán negyedszerre is hívtak, akkor vittem az iskolalátogatásit, utána többet nem hívtak.

 19. AttoFemto — 2009-07-03 21:58 

A sorozást végző pszichológusok egyikéről nekem is van egy történetem. Az előzményekhez tartozik, hogy mindig is szent borzadállyal tekintettem a pszichológusokra: egy két teszt meg kérdés, és máris belém látnak. Legalábbis így képzeltem, mert korábban sosem volt szerencsém egyhez sem. Illetve egyszer hosszan beszélgettem egy pszichológia-szakos diáklánnyal, de sajnos roppant részeg voltam, ezért semmi konkrétumra nem emlékszem.

Node: a sorozás. A Fejér Megyei Hadkiegen történt, tesztet sikeresen kitöltöttük, a pszichológiai kérdőívet is beleértve (teljesen köznapinak tűnt, csak az bosszantott, hogy miért kérdeznek meg mindent többször). Utána jött a vizitálás a pszichológusnál, akinek ekkor már a kezében volt a tesztem értékelése. Komoly képpel nézegette, majd rámmeredt, és megkérdezte:

– Szokott dühös lenni?
– Hát, előfordul néha…
– De én nem úgy értem ám, hogy mérges lesz-e, ha most például felbosszantom, hanem szokott-e mérges lenni ok nélkül?
– Nem. Mindig oka van, ha mérges vagyok.

Hümmentett, és elkezdett valamit jegyezgetni. Vessetek meg, én leselkedtem. Lehet, hogy épp most tudok meg valami szörnyű titkot magamról! Ki tudja, lehet hogy időnkénti morgolódásaim szörnyű jövőt jósolnak! Ámokfutás, meg ilyesmi. Brrr. Szóval tudni akartam a titkot, na. És leselkedtem. A következőket írta egy nyomtatvány egyik rovatába:

„Bonyolult személyiség.”

 20. AttoFemto — 2009-07-03 21:59 

Egyébként A kategóriát kaptam. De mire kifogytam az iskolalátogatási papírokból, megszűnt a honvédség.

 21. AttoFemto — 2009-07-03 22:00 

Mármint a sorállományú része, elnézést a hivatásosoktól.

 22. tiboru — 2009-07-04 00:57 

@AttoFemto:

Hm, ezek szerint én is bonyolult személyiség vagyok :-)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.