Nem is tudom, hogy ha lett volna rá lehetőségem, akkor megjátszottam volna-e valami hasonló kártyát. Nekem gágog a lúdtalpam, több, mint négy dioptria különbség van a két szemem között, de hallgattam a lábamról és hallgattam még arról is, hogy egyáltalán szemüvegem van.

Azt hiszem, szerencsém volt, hogy egy nagyon laza helyre kerültem. (A lazaság persze relatív, egy első lépcsős laktanyához képest értendő.)

@molnibalage: Valószínűleg nem vették figyelembe. Egyébként én is A voltam. Valami hülye, önámító módon még büszke is voltam rá.

Mi mocskosul féltünk, hogy elvisznek, szintén a legvégén. Megjött a dokument, ejtőernyős-sofőr. Persze(mondjuk vezetni szeretek). Vártuk a sorozást(hát hogyne), de fostunk is, kerestük a tuti megúszást. Egy 53-54 kg-s haverom fogyókúrát tervezett, mert hallotta, hogy 50 kg alatt nem viszik el. Mások külföldre terveztek szökni, ha nem sikerül megúszni. Mi azt a tuti tippet kaptuk, hogy a pszichológusnál legyünk lelkesek és kérdezgessük azt, hogy mikor kapunk már fegyvert, mert nekünk a fegyver a mindenünk és ha nem lövöldözhetünk, akkor nem is buli az egész. Sose derült ki, hogy vajon bejött volna a dolog vagy sem( biztos, hogy nem), mert megszűnt a sorkatonaság, és sorozásra se hívtak be végül. Az igazán szar érzés akkor fogott volna el, ha mégis behívnak, mint utolsó vonulókat. Emlékszem, hogy mit röhögtek azokon, akik az utolsó vonulást nem tudták kibekkelni.

@S. Tamás: Az öngyilkosoktól nagyon féltek, ha valaki bevallotta, hogy volt öngyilkossági kísérlete, azt nem vitték. Van ismerősöm, aki így úszta meg a hetvenes(!) években.

Én kontaktlencsés lövész voltam. Tapolcán a gyakorlólövészeten a a homokot finoman felfujta a könnyű nyári szél az MK1-es barna szemembe és ezzel el is lett intézve a pontos célzás…..

@biga156:
Hát ezek komoly anomáliák voltak akkoriban a Magyar Nép(honvédség)hadseregben.
Alapkiképzőben közölték, hogy a géppisztollyal három lövésből min. 15 kört kell lőni, mert aki nem az nem tehet esküt.
Na én persze egyszer sem találtam, mert ha a szemüveges csóka hasra feküdt a sisakban, akkor a sisak letolta a szemüveget az orra végére, tehát pont az „optika2 fölött látott ki a „vakegér”. Így meg nehéz volt célozni. Szóval örültem, hogy nem kell esküt tennem, de sajnos golyóstollal kilyukasztották a lőlapot három megfelelő helyen.

Hát az „I” és az „E” kategóriáról mindenkinek van története, ismerőseinek, barátainak, családtagjainak, stb. Ezek a „csalások”, „vagányságok” – ki ki hogy ártelmezi, mára már elmondhatók, mert – emlékeim szerint – a komcsi néphadseregre feltett eskű érvénytelen, mert kényszer alatt született. Tehát senki sem vonható utólag felelősségre.
Nos. A magam részéről nem éreztem a nyolcvanas évek elején olyan nagy szúkségét, hogy legszebb férfikoromat másfélévig naplopással töltsem, ráadásul egy olyan ideológiát képviselő világbirodalom szolgálatában, amely… khm… kissé távol állt tőlem.
A sorozáson „A”-t kaptam. A behívás előtti utolsó vizsgálatokon „C”-t. Tudniillik, hogy egy nagyon súlyos műtét előtt álltam – ez halál komoly -, de a szarfaszú katonaorvosok behívtak, mondván, majd ott „megerősödik”. Így a műtét prolongálva lett.
Na jó, miután ezt nagyon nagy méltánytalanságnak (geciségnek, kibaszásnak stb.) éreztem, és tudtam, ha már bent vagyok, senki nem segít rajtam, hát meg kell játszani a hattyú halálát.
Az alakulatnál lévő katonaorvosok (nők) persze ismerték a papírjaimat, de különösebben nem érdeklődtek az eü. problémáim iránt. (Hippkratészi eskű nyema?) Hát aztán menetelni kellett valami mezőn, én meg vagy 50 méterről kiszúrtam magamn ak egy jóképű pocsolyát. Oszt 10 méterre el kezdtem tántorogni, majd belezúgni a pocsolyába. Arccal. Gondolván, hogy csak van ezekben még valamennyi emberi érzés… („Arccal a sárban ne kérdezz, ne tiltakozz” copy right by URH.)
A dolog hatott. Onnan tól már halálos betegként kezeltek az előljárók, és hát ki a fasz meri vállalni a felelősséget, hogy ez a bunkó itt megbénul nekünk.
Végül le is minősítettek (füv) hamar, „E” kategóriára: leszerelés, többet nem hívható vissza.
Akkor sokat leszereltek eü okok miatt. Magyarázat: hát csak annyi, hogy a Varsói Szerződés megkívánt egy x összegű magyar békelétszámot. És el voltak maradva a korosztályokkal. Így behívták őket, leszerelték őket az első adandó alkalommal, hogy újabb „ágyak” nyíljanak meg a többi előtt.
Filozofikusan: voltam egy szám, ami javítja a statisztikát, és jön utánam egy újabb szám, oszt majd csak eljutunk oda – a békelétszám fenntartása mellet -, hogy már simán be tudják hívni a 19 éves csávokat az akkori átlag 22 évesekkel szemben.

Hej, de szerettem volna katona lenni…jó hülyének is néztek a kellemesen elit középiskolámban. Mindenki azon görcsölt, hogy miként ússza meg, én meg azon, hogy hogyan tartsam titokban a helyből „E” szemeimet. Aztán kirántották a lábam alól a hadsereget. Úgy volt, hogy ősszel még lesz egy vonulás, de aztán mikor a tavasziak bekerültek, bejelentették, hogy ennyi volt. Már a sorozóbizottság elé se kerültem…
Életem nagy traumája ez… :]

Engem derültégből villámcsapásként ért 21 évesen, még van hadsereg.
Be is hívtak, utolsó körösnek, gondoltam jó, megnézem mi van a hadkiegen, aztán legfeljebb lefizetek valami dokit.
Lényeg a lényeg, (minimális színészkedéssel) alvászavarral „I”-kategóriát kaptam, volt pszichiáter-pszichológus, menjek alvásvizsgálatra, jövő márciusban találkozunk.
Aztán már nem is volt hadsereg.
No velem sokat ugyan nem vesztett a Honvédség, a zöldiszony nálunk családi hagyomány, nagyfater hazasíelt a frontról, fater 21 napig volt katona, csodálkoztam is volna, ha pont engem bevisznek.

A sorozást végző pszichológusok egyikéről nekem is van egy történetem. Az előzményekhez tartozik, hogy mindig is szent borzadállyal tekintettem a pszichológusokra: egy két teszt meg kérdés, és máris belém látnak. Legalábbis így képzeltem, mert korábban sosem volt szerencsém egyhez sem. Illetve egyszer hosszan beszélgettem egy pszichológia-szakos diáklánnyal, de sajnos roppant részeg voltam, ezért semmi konkrétumra nem emlékszem.

Node: a sorozás. A Fejér Megyei Hadkiegen történt, tesztet sikeresen kitöltöttük, a pszichológiai kérdőívet is beleértve (teljesen köznapinak tűnt, csak az bosszantott, hogy miért kérdeznek meg mindent többször). Utána jött a vizitálás a pszichológusnál, akinek ekkor már a kezében volt a tesztem értékelése. Komoly képpel nézegette, majd rámmeredt, és megkérdezte:

– Szokott dühös lenni?
– Hát, előfordul néha…
– De én nem úgy értem ám, hogy mérges lesz-e, ha most például felbosszantom, hanem szokott-e mérges lenni ok nélkül?
– Nem. Mindig oka van, ha mérges vagyok.

Hümmentett, és elkezdett valamit jegyezgetni. Vessetek meg, én leselkedtem. Lehet, hogy épp most tudok meg valami szörnyű titkot magamról! Ki tudja, lehet hogy időnkénti morgolódásaim szörnyű jövőt jósolnak! Ámokfutás, meg ilyesmi. Brrr. Szóval tudni akartam a titkot, na. És leselkedtem. A következőket írta egy nyomtatvány egyik rovatába:

„Bonyolult személyiség.”

Mármint a sorállományú része, elnézést a hivatásosoktól.