Nolik nickű olvasónk (akinek hőseiről szemfüles olvasóink rögtön látni fogják, hogy egy szomszédos, ámde régi formájában azóta megszűnt állam hajdani hadseregében szolgáltak) az emberiség örök kérdéseinek egyikét járja körül, igényes, mondhatni irodalmi stílusban. Mivel (talán tévesen) feltételezzük, hogy katonasztorikat kiskorúak nem olvasnak, a 18-as karika kihelyezésének gondolatát (rövid hezitálás után) elvetettük.

– Stanojević, te mégis orvos vagy, hadd tegyek fel egy intim kérdést.
– Persze, őrnagy elvtárs, parancsolj.
– Szerinted higiénikus puncit nyalni?
– Hát, izé, én nem azt mondom, hogy nem csinálom, de végső soron nem az…
– Igen, én is így gondolom, mert azért mégis ott lenn van, ahol a pisilés is, meg minden. – vágott megkönnyebbülten dr. Predrag Stanojević orvos-hadnagy szavába Simić őrnagy a hadtápról. Merthogy a saját elméletének a megerősítését vélte kihallani a katonaorvos szavaiból. Majd hosszas monológban hozsannázott a női nemi szervről, amit elsősorban a virágokhoz hasonlított. Mindez végtére is korrekt analógia, hisz a virágok a növények nemi szervei.

– A klitorisz olyan, mint egy virág!- áradozott áhítatosan, jellegzetes fejhangján. – Finoman, gyengéden kell simogatni és nem marad hálátlan. 

És biztosak lehetünk benne, hogy Simić őrnagy egyébként rendkívül bájos ifjú feleségét olyan lágyan kényeztette ujjaival, hogy egy izommacsó rámenős nyelvcsapása ahhoz képest túlságosan is bemelegítés nélküli, fájdalmasan gyors lényegre térés. Stanojević doki is megkönnyebbülhetett, hogy további szakmai érvelést nem kellett a tárgyban folytatnia. Merthogy ellentétben azzal, amit mondott, ilyesmit életében nem csinált még a vasággyal együtt negyvennégy kilós, szerencsétlen genetikai selejt. 

Manapság azt mondanánk rá, hogy pinát csak interneten látott, annak idején meg az arra szakosodott, egykezes olvasásra tervezett szaklapokban. Szánalmasan gyerekesen hőzöngeni viszont igencsak szeretett a szerencsétlen lúzer, szó szerinti szájkaratés. Mert hogy állandóan a fekete övével hencegett. Aki ránézett fizimiskájára és idétlen mozgáskoordinációjára, persze saját magát érezte kínosan, helyette is. Orvosként sem brillírozott. Például egy szerencsétlen rózsahimlős spliti szakácsot egy bárányhimlős srác mellé zsuppolt karanténba. A páciens aztán két hónapig az elkülönítőben vakarózott.

Visszatérve Simić őrnagyhoz, ha Szécsi Pali történetesen egy heteroszexuális férfiről énekelte volna a „téged csak a virág érdekel-t” akkor erre az őrnagy kiválóan alkalmasnak minősülne. Viszont katonának teljes mértékben alkalmatlan. A kötelező tisztelgésre csak joviálisan legyintett és egy barátságos mosoly kíséretében szinte mindig ezt mondta: – Mani se toga rođo! – ami valami olyasmit jelent, hogy „Hagyjuk ezt, kis rokonom! ” 

Egyszer, mint hadtápos főtiszt, egy még nála is magasabb rangú öreg csókával, valami alezredessel szemlét tartottak a konyhán, s a szemle – rá jellemzően – se füle, se farka végtelen filozofálgatásba torkolt. Jaćimovski alhadnagy, egy józan gondolkodású, két lábbal a földön járó, különösebb karriervágytól nem vezérelt negyvenes tiszt, aki viszont az általa irányított laktanyai étkezdére méltán büszkélkedett, merthogy minden klappolt, annyira felhúzta magát a két tesze-tosza herén, akik csak láb alatt voltak, hogy a következményekkel nem törődve, gyakorlatilag szinte ordítva dobta ki őket a konyhájából. 

Simić őrnagy minden növényt megcsodált, olykor beszélt hozzájuk. Ha filmet forgatnának róla, akkor a castingon Bruce Willis labdába sem lőhetne, viszont a többnyire joviális könyvelőket, meg a bernáthegyivel a film végéig megbékélő, kappanhájas mintacsaládapát alakító Charles Grodin (itt jobbra fent) annál inkább.

A hálótermünk melletti, dézsa méretű virágcserépben cseperedő filodendront (itt balra szemlélhető meg, még a történtek előtt) is mindig megcsodálta. Egyszer csak kérdőre vont:

– Nolik, nem öntözitek? Mitől ilyen sárga?  
– Dehogynem öntözzük, őrnagy elvtárs, biztos valami betegség…- de folytatni már nem tudtam, mert hirtelen elkezdett levegő után kapkodni, mint erős asztmás egy roham előtt. Hiába néztem rá (a kétbalkezes sorstársból valamiféle cinkos rokonszenvet kiváltó) ártatlan bociszemekkel, leolvasott, mint a villanyórát. Tekintetével a közvetlenül a hálóterem ajtaja melletti virágcserép és a hosszú folyosó túlsó végén lévő WC-ajtó közötti távot méricskélte. És eztán már csak a felelőtlen, lusta, trehány disznót látta bennem. Sajnos igaza volt. A hálószoba többi lakójával együtt éjjelente basztunk elslattyogni a slózira, hiszen ott a filodendron a nagy dézsában. Ekkor már próbáltam volna valamit hebegni, de nem volt rá kíváncsi. 

Azt kívántam, hogy bárcsak inkább a szadista Baković hadnagy kérne rajtam számon valami vélt vagy valós függelemsértést, és kéjesen őrjöngve meneteltessen díszlépésben, teljes harci felszerelésben fél napon át a tűző napon, aztán pedig ötszáz fekvőtámaszt is nyomasson le velem, de Simić őrnagy kegyetlenebb volt. Sem akkor, sem később nem büntetett meg és mivel idáig bűnhődés nélkül maradtam, nekem egyszer Szent Péter előtt ezzel a filodendronnal még el kell számolnom. 

Miután leszereltem, nem egész egy évre rá kitört a polgárháború. Bízom benne, hogy a teljesen alkalmatlan Simić őrnagy ebből kimaradt és valami virágüzletben húzta meg magát, vagy csak simán művelte kertjeit.

Brü-hü, brü-hü, elüldözött apám. Elküldött, hogy öljem meg az ellenséget, én viszont meggyógyítottam.

De ha mégsem, akkor ne lepődjünk meg, ha a volt Jugoszlávia területén a polgárháború során elkövetett emberiség ellenes bűncselekményeket tárgyaló Hágai Nemzetközi Bíróság előtt egyszer majd szóba kerül egy titokzatos őrnagy, aki ahelyett, hogy falvak felgyújtásában, orvlövész fészeknek kikiáltott templomtornyok szétágyúzásában, nők megerőszakolásában, egymáshoz drótozott végtagú férfiak tömegsírba lövetésében „jeleskedett” volna, katonáival barackfákat metszetett meg szakszerűen és gyógynövényeket gyűjtetett, amivel a sebesült katonákat és a polgári lakosságot gyógyították.