Nolik kolléga mai posztjában bevallottan laboratóriumi közegként szeretné felhasználni blogunk felületét, továbbá kísérleti (fehér)egérként foglalkoztatni a tisztelt olvasókat.

Senkit nem akarok befolyásolni, de ami engem illet: örömmel adok helyt mai írásának is, arra biztatva benneteket, hogy reagáljatok írásban a kommentek között a poszt végén található felvetésre.

Birodalmak jönnek-mennek, Abszurdisztán marad

1989. szeptember 14-én szülővárosomban, Szabadkán vonatra szálltam, hogy 600 kilométerre délebbre a macedóniai Kičevo városkában megkezdjem tényleges katonai szolgálatomat. Nálunk a családban ez a Macedónia valahogy bejövős hely volt sorkatonáskodásból. 1906-os születésű imádott nagyapám az ezerkilencszázhuszas években az akkori Jugoszláv Királyság hadseregében katonáskodott, éspedig Đevđelijában, egy, a macedón-görög határon fekvő településen. Nálam kilenc évvel idősebb unokabátyám pedig Macedónia fővárosában, Skopjeban szolgált, nagyjából kilenc évvel előttem; még emlékszem, hogy nagyapámmal párszor diskuráltak, mert ugye néhány dolog hatvan év alatt se nagyon változott.

Szóval engem levittek az otthonomtól 600 kilométerre, ami magyarországi fülnek überelhetetlen kibaszásnak tűnik. Itt Magyarországon – katonasztorikat felelevenítve – lehet is vele villogni. Mert őszintén szólva, a legwoodyallenesebb fizimiskájú, Gandhinál is nagyobb pacifista lelke mélyén is ott lapul egy Rambo, aki a söntések összehasonlító katonatörténeti tanszékén a többi exbaka leszájkaratézására gyúr:

– Én voltam a legtökösebb katona, velünk basztak ki a legjobban, plusz vagy mínusz negyven fokon meneteltem egész nap teljes harci felszerelésben – és az elmaradhatalan, másik obsitos szavába vágva tromfolni: – Az semmi!

Tehát én is megnyugtatóan kuncogtam a szűkmagyar Soprontól – Záhonyig huszárkodók távolsági tromfjain a magam 600 kilométeres dzsoli dzsókerét a kezemben tudva, mindaddig, amíg egy, a katonaságot még a Nagy-Szovjetunióban abszolváló kárpátaljai srác nem alázott porig, az „Az semmi!“ távolsági szekciójában az „Engem Ungvárról a Kuril-szigetekre soroltak! “ kártyával.

1989-ban a „Tito után is Tito“ semmitmondó lózung jegyében foltozgattuk a szocializmus viszonylag egyedi, úgynevezett munkásönigazgatási válfajának maradékát az akkor még csak szörnyű árnyként leselkedő, és elkerülhetőnek tűnő polgárháborúig.

– Á, itt Európában, a XX. század végén ilyesmi úgyse’ lesz. Majd békésen megoldódnak a dolgok – reménykedtünk. A többi már történelem.

Szóval Tito (az utolsó Habsburg) által, az Osztrák-Magyar Monarchia egy részének romjaira épített kisbirodalomban katonáskodtam. Az Utolsó Habsburg címmel egy angol történész könyvet is írt Titóról. A könyv címe (a kétségtelen marketing-szempontokon felül is) minden bizonnyal telitalálat, merthogy az egykori diktátor maga is a dualista monarchia szülöttje, aki saját tényleges katonai szolgálatát éppenséggel a monarchiában tudta le; mi több, az első világháborúban történetesen Hitlerrel szövetséges oldalon vett részt. És saját birodalmát jobban akarta működtetni, mint az osztrákok.

Nos, a projekt a végére azért nem ilyen bécsi vígoperett-stílusban záródott. Kisebb-nagyobb birodalmak viszont jönnek-mennek, időnként nemzetállamokra szakadnak és újraegyesülnek. Az 1906-os nagyapa még az akkori monarchia magyar királyi részén, magyar állampogárként született. Majd lett belőle a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság polgára, később jugoszláv (királyi is meg titói is), és úgy is halt meg. Amúgy csak mint állampolgár, mert polgár az sosem volt, „mindössze“ paraszt. Most én magyar állampogárként püfölöm a szöveget, mellette szerb állampogárságom is van, jugoszláv meg volt. De birodalomból nekem többé nagy valószínűséggel nem jut, hacsak nem az Európai Unió; de az EU mint birodalom? Momentán inkább viccnek tűnik. Az uborkák méretének szabványosítását bajosan lehet egy hatalmas gépezethez tartozásként megélni.

Ahol én katonáskodtam, az most Európa egyik szegénylegénye, és annyira abszurd lúzer ország, hogy – mivel a „jószomszéd“ görögök keresztbetettek nekik a saját történelmi Makedóniájuk píárja miatt –, még a hivatalos neve is csak a volt birodalmat idézi: FYROM, azaz Former Yugoslav Republic of Macedonia.

Én a sok abszurd ország közül egy szétesőben lévőben voltam baka, ahol az abszurd olykor godot-i magasságokra hágott. Például amikor bevonultam, kötelező volt a híradót nézni, ami lényegében arról szólt, hogy hatalmukat fitogtató tizedesek csicskáztatták a merev pózban ülésre kényszerített kopasz kiskatonákat. Még katonáskodásom elején is, a többi szocialista országhoz hasonlóan, a híradó annyira dögunalomba fulladóan semmitmondó propagandát fújt, hogy a sporton meg az időjáráson kívül semmi értelme nem volt. A macedón tévé viszont vetésforgóban, felváltva sugározta a hat jugoszláv tagköztársaság tévécsatornáinak híradóit. A különböző csatornák híradói pedig a (majdnem) nemzetközi helyzet fokozódása következtében egyik napról a másikra homlokegyenest ellentétes töltetet kaptak.

Egy szétesőben lévő birodalom hadserege erre a maga abszurd módján reagált: ami eddig kötelező volt, azt a napiparancs egyik napról a másikra megtiltotta. „A sorkatonáknak mától kezdve tilos az esti híradót nézniük!“

És itt töltöttem a magam antikatonás, svejkszerű módján, kisebbségi magyarként a sorkatona-évemet, a polgárháború küszöbén. 1990 elején majdnem háborúztam is, mert teljes harci felszerelésben vártuk a parancsot, hogy kezdjük meg a bevonulást a szomszédos Koszovóba, de aztán ezt last minute lefújták. Később úgy alakult, hogy a koszovói kaland Jugoszlávia véres szétesésének nem az első, hanem éppenséggel az utolsó felvonása lett.

Bevonulásom tájékán a kezembe került egy cikk, aminek a szerzője azt fejtegette, hogy – legalábbis bizonyos statisztikai mutatók alapján – Jugoszláviáé a világ negyedik legerősebb szárazföldi hadserege. Az alkesz tiszteket, az akkumulátor nélküli, vontatással beindított katonai teherautókat, meg a szellemiségében teljességgel 1953-kompatibilis Szolgálati Szabályzatot elnézve ez eléggé abszurdnak tűnt. Bár mindenre így ráéreznék. A cikk szerint, akivel Jugoszlávia holtversenyben osztozott a No. 4. pozíción: Irak.

Hát mind YU-nak, mind Szaddám Irakjának már rá egy évre sikerült bizonyítania a „ki a faszagyerek“-ségét.

Szeretném a sztorimat egy fél regény terjedelmében leírni. Ponyvaszerű könyvben gondolkodom. Ilyen kávéházi filozofálgatás nem sok lenne benne, mint ez a rész. Inkább a kiskatonák értelmetlen idétlenkedése; afféle Švejk-utóíz. A másik feléhez pedig adja a saját sztoriját egy velem egy időben, az iraki hadseregben szolgáló, lehetőleg kisebbségi (mondjuk kurd) srác. És így állna össze a Švejk a világ negyedik legerősebb hadseregében meg a Naszreddin Hodzsa a világ negyedik legerősebb hadseregében egy kötetté.

Ti vagytok a kísérleti tengerimalacok. Szerintetek van értelme? Legyek másfélkönyves ponyvaíró, vagy maradjak meg egykönyves ponyvaírónak?