Kőmíves Kelemen sztoriját olvasgatva az ember keblét valami melegség önti el: hát tényleg igaz, hogy volt idő, amikor a román hadseregre mint ellenségre tekintettünk?! Hiszen mennyire igazuk van a pacifistáknak és a megbékélést hirdetőknek: azok a srácok a határ túloldalán pontosan olyanok, mint mi; szeretik a whiskyt és még a katonai büntetőeljárást is megkockáztatják, ha felebaráti segítséget kell nyújtani az arra rászorulónak.

Az ezredforduló után pár évvel Kolozsvár és Nagyvárad felé vállalkozgattam, több-kevesebb sikerrel. Fiatalokból álló csapatunk volt, nagyváradi székhellyel. Az irodának használt lakás inkább volt folyamatos házibuli-helyszín és átjáróház, mint munkahely az ottani magyaroknak.

Egyik alkalommal eldöntöttük, hogy a nagyváradi belváros parkjában csinálunk egy jó kis bulit. Nem részletezem a bürokrácia és a korrupció mértékét, de hosszú harc után sikerült mindent elintézni. Érdekességképpen csak annyit, hogy kötelező volt felszerelt mentőautót biztosítani, valamint két rendőr + egy rohamrendőr felállásban a biztonságról is gondoskodni.

Nekem akkoriban egy Peugeot Boxer teherautóm volt, azzal hurcoltunk mindent és mindenkit. Egyik fiatal srác azt mondta: tud szerezni nagy sátrat, amiben a zenecuccok meg a piarészleg is elfér. Olcsó lesz, csak pár üveg whiskyt kell érte fizetni.

Kiderült, hogy a srác nagybátyja százados valami helyi laktanyában, oda kell elmenni a sátorért. Felkerekedtünk – egészen kivételesen csak hárman ültünk a 3 személyes autóban –, és egy kis keveredés után lefékeztünk egy laktanya előtt.
 
Magas betonkerítés, szögesdrót, átlátszatlan vaskapu, előtte két fegyveres őrrel. Kis idő múlva megjelent a százados, aki meglapolgatta az unokaöccse hátát, majd a whisky átadása után az enyémet is. Ránézett az autóra, és vakarni kezdte a fejét.

A sátor ugyanis a laktanya belsejében volt (több hektárról beszélünk), az autómon pedig magyar rendszám volt.

– Román laktanyába magyar rendszámú autó még nem hajtott be – mondta – Hadbíróság elé állítanak, ha ez kiderül…
Kis ideig tanácskoztunk, majd a szerszámosládából előkerült egy csavarhúzó, és lepattintottuk a két lemezt. Behajtottunk a laktanyába, s jó pár száz méter megtétele után egy raktárhoz érkeztünk, ahol az ajtó mögött várt minket az óhajtott sátor. Elkezdtük pakolni a sok száz darab vascsövet, meg a kurva nehéz ponyvákat.

Mikor századosunk látta, hogy nem haladunk, odaüvöltött a közeli sportpályán futkosó katonáknak. Ott termett mindjárt 10-15 markos legény, és pillanatok alatt megpakolták a kocsit. Kicsit furcsán néztek ugyan a rendszámtábla keretén látható budapesti Peugeot szervízt reklámozó feliratra, valamint a H betűs országjelzés-matricára…

Villámgyorsan kihajtottunk a laktanyából, és két nap múlva vittük vissza hiánytalanul a sátrat. Azonban a kapunál lepakoltattak velünk mindent, a katonák vitték be kézzel a cuccot. Már nem akartak kockáztatni, hiába sétált ott pár üveg Johnny.