Ez a cím olyan Rejtős lett, de hát maga a helyzet is kicsit az… :)

@eMM2:
Mer az enyéim még tartalékban vannak, na de ha megjelenik…. na azér’ nem vállalok felelősséget.

@tiboru:
Én arra értettem, ami már nálad van
:-D

@Vajmaci: „Mindig az utolsó parancs érvényes” Vagy rosszul emlékszem?

Voltam annó ’85-ben Szombathelyen én is (hm, hol nem…?). Akkoriban talán Garasinnak hívták a helyet, és ott láttam első ízben gyakorlóban lótó-futó ezredest. Nagyon tetszett, meg is csodáltam.

Az alábbit lehet, hogy már megírtam valami kommentben, nem emlékszem már, de egye fene.

Hadgyakorlat előkésztésre mindenféle járgányokat kellett átnéznünk, endbe raknunk, de sok meló nem volt velük, engem meg érdekelt volna bármiféle harckocsi kipróbálása, mert olyat még nem vezettem, és hát kalandvágyó az ember.

Na, ki is büktem egy szépnek nem nevezhető katonát, aki valami számomra beazonosíthatalan szerkezetet (páncélzat, keskeny lánctalp, szűk hely a kucorgásra, mindenféle rángatható botokkal irányíthatóan) nézegetett bánatos pofával.
Hamar meggyőztem arról, hogy nekem biza ezzel kell mennem ott egy-két kört. Az érvelésben sokat segített a kis kétdekás, fekete cimkés cseresznyepálinka.
Hamarjában elmondta a mithogyant, boldogan mentem pár kört, marhára tetszett a csattogó, zörgő, szétesés határán csörömpölő konzervdoboz, noha nem nagyon fértem el benne.

Na, visszakanyarodok emberünkhöz, lelkesen köszönném meg a lehetőséget, de szegény igen meredt vigyázzban áll, a pálinkát óvatosan takaró kéztartással, és erősen kínlódik egy gyakorlós századossal szemben, aki boldogan üvölt vele.

Leparkolok, kedélyesen üdvözlöm az ideges századost, és kirántandó a bajból szerencsétlen „bajtársat” lezserül megnyugtatom, hogy nem volt semmi különösebb baj, csak meglazult egy csavar a biztosítéktáblán, meghúztam, viheti, de azért adandó alkalommal nézesse meg a szervízben, meg töltsön bele ablakmosót, mert így nem fog kilátni a kulcslyukon.

Századoska kicsit megrogyott, nem szokta meg, hogy simán beleszólnak, amikor ő üvolt, meg tulképp kutyába se veszik, és nekiltott hadbíróságot, fenyítést emlegetni.

Megpróbáltam nyugtani egy kicsit, hogy bocs, de erre már végképp nem érek rá, van nekem jobb dolgom is, egyébként meg hagyja már a fenébe a katonája szekírozását, aki lelkétkiteszi, hogy menjen ez a rom, egy kis kontakthibáért ne vergődjünk már mindenféle szervízpapírokkal, mifenével, persze, hogy megnézem szívességből egy bajtársam kedvéért azt a szerencsétlan szekeret.
Jó századosunk egészen elképedt, hogy valaki ilyesmire hajlandó manapság, megköszönte, és távozott. A „bajtárs” talán azóta is ott lefagyva, vigyázzban.

Na, visszagurulok a többiekhez, lelkesen mesélem nekik a kalandot, amikor a villanyszerelő srác elkerekedett szemmel réved a távolba, zavartan valami nagy villáskulcsott keresgélve, minimális megbecsülést mutatva vele irányomba.

Jó századosunk közeledett ugyanis, előásva vagy hat-hét szekeret (talán PSZH? nem tudom), hogy puszta bajtársiasságból nézzük már át azokat is…

@tiboru:
készülnek, készülnek.
Hogy stílszerű legyek, és kapcsolódjak a közelgő évvégi ünnepkörre, készül mint a Luca széke.
Szóval kész lesz mingyár!
:-D

@Szalacsi Dezső: Épp azért… nem tudtak nélkülem semmit se kezdeni. Csak elanyátlanodva vonyítottak, mint kiskutya a teliholdra.

18-ra vonultam én is, aztán nem egészen 22 lett belőle. A 24-et már nem sikerült elérnünk…

Pedig remek nap volt, amikor – egy újabb laktanyafogságot megtudva – felkocogtam apolitikai tiszthez, mondván szeretném beadni a tsz-t, mert úgy árzem, remekül ellennék ott nyugdíjig. Beköltözhetnék egy üres kis szobácskába, szeretett feletteseim, napi cseresznyepálinkám, vörösborom meglenne, haza meg amúgy se járok.

Annyira kiakadt, hogy üvölteni se sikerült neki (pedig jótorkú darab volt, minden értelemben), csak rekedten suttogta, hogy takarodjak. Abbéli kérdésemre, hogy ha igen, akkor meg miért ragaszkodnak hozzám ennyire, már nem tudott válaszolni, csak megrogyva hallgatott.

Máig se értem őket. Nekik volt kínos úgy közlekedni a laktanyában, hogy ne találkozzunk szembe, nekem meg már teljesen mindegy volt.

Hasonló eset velem is volt.

A század elment valahova 2 hétre. Talán Újdörögdre katonai főiskolások éles lövészetén kiszolgáló személyzet lenni (őr, csellós stb…). Egy srác és én ki tudja kimaradtunk belőle. Kicsit meg voltunk fázva: reggel irány a gyengusz, felmosás, takarítás miegymás, este irány a századszint. Meggyógyultunk pár nap alatt. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a század után küldjön, pedig jelentettük.

Mi ketten árva gyerekként lézengtünk, igyekeztünk nem feltűnést kelteni. Napközben feküdtünk a körleten, délután CSMO, mozi. A katonakönyv nálunk volt és valahogy mindig szereztünk bele aláírást kimenőre. A kajánál hol ide, hol oda csapódtunk, hogy bejussunk az étkezdébe. A gond az volt hogy a századunk nem volt leadva élelmezési létszámban, mivel nem volt ott. Csak mi ketten. Aztán az AEG Ü és AEG ÜH karszalag megoldott mindent.

De egyszer csak feltűntünk valakinek, hogy vagyunk, de már nem volt értelme a század után zavarni. Attól kezdve mi voltunk a „második század”, két fő. A zászlóalj pk parancsára, mi lettünk az alegység ügyeletesek folyamatosan majd egy hétig. Én voltam az AEG Ü, a másik kopasz tápos meg az AEG ÜH De ez csak névleges volt. A tisztek munkaidejében legalább az egyikünknek ott kellett üldögélni az asztalnál (hogy minek azt nem tudom), a másik meg aludt, vagy valamerre kódorgott. A váltáskor nem kellett megjelenni az alakulótéren. Utána pedig mentünk mindennap kimaradásra.

De a szombati karbantartó napnál a társam eltűnt, nekem meg le kellett menni az alakuló térre. Ugyanis rosszkor voltam rossz helyen és egyszerúen lezavartak. A zászlóalj ott lévő két századának illetékes elöljárója nem engedte, hogy hozzájuk álljak. Egyszemélyes századként felsorakoztam. Ott álltam a század parancsnokokkal (pontosabban a század aktuális elöljárójával, mert a század pk-k szombaton többnyire otthon voltak) egy vonalban, a századom, vagyis saját magam élén. A végén egy őrmester elvtárs megkérdezte:
„Ön honvéd elvtárs mi a jó kurva anyját álldogállt magában? Hát nem találja a helyét vagy részeg, vagy mi a kurvaistenfasza van?”
Miután elmagyaráztam a tényállást azt mondta, hogy „na eredjen verje ki a faszát és kenje a hajára samponként és a szemem elé ne kerüljön!”

Aznap este visszajött a század és véget ért az arany élet.

@Optika:
00.28-kor kommentelni. Respect! :-))

Ugyanitt (30 km,300 év) nagyjából szintén megvalósult az egyszemélyes század, bár abból a kalandból nagyjából kimaradtam.

Igen hülye, de rendkívül alkoholist mókus volt az üti, és valahogy már szokatlanul korán berugott.

Tudja a fene miért, hogyan, de a megszokott kanna tiszti vörösbornak meg valahogy lába kélt, és ettől a legénység egész jól kezdte érezni magát, bár nem sok jutott fejenkét. Annyi viszont igen, hogy ötletet adjon, és akinek volt valamiféle mondvacsinált lehetősége, lelépjen kocsmázni.

Vannak olyan tavaszi napok, amikor megbolundul a világ, ez még érthető is, de sajna kora ősszel történt az eset, amit aztán végképp nem indokol semmi.

Minden mozgásképes jármű eltűnt, beleértve a buszt és a daruskocsit is. Persze a zöme csak azért, hogy kimenjenek megkeresni az eltévelyedetteket…

Hamarosan alig lézenget pár ember a laktanyában, mindenki dobizott. Az a pár maradt (egy darabig), akik valamiért hivatalból átaludták a délutánt, kint voltak valamerre dolgozni, vagy csak nagyon elbambultak.

Az alegységügyeletes előásott egy kiképzés alatt álló újoncot, ráhúzta a karszalagját, majd távozott. Példáját követve a többiek is így tettek, szorgosan felkarszalagozva szerencsétlent, aki így „tisztelebeli” aegü, a saját helyettese, két őrségbeli tsztség birtokosa (ezeket a címeket nem tudom), kapuügyeletes, majd a legvégén, amikor nekem is elfogyott a tartalék „Meggy Márkám” és a busz is előkerült, telephelyügyeletes is lett, de addigra valaki egy vöröskeresztes karszalagot is ráadott, aminek ugyan semmi értelme se volt, de legalább már a másik karjára került.

Ütiis szalagot sajna nem kapott, mert nem találtuk meg azt a kretént, pedig le akartuk cibálni a karszalagját. Később kiderült, azért nem, mert az egyik elsőként lelépő mentőkocsiban szundikált, észre se véve, hogy kivitték a laktanyából, körbejárták vele a környéket, meglátogattak két kocsmát, majd estefele visszajöttek, leparkoltak. Mindezt sikeresen átaludta. Cirka öt órát…

Nekem már csak valami locsolós Multicar jutott volna, de méltóságon alulinak tartottam a darabot, így kimaradtam a nagy dobibuliból (meg véletlenül volt Meggy Márkám is).

A legszebb az egészben, hogy semmi konkrét oka, előzménye nem volt az esetnek, csak úgy spontán megbolondult a társulat.

Mondjuk, tehette is. A kis luk laktanyácskában estére egyszál üti maradt tisztként, gyakran az is törzsőrmester volt (akkor is), és persze se az őrparancsnok, se az alegységes, se a kapus (naná, talán elsőként lépett le) nem zavarta az ifjakat jövés-menésükben (bár a Multicart nem engedtem ki, mert baromi lassú, hangos és esetlen darab volt – tuti bukta -, ezért egy kicsit utált pár későnkapcsoló, de aztán lestoppoltak az úton valakit).

Estefele, amikorra visszaszálingozott a csapat zöme, és meglett a busz is, a civil buszsofőrrel mentünk ki páran összeszedegetni az itt-ott elárvultakat, de meglehetősen szerény sikerrel. Három kocsmából talán négy-öt embert sikerült begyűjtenünk.
Volt, aki hajnaltájt került elő lopott biciklivel, mást az apja, a barátnője, vagy épp a kocsmáros hozott vissza kocsival, de meglepő módon reggelre nyoma se volt az egész kalandnak.

@Szalacsi Dezső:
Alternative version:
„Én nem vagyok egy pesszimizmus, de hogy maguk megszívják, az rizikó!”

Igen, ezen mondások gazdáit emlegetem kreténként, alkoholistaként, szánalmas, ostoba féregként, és -véleményem szerint – baromira nem viccesek voltak, hanem irritálóan hülyék, irtandók.

Még magával a sorkötelesdivel (elvileg) nem is lett volna túl nagy baj, ha jól csinálták volna (tudom, elvileg is lehetetlen, de mégis), viszont azzal, hogy ezt a lepusztult söpredéket összegyűjtötték a seregben, valamiféle hatalmat adtak a kezükbe, bőven kimerítették akkori „nagyjaink” az emberiesség elleni bűntett kategóriáját, de még további mindenféle háborús bűnycselekmény is megált volna, ha nagyon megvakargatjuk a téma hátát.

Az más kérdés, hogy ők se voltak igazán különbek.

Tisztelet persze a ritka kivételnek, volt, van egy-kettő…

Remek volt kölcsönösen csürhének tekinteni egymást, csak az volt a fura, amikor valahogy mindig az derült ki idővel, hogy nekünk kéne őket kihúzni a szarból…