Hungaryhonvéd kolléga sorállományú pályafutásának csúcsáról olvashatunk az alábbiakban. Merthogy századparancsnok is volt ám, ami – lássuk be – nem piskóta!
Ja, hogy a század egyetlen személyből állt? Na és? Egy szakmai önéletrajzba ez utóbbi (amúgy elhanyagolható) részletet szerintem nem is kell beleírni…
Szombathelyen az akkor még/már SKK-ként (SAVARIA – meglepő módon… – Kiképző Központ, jelenleg nevében is legalizált börtön) működő, vegetáló, népnevelő ZRt.-nél koptattam a járőrútvonalakat.
Értsd: az alapkiképzés után a "csíkos hátú kimalac, én elmegyek, te ittmaradsz" – kártyát húztam. Maradtam, nyomtam társaimmal tik-tak-ban az őrszolgálatokat; tornyoztunk, őriztük a raktárat… harckocsit…
A tornyos beosztásba néha belecsúszott (a sors, Fortuna vagy némi írnoki egyezkedéssel) egy-egy járőrpéká, járőr vagy a kevésbé macerás tartalék. Ő volt az aktuális szolgálat jolly jokere, ételfutára, lőszervételezője és "szemétmocsokúgyisbeléptetünk"-mázlistája.
A történet lényegéhez közelítve: rám is sor került. A 24 óra lement gond és belépés nélkül. Azaz majdnem. Kitalálta a helyi vezérkar, hogy az ÁKN-t (Általános Karbantartó Nap) az őröknél is meg kell "ünnepelni". No és ki legyen a szerencsés prezentátor? Hát a tartalék! 2 fő… Kényelmesen hédereztem a körletben, talán a reggeli konzervadag eltüntetése után, amikor szólnak, hogy hajtsak végre menetet és alakuljak le a térre. Néztem… A parancs ott volt írásban. A franc!
AKN alkalmával minden zászlóaljtól bennfogtak jópár kopaszt. Ilyenben is volt részem alapkor, így fél nappal később mehettem haza, előtte kapirgátunk a laktanyaparkban. Jelen esetben én lettem az Őrszázad karbantartó részlegének a parancsnoka. Végrehajtó állomány: 2 fő, engem is beleértve. A másik tartalék valamiért, valahol elsikkadt, így maradt a "magamnak vezénylek, magam hajtom végre" bűvös önvezérlő program. (Fiatal őrmesterünk kiképzés alkalmával gyakran élt ezzel a kedves fordulattal a szemléltetés előtt, majd úgy vágta hasra magát, mintha éles akcióban lenne. Jó volt látni a lelkesedését!)
Kavargó gondolatokkal battyogtam le az alakulótérre. Franc bele, mi lesz ez? Alig volt hátra a szoliból… Már voltak lenn más zászlóaljaktól: szds., hdgy., főtörzs a katonáikkal. Én is beálltam 2 alakzat közé, mondván, hogy itt az Őrszázad! Szép lehetett a kép: a többség Tolbuhin marsall kedvencében; zöldben, mikádóban, széles övvel, usankában, piros arccal. Én ‘bociban’, egyedül.
Megjött az eligazításra az alezredes (ÜTI). Kiléptette az előljárókat. Rám nézett:
– Maga? Nem parancsnok? Akkor jöjjön ki!
Gondolom, némi alakiassággal csatlakoztam a díszsorhoz: szds., hdgy., főtörzs, ‘ön’ honvéd…
Megtörtént az eligazítás. A dátum: 2004. január 4-e. Feladatok kiosztva, mindenki tudja a dolgát. Hogy mit csináljanak ezek, ilyen sokan? Hát gereblyézzék a füvet! Hó, falevél nem volt, csak fagy. (Általános vigyorgás a parancsnoki soron…) Nekem meg az őrtornyok karbantartása a külső őrségben. A bevetés eszközleltára: seprű, nitrohígító, festék, ecset…
Vigyorgás után azért elkezdtem kattogni. Nehommá’ ki kelljen menni, ilyen zergebaszó időben, egyedül takarítani az amúgy is menthetetlenül lelakott, szétszolgált (értsd: otthonossá alakított) tornyokat!
Levonulás után összerántottam a bátorságomat és az ales nyomába eredtem. Némi alakiasság ide is becsúszott, majd előálltam az ötletemmel:
– Kérek engedélyt! Jelentem, a karbantartás megtörtént (ez igaz volt), már szükségtelen kimenni, egyedül is vok…
– Tényleg? Akkor jó, rendben.
Jó arc volt, mert nem kellett győzködni. Tudta, hogy a hülyeséget nem kell hajtani. Mérnök volt, ha jól emlékszem. Lehet, hogy emiatt volt más, elnéző…
Ezután büszkén baktattam a kantin irányába: ez elsikálva!
Na persze, hogy a kedvenc ellátónkkal, a zászlóssal futottam össze. Zigernek, közkeletűbb nevén Csocsinak hívták. Kicsit felülvezérelt volt. Csontos arc, őrülten forgó szemek, kiabálás, köpködés, ismételgetett szófordulatok (fegyver részei kb. 20 sec. alatt, kulcskarika – karabiner?, bazmeg’ rádHTKzom!, maga a reteszfigyelő!, stb.).
Rögtön jelentettem neki a tényállást. Megtorpant. Nyelt egy nagyot:
– [vezetéknevem], de ugye nem baszol át?
– Jelentem, nem!
– De ugye tényleg nem baszol át?!
– Kérdezze meg az alesurat!
Körbeforgatta a szemeit, majd egy "ejj" kíséretében otthagyott. Naná, hogy nem kérdezte meg. Ezek után véglegesen megkönnyebbülve léptem tovább utamon…
24 hozzászólás
1. Vajmaci — 2009-11-11 08:42
Hehh..jó!:D
Nálunk a mai napig bevett szokás, hogy a nagygórékra (ezds.,tábornok) hivatkoznak, ha valamit végre kell hajtani,ami nem tetszik a végrehajtó állománynak!
Ugyan ki menne oda a nagyfőnökhöz, hogy megkérdezze, tényleg ő adta-é a parancsot?:D
2. WToma — 2009-11-11 09:46
Ez a cím olyan Rejtős lett, de hát maga a helyzet is kicsit az… :)
3. eMM2 — 2009-11-11 12:22
egyre gyengébbbbek a sztorik.Lehet hogy végre elő kellene rukkolni a sajátommal?
4. Szalacsi_Dezső — 2009-11-11 12:59
@eMM2:
Mer az enyéim még tartalékban vannak, na de ha megjelenik…. na azér’ nem vállalok felelősséget.
5. hungaryhonvéd — 2009-11-11 14:28
Egy próbát minden megér…
Többek között ilyen volt nekem a sorszolgálat.
6. Szalacsi_Dezső — 2009-11-11 15:19
@tiboru:
Én arra értettem, ami már nálad van
:-D
7. spájdernecc — 2009-11-11 15:57
ez nem rossz sztori, főleg, hogy volt hasonlóban részem :)
mint alegységügyeletes ért az a megtiszteltetés, hogy alkalmi szdpk-vá avanzsáltam, két db honvéd / mit is beszélek, felderítő katona / alkotta századot.
A többiek szanaszét, őrség-telephely-kapu -cselló, a maradék meg eltávon.
Eligazítás végén elvonulás, vigyázztrapp a tribün előtt, század vigyázz! jobbraaaaaaa nézz!
A hangosbeszélőn : xy szakaszvezető hozzám!
század állj! 1-2
megközelítem a tribünt, az ügyeletes pk atyaian: tudom bazmeg, hogy maga az alaki szabályzatnak megfelelően járt el.
A maga szájábólbazmeg ez a néphadsereg kigúnyolása bazmeg. Ha még egyszer meghallom, lecsukatom, bazmeg! Lelépni!
Sarkos hátraarc, vissza a századhoz.
– Karbantartó részleg, ‘gyázz! Lépééés, ‘dujj!
8. (h)öreg — 2009-11-11 17:03
@Vajmaci: „Mindig az utolsó parancs érvényes” Vagy rosszul emlékszem?
9. Vajmaci — 2009-11-11 17:19
@(h)öreg:
Arra gondoltam, hogy olyan utasítás, ami merőben szembemegy minden szabállyal…
10. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-11 17:45
Voltam annó ’85-ben Szombathelyen én is (hm, hol nem…?). Akkoriban talán Garasinnak hívták a helyet, és ott láttam első ízben gyakorlóban lótó-futó ezredest. Nagyon tetszett, meg is csodáltam.
Az alábbit lehet, hogy már megírtam valami kommentben, nem emlékszem már, de egye fene.
Hadgyakorlat előkésztésre mindenféle járgányokat kellett átnéznünk, endbe raknunk, de sok meló nem volt velük, engem meg érdekelt volna bármiféle harckocsi kipróbálása, mert olyat még nem vezettem, és hát kalandvágyó az ember.
Na, ki is büktem egy szépnek nem nevezhető katonát, aki valami számomra beazonosíthatalan szerkezetet (páncélzat, keskeny lánctalp, szűk hely a kucorgásra, mindenféle rángatható botokkal irányíthatóan) nézegetett bánatos pofával.
Hamar meggyőztem arról, hogy nekem biza ezzel kell mennem ott egy-két kört. Az érvelésben sokat segített a kis kétdekás, fekete cimkés cseresznyepálinka.
Hamarjában elmondta a mithogyant, boldogan mentem pár kört, marhára tetszett a csattogó, zörgő, szétesés határán csörömpölő konzervdoboz, noha nem nagyon fértem el benne.
Na, visszakanyarodok emberünkhöz, lelkesen köszönném meg a lehetőséget, de szegény igen meredt vigyázzban áll, a pálinkát óvatosan takaró kéztartással, és erősen kínlódik egy gyakorlós századossal szemben, aki boldogan üvölt vele.
Leparkolok, kedélyesen üdvözlöm az ideges századost, és kirántandó a bajból szerencsétlen „bajtársat” lezserül megnyugtatom, hogy nem volt semmi különösebb baj, csak meglazult egy csavar a biztosítéktáblán, meghúztam, viheti, de azért adandó alkalommal nézesse meg a szervízben, meg töltsön bele ablakmosót, mert így nem fog kilátni a kulcslyukon.
Századoska kicsit megrogyott, nem szokta meg, hogy simán beleszólnak, amikor ő üvolt, meg tulképp kutyába se veszik, és nekiltott hadbíróságot, fenyítést emlegetni.
Megpróbáltam nyugtani egy kicsit, hogy bocs, de erre már végképp nem érek rá, van nekem jobb dolgom is, egyébként meg hagyja már a fenébe a katonája szekírozását, aki lelkétkiteszi, hogy menjen ez a rom, egy kis kontakthibáért ne vergődjünk már mindenféle szervízpapírokkal, mifenével, persze, hogy megnézem szívességből egy bajtársam kedvéért azt a szerencsétlan szekeret.
Jó századosunk egészen elképedt, hogy valaki ilyesmire hajlandó manapság, megköszönte, és távozott. A „bajtárs” talán azóta is ott lefagyva, vigyázzban.
Na, visszagurulok a többiekhez, lelkesen mesélem nekik a kalandot, amikor a villanyszerelő srác elkerekedett szemmel réved a távolba, zavartan valami nagy villáskulcsott keresgélve, minimális megbecsülést mutatva vele irányomba.
Jó századosunk közeledett ugyanis, előásva vagy hat-hét szekeret (talán PSZH? nem tudom), hogy puszta bajtársiasságból nézzük már át azokat is…
11. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-11 18:00
@(h)öreg: Nem. Mindig a megmagyarázható, dokumentálható parancs az érvényes. Néha érdemes írásban is kérni…
Szintén Garasin.
Kivételesen gyalog baktattam át a laktanyán, megcsodálva a libasorban haladó két katonát, a meszelt téglákat, gyakorlóban, fontoskodó arccal hemzsegő tiszteket, kissé értetlenül szemlélve a számomra mozinak, vagy színdarabnak tűnő eseményeket.
Sikeresen bele is gyalogoltam valami – szintén gyakorlós – alesbe, aki megállított, kedélyesen elkezdett üvölteni (az lehetett a normál kommunikációs mód), mert nem vertem neki tán hat méterről vigyázzt, tisztelgés közben. Ez kissé megviselte, annyira, hogy a tisztelgés hiánya fel se tűnt neki…
Na, ott nekilát(na) alakiztatni, jobbra, meg balra át, tisztelgés, vigyázzmenet, ilyesmik gyakorlására biztat lelkesen, ami egyrészt sose volt erősségem, másrészt nem is nagyon érdekelt, meg más dolgom is volt.
Ezt megosztottam vele, feltétlezve, hogy neki is lehet azért ennél sürgősebb elfoglaltsága, nemcsak nekem, de természetesen szívesen állok a rendelkezésre, csak adja írásba a parancsot, illetve szalasszon már a többiekhez egy legényt, tudatni velük, hogy az ő hobbizása miatt most egy kicsit hanyagolnám a szervizes teendőimet.
Az írásos parancsot meg csak azért kérem, mert röstellném magam kissé az előljáróim előtti számadás közben, ha érdeklődnének, ugyan miért kellett egy kazahsztáni hadgyakorlatot elhalasztani? Nekem persze teljesen mindegy, szívesen tanulok az alestől, katonaidőmbe is belefér, de valahogy azért talán mégis dokumentáljuk a dolgot, ha már ílyen szépen egymásra akadtunk.
Emberünk egy darabig lilult, majd szerencsétlenül álldogált, de nem válaszolt, úgyhogy ott is hagytam, bár búcsúként nyomtam neki lezser tisztelgésszerűt.
Na, visszaérek, mesélem a többieknek az érthetetlen kalandot, amikor a villanyás cimbi keze az 54-es villáskulcsra téved, szeme elréved a távolba, száját halk, de nem túl barátságos szavak hagyják el.
Jó alesem közeledik ugyanis a hirtelenjében előásott hat-hét tiszt kiséretében (laktanyaparancsnok, politikai tiszt, stb.), kedélyesen ellenőrizni szorgosnak nem mondható tevékenységünket.
Jól sült el. Kaptunk egy külön őrt, rendes, igazi fakabáttal, sorompóval, napiparancsba adott infóval, mely szerint a laktanya állománya hagyjon minket békén, ne vegzálljanak, mert fontos dolgunk van.
Nekem a teljesen megváltozott ales még csendben és igen barátságosan megemlítette, hogy a tisztelgést ráérő időmben azért gyakorolgassam…
12. Szalacsi_Dezső — 2009-11-11 19:48
@tiboru:
készülnek, készülnek.
Hogy stílszerű legyek, és kapcsolódjak a közelgő évvégi ünnepkörre, készül mint a Luca széke.
Szóval kész lesz mingyár!
:-D
13. Szalacsi_Dezső — 2009-11-11 19:52
@Vérnűsző Barom:
Most már csak azt nem értem miért is kellett ráhúznod a 24 hónapra, ha ilyen fontos népgazdasági tevékenységet végeztél?
Bár tudom, írtad, hogy nem mindenki volt ilyen „tolarens” veled. Nem utaztak rád esetleg direkt, valamiért esetleg netalántán, talántán?
:-D
14. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-11 22:33
@Szalacsi Dezső: Épp azért… nem tudtak nélkülem semmit se kezdeni. Csak elanyátlanodva vonyítottak, mint kiskutya a teliholdra.
18-ra vonultam én is, aztán nem egészen 22 lett belőle. A 24-et már nem sikerült elérnünk…
Pedig remek nap volt, amikor – egy újabb laktanyafogságot megtudva – felkocogtam apolitikai tiszthez, mondván szeretném beadni a tsz-t, mert úgy árzem, remekül ellennék ott nyugdíjig. Beköltözhetnék egy üres kis szobácskába, szeretett feletteseim, napi cseresznyepálinkám, vörösborom meglenne, haza meg amúgy se járok.
Annyira kiakadt, hogy üvölteni se sikerült neki (pedig jótorkú darab volt, minden értelemben), csak rekedten suttogta, hogy takarodjak. Abbéli kérdésemre, hogy ha igen, akkor meg miért ragaszkodnak hozzám ennyire, már nem tudott válaszolni, csak megrogyva hallgatott.
Máig se értem őket. Nekik volt kínos úgy közlekedni a laktanyában, hogy ne találkozzunk szembe, nekem meg már teljesen mindegy volt.
15. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-11 22:40
@Szalacsi Dezső: „Nem utaztak rád esetleg direkt, valamiért esetleg netalántán, talántán?”
Áááá, dehogy… Semmi okuk se volt rá. Hisz alig beszéltünk egymással.
Azt meg, hogy főnöknek szólítottam őket, tisztelegni, jobbraátolni cirka a huszadik hónapban tanultam meg, nagyjából minden elképzelehető prancsot részletesen és igen hosszan elmagyaráztattam magamnak, a piájukat meg konzekvensen a laktanya közepén öntöttem ki (nagyon precízen emlékezve egy korábbi parancsukra), igazán nem volt ok az ilyesmire.
Csak arra tudok gondolni, hogy tényleg szerettek a maguk módján…
Meg is háláltam ragaszkodásukat a fogdából küldött könyvfutár utánvételilehetőségét kihasználva, sok, szép, és igen értékes könyvvel.
A betonrendeléshez még két napot kellett volna maradnom.
16. Optika — 2009-11-12 00:28
Hasonló eset velem is volt.
A század elment valahova 2 hétre. Talán Újdörögdre katonai főiskolások éles lövészetén kiszolgáló személyzet lenni (őr, csellós stb…). Egy srác és én ki tudja kimaradtunk belőle. Kicsit meg voltunk fázva: reggel irány a gyengusz, felmosás, takarítás miegymás, este irány a századszint. Meggyógyultunk pár nap alatt. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a század után küldjön, pedig jelentettük.
Mi ketten árva gyerekként lézengtünk, igyekeztünk nem feltűnést kelteni. Napközben feküdtünk a körleten, délután CSMO, mozi. A katonakönyv nálunk volt és valahogy mindig szereztünk bele aláírást kimenőre. A kajánál hol ide, hol oda csapódtunk, hogy bejussunk az étkezdébe. A gond az volt hogy a századunk nem volt leadva élelmezési létszámban, mivel nem volt ott. Csak mi ketten. Aztán az AEG Ü és AEG ÜH karszalag megoldott mindent.
De egyszer csak feltűntünk valakinek, hogy vagyunk, de már nem volt értelme a század után zavarni. Attól kezdve mi voltunk a „második század”, két fő. A zászlóalj pk parancsára, mi lettünk az alegység ügyeletesek folyamatosan majd egy hétig. Én voltam az AEG Ü, a másik kopasz tápos meg az AEG ÜH De ez csak névleges volt. A tisztek munkaidejében legalább az egyikünknek ott kellett üldögélni az asztalnál (hogy minek azt nem tudom), a másik meg aludt, vagy valamerre kódorgott. A váltáskor nem kellett megjelenni az alakulótéren. Utána pedig mentünk mindennap kimaradásra.
De a szombati karbantartó napnál a társam eltűnt, nekem meg le kellett menni az alakuló térre. Ugyanis rosszkor voltam rossz helyen és egyszerúen lezavartak. A zászlóalj ott lévő két századának illetékes elöljárója nem engedte, hogy hozzájuk álljak. Egyszemélyes századként felsorakoztam. Ott álltam a század parancsnokokkal (pontosabban a század aktuális elöljárójával, mert a század pk-k szombaton többnyire otthon voltak) egy vonalban, a századom, vagyis saját magam élén. A végén egy őrmester elvtárs megkérdezte:
„Ön honvéd elvtárs mi a jó kurva anyját álldogállt magában? Hát nem találja a helyét vagy részeg, vagy mi a kurvaistenfasza van?”
Miután elmagyaráztam a tényállást azt mondta, hogy „na eredjen verje ki a faszát és kenje a hajára samponként és a szemem elé ne kerüljön!”
Aznap este visszajött a század és véget ért az arany élet.
17. Szalacsi_Dezső — 2009-11-12 05:55
@Vérnűsző Barom:
„a fogdából küldött könyvfutár utánvételi lehetőségét kihasználva, sok, szép, és igen értékes könyvvel.
A betonrendeléshez még két napot kellett volna maradnom.”
Hú a betonrendelést azér’ megnéztem volna.
Oda a laktanyába rendelted volna?
Óriási, gondolom Krónika sorozat, Larousse, stb…
:-D
18. Szalacsi_Dezső — 2009-11-12 05:58
@Optika:
00.28-kor kommentelni. Respect! :-))
19. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-12 06:49
@Szalacsi Dezső: A Laroussra és az Idegen szavak szótárára emlékszem, illetve a Beethoven összesre, nagyon szép, barna dobozban, a többire nem. De ha valaki előszedi az 1986 őszi füleseket, nagyjából minden rendelhető – drágább,jobb kiállású – könyv útrakelt. Szép dolog az utánvételes rendelés…
Nem a laktanyába ment, hanem a címükre. Kiértesítő sofőrként fejből kellett fújnunk a nevet, címet, megközelítési útvonalakat. Időnként ezt éjszaka ellenőrizték is. Fura módon általában a két bpesti sofőrnél, akik képesek voltak megtanulni. Megérte…
A beton (rendes, forgolódos nyers beton, amit nagyobb építkezésekre visznek dögnagy keverőkocsival) azért maradt le kedvelt laktanyaparancsnokom portájáról, mert a időzetine kellett a szállítást. Precízen ki kellett sakkozni, melyik sofőr vigye, mert állítólag csak egy olyan tajtparaszt sofőrjük volt, aki simán leborítja ilyenkor a kapu elé, a többi meg bánatosan visszavitte volna a céghez.
A kis kedvenc meg sajna csak pár nappal később lett volna elérhető, valami szabi, betegállomány, vagy valami ilyesmi miatt. Máig sajnálom…
20. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-12 07:29
Ugyanitt (30 km,300 év) nagyjából szintén megvalósult az egyszemélyes század, bár abból a kalandból nagyjából kimaradtam.
Igen hülye, de rendkívül alkoholist mókus volt az üti, és valahogy már szokatlanul korán berugott.
Tudja a fene miért, hogyan, de a megszokott kanna tiszti vörösbornak meg valahogy lába kélt, és ettől a legénység egész jól kezdte érezni magát, bár nem sok jutott fejenkét. Annyi viszont igen, hogy ötletet adjon, és akinek volt valamiféle mondvacsinált lehetősége, lelépjen kocsmázni.
Vannak olyan tavaszi napok, amikor megbolundul a világ, ez még érthető is, de sajna kora ősszel történt az eset, amit aztán végképp nem indokol semmi.
Minden mozgásképes jármű eltűnt, beleértve a buszt és a daruskocsit is. Persze a zöme csak azért, hogy kimenjenek megkeresni az eltévelyedetteket…
Hamarosan alig lézenget pár ember a laktanyában, mindenki dobizott. Az a pár maradt (egy darabig), akik valamiért hivatalból átaludták a délutánt, kint voltak valamerre dolgozni, vagy csak nagyon elbambultak.
Az alegységügyeletes előásott egy kiképzés alatt álló újoncot, ráhúzta a karszalagját, majd távozott. Példáját követve a többiek is így tettek, szorgosan felkarszalagozva szerencsétlent, aki így „tisztelebeli” aegü, a saját helyettese, két őrségbeli tsztség birtokosa (ezeket a címeket nem tudom), kapuügyeletes, majd a legvégén, amikor nekem is elfogyott a tartalék „Meggy Márkám” és a busz is előkerült, telephelyügyeletes is lett, de addigra valaki egy vöröskeresztes karszalagot is ráadott, aminek ugyan semmi értelme se volt, de legalább már a másik karjára került.
Ütiis szalagot sajna nem kapott, mert nem találtuk meg azt a kretént, pedig le akartuk cibálni a karszalagját. Később kiderült, azért nem, mert az egyik elsőként lelépő mentőkocsiban szundikált, észre se véve, hogy kivitték a laktanyából, körbejárták vele a környéket, meglátogattak két kocsmát, majd estefele visszajöttek, leparkoltak. Mindezt sikeresen átaludta. Cirka öt órát…
Nekem már csak valami locsolós Multicar jutott volna, de méltóságon alulinak tartottam a darabot, így kimaradtam a nagy dobibuliból (meg véletlenül volt Meggy Márkám is).
A legszebb az egészben, hogy semmi konkrét oka, előzménye nem volt az esetnek, csak úgy spontán megbolondult a társulat.
Mondjuk, tehette is. A kis luk laktanyácskában estére egyszál üti maradt tisztként, gyakran az is törzsőrmester volt (akkor is), és persze se az őrparancsnok, se az alegységes, se a kapus (naná, talán elsőként lépett le) nem zavarta az ifjakat jövés-menésükben (bár a Multicart nem engedtem ki, mert baromi lassú, hangos és esetlen darab volt – tuti bukta -, ezért egy kicsit utált pár későnkapcsoló, de aztán lestoppoltak az úton valakit).
Estefele, amikorra visszaszálingozott a csapat zöme, és meglett a busz is, a civil buszsofőrrel mentünk ki páran összeszedegetni az itt-ott elárvultakat, de meglehetősen szerény sikerrel. Három kocsmából talán négy-öt embert sikerült begyűjtenünk.
Volt, aki hajnaltájt került elő lopott biciklivel, mást az apja, a barátnője, vagy épp a kocsmáros hozott vissza kocsival, de meglepő módon reggelre nyoma se volt az egész kalandnak.
21. Szalacsi_Dezső — 2009-11-12 15:10
Egy kis off, hogy feldobjam a leült „társalgást”
„Emberek, rólam mindenki tudja, hogy nem vagyok egy szadizmus, de hogy az ilyen szaros mamakedvencei nálam szívni fognak, az meakulpa.”
22. Öngerjesztő Erg — 2009-11-12 17:38
@Szalacsi Dezső:
Alternative version:
„Én nem vagyok egy pesszimizmus, de hogy maguk megszívják, az rizikó!”
23. Szalacsi_Dezső — 2009-11-12 18:07
@Öngerjesztő Erg:
Kotonák! Ne forcérozzák eszteta dolgot, mer’ megreckérozok maguknak egy fókamókát!
24. Vérnűsző Barom (törölt) — 2009-11-12 20:16
Igen, ezen mondások gazdáit emlegetem kreténként, alkoholistaként, szánalmas, ostoba féregként, és -véleményem szerint – baromira nem viccesek voltak, hanem irritálóan hülyék, irtandók.
Még magával a sorkötelesdivel (elvileg) nem is lett volna túl nagy baj, ha jól csinálták volna (tudom, elvileg is lehetetlen, de mégis), viszont azzal, hogy ezt a lepusztult söpredéket összegyűjtötték a seregben, valamiféle hatalmat adtak a kezükbe, bőven kimerítették akkori „nagyjaink” az emberiesség elleni bűntett kategóriáját, de még további mindenféle háborús bűnycselekmény is megált volna, ha nagyon megvakargatjuk a téma hátát.
Az más kérdés, hogy ők se voltak igazán különbek.
Tisztelet persze a ritka kivételnek, volt, van egy-kettő…
Remek volt kölcsönösen csürhének tekinteni egymást, csak az volt a fura, amikor valahogy mindig az derült ki idővel, hogy nekünk kéne őket kihúzni a szarból…
RSS feed for comments on this post. TrackBack URL
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.